Elmélet

Reakció a Blum-tézisek cikkre

Morva Tamás elvtársunk az alábbi levélben reagált a múlt heti számunkban Hegedűs Sándor tollából megjelent, Blum-tézisekről szóló cikkünkre:

A III. Internacionálé VI. kongresszusának határozata általános értelemben (nem a felsorolt ország-típusok szerint) kimondja, hogy a fő ellenség a szociáldemokrácia és még azt is hangsúlyozza, hogy különösen ennek balszárnya! Ez a taktika nagy szerepet játszott a munkásmozgalom súlyos vereségében Németországban. A Francia Kommunista Párt 1934-ben áttért az egységfront-népfront taktikára, és így több évig sikeresen tudott politizálni. A VII. kongresszus (1935) a VI. kongresszuson kialakított taktikát teljesen átdolgozta. A népfrontos politika különösen 1945-49-ben a népi demokráciák kialakulásában és a szocialista útra való áttérésben játszott sikeres szerepet.

A Blum tézisekben egyszerre tükröződnek a kor (1929) kommunista politikájának egyes baloldali és jobboldali vonásai. A Kun Béla által vezetett párt valóban jobboldalisága miatt bírálta és vetette el a Blum téziseket, de egy még balosabb platform alapján. Kun sorsának megpecsételődésében egyébként a VII. kongresszuson elhangzott balos felszólalása és egyáltalán Buharinhoz való közel állása lehetett a fő tényező, míg Lukács túlélte a nagy tisztogatás időszakát. A Blum tézisek a mai körülmények között nem jobbosságukkal, hanem balosságukkal nem időszerűek.

Morva Tamás Hegedűs Sándor

A „Blum-tézisekről”

A két világháború közötti időkben a Kommunista Internacionálé (KI) általánosan elfogadott stratégiája a közvetlen proletárdiktatúra megvalósítása volt. Ez a felfogás a kapitalizmus ideiglenes, részleges és viszonylagos stabilizációjának periódusában mindinkább dogmatikusnak és szektásnak bizonyult. Ezért a KI VI. kongresszusa (1928) – a válság és a fasizmus előszelét érezvén – a stratégia átdolgozására határozta el magát. A pártokat működési közegük fejlettségi színvonalától függően három osztályba sorolta:

1.     A legfejlettebbek fenntartják a proletárdiktatúra közvetlen célkitűzését.

2.     A közepesen fejlettek közvetlenül a munkás-paraszt demokratikus diktatúrát valósíthatják meg, mely a lenini permanens forradalom útján átnő proletárdiktatúrává, de nem tartotta kizártnak az azonnali proletárforradalmat sem.

3.     A fejletlen (fejlődő) országok esetében a demokrácia megvalósítását tekintette lehetséges útnak.

Miután hazánk a közepesen fejlett országok közé tartozott, szükségesnek látta a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) I. kongresszusa programjának felülvizsgálatát. Ezzel a munkával a Központi Bizottság Lukács Györgyöt (mozgalmi nevén Blum) bízták meg. A munka a párt II. kongresszusának előkészítése jegyében készült (1928-1929).

A tézisekről (Tézistervezet a magyar politikai és gazdasági helyzetről, s a KMP feladatairól):

Az első négy fejezet ismerteti a párt tevékenységét az I. kongresszustól az 1928-as plénumig, a gazdasági-politikai viszonyok fejlődését a tárgyalt időszakban, a munkásosztály helyzetének alakulását, a KMP működését az 1928-as plénum óta.

A „Blum-tézisek” érdemi része az ötödik fejezet, amely felvázolta a demokratikus diktatúra mibenlétét, s a proletárdiktatúrába történő átmenetét. „ …ma Magyarországon a KMP az egyetlen párt, mely komolyan küzd a polgári demokráciáért…ennek a harcnak … központi jelszava: a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája.” E cél érdekében forradalmi harcra van szükség, melyre mozgósítani kell a legszélesebb tömegeket. Ebben a küzdelemben komoly ellenség a szociáldemokrácia (szociálfasizmus), mely amerikai típusú demokrácia bevezetésére törekszik. A demokráciáért folyó harcot össze kell kapcsolni a dolgozó tömegek helyzetének megjavítását, a demokratikus szabadságjogok kiszélesítését, a földbirtokreformot tartalmazó küzdelemmel. Meg kell védelmezni a „vörös” osztályharcos szakszervezeteket a polgári befolyással szemben, forradalmivá kell azokat tenni, mert az átmenetben a párt mellett a szakszervezeteknek van a legfontosabb szerepük. Ennek érdekében a legfontosabb feladatok: a munkásság tömegeinek bevonása a szakszervezetekbe, az érdekvédelmi szervek különválasztása a párttól, a szociáldemokraták befolyásának kiszorítása a szakszervezetekből. Segíteni kell egy legális baloldali szociáldemokrata párt létrejöttét, mely az illegális munka terrénuma lenne, s szövetségese a MKP-nak a demokráciáért folyó harcban. A munkás-paraszt kormányt a szocializmusba való fokozatos átmenet kabinetjének tekintette, amennyiben azt a KMP vezeti. A munkáspárt kormány osztálybázisa a szegényparasztsággal szövetséges munkásság, (1935 után, az antifasizmus ennél szélesebb bázist követelt.) A KMP magáévá teszi a KI. VI. kongresszusának álláspontját a háború kérdésében. Ezt minél szélesebb tömegekkel megismertetni. Ennek érdekében akciókat szervezni. Az irredentizmus leleplezése. A nemzeti felszabadulás lehetetlen a mai imperializmus mellett, ezért össze kell kötni a nemzetközi proletárforradalommal. Kiállás a Szovjetunió mellett. A fegyverkezés, a leventemozgalom, a pacifista illúziók, Peyerék leleplezése. Ha mégis kitörne az imperialista háború, azt polgárháborúvá kell változtatni. Az agitáció növelése, elsősorban a hadiüzemekben. Felvilágosítómunka a hadseregben. Ennek érdekében erősíteni kell a munkát az ifjúság körében. Harc a munkásegységért. Szociális vívmányok kiküzdése: 8 órai munkaidő, reálbérek emelése, munkanélküli segély. Az utca birtokba vétele, az üzemek meghódítása.

A tézisek szenvedélyes vitát váltottak ki (KI Nyílt Levele), mígnem a Központi Bizottság – mint opportunista dokumentumot – visszavonta. Lukács (Blum) elfogadta a KB döntését, és önkritikát gyakorolt. A húszas évek végén ismét úrrá lett a dogmatizmus, melynek következtében az KMP II. kongresszusán (1930) visszatértek az I. kongresszus stratégiájához. Az irányvonal váltásához csak 1935-ben (KI VII. kongresszusa) került sor. A „Blum-tézisek” tanulmányozása ma is adhat ösztönzést a népi demokrácia stratégiájának kidolgozásához.

Kommuno-fasizmus

Nem a tervezés, hanem a tragikus magyar közélet az, amely cikksorozattá érlelte a fasizmust körbejáró írásainkat. Foglalkoztunk a fasizmus elnevezéssel és az egyik oldalági manifesztációjával: a liberálfasizmussal. Vannak azonban más megjelenési formái, egyik legsúlyosabb fajtája, amikor magukat kommunistáknak vallók kokettálnak a szélsőjobboldallal. Mostohatestvérpártunk, a Magyar Kommunista Munkáspárt hallgatott az idők csalfa szavára, és vett be retorikájába erősen nacionalista elemeket.  De ez csak az első lépés volt, a dolog eszkalálódásával tovább mentek, és először Pécsett próbált a Baloldali Front a Jobbikkal kapcsolatot létrehozni, majd jött a Honfoglalás 2000 nevű szervezettel való paktum. Közben megjelent ifjúsági szervezet szinten a nemzeti kommunizmus. Most pedig a magyarországi neonáci kiképzőtáborokat is működtető Magyar Nemzeti Arcvonallal együtt történt megmozdulás. A képhez az is hozzátartozik, hogy a másik Munkáspárt taktikájának szerves része a más baloldali szervezetekkel szembeni szektás elzárkózás.

Az ideológiai alap

Ezen körök szerint a nemzeti radikalizmus és a kommunizmus egyaránt ellensége a kapitalizmusnak. Szerintük a kapitalizmus ellen ideiglenesen össze kellene fogni, és a harcban az erőiket egyesíteni, mert a jelenlegi hatalom megítélésének egyes kérdéseiben egyezik a véleményük. Szerintük mind a ketten a munkások és a kisemberek érdekeit akarják érvényesíteni, ráadásul a Jobbik és az MKMP programja között is van átfedés.  Érintkezési ponttá válhat az is, hogy egyes kommunisták is hajlanak arra, hogy együtt lehet képviselni a nemzeti érdekeket.

Az ideológiai alap cáfolata

A fentebb leírtak közül természetesen egyik sem igaz. A fasizmus sosem volt ellensége a kapitalizmusnak, aki ezt állítja, az a dimitrovi fasizmus definíciót hagyja figyelmen kívül. A fasizmust Olaszországtól Ugandáig ugyanúgy a finánctőke juttatta hatalomra. A tőkének sosem volt sehol olyan jó dolga, sosem garázdálkodhatott olyan szabadon, mint a fasiszták által uralt államokban. Ugyan a náciknál külsőségeiben másféle társadalmat építettek. Ott az amerikai liberális kultúrával ellentétben más típusú álerkölcsöt vertek a gyermekekbe, egyenruhában járatták őket, militarizálták őket, gyerekszülésre buzdították a lányokat. Persze az USA-ban is voltak fajgyűlölő, a fehér emberek felsőbbrendűségét hirdető nézetek, csoportok, befolyással bíró szervezetek, de ez a huszadik században már nem válhatott állami politikává. 

Ennél fogva a kommunisták és a szélsőjobb közti kapitalizmus elleni összefogás ellentmondás és illúzió. A lenini elv szerint a kommunistáknak pont a demokratákkal, szociáldemokratákkal kell összefogni a kapitalizmus ellen, a későbbi munkásmozgalmi teoretikusok szerint pedig szintén velük kell együttmenni a fasizmus ellen.

Nem igaz, hogy a radikális jobboldal a munkások érdekeit képviseli. Tény, hogy sok megtévesztett kispolgári és lumpen elem van köztük, akik esetleg komolyan gondolják a kisemberek képviseletét, ám ezek a törekvéseik sosem juthatnak érvényre, mert nem értik azt a rendszert, amiben ők valójában működnek. 1934-ben nagyon sok náci SA tiszt és tag sem értette, miért nem történik szociális „forradalom” a „nemzeti” után, és amikor követelték, Hitler hívei, az SS  a hosszú kések éjszakáján lecsapott rájuk, és  kivégezte őket.

A Jobbik a cigány és a zsidó kérdést helyezi politikája középpontjába, de szavahihetősége érdekében felkarol egyes szociális és munkásköveteléseket is. E követeléseket azonban nem lesz lehetőségük megvalósítani, mert a kapitalizmuson belül működnek, és a rendszer és a milliárdos támogatók ezt meg fogják akadályozni. Különben sem értik a munkásosztály felszabadításához szükséges gazdasági, politikai és társadalmi feltételeket. Beszélnek ugyan kizsákmányolásról, de teljesen helytelenül ezt „zsidó összeesküvésnek” állítják be a tőke természetének elemzése helyett. Beszélnek az USA világuralmi törekvéseiről, de ezt is a „zsidó métellyel” azonosítják az imperializmus helyett.

 A Jobbik sosem kampányolhat azzal, hogy ők a finánctőke nyílt, terrorisztikus diktatúrájára törekszenek, természetes, hogy demagóg programpontokat fogalmaznak meg, amelyeket csak a szavak szintjén képviselnek és csak addig, amíg nem kerülnek hatalmi helyzetbe..

 A kommunista eszme, amint ez Lenin idevágó írásaiból (amelyekkel A MI IDŐNK Elméletben rovata is foglalkozott) egyértelműen megállapítható, elítéli a nemzeti elnyomást és harcot hirdet ellene éppen úgy, mint az elnyomás és kizsákmányolás más formái ellen. Ezért támogatták a szocialista országok a gyarmati országok felszabadítási harcát és ezért a kommunisták ma is elítélik az új gyarmatosítási politikát, mint amilyen például a közelkelet vagy latinamerika egyes országaiban ma is folyik.

 A Jobbik nacionalizmusa nem ez a típusú nemzeti ideológia. Ők a nemzeti felsőbbrendűséget nemzeti gőggel és üres nemzeti jelképekkel (királyszimbólumok) hirdetik. Ők jelenleg nemzeti soviniszták, és nem olyan nemzeti érzést képviselnek, mint amit egy munkáspártnak képviselnie kellene. A Jobbik ráadásul elveti az internacionalizmust. A gyarmati felszabadító mozgalmak nem vetették el, és segítették egymást, és örömmel vették a szovjetek, kubaiak és más szocialista országok kontinenseken átívelő segítségét.

Nem csak ideológia

Természetesen nem csak ideológiai szinten kell szólnunk e bizarr szövetség ellen. Erkölcsi kötelességünk, hogy ne hagyjuk szembeköpni azokat a szép korú elvtársainkat, akiket még megkínoztak a fasiszták, és akik elszenvedték Horthy és a nyilasok rémuralmát. Nem fogadunk el semmilyen kompromisszumot azon elmebeteg eszme elmebeteg képviselőinek elmebeteg örököseivel, akik szisztematikusan irtanák a kommunistákat, csak most éppen különböző okok miatt politikailag előnyösnek tartanak egy közös tüntetést. Nem tanultak a történelemből, ha azt hiszik, hogy akik ma szembe mosolyognak, holnap nem szúrnak a hátunkba.

A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakának gazdasági feladatai

A munkásosztály azért veszi át a hatalmat, hogy politikai uralmára támaszkodva megszüntesse a kapitalizmust és felépítse a szocializmust. Ez pedig mindenekelőtt a gazdaság gyökeres átalakítását követeli meg.

A gazdaság átalakítása terén rendkívül bonyolult feladatok várnak megoldásra. A szocialista forradalom, az előző forradalmaktól eltérően, nem azért megy végbe, hogy az egyik kizsákmányolási formát egy másik váltsa fel, hanem azért, hogy véget érjen minden néven nevezendő kizsákmányolás. Ezért a szocialista termelési mód, valamennyi korábbi termelési módtól eltérően, nem fejlődhet ki spontánul, önmagából, a régi társadalom méhében. Megteremtéséhez a hatalomra jutott munkásosztálynak és szövetségeseinek tudatos és célirányos erőfeszítéseire van szükség.

A gazdaság szocialista átalakítása minden országban sajátos, átmeneti időszakot követel meg. Ezt az időszakot nem lehet sem átugrani, sem megkerülni, még akkor sem, ha valamely országban megvan a szocializmus minden anyagi előfeltétele, ha a szocializmus építése a lehető legkedvezőbb belső és külső körülmények között folyhat. Nem lehet ezt azért, mert a szocializmus nem kerülhet ki kész formában a kapitalista társadalom méhéből.

Míg azonban az átmeneti időszak szükségessége általános, minden országra érvényes törvényszerűség, addig az átmeneti időszakbak országonként jelentős különböző sajátosságai lehetnek.

Például a szocialista iparosítás, amely mint látni fogjuk, a legfontosabb feltétel az átmeneti időszak gazdasági feladatainak végrehajtásához, lényegesen kisebb erőfeszítéseket követel a fejlett országokban. Különböző lehet a mezőgazdaság, a közép- és kistőkés vállalatok szocialista átszervezésének formája és üteme, stb. Végül, lényeges különbségeket figyelhetünk meg az átmenet idején a dolgozók életszínvonalában. Ez érthető is. A proletárdiktatúra a leggyorsabban és a leggazdaságosabb módon tudja biztosítani a gazdasági fejlődést. Megszünteti a javak elosztásában mutatkozó szociális igazságtalanságot, de nem teremthet varázsütésre bőséget. Mindig az anyagi javak termelésének történelmileg kialakult színvonalánál kell kezdeni.

Az országok közötti különbség, amelyet a múlt hagyott hátra, még sokáig fennmarad. Világos, hogy ez a különbség az egyes országokban elkerülhetetlenül sajátos vonásokat kölcsönöz a szocializmus építésének, sőt bizonyos fokig a fiatal szocialista társadalomnak is.

A történelmi tapasztalatok azonban bebizonyították, hogy a szocializmus már első lépéseinél is mindenütt hatalmas fölényt biztosít a kapitalizmussal szemben. Igaz, ez a történelem úgy alakult, hogy először főleg közepes és alacsony fejlettségű országok léptek a szocializmus útjára. Ezt a körülményt a reakciós teoretikusok és propagandisták sietnek kihasználni sötét üzelmeik céljaira. Mi sem könnyebb, mint oly módon megszégyeníteni a szocializmust, hogy a hosszú háborúban tönkretett és a múltban viszonylag elmaradott Lengyelország életszínvonalát, mondjuk a semmiféle háborús terhet nem viselő, iparilag igen fejlet Svédországéval hasonlítják össze. Az effajta demagógia azonban nem tarthatja magát sokáig, annál kevésbé, mert a szocialista országok gyors fejlődése egyre közelebb hozza azt az időt, amikor a szocializmus világviszonylatban versenyre kel a kapitalizmussal, ezúttal már nem az idegen, a régi társadalomtól örökölt bázison, hanem saját bázisán.

A tőke és fasizmus jegyessége

A mai kapitalisták – 99%-ban neoliberálisok – egyik komoly fegyverévé válhat az antifasizmus. Elvégre az embermilliókat kiirtó fasiszta diktatúra a többségi társadalomnak mindig is ellenére lesz – reméljük. Az antifasizmus jó kis hívó szó lehet politikai pártoknak, ám ezek többsége gyakorlatilag semmit nem tesz a fasizmus ellen, és arról se feledkezünk meg, hogy gyakorlatilag a mai liberális elit szülte a gárdát és egyéb újnyilas képződményeket. Ha hosszabb időre tekintünk vissza, akkor pedig a rendszerváltó elit és az általuk okozott kapitalizmus is okolható a szélsőjobboldal újbóli felbukkanása miatt. A tőke és a fasizmus jegyességének azonban hosszú történelme van, amelyből csak párat veszünk elő példaként, csak a fontosabb lépcsőfokokat megidézve. A teljes történet akár több kötetnyi anyagot foglalhatna magában.

Tőke és rasszizmus

A profit iránti hajthatatlan vágy legborzalmasabb szülöttei a kapitalisták háborúi és a rabszolgaság. Ezek már akkor jelen voltak az emberiség történelmében, mikor nem a tőke volt a segédeszköze és célja a hatalomvágy kielégítésének és az osztályelnyomásnak. A tőkés gazdaság megjelenése, és az újvilág felfedezése azonban tovább rontotta a rabszolgaság helyzetét. Immár tömegesen, a gazdasági kizsákmányolás elsődleges okán raboltak el embereket Afrikából, és szállították őket az amerikai kontinensre. A társadalom előtt igazolni kellett az embertelen tettet. Ehhez a mindenkori elnyomó hatalom leghűségesebb társa, a vallás adott segítséget a feketék állati sorba taszításának magyarázatával. Szerintük ugyanis a négerek nem is emberek, lelkük sincs, tehát haszonállatként használhatók. Aztán később mégis többen érzékelték, hogy ez hazugság, ekkor egy bibliai átokra fogták a dolgot, és folytatódhatott a feketék tömeges megnyomorítása. Ez már tulajdonképpen rasszizmus volt. A tőkés gazdaság termelte ki a későbbi fasiszta „ideológia” eme alapkövét. Sok tájékozatlan szélsőjobboldali a fasizmus és nemzetiszocializmus közti különbséget az antiszemita és rasszista sovinizmus különbségében találja meg – tévesen. Ezek az emberek nem voltak ott, amikor Olaszország lemészárolta az abesszíniai feketéket. Természetesen ezen megállapítás csak a rasszizmus térben és időben eme speciális formájára vonatkozik. A másság iránti bizalmatlanság és a politikai okokból ellene keltett mesterséges gyűlölet szinte egyidős az emberiséggel.

Imperializmus és rasszizmus

A tőkés gazdaság monopolkapitalizmussá fejlődése és globalizálttá válása az imperializmus korát hozta el. Tekintve, hogy nagyrészt a fehér ember nagytőkései kezdték el az imperialista háborúkat, nagyon megkönnyítette a helyzetüket, hogy az afrikai, ázsiai és amerikai gyarmatok többségén nem europid embertípusok (amely nem rassz, vagy faj!) élnek. Ha ezek nem is direkt „faji háborúk” voltak, de az eltérő bőrszín már sokaknak elég ok volt a gyilkolásra, és a hatalom is könnyebben elérhette alattvalóinál a „más embercsoportok” megsemmisítését. Az állami rasszizmus helyett itt már a hétköznapok rasszizmusa segítette az amerikai és francia katonákat, hogy „sárgákat” gyilkoljanak Vietnámban, a franciákat, hogy arabokat öljenek Algériában, és minden más gyarmatosítót, hogy „fekete majmokat” öljenek Afrikában. A mesterségesen gerjesztett rasszizmust táplálták az emberekbe, legfőképpen a hadsereg katonáiba, hogy azok irgalmat nem ismerve mészárolják le az „alacsonyabbrendű” ellenséget, beleértve a civil lakosságot. A második világháború fasiszta hatalmai szintén alkalmazták az ellenfél rasszista, antiszemita ledegradálását, sőt kulturálisan is alacsonyabbrendűnek tekintették az ellenfeleket.

Tőke és fasizmus

Az első világháború előtt a kommunisták már komolyan harcoltak az önkény minden formája ellen. A párizsi kommün bukása ugyan helyben kudarc volt a munkásmozgalom számára, de világszerte egyre több dolgozó vált öntudatossá, és a francia események példát és erőt adtak a további küzdelmekhez. Az imperializmus által okozott első világégés során további munkások milliói váltak öntudatossá, és megtörténhetett az októberi forradalom Oroszországban, valamint kialakultak a magyar, bajor és szlovák tanácsköztársaságok. Az imperialista reakció ez utóbbi próbálkozásokat vérbe fojtotta. A munkások sorsa azonban továbbra is sanyarú volt, és semmi nem utalt arra, hogy nem lesz következő forradalom. A társadalmi elégedetlenségek elvezetésére a tőke hagyta szabadon garázdálkodni a világháborús militarista szellemen nevelkedett lumpenelemeket, a német és olasz fasisztákat. A kommunisták ellenében támogatták ezeket a szélsőséges szervezeteket, amelyek cserébe később nagyon jól megóvták az üzleti érdekeltségeiket. A „munkáspárti” és „szocialista” jelzőket viselő fasiszta szervezetek nagy elánnal lövettek a munkások közé, amikor azok bármit is követeltek, vagy szerveztek tisztogatást a naiv kispolgári és lumpen elemeik ellen (hosszú kések éjszakája).

A tőke és a fasizmus jegyességéből házasság lett a hosszú kések éjszakáján, pár évvel később pedig megszületett a gyermek: a második világháború.

Szociálfasizmus

A világháború előtt a kommunista pártok igyekeztek széles baloldali egységfronttal megtörni a fasizmust. Sajnos erre a szociáldemokrácia jobbszárnya – és néha a bal is – nem igazán volt hajlandó. Nem véletlenül Hitler és Horthy parlamentjébe is beültek a szociáldemokrácia opportunista képviselői. A tőkés társadalom védői nem állták ki a demokrata viselkedés próbáját. A kommunista pártok megtörtek ebben a harapófogóban, melynek eredménye a fasiszták hatalmának totális kiépítése lett.

Tőke és hidegháború

Az imperialista hatalmak meggyengültek a világháborúban. Egyre több gyarmat akarta lerázni magáról az anyaországok igáját. Ehhez a szovjetek adtak néhol elég komoly lökést, hadifelszerelés, kiképzés formájában. Megkezdődött a gyarmatok felszabadítása a Szovjetunió segítségével. Fiatal, független államok alakultak. A másik oldalon pedig elkezdődött a neokolonializmus, azaz az USA és szövetségesei polgárháborúkat generáltak a felszabadítandó térségekben. Ezt szélsőjobboldali halálbrigádok, terrorszervezetek, vagy antikommunista paramilitáris szervezetek támogatásával érte el, amelyek a győzelmük után fasisztoid diktatúrákat hoztak létre (Idi-Amin, Pinochet, Batista, Szukarno, stb.).

Tőke és IV. világháború

Sokan a hidegháborút tartják a harmadik világháborúnak, amely számos aspektusból (földrajzi kiterjedés, áldozatok száma) jogos elnevezés. A mai állapotokat pedig IV. világháború néven jellemzik. Ebben a háborúban szintén a tőkés hatalmak az egyik hadviselő fél, a másik oldalon pedig – szokás szerint – kommunista és egyéb baloldali szervezetek vannak. A modernkori gyarmatosítás nem állt meg, az imperializmus gazdasági bűncselekményei és elnyomása alapjaiban pont ugyanúgy van jelen, mint ahogy azt Lenin leírta. A technika persze fejlődött, van modern komputertechnika, internet, lehallgatás és hatékonyabb a tömegpusztítás. A másik oldal szintén használja a technikát, manapság egy zapatista falu lemészárlásának a híre percek alatt bejárná a világhálót, világméretű szolidaritási kampányt vonva maga után, amelyet a mexikói és USA kormányzat nem biztos, hogy már fel merne vállalni. Manapság szintén támogat az USA jobboldali puccsokat, különösképp Latin-Amerikában. Hondurasban és Venezuelában történt az utóbbi években szabályos puccs, és bizonyára az sem véletlen, hogy 4 baloldali elnöknél diagnosztizáltak rákot a térségben.

(Neo)liberálfasizmus

A neoliberalizmus Magyarországon kénytelen volt újra megszülni a fasizmust. A rendszerváltás után – és kicsivel ellőtte is - már megjelentek kisebb szélsőséges csoportok, amelyek csupán öncélú lázadást képviseltek. A néhol ugyan hibás munkásállam ellen lázadó fiatalok ma már megtanulhatták, mi is a kapitalizmus, de még nem sejtik, mit hozhat a fejükre a fasizmus. A politikai életben a MIÉP képviselte a fasizmust, akkor még óvatos retorikával, de néhol meg-megmutatva a foguk fehérjét. Majd a Fidesz polgári köreiből és hozzá köthető ifjúsági szervekből alakult meg az újnyilas Jobbik. A Jobbik és más neonácik előretörésében pedig nagy szerepe volt az akkori „szocialista-liberális” kormányzásnak. Az MSZP és SZDSZ ugyanis semmit nem tett kormánypozícióban a szélsőjobboldal térnyerése ellen, holott arra minden hatalmuk, eszközük és törvényes jogalapjuk meg lett volna. Az antifasizmus megmaradt számukra kampányszlogennek és marketingelemnek, és csak akkor voltak antifasiszták, amikor kamera volt a közelben. A liberálisok érdeke volt a fasizmus jelenléte, hiszen kellettek nekik az antifasiszta szavazatok. A liberálfasiszták ma a Fidesz lejáratását egybefonják az antikommunista propagandával. A neoliberálfasisztákról írt részletes cikkünket ajánljuk A MI IDŐNK múlt heti számából.

Elméletben:

A munkásosztály és az erőszakellenesség

A kommunizmus ellenségei egyetlen más kérdéssel kapcsolatban nem hordtak össze annyi hazugságot, és rosszindulatú koholmányt, mint a proletárdiktatúrával kapcsolatban. Az ellenség igyekszik megfélemlíteni a dolgozókat, kihasználni demokratikus törekvéseiket, s ezért úgy tünteti fel a proletárdiktatúrát, hogy az a demokrácia tagadása, egyes csoportok, vagy személyek diktatúrája, „totális rendszer”, politikai önkény, stb. Különösen heves kirohanásokat intéz az ellenség azzal kapcsolatban, hogy a kommunisták bizonyos körülmények között szükségesnek tartják az erőszakot. Ebből kiindulva a proletárdiktatúrát merő erőszaknak próbálja feltűntetni, amely úgymond, magából a kommunista világnézetből fakad. Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban már utal rá, hogy a burzsoá hisztériakeltők erőszakossággal fogják majd vádolni a kommunistákat, és 150 év alatt ez a tendencia nem is változott. Lenin is leszögezi: „eszményünkben nincs helye az emberek fölötti erőszaknak”. Annak az osztálynak, amely évszázadokon át maga is elnyomás, dühödt megtorló intézkedések és üldözés tárgya volt, fölöttébb gyűlöletes minden olyan rendszer, amely lehetővé teszi az emberekkel szembeni erőszakot, az emberek elnyomását és megalázását. Ugyancsak távol áll a munkásosztálytól az, hogy bosszút forraljon egykori kizsákmányolói ellen.

A munkásosztály arra törekszik, hogy humánus, nemes céljainak megfelelő harci eszközöket alkalmazzon. Az a jelszó, amely szerint a „cél szentesíti az eszközt”, a jezsuiták, nem pedig a kommunisták jelszava. A kommunisták kihasználnak minden olyan lehetőséget, amellyel elkerülhetik az erőszakot. Ha a munkásosztály mégis kénytelen fegyvert fogni, az azért van, mert a letűnő osztályok nyúlnak először erőszakhoz, amiért a kapitalista társadalmat terheli a felelősség.

A forradalmi erőszak kényszerűségét sok tárgyilagos megfigyelő is elismerte, például az orosz polgárháború idején, melyet a világ számos országának burzsoáziája robbantott ki. H. G. Wells, kiváló író, aki 1920-ban Oroszországban járt, a következőket írta: „Nem a kommunizmus, hanem az európai imperializmus taszította ezt az óriási, rozoga, tönkrement birodalmat a hatéves kimerítő háborúba. Nem a kommunizmus sanyargatta ezt a szenvedő és talán kínszenvedő Oroszországot külföldről támogatott szakadatlan támadásokkal, betörésekkel, lázadásokkal, s nem a kommunizmus fojtogatta az országot hajmeresztően kegyetlen blokáddal. A bosszúra éhes francia hitelezőt, a tompa agyú angol újságírót sokkal nagyobb felelősség terheli ezekért a halálos szenvedésekért, mint bármelyik kommunistát.”

Amíg a kizsákmányoló társadalmakban az elnyomás az állam egész tevékenységét meghatározó funkció, addig a munkásosztály államában az egykori elnyomók féken tartása korántsem fő feladat. Itt a fő feladat a gazdasági, társadalmi és politikai élet szocialista alapokon való átszervezése. Lenin írta: „A proletárdiktatúra legfőbb lényege a dolgozók vezető osztagának, élcsapatának, egyetlen vezetőjének, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. A proletárdiktatúra célja, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társdalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom valamennyi tagját, és az embernek ember által való mindenféle kizsákmányolását megfossza talajától.

Parlament és forradalom

A szocializmusba való békés átmenet egyik formája lehet a parlamenti többség megszerzése. A kommunisták évtizedeken keresztül leplezték le a reformisták által terjesztett parlamentáris illúziókat, ez azonban nem azt jelenti, hogy tagadják a parlamentáris harcot. Sőt, a parlamentáris harc tagadása szektás-dogmatikus tévelygés. Sokáig az a nézet volt uralkodó, hogy a parlamenti harcot e szerint használni kell a munkásosztály helyzetének javításában, elvetni azt nem szabad, ám hiba azt gondolni, hogy az alapvető célok pusztán parlamentárisan elérhetőek. Az SZKP XX. kongresszusa ennél az elméletnél is tovább ment, ők már úgy gondolták, hogy a burzsoázia pusztán parlamentáris úton is leszerelhető, lehetővé teszi a termelési eszközök nép kezébe adását. A XXII. kongresszuson, a külföldi kommunista pártok tapasztalatai alapján már az SZKP programjába is bekerült.

A kapitalista világban széles körű, a nemzet többségét egyesítő, monopóliumellenes, antiimperialista koalíciók alakulnak ki; ezekből a néphatalom új típusai fejlődhetnek, amelyeknek a parlament – az egész nemzet képviseleti intézménye – szervezeti formájuk, egyszersmind pedig a monopóliumok uralma ellen széles fronton kibontakozó harc eszközei lehet.

A parlamenti út több szempontból előnyös a munkásosztály számára. Az új hatalomnak azonnal kellő tekintélyt kölcsönöz, ha olyan, sok országban hagyományossá vált intézményrendszerre támaszkodna, mint a parlament; ez megkönnyítené a szocialista átalakulást. Ebben az esetben a szocialista forradalommal szemben tanúsított mindennemű ellenállás nemcsak ténylegesen, hanem jogilag is törvényellenes lenne, a nemzetnek a parlament útján kifejezett akarata ellen irányulna.

Természetesen hiba volna azt gondolni, hogy a hatalomnak parlamenti úton való kivívása bármely választási napon lehetséges. Ebben csak a reformisták hihetnek, akik szerint a gyökeres társadalmi változások egyszerű szavazással oldódnak meg. A marxisták-leninisták nem ilyen primitív módon képzelik el a munkásosztály hatalomra jutásának parlamentáris módját. A társadalmi élet lényeges kérdéseit mindig a néptömegek harca, az osztályerők reális viszonya dönti el. A parlamenti harc is csak akkor biztosítja a szocializmusba való átmenetet, ha a munkásosztály széles néprétegek forradalmi tömegmozgalmára támaszkodik.

Nincs kizárva, hogy választásokon a munkásosztály pártja parlamenti többséghez jut, ám annak a burzsoázia nem hajlandó magát alávetni és erőszakkal válaszol (ez számos esetben megtörtént a történelemben, mikor demokratikusan választott marxista elnökök ellen fasiszta puccsot kíséreltek meg). Ilyen esetben a munkásosztálynak készen kell állnia, hogy a parlamenten kívüli burzsoá támadás ellen a parlamenten kívül is védekezzen.

A tapasztalatok alapján elmondható, hogy a burzsoázia minden eszközt megragad, hogy a valódi baloldali pártok parlamentbe jutását és parlamenti többségét rafinált trükkökkel megakadályozza. Ilyenkor a saját igényeiknek megfelelő választási rendszert vagy a parlament jogainak korlátozását vezetnék be.

Néhány szó a kibernetikus szocializmusról

            

Manapság sokaknak a vér is meghűl az ereiben, ha valaki azt javasolja, hogy legyen szocializmus. Az első érvük a szocializmus ellen az, hogy az rossz, mert diktatúra. Ezzel az érvvel nem is fogok foglalkozni: a szocializmus egy gazdasági rendszer, ergo teljesen értelmetlen itt diktatúráról vagy demokráciáról beszélni. Ezen kívül három fő ellenérv létezik: a profit-motiváció hiánya, a gazdasági tervek olyan mértékű bonyolultsága, amit az emberi agy nem képes felfogni, illetve a magán vállalatok nélkül az innováció hiánya.

            

Az első a profit-motiváció hiánya, mert hát ha nincsen profit, akkor nincs, ami motiválja az embereket, hogy jól dolgozzanak. Ez két szempontból is egyenesen hülyeség. Először is, a munkásoknak egyáltalán semmi köze sincsen a profithoz, a profitból csak annak származik haszna, aki osztalékot kap, vagy egyenesen megkapja a nyereséget. Tehát a munkaerő körülbelül 97-98%-ra egyáltalán nem vonatkozik a profit-motiváció, a maradékot meg pont az motiválja így, hogy minél több pénzt vehessen ki a cégből, így hát a profit egyenesen elvesztegetett potenciált jelent. Nem beszélve arról, hogy egy cég sikerességét nem feltétlenül a profitráta szabja meg – ha keveset termel, és csak fokozatosan eladja a cég gépeit, tehát leépíti a vállalatot, akkor magas lesz a profitráta, de a vállalat semmiképp sem sikeres. Tehát a sikeres vállalat igazi megkülönböztetője a fenntartható fejlődés. Ez azonban makroszinten nem létezik – a vállalat akkor fejlődik, ha minél nagyobb lesz, minél több nyersanyagból minél több terméket termel. Ezzel pedig egyre növekvő sebességgel használja fel a Föld nyersanyagkészleteit és termel belőle szemetet, szennyezi a környezetet. Magyarán a kapitalista vállalatok fenntartható fejlődése fenntarthatatlan.

            

A második érv – amit egyébként 1920-ban kezdtek közgazdászok – az az, hogy lehetetlen ép ésszel felfogni a gazdaság komplexitását, és így meghatározni az árakat és a termelést. És való igaz: ahhoz, hogy Marx munkán alapuló értékelméletét valóra váltsuk, a gazdaságban termelt összes termék munka és anyagköltségére szükségünk lenne, és aztán az összes adatot egyetlen gigászi egyenlőség halmazba, vagyis mátrixba kellene felírnunk. Aztán ugyanezt még egyszer meg kéne csinálnunk, hogy a statisztikai adatok alapján felírjuk a termelési terveket. Aztán ezt hetente újra meg kéne csinálnunk a kiigazítások miatt. Példaként: az 1980-as évek elején a Szovjetunióban körülbelül 12 millió különböző terméket termeltek. Ezt egy cirka 150 billió (150.000.000.000.000) bejegyzésből álló mátrixba kellene felírni, amit aztán emberek milliónak több millió évig kellene számolniuk a végeredményekért. Legalábbis 1920-as technológiával. Ugyanis egy mai asztali számítógép ugyanazt nagyjából másfél-két perc alatt elvégzi. Ami lényegesen gyorsabb és pontosabb, mint amiről egy kapitalista gazdaság valaha is álmodhat (ahol hónapokig tart, amíg az árak körülbelül beállnak egy szintre, vagy mezőgazdasági termékek esetén akár egy évtizedig).

            

A harmadik érv pedig az, hogy ha az emberek nem hozhatnak létre saját vállalatokat, nem szedhetnek be jogdíjakat, akkor megáll az innováció. Nos, e tekintetben pont, hogy egy szocialista gazdaság van testhossznyi előnyben. Egy kapitalista gazdaságban, ha valakinek egy új, korszakalkotó ötlete van, akkor három dolgot tehet. Az első, hogy valahonnan összeszed annyi pénzt, amivel beindíthat egy céget, véglegesen kifejlesztheti a találmányát, aztán a konkurens cégekkel megharcolva világszerte árusítani kezdi. Nos, ez nagyon ritkán sikerül bárkinek is. Ha valaki a garázsában próbál gyártani néhány baráttal, és ez a tevékenysége bármennyire is veszélyeztetheti a dollár milliárdokat irányító versenytársakat, akkor az illető nagyon pórul járhat, vagy akár „baleset is érheti”. A második dolog, amit tehet, hogy eladja a szabványt valamilyen nagy cégnek. Feltéve, hogy a céget érdekli, és a cég úgy gondolja, hogy ez jót tesz neki hosszú távon. Mert ha az utóbbi nem igaz, akkor lehet, hogy egyszerűen csak megvásárolja a szabványt csak azért, hogy aztán megakadályozza a piacra kerülését. Erre nagyon jó példa, hogy Tesla vezeték nélküli energia-továbbítási módszere csak most „került elő”, cirka 80 évvel az után, hogy Tesla feltalálta. A harmadik, hogy az ötletét felteszi a netre és levélben körbeküldözgeti, ezzel a világnak átadva tudását. Csak az utóbbinak már semmi köze nincs a kapitalizmushoz.

            

Egy (modern) szocialista államnak az illető egyszerűen besétálhat a marketing hivatal helyi irodájába, bemutathatja a találmányát, aztán, hogy eldöntsék, hogy hasznos-e, a marketing hivatal saját maga vége piackutatást, a mérnököktől megtudnák, hogy ez növelné-e a termelékenységet, a managerektől, hogy növelné-e a hatékonyságot, a fogyasztóktól meg egyszerűen, hogy megvennék-e. Ha a találmány hasznosnak tűnik a NÉP számára, akkor központi pénzen rögtön be lehetne vezetni. A terméket rögtön legyárthatnák, a gépeket rögtön üzembe helyezhetnék a gyárakban, az új módszert rögtön bevezethetnék. Így tehát egy szocialista gazdaság jobban és azonnal reagálna az új felfedezésekre, ezzel sokkal innovatívabbá válva. Nem beszélve arról, hogy így az összes termelő egységben azonnal be lehetne vezetni ezeket, nem csak egy cégben, ami mindenkinek jó…

            

És akkor egy-két szocialista kritika: van egy ország egy bizonyos méretű gazdasággal. Ez a gazdaság IMF hitelt vesz fel. Ezután az országnak nő a gazdasága, mert elköltötte ezt a pénzt. Kérdem én: ha a maximális kapacitás nem nőtt, akkor miért ne lehetett volna előtte is többet termelni? Illetve, ha amerikai bankok részvényekkel „játszadoznak”, annak miért kell egész Európát egy évtizedre válságba rántania? A válasz természetesen a kapitalista pénzügyi rendszerben rejlik, amely mesterségesen lent tartja a gazdasági potenciált, hogy az így keletkező többletet (a maximális potenciál és a valódi kapacitás közti rést) az uralkodó osztály meggazdagodására használja fel. Egy szocialista gazdaságban kizárólagosan a tartalékolásra létezne egy rés (2-3%-kal több vasércet termelünk, hogy ha bányaomlás történne, akkor ne álljon le az acéltermelés az érchiány miatt, stb), és így az összes kapacitás lényegesen magasabb lenne.

            

De térjünk is vissza a gazdasági tervekhez. A korábbi szocialista gazdaságoknak az volt a problémája, hogy az árak és a tervszámok nem tükrözték a valóságot, ezért ebben a tekintetben krónikusan gyengébbek voltak a kapitalista gazdaságoknál. Azonban a modern technológia ezt a visszájára fordította, méghozzá radikális mértékben. Fentebb már említettem, hogy a SzU árszínvonalát percek alatt fel tudta volna írni egy mai számítógép. Most itt leírom a módszert.

            

Először is ehhez szükség van egy számítógépes rendszerre, ami az egész gazdaságot átfogja, minden cégben és a kormány összes hivatalában jelen van. Vagy ahogy köznyelvben mondják, szükség van az internetre. A második lényeges dolog egy sztenderd kódrendszer, ami a termékeknek egy szabvány számot ad. Köznyelvben vonalkódra. Ezután egy számviteli szoftver kell, amiben a cégek a saját számvitelüket vezetik és időnként az adatokat elküldi a tervbizottság számítógépeire. Jelenleg is az összes nagyobb vállalat egységesített számviteli programokat használ. Habár ezek nem lennének elengedőek a „kibernetikus szocializmus” céljából, egy új szoftver rendszer kifejlesztése, ami már megfelelő lenne, relatíve gyorsan és olcsón lenne véghezvihető (néhány hét és néhány millió forint, ami makrogazdasági szempontból „egy pillanat és aprópénz”).

           

Ezután a tervbizottság számítógépei összegeznék az adatokat és gigászi táblázatot írnának föl az összes megtermelt termékkel. Minden egyes sor egy terméket jelölne, és fel lenne sorolva, hogy az adott termék előállításához mennyi munkaidő és mennyi egyéb termék kellett. Ezután a számítógépek pillanatok alatt kiszámíthatják, hogy mennyi egy adott termék átlagos „társadalmi munkaértéke”. Magyarán, hogy mennyi a termékbe befektetett munka.

            

Ezek után hasonló műveletekkel meg lehet tervezni magát a termelést, illetve, hogy a GDP hány százaléka menjen fogyasztásra, tőkebefektetésre és közszolgáltatásra, mint például oktatás és egészségügy.

            

Tehát egy szocialista ország, ahol kibernetikus szocializmus van az úgynevezett „bürokratikus kollektivista államszocializmus” helyett, sokkal hatékonyabban tudna termelni, sokkal gyorsabban reagálna a külső behatásokra és így sokkal gyorsabban alkalmazkodna a gazdasági környezethez, de legfőképpen egy olyan jóléti államot hozna létre, ahol mindenki a munkájának megfelelően részesülne a javakból, és egyáltalán nem létezne elnyomó uralkodó osztály.

Huzián Kristóf


Elméletben:

A hatalom megszerzésének békés útja

A szocializmusba vezető békés átmenet nagy előnyökkel jár. Lehetővé teszi, hogy a dolgozók a legkisebb áldozattal, a társadalmi termelőerők minimális károsodása és a termelési folyamat csekély szüneteltetése mellett vigyék véghez a társadalmi élet gyökeres átalakítását. A munkásosztály ebben az esetben majdnem érintetlen állapotban veszi át a tőkés monopóliumok kezéből a termelőapparátust, s a szükséges átszervezések elvégzése után haladéktalanul működésbe helyezi azt, hogy a lakosság minden rétege minél előbb érezze az új termelési és elosztási mód előnyeit.

A hatalom békés átvétele jobban megfelel a munkásosztály egész világnézetének. A munkásosztály humanista eszményei kizárják az erőszak öncélú alkalmazását, annál is inkább, mert a történelmi igazságnak – amelyet az elnyomott osztályok képviselnek – oly nagy az ereje, hogy a munkásság méltán számíthat a lakosság túlnyomó többségének támogatására. A kérdés tehát nem az, hogy békés forradalmat akarnak-e a marxisták, vagy sem; hanem az, hogy megvannak-e ehhez az objektív előfeltételek.

Marx és Lenin megállapításai szerint bizonyos körülmények között létrejöhetnek a forradalom békés útjának feltételei. Marx például Angliát és Amerikát illetően számolt ezzel a lehetőséggel. Abból indult ki, hogy az 1870-es években – a monopóliumok előtti kapitalizmus virágzásának éveiben – ezekben az országban kisebb volt a katonai és hivatalnoki apparátus, mint bárhol másutt, tehát a forradalom nem váltott volna ki nagyarányú erőszakot a burzsoázia részéről. A munkásosztály már akkor számbeli fölényben volt Angliában, és kitűnt szervezettségével és viszonylag magas kulturális színvonalával. Ilyen körülmények között Marx lehetségesnek tekintette a szocializmus békés győzelmét, például oly módon, hogy a munkások megváltás ellenében átveszik a termelési eszközöket a burzsoáziától.

Az igazi marxistákat mindig is a forradalmi harc különböző formáinak rugalmas alkalmazása jellemezte. Az orosz marxisták-leninisták a legkisebb lehetőséget is kihasználták, hogy békés eszközökkel érjék el a politikai fordulatot. Amikor az orosz forradalom megindulása után, 1917 április-júniusában, megnyílt a forradalom szocialista szakaszába való békés átmenet perspektívája, Lenin ennek haladéktalan kihasználását javasolta. A februári forradalom utáni első időkben Oroszország volt a legszabadabb ország: a nép olyan jogokat harcolt ki, amelyek a legdemokratikusabb államok egyikében sem voltak meg. Ezért Lenin híres „áprilisi téziseiben” kiadta a békés forradalom jelszavát. A párt csak azután vonta vissza e jelszót, amikor az Ideiglenes Kormány Pétervár utcáin tüzet nyitott a munkások és a katonák tüntetésére. A burzsoá hatalom erőszakos fellépésére fegyveres felkelés volt a válasz. Nem a bolsevikokon múlt, hogy a forradalom nem lehetett békés. Ezt követte az imperializmus által kirobbantott véres polgárháború, amelyre annak ellenére is sort került, hogy Lenin engedményeket ajánlott a tőkéseken.

Az ellenforradalom dialektikája

A másik Munkáspárt az ellenünk folytatott propagandáját próbálja ideológiai köntösbe bujtatni, szerencsére kevés sikerrel. A legutóbbi közleményükben az ellenforradalom szót próbálják meg statikusnak, időben és térben pontszerűnek beállítani, azaz leszűkíteni a fogalmat csak azért, hogy a Munkáspárt 2006 taktikájába beleköthessenek. Szocialista képződmények szerte a világon – sok érdemük elismerése mellett – számos hibát elkövettek, legtöbb ilyen félresiklás oka, hogy a dialektikát egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Ezért is érezzük fontosnak felhívni a figyelmet, mennyire fontos is a dialektika fogalma, és röviden elmagyarázni, hogyan is érvényesül az ellenforradalomban és a forradalomban.

A dialektikának 3 fontos alaptörvénye van: ellentmondások, tagadás tagadása és a mennyiség minőségbe való átcsapása.

Tagadás tagadása az ellenforradalomban

Az ellenforradalom azon speciális társadalmi átalakulás folyamata, amely során az ugrás nem pozitív, hanem negatív irányban megy végbe. Azaz a társadalmi képződmény a szocialistából alsóbb rendű formává alakul (kapitalizmus, fasizmus, stb...).  A tagadás során itt a kapitalista rend tagadja a szocialistát. Ez nincs ellentétben a marxista dialektikával. A kommunista ideológusok tudomásul vették és leírták, hogy bizony előfordulhat olyan, hogy a társadalmi haladás nem egyenletes, mi több, nem előrefelé mutat, hanem visszaesések következhetnek be. Ez nem jelenti a szocializmus történelmi szükségszerűségének csődjét, hiszen ezek az állapotok ideiglenesek. A kapitalizmus 1989-90-es magyarországi restaurációja óta eltelt időszak ideiglenes állapot, ezt jelzi, hogy az itt élő lakosság nagy részének életszínvonala a rendszerváltás óta rohamosan csökken.

Ellentmondások

A magyarországi ellenforradalomban a haladásellenes erők győzedelmeskedtek és építhették ki a kizsákmányoló rendszerüket, amelyben ma élünk. Nyilván annak is számos oka volt, hogy nem a szocializmus pártját fogták a néptömegek és rendszerváltásra kerülhetett sor (életszínvonal csökkenés, árulás, katasztrofális vereség a hidegháborúban, SZU összeomlása, tömegek becsapása stb). Hozzátesszük: soha népszavazás során nem tették fel a kérdést, hogy Magyarország váljon-e szocialista országból kapitalistává? A kapitalizmusban csalódott tömegek 4 év után pedig a magát „szocialistának” beállító MSZP-re szavaztak, amely akkor már az ellenforradalom bázisát alkotta, talán a régi rendszer visszahozásának reményében. Az ellentétek, az ellenoldalak a magyar nép számára nem voltak világosak. Idővel szocialistákból kapitalisták, liberálisokból konzervatívok váltak. Az ellenforradalmi erők mögött pedig ott ált a tőkés világhatalom, amely pénzt, hadianyagot és áldozatokat nem kímélve vívta a hidegháborút, szemben a szocialista blokkal, mely a békés egymás mellett élésre és a tömegpusztító fegyverek leszerelésre törekedett.

Mennyiség minőségbe való átcsapása

A 89-es ellenforradalom nem pillanatszerű cselekmény, hanem folyamat. A rendszerváltás előtt is és után is folyamat volt, és ma is tart. Már az olajválsággal kezdődtek a problémák, aztán jöttek a nyugati hitelek, majd az ellenzéki, ellenforradalmi tevékenység. A nyugati hírszerzésnek és titkos szolgálatoknak is óriási szerepük volt. Ez a sokféle akció – és azt is el kell ismernünk, „jól és ügyesen” hajtották végre a nép kárára –végül eredményezte az ugrást, amely során népköztársaságból köztársasággá léptünk vissza. Ez után következett a népjóléti rendszer szétverése, a privatizáció, és számos más antidemokratikus folyamat, amely során a magyar nép bérrabszolga lett, aztán hitelrabszolgává is vált. Manapság pedig újabb korszakba kezdünk átlépni, a Horthy-korszak restaurációjába, amely ellen minden demokratikus erőnek össze kell fogni. Ez az ellenforradalom újabb szakasza, melynek szintén megvannak a maguk mennyiségi és minőségi jellemzői, minden téren. Vegyük csak a bankhiteleket, melyek mennyisége egyre szaporodik, és most már minőségében nem csak forint, de svájci frank alapú hitel is létezik, amely sok embert tett tönkre. Óriási hibát vét, aki az ellenforradalom mai fasizálódó szakasza és a rendszerváltást követő kapitalista szakasza közé egyenlőségjelet tesz.

Forradalom

Nem csak az ellenforradalomban figyelhető meg a dialektika, hanem természetesen a forradalomban is. Lenin az Állam és forradalom című művében világosan leírja, hogy az állam elhalása folyamat. Az állam dialektikus folyamat során elhal, nem pedig megsemmisítendő, mint ahogy azt az anarchista naivitás elképzeli. A kapitalizmus elleni harcnak szintén dialektikusan, folyamatosan, lépésről-lépésre kell haladnia. Nyugodtan nevezhetjük forradalomnak, ha az ellenforradalom egyik szakaszából annak a társadalomra kevésbé veszélyes szakaszába lépünk. Ha ezzel több szabadságot és jólétet teremtünk, akkor ezért is küzdenünk kell. A Fidesz kormány megbuktatásának szükségét ezzel pedig nem lehet tagadni. Nem lehet rögtön a kapitalizmust sem meghaladni, hiába követeli is azt a másik Munkáspárt. Ennek se bázisa, se eszköze, se támogatása, se történelmi feltétele nincs manapság, pláne nincs itt Európában. A társadalmi támogatást olyan akciókkal lehet elérni, mint a szektások által annyira ostromolt Európai Baloldali Párt akciója – melyhez a Munkáspárt 2006 is csatlakozott - a „szociális bank” létrehozására, amely nem nagyvállalatokat, hanem a kisembereket támogatná. Egy forradalmárnak türelmesen meg kell járni a lépcsőfokokat, a realitások talaján kell állnunk. Tudjuk, hogy ez ismét csak azt eredményezi, hogy szájhős forradalmárok számon kérik rajtunk a rendszer megváltoztatásának igényét. Ez is azért van, mert nem értenek a dialektikához, és nem csak annyira nem tudnak rendszert váltani, mint mi, de sajnos annyira sem, mint az ellenforradalmárok. Csak nehogy az álljon a háttérben, hogy magukat kommunistának nevező politikai erők számára a FIDESZ kormánypozíciója jobban jövedelmez, mint bármely más tőkés kormányé.

Elméletben:

A proletárforradalom feltételeinek kialakulása

A szocialista forradalom még akkor sem mehet végbe bármely, önkényesen megválasztott időpontban és helyzetben, ha teljesen megérlelődött, ha a tőkés társadalom fő osztályellentéte a végsőkig kiéleződött. A proletárforradalom sikeres kibontakozásához és a dolgozók hatalomra kerüléséhez meghatározott feltételek összességére van szükség.

Az imperializmus korában egy-egy ország proletárforradalmát nem szabad különálló, elszigetelt jelenségnek tekinteni. Az imperializmus világrendszer, amellyel kisebb-nagyobb mértékben minden tőkésország összefügg. Ezért manapság a proletárforradalom előfeltételeit és kilátásait nem szabad csupán az illető ország belső helyzetéből kiindulva megítélni. Ma ezt a kérdést az imperialista világrendszer egészének helyzete szempontjából kel vizsgálni.

Ilyen meggondolások alapján dolgozta ki Lenin azt az elméletét, amely szeriont a szocializmus győzelme egy, egymagában vett tőkésországban is lehetséges. lenin kimutatta, hogy az egyenlőtlen fejlődés törvényének érvényesülése folytán az imperialista világrendszert olyan időszaki válságok és megrázkódtatások érik, amelyek a proletárforradalom szempontjából sebezhetővé teszik. Így lehetőség nyílik arra, hogy egyes országok dolgozói áttörjék a világimperializmus frontját ott, ahol a leggyengébb.

Mit értünk az imperialista rendszer leggyengébb láncszemén? Olyan országot vagy országokat, ahol a kapitalizmus gazdasági és politikai ellentmondásai rendkívüli módon kiéleződtek, ahol az uralkodó osztályok már nem tudják elfojtani a forradalmi mozgalmat, a forradalom erői pedig nagyok és szervezettek – tehát ahol a legkedvezőbb feltételek alakulnak ki a kapitalizmus megdöntéséhez.

Ez ideig a dolgozók nemzetközi felszabadító mozgalma ezen az úton, az imperializmus gyenge láncszemeinek átszakítása útján haladt. Nem kétséges, hogy bármennyire megváltozik a jövőben a konkrét helyzet egy-egy országban vagy az egész világon, változatlanul megmarad a proletárforradalom feltételeinek kialakulására vonatkozó lenini tétel jelentősége.  A kapitalizmusból a szocializmusba való átment nem egy egyszeri aktus, amelynek következtében valamennyi ország egyidejűleg szabadul fel a kapitalizmus uralma alól, hanem olyan folyamat, amelynek során az egyes országok fokozatosan válnak ki a kapitalista világrendszerből. Az ilyen kiválás az imperializmus nemzetközi frontjában időnként végbemenő gyengülés eredménye. Különösen kedvező feltételek alakultak ki az egyes országok kiválásához akkor, amikor megszűnt az imperializmus egyeduralma a földön, s megjelent a szocialista világrendszer.

Forradalom és háború összefüggése

A történelmi fejlődés eddig úgy alakult, hogy a kapitalizmus forradalmi megdöntése világháborúk után következett be. Az első és második világháború után egyaránt törtek ki forradalmak. Az első világháború után Oroszország lépett a forradalom útjára, a második világháború után kelet-európai országok, Kína, Korea és Vietnám dobta le a kapitalizmus jármát, de India, Burma, Indonézia és sok más gyarmati ország kezdte meg a nemzeti felszabadító küzdelmét; elkezdődött a gyarmati rendszer felbomlása.

Ezekből a történelmi tényekből levonhatjuk a következtetést, hogy az imperialista világháborúk a végsőkig kiélezik a kapitalizmus társadalmi és politikai ellentmondásait, és forradalmi átalakulásokhoz vezetnek. Ebből azonban nem következik, hogy a forradalom előfeltétele háború lenne. A világháborúk elképzelhetetlenek forradalmak nélkül, a forradalmak azonban teljes mértékben lehetségesek háborúk nélkül. A kubai nép forradalma például háború nélkül kezdődött.

A marxizmus-leninizmus szerint a proletárforradalom a társadalmi és politikai ellentétek végső kiéleződésének a következménye. Ahhoz, hogy a kapitalizmus ellentmondásai óriási erővel felszínre törjenek, nem kell háborúra vagy más külső lökésre várni. Annak, hogy a tőke igájában nyögő dolgozók egyre újabb és újabb sikerekre számíthatnak a szociális felszabadulásukért folytatott nagy mozgalomban, a kapitalizmus egyre fokozódó belső gyengülése a végső és elkerülhetetlen oka.

Mi a forradalmi helyzet?

Minden forradalom a néptömegek műve, amelynek önfeláldozó és elszánt harcra keltek a társadalmi rend és saját létfeltételeik megváltoztatásáért. De naivitás lenne azt gondolni, hogy egész osztályokat és népeket harcba lehet vinni valakinek kénye-kedve szerint. A népek és az osztályok objektív létfeltételeikből fakadó indítóokok hatására kelnek harcra.

A leninizmus megjelölte azokat az általános ismérveket, amelyek alapján megítélhetjük, hogy kialakultak-e a forradalomhoz szükséges feltételek, kedvező-e az objektív helyzet a tömegeknek a hatalomért vívott harca szempontjából. A politika nyelvén az ilyen kedvező helyzetet forradalmi helyzetnek nevezik.

Leni megállapítása szerint a forradalmi helyzetet három fő ismérv jellemzi:

1. Az uralkodó osztályok számára lehetetlenné vált uralmuk változatlan formában való fenntartása; a felső rétegek valamilyen válsággal küzdenek, az uralkodó osztályok politikája válságba jutott, s ennek következtében rés támad, amelyen áttör az elnyomott osztályok elégedetlensége és forrongása. Ahhoz, hogy forradalom legyen, rendszerint nem elegendő, hogy az alsó rétegek nem akarnak a régi módon élni, a forradalomhoz még az is szükséges, hogy a felső rétegek se tudjanak a régi módon élni.

2. Az elnyomott osztályok nyomora és szenvedése a szokottnál nagyobb.

3. A tömegek aktivitása az említett okokból jelentékenyen fokozódik; a tömegek a békés korszakban nyugodtan engedik magukat kifosztani, de viharos időkben a válságos helyzet és maguk a felső rétegek is önálló történelmi fellépésre késztetik őket.

Ezek nélkül az objektív változások nélkül, amelyek nemcsak egyes csoportok és pártok, hanem egyes osztályok akaratától sem függenek, forradalom – rendszerint – lehetetlen. Ezeknek az objektív változásoknak összességét nevezzük forradalmi helyzetnek.

Különösen fontos Leninnek az a megállapítása, amely szerint a forradalmi helyzetben nem elég az, hogy a tömegek elégedetlenek és forronganak. Ezenkívül a forradalomhoz az is szükséges, hogy az uralkodó osztályok ne tudjanak a régi módon élni és kormányozni. Más szóval: a forradalom lehetetlen az egész országot érintő, vagyis az alsó és a felső rétegekre egyaránt kiterjedő válság nélkül. Ebből következik, hogy a munkásosztály forradalmi pártja nem alapozhatja taktikáját csupán a tömegek hangulatára; az uralkodó osztályok magatartását is figyelembe kell vennie.

Forradalmi helyzet akkor keletkezik, amikor a kormánykörök politikája zsákutcába jutott, a néptömegek elégedetlenek lesznek, a felső rétegekben pedig fejetlenség és bizonytalanság uralkodik; amikor azok képtelenek kivezető utat találni a hirtelen kiéleződött helyzetből, amikor – mint mondani szokták – a levegőben lógnak nagy változások. Ez rendszerint a történelem viharos időszakaiban következik be, amikor egész osztályok és egész népek sorsa függ attól, hogy milyen fordulatot vesznek az események. A tömegeknek választaniuk kell: vagy-vagy; harmadik út nincs.

Ilyenkor még a dolgozók legkevésbé öntudatos rétegei is aktív cselekvésre szánják el magukat. A parázs helyzetet előidéző objektív okok között rendszerint döntő szerep jut a gazdasági tényezőknek; elsősorban az elnyomott osztályok elviselhetetlenné váló nyomorúságának. A kizsákmányolás mértéktelen fokozódása, a tömeg-munkanélküliség, a rohamosan növekvő drágaság és a gazdasági életben mutatkozó válságjelenségek, amelyek következtében a tömegek nem tudják, mit hoz számukra a holnap, s reménytelennek látják a jövőt – mindez kétségtelenül valószínűvé teszi a tömegek forradalmi aktivitásának kirobbanását. A marxisták azonban sohasem tekintették az anyagi okokat a dolgozó tömegeket forradalmasító egyedüli tényezőnek.

A forradalmi helyzetet kialakító tényezők kérdése megköveteli a tőkés világban végbemenő különböző folyamatok átfogó vizsgálatát és számbavételét. A forradalom kitörésének elemeit halmozza fel például a háborús kalandoknak és a fasizmus újjáéledésének növekvő veszélye. Az a veszély, hogy hazájukat atomkatasztrófába sodorják, a tömegek elszántságát addig a pontig fokozhatja, hogy nyíltan szembefordulnak a háborús monopóliumok szűk csoportjának akaratát teljesítő politikai kalandorok uralmával. A féktelen politikai reakció ugyancsak forradalmi helyzet kialakulásához vezethet. Ugyanilyen szerepet tölthet be az a veszély, hogy külföldi csapatok szállják meg az országos, s még több más tényező.

Hiú reményeket táplálnak azok, akik azt gondolják, hogy elkerülhető a forradalom felemás szociális reformokkal és a dolgozók életkörülményeinek részleges javításával. Az efféle illúziók rabjai nem akarják megérteni, hogy az osztályellentétek valamely országban ma nemcsak gazdasági okok folytán éleződhetnek forradalmi helyzetig, hanem politikai okokból is.

Lenin szerint azonban a forradalmi helyzetből nem mindig jön létre forradalom, hanem csak akkor, ha a szükséges objektív feltételek mellet szubjektív feltételek is megvannak. Óriási szerepet játszik a forradalmi osztály képessége és hajlandósága a határozott, s a fennálló hatalom megdöntéséhez vagy megtöréséhez elég erős akciók végrehajtására, mert a tőkések hatalma soha, még a válságok idején sem omlik össze magától.

A forradalmi válságok próbára teszik a munkásosztály pártjainak politikai érettségét és harckészségét. A pártra óriási felelősség hárul: nem szabad elhalasztania a kedvező lehetőségeket, helyesen kell megválasztania az időpontot, amikor elszánt tettekre való felhívása támogatásra talál a tömegeknél. Lenin ismételten hangsúlyozta, hogy ezek az órák a munkásosztály vezetőitől különleges forradalmi érzéket igényelnek.

Lenin különösen egy veszélytől óvta a forradalmi pártokat. Attól a veszélytől, amely az események viharos fejlődése idején következhet be: ha a párt csakis saját erőire számít, s az élcsapat hangulatát, elszántságát az egész nép hangulatának tekinti.

A párt vezetése nélkül nem kerülhet sor forradalomra, de pusztán saját erővel a párt nem hajthat végre forradalmat. lenin ezzel kapcsolatban megállapította: „Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában, és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussnak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye...”

Isteni részecske?

A svájci CERN elég közel került a Higgs-bozon kimutatásához. Már isteni részecskeként emlegetik, nyilván vannak burzsoá gondolkodású tudós emberek, akik megérezték a kapitalizmus világválságának szelét, és így próbálnak egyet rúgni a természettudományos alapokon is álló marxista filozófián.

A Higgs-bozon bemutatása meghaladja A MI IDŐNK újság kereteit, hiszen ez egy roppant bonyolult fogalom, amely megértése mély kvantumfizikai előismereteket igényel. Mi csak a jelenség filozófiai értelmezésére szorítkozunk.

A marxista filozófia, a materializmus lényege, hogy nem az elveit akarja ráerőszakolni a természetre, hanem megfigyeli a világ működését, és egyszerűen leírja, levonva a tényekből a filozófiai következtetéseket. Az ellentétek, a tagadás, a tagadás tagadása, a mennyiség minőségbe való átcsapása általános elvek a természetben és a társadalomban is. Természetes, hogy a Marx és Engels munkássága utáni tudományos felfedezések igazolták a dialektikus materialista filozófia helyességét. Ilyen volt az evolúcióelmélet, amely még filozófusaink életében jelent meg, és amely Marxot nagyon lelkessé tette – még levelet is írt Darwinnak, mellékelve a Tőkét.

Később jött a DNS felfedezése 1953-ban, amely szintén Darwint igazolta. A DNS-ben pedig fellelhetők a dialektika alapelvei.

Még a XX. század elején kapott erőre a fizika, amikor megjelent a kvantumfizika és Einstein relativitás-elmélete. A burzsoá ideológusok persze azonnal úgy tálalták a dolgot, mintha ezek az elméletek a materializmust buktatnák meg. A tömeg-energia ekvivalencia elvnél például direkt összekeverték a filozófusok által használt anyag és a fizikusok által használt anyag definícióit. Ezt persze a marxista ideológusok hamar felfedezték, és lesöpörték ezeket az érveket. Nem volt másként ez, amikor a fény anyag- és hullámtermészete került terítékre. Pedig ma már fotonokról beszélünk, mint anyagi részecskéről, amelynek hullámtermészete is van. De a hullám filozófiai értelemben (és ez a különböző mezőkre is igaz) anyag, hiszen a tudattól függetlenül objektíve létezik.

Most a Higgs-bozonra akarják ráerőltetni az isteni részecske kifejezést. Nagyon rossz. Már maga a bozon fizikai és filozófiai értelemben is anyag, azaz matéria. Az isteni részecske pedig önmagában is ellentmondás. Az isteni ugyanis egy ideát testesít meg, a részecske pedig anyagot. A kettő összehozása önmagában is abszurd. Anyag nem lehet isteni, mivel isten anyag nélküli, téren és időn kívül létező valami az idealista filozófia szerint.      

Marx tévedett?

A minap egy neonáci portálon a Munkáspárt 2006-ot és a Zöld Baloldalt gyalázó cikket találtunk. Az „író” nehezményezte, hogy mi a humánus elveket képviseljük, demokratikus értékrend alapján. Próbálta kifejteni, hogy a kommunizmus nem demokratikus, mert megszünteti a magántulajdont. Felhívta a figyelmet a Kommunista Kiáltványra, melyben – szerinte – Marx és Engels világosan leírta a magántulajdon eltörlésére tett szándékot. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a kommunizmus maga a terror. Mind ezt megspékelték egy képpel, melyen egy sarló-kalapács előtt koponya díszelgett, ráadásként egy Marx tévedett angol felirat volt a kép alatt látható (némi agymosó jelleggel).

Röviden elemezzük ki!

1. A Munkáspárt 2006 és a Zöld Baloldal humánus és demokratikus kommunista elveket képvisel, elítélve minden a munkásmozgalom nevében elkövetett bűncselekményt. Törekvéseinkben, programunkban és tetteinkben semmi erőszakos, emberellenes pont nem szerepel. Ez böki a jobboldal – és a liberális baloldal – szemét, hiszen nekik mi politikai ellenfélnek számítunk, tehát nekik az a céljuk, hogy minket minél jobban besározzanak. Egy sztálinista, terrorista, rákosista pártot könnyű megtámadni, csak ilyen jellegű kommunista szervezetek világszerte már nem léteznek. Természetesen fáj nekik, hogy mi nem azt az értékrendet képviseljük, amit ránk akarnak aggatni. A cél tehát, azt hazudni, hogy mégis, ezért össze kell mosniuk a mi törekvéseinket olyan múltbeli történésekkel, amikhez nekünk semmi közünk.

2. A kommunizmus demokratikus eszme, méghozzá maximálisan. A közösségi társadalmat és a közvetlen demokráciát hirdető ideológia sokkal demokratikusabb, mint a mai áldemokrácia hazánkban, ahol emberek milliói nyomorognak, ráadásul minimális a beleszólási lehetőségük a közügyekbe, a látszólag demokratikus választási rendszer ellenére is.

3. A Kommunista Kiáltvány – az író véleményével teljesen ellentétben – kifejti, hogy a kommunizmus nem szünteti meg a magántulajdont. Ez egy alapvető hazugsága a burzsoá médiának és pártoknak. A kommunisták csupán a nagytőkések termelőeszközeinek magántulajdonát szüntetik meg, pontosabban veszik közösségi ellenőrzés alá, mivel ezek felelősek a kizsákmányolás fenntartásáért. Ez a típusú magántulajdon nem keverendő össze a személyi tulajdonnal.  A kisemberek magántulajdona (személyi tulajdona) abszolút védelmet élvez, sőt, az sokkal jobban gyarapodik, mint a kapitalizmus alatt. A kapitalizmus a kisemberek magántulajdonát viszont megszünteti. Manapság egyre kevesebb a saját tulajdonú lakás és autó. Mindenki hitelekből él, azaz a társadalom használati tárgyainak, ingatlanjainak tetemes része banki tulajdonban van. Ezek a tendenciák egyre csak rosszabbak lesznek. Marx és Engels már a Kiáltványban kifejtette, hogy a politikai ellenfeleink ezzel fognak minket támadni, és lám igazuk volt, mintegy 150 év távlatában is.

4. A kizsákmányoló magántulajdon eltörlése demokratikus. Senki nem gondolhatja, hogy mások munkáján jogtalanul élősködni helyes. Senki nem gondolhatja helyesnek, hogy a nagytőkések luxuséletmódjának fenntartásáért embertömegek nyomorba taszíthatóak.

5. A kizsákmányoló magántulajdon eltörlése nem párosul – szándékaink szerint – erőszakkal. Tehát a cikkíró által felvázolt terror képe alaptalan. Más kérdés, hogy a burzsoázia mindenütt erőszakkal válaszolt a szocialista törekvésekre: a tüntető, sztrájkoló, fegyvertelen munkások tömegébe belelőttek, a népi demokratikus köztársaságokat megbombázták, gazdaságukat bojkottálták, szabotálták, rendszeresek voltak a merényletek, puccsok és háborúk. Az erőszakot mindenütt a kapitalizmus gerjeszti. A kizsákmányolás megszüntetése és az internacionalizmus esélyt ad a nemzetek közötti béke megteremtésére, a tisztességes bérek elérésére, a nyugodt és biztonságos élet szavatolására, tehát céljaiban semmiképp sem erőszakos. Mellesleg ezt a Kommunista Kiáltvány is kifejti.

6. Az meg, hogy Marx tévedett, elég ostoba kijelentés. Jelenleg Marx és Engels tanait senkinek nem sikerült még érdemben cáfolnia. Minimális tévedések persze nekik is felróhatók, hiszen ők is emberek voltak, de alapjaiban véve a kommunista filozófiát, gazdaságtant, történelemszemléletet, társadalomtudományt maximum kiegészíteni tudták, cáfolni nem. Mellesleg minimális az esélye, hogy a cikket író úriember valaha is olvasott volna akár egy betűt is Marxtól, Engelstől és Lenintől, ezt a Kommunista Kiáltvány nem ismerete is megerősíti. (Vagy rosszabb esetben az ott elhangzottakat meghamisította). 

Elméletben:

A demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlődése

Lenin a polgári forradalomból a szocialista forradalomba való fejlődés elméletét 1905-ben írta le. A marxizmus megalapítóinak műveire támaszkodott, mint például a Kommunista Kiáltványra, melyben megállapították, hogy Németország a polgári forradalmat fejlettebb kapitalizmus feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia és Franciaország a XVII. és XVIII. században, levonták a következtetést: „A német polgári forradalom csak egy proletárforradalom előjátéka lehet.”

1856-ban Marx azt írta Engelsnek, hogy „Németországban minden attól függ majd, hogy lehetséges lesz-e a proletárforradalmat a parasztháborúnak valamiféle második kiadásával támogatni.” Lenin meglátta ebben az új forradalmi taktika csíráját, azaz a proletariátus és a parasztság egyesítését.

Lenin forradalmi elmélete szerint a polgári demokratikus forradalomban a munkásosztályé a vezető szerep. Ez ellenkezett a szokásos nézettel, mivel a nyugat-európai szociáldemokraták szerint a polgári forradalmat a burzsoáziának kell vezetnie, és ez eddig is így volt, tehát ezután is így kell történnie. Szerintük proletárforradalomra, amelynek a munkásosztály a vezetője, csak hosszú idő elteltével kerülhet sor, amikor a kapitalizmus már tönkretette a középrétegeket és a proletariátus alkotja a lakosság többségét.

Lenin ezzel szemben elvetette ezt a sablont, és kimutatta, hogy az imperializmus korában nemcsak a fejlett országokban, hanem az antifeudális forradalom küszöbén álló országokban is nagy létszámú és harcos munkásosztály alakult ki, amely létrehozta a maga önálló politikai pártjait, amelyek eddig a korábbi polgári forradalmakban nem voltak jelen. Lenin továbbá azt vallotta, hogy a munkások bizonyos értelemben jobban érdekeltek a polgári demokratikus forradalomban, mint maga a burzsoázia, amelynek előnyei származnak abból, ha a proletariátus elleni harcban a régi idők maradványaira, például a monarchiára támaszkodhat. A munkásosztály tehát nem adhatta át a forradalom vezetését a burzsoáziának, és nem várhatott arra, hogy az majd megajándékozza a szabadsággal. Lenin szerint a munkásosztálynak fel kell használnia a polgári forradalmat, végig kell vinnie azt, és miután kivívta a nép nagy tömegeinek, elsősorban a parasztságnak az együttérzését és támogatását, tovább kell fejlesztenie a forradalmat a maga alapvető osztálycéljainak megvalósítása felé. ilyen esetben nem szükségszerű a polgári és a proletárforradalom között a burzsoázia uralmának időszaka. A polgári demokratikus forradalom proletárforradalommá fejlődhet; ezzel a szocialista forradalomhoz vezető út első szakaszává vagy első fázisává válik, s a forradalom fejlődése így egységes, szakadatlan folyamat lesz.

Erre a következtetésre az imperializmus korszaka elég alapot nyújtott. Először: a kapitalista világrendszer egészében megérett a szocializmusba való átmenetre. ilyen körülmények között a keleti országok bizonyos elmaradottsága nem lehetett leküzdhetetlen akadálya a szocializmus győzelmének. Másodszor: olyan helyzetben, amikor az imperializmus védi és támogatja az önmagukat túlélt feudális viszonyokat, minden harc, amely a feudális csökevények ellen irányul, előbb-utóbb határozott imperialistaellenes küzdelembe csap át. A munkásosztály vezette új típusú polgári demokratikus forradalom Lenin elmélete szerint új típusú államhatalmat hoz létre: a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúráját. E a diktatúra a két osztály közös érdekeinek megfelelő intézkedéseket léptet életbe: megszünteti a monarchiát és kikiáltja a demokratikus köztársaságot, átadja a földet a parasztoknak, bevezeti a nyolcórás munkaidőt stb. ugyanakkor a hatalmon lévő munkásosztály mindent megtesz a demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlesztése érdekében. Oroszországban a polgári demokratikus forradalom valóban szocialista forradalommá fejlődött.

A polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá fejlődésének lenini elmélete főbb vonásaiban korunk demokratikus forradalmaira is érvényesek, ha a munkásosztály be tudja tölteni a vezető szerepét. Tehát ez nem azt jelenti, hogy minden polgári forradalom szükségképpen szocialista forradalommá fejlődik.

Ma már figyelembe kell vennünk az első orosz forradalom korához viszonyítva azt, hogy manapság a demokratikus forradalom sok országban már nem a feudális csökevények ellen irányul, hanem a burzsoáziának a legreakciósabb, monopolista szárnya ellen. Azaz a demokratikus forradalomnak sok esetben ugyanaz az ellensége, mint a szocialista forradalomnak. A két forradalom közelebb került egymáshoz, amelyből új jellegzetességek adódnak.

Először is: a demokratikus és szocialista feladok megoldásáért vívott harv nem torkollik szükségszerűen két különálló, önálló forradalomba, hanem rendszerint egy egységes forradalmi folyamatnak csupán két szakaszát alkotja.

Másodszor: az ilyen forradalom során a szocialista és a demokratikus átalakulás elemei összefonódnak, s ennek alapján már a kezdeti, demokratikus szakaszban lehetőség nyílik a szocialista forradalom több feladatának megoldására.

Némely népi demokratikus európai országban nyomon lehet követni a demokratikus szakasz szocialista szakasszal való felváltását, más országokban ez a határ nem olyan éles.

A szocialista forradalomhoz vezető utak

A proletárforradalom a két fő antagonisztikus osztály – a munkásosztály és a burzsoázia – közvetlen és nyílt összecsapása. A szocialista forradalom azonban sohasem ölti csupán e két ellenfél párviadalának jellegét. „Aki tiszta szociális forradalmat vár – mondta Lenin -, az sohasem fogja megérni. Lenin kritizálta a forradalom naiv, doktriner elképzelését, amely szerint „az egyik helyen felsorakozik az egyik hadsereg és azt mondja: „Mi a szocializmust akarjuk”, egy másikon pedig felsorakozik egy másik és azt mondja: „Mi az imperializmust akarjuk” és ez lesz a szocialista forradalom”.

„Tisztán” szocialista forradalom már csak azért sem lehetséges, mert nincs „tiszta kapitalizmus”. A valóságban a kapitalizmus magán viseli a kapitalizmus előtti gazdasági formák, a kisárutermelés stb. csökevényeit. A munkásosztály és a burzsoázia közti ellentétek összefonódhatnak a parasztság és a földbirtokosok, a földbirtokosok és a burzsoázia, a kispolgárság és a nagyburzsoázia, a monopóliumok és a lakosság valamennyi többi rétege közötti ellentétekkel. A proletariátus és a burzsoázia közötti osztályellentétet néha elhomályosítják a nemzeti, vallási konfliktusok.

Általában ezen a sokrétű társadalmi alapon bontakozik ki a szocialista forradalomhoz vezető tömegharc. És amikor a szocialista forradalom kitör, lavinaként ragadja magával az elnyomottak és kizsákmányoltak különféle mozgalmait, egyetlen folyammá egyesíti a tömegeknek a nemzeti, az imperialista, a földesúri és minden más elnyomás ellen irányuló megmozdulásait.

Lenin ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A történelem általában, a forradalmak története pedig különösen, mindig gazdagabb tartalmú, változatosabb, sokoldalúbb, elevenebb, „ravaszabb”, mint ahogy azt akár a legelőrehaladottabb osztályok legjobb pártjai, legöntudatosabb élcsapatai képzelik. Ez érthető is, mert hiszen a legjobb élcsapatok tízezrek öntudatát, akaratát, szenvedélyét, képzelőerejét juttatják kifejezésre, míg a forradalmat minden emberi képesség különös fellendülésének és megfeszítettségének pillanatában a legélesebb osztályharc által felkorbácsolt tízmilliók képessége, öntudata, akarata, szenvedélye, képzelőereje váltja valóra.”

Ebből Lenin két fontos gyakorlati következtetést vont le.

Először: a forradalmi osztálynak ahhoz, hogy feladatát megvalósíthassa, „Alaposan tisztába kell jönnie a társadalmi tevékenység kivétel nélkül minden formájával”. Másodszor: „készen kell állnia arra, hogy az egyik formát a legnagyobb gyorsasággal és a legváratlanabbul egy másik forma fogja felváltani”.

Miért fontos ez? Miért kell a marxista pártnak aktívan részt vennie a társadalmi élet valamennyi területén folyó harcban, s bevonni ebbe a harcba a munkásokat? Azért, mert az események meghatározott fordulata esetén az uralkodó reakcióval szembehelyezkedő társadalmi áramlatok közül bármelyik azzá a konkrét úttá válhat, amely „a tömegeket az igazi, döntő, végső, nagy forradalmi harc felé vezeti...”

Az elnyomott és elégedetlen tömegek különféle mozgalmai vezethetnek proletárforradalomra, ha a munkásosztály öntudatos élcsapata ezeket a mozgalmakat a forradalmi harc medrébe tudja terelni. Nem véletlen, hogy Lenin olyan nagy nyomatékkal hangoztatta: a nemzetközi kommunista mozgalomnak minden erejét és figyelmét arra kell összpontosítania, hogy megtalálja „a proletárforradalomhoz való átmenet vagy közeledés formáját.”

A monopolkapitalizmus és az imperializmus ellen irányuló általános demokratikus tömegmozgalmak példátlan fellendülése az utóbbi évtizedekben újabb nagy távlatokat nyitott eben a tekintetben. Jóllehet ezek a mozgalmak nem tűznek maguk elé szocialista célokat, objektív hatásukat tekintve összefüggnek a munkásosztálynak a szocializmusért vívott harcával, s bizonyos körülmények között olyan egységes folyammá egyesülhetnek vele, amelynek nem állhat ellen a kapitalizmus uralma.

Két elméleti reagálás

Az utóbbi napokban két aktuális írás is kezünkbe került, amelynek marxista elemzése fontos annak tisztán látása érdekében, hogyan is lehet Magyarországon bármiféle változást elérni, illetve mi is ez a változás. Az egyik írás a friss Kalózpárt likvid demokráciáról írt kis esszéjének társadalmi forradalomra vonatkozó pontja, a másik – sokkal súlyosabb – a másik Munkáspártnak a szocialista forradalom objektív közelségét taglaló anyaga.

Likvid demokrácia és a társadalmi forradalom

A likvid demokráciáról kiváló írás jelent meg a Kalózpárt honlapján, még a Munkások Újsága is megjelentette a szöveget, érdemes tanulmányozni. Persze próbálják úgy beállítani, mintha ez a fejlesztés a Kalózpárt műve lenne, nos, nem ők találták fel, maximum egy jó értekezést írtak belőle a nagyközönségnek. Sőt! A likvid demokráciát sem a likvid demokraták találták fel, hiszen alapelveiben ez a kommunizmus közvetlen demokráciájából táplálkozik, csak kiegészítették egy fontos dologgal, a modern kor informatikájával. (Szerintük a demokráciát majd manipulálhatatlan, feltörhetetlen számítógépes rendszeren keresztül lehet végezni, ahol a szavazatok bármikor leadhatók, visszavonhatók. Kicsit utópikusnak tűnik, mindenképp érdemes lenne kipróbálni kicsiben, mondjuk egy kistelepülésen, hogy is működik). A likvid demokrácia részletes leírásába nem szeretnénk belemenni, azonban ki kell emelnünk egyik sarkalatos pontját, amely a hétköznapi olvasónak elkerülheti a figyelmét, de a rendszeres A MI IDŐNK olvasónak kiszúrja a szemét:

„A likvid demokrácia bevezetéséhez nem kell társadalmi forradalmat csinálni, a jelenlegi rendszeren belül is kialakítható lehetne ez.”

A mondat nincs se megmagyarázva, se felvezetve, csak önállóan áll, tehát tulajdonképpen nem szövegkörnyezetből lett kiragadva.

A hiba benne, hogy összekeveri az okot az okozattal. Ugyanis a likvid demokrácia, azaz a sokkal tudatosabb, kiszélesített és közvetlenebb demokrácia erősen veszélyezteti a nagytőke és a fennálló hatalmi rendszerük érdekeit. Magyarul: amíg kapitalizmus van, és a hatalom a burzsoázia kezében van, addig soha nem lesz képes senki bevezetni likvid demokráciát. Azt el tudjuk képzelni, hogy a társadalmi forradalom után, egy demokratikus forradalom után lehetséges lenne ezt megvalósítani. A Kalózpárt abban gondolkodik, hogy kormányzati szerepbe kerül, és úgy vezetheti be a likvid demokráciát. De! Sosem kerülhet kormányra ilyen ötletekkel, mert a nagytőke nem fogja engedni. Ha csoda folytán mégis parlamenti többséget szereznek, akkor a vezetőik a „likvidáló demokrácia” áldozatai lesznek. A Parlamentbe kerülés manapság pedig nehezen képzelhető el a nagytőkével való lepaktálás nélkül, márpedig a burzsoáziának alapkövetelése lesz a kalózpárt felé, hogy a likvid demokráciás ötletüket felejtsék le. Tehát többlépcsős védelmi rendszere van a hatalomnak, hogy megakadályozza a valódi demokrácia kiszélesítését. Társadalmi forradalom nélkül a likvid demokrácia elképzelhetetlen. És akkor még termelési viszonyokról és termelőerőkről nem is beszéltünk....

„A szocialista forradalom órája objektíve közeledik”

Ez a könnyelmű, propagandisztikus kifejezés óriási elméleti hiba a másik Munkáspárt közleményében, a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet teljes félreismerete – amiben eddig a másik Munkáspárt élenjárt. A szocialista forradalom objektív feltételeire utalnak, amelyek közül ugyan vannak, amelyek súlyosan jelen vannak a társadalomban, mások bizony egyáltalán nem. Éhezés, nyomor, kiszolgáltatottság, végletekig fokozott kizsákmányolás. Azonban a társadalmi forradalom (még csak nem is szocialista forradalom!!!) objektív feltételei közül több nincs meg. Nincs számottevő öntudatos munkásosztály. Sajnos százalékban sem mérhető a tudatos szocialista- kommunista-baloldaliak száma. Nem csak öntudatos munkásosztály sincs, a Munkáspárt ugyanis rendszeresen szégyent hoz a forradalom élcsapatára, amely szintén fontos feltétele a lenini elmélet szerinti szocialista forradalomnak. A szocialista forradalomnak nincsenek meg az objektív feltételei, pláne nem abban a naiv álomvilágban, amelyben az MKMP vezetése létezik. A szocialista forradalomhoz apró lépcsőfokok sorozatán – ha úgy tetszik, dialektikus ugrások sorozatán – keresztül vezet az út. A kapitalizmus meghaladása annál sokkal bonyolultabb folyamat, mint ahogy azt a másik Munkáspárt elképzeli. Tudomásul kell venni, hogy a XXI. századi társadalmi viszonyok – a munkásság és parasztság összetétele, körülményei - nem ugyanazok, mint 1945-ben. A dolgunk, hogy a marxizmust minél szélesebb körben megismertessük a dolgozókkal és minden elnyomott emberrel, hogy felismerjék a világ működését, meg kell nyernünk a tömegek támogatását mint minden forradalom alapvető feltételét. Utána kell végrehajtani különféle módszerekkel (parlament, civil szerveződés) egy valódi demokratikus átalakítást, a szociális jogok helyreállítását, gazdasági reformokat, a termelési viszonyok átalakítását, stb... végül a kapitalizmus meghaladását. Azonban a forradalmi elmélet ismerete nélkül ez lehetetlen lesz a Munkáspárt számára. Különösképp a rossz, nosztalgikus retorikával és néhol önkényuralmi kapcsolatokkal, amellyel mi nem kívánunk közösséget vállalni. Ezekkel komoly társadalmi bázist nem lehet teremteni.   

A rendszerellenes tábor tehát nem balra áll, hanem a szélsőjobboldalon keresi a kiutat. Nem is csoda, ha a Munkáspárt ilyen mértékű elvi hibákat vét. A Munkáspárt ezen felül korábban nem ismerte fel és el a fasizálódás veszélyét, manapság már vannak – megkésve – antifasiszta közleményeik, de a Munkáspárt 2006 feljelentéseihez hasonló aktív antifasizmust nem produkáltak. (A pártszakadást megelőző viták egyik fő kérdése volt, hogy van-e fasiszta veszély Magyarországon. Az idők igazolták, hogy a Thürmer-vezetés tévedett, mikor azt mondták, nincs. Azóta is próbálnak néhol csökönyösen ragaszkodni az álláspontjukhoz.) A másik súlyos politika hiba a demokratikus front megteremtésének, a baloldali egységnek elutasítása az „egyedül is erősek vagyunk” elv alapján.

Elméletben:

A szocialista forradalomba való átmenet formái

Az, hogy a monopóliumok kíméletlenül kizsákmányolják a munkásokat, kifosztják a parasztságot és a városi középrétegeket, továbbá a demokrácia elleni támadás és a fasiszta veszély, a nemzeti elnyomás és egy újabb pusztító háború réme végeredményben, mint már mondottuk, mind egyetlen okra vezethető vissza: a kapitalizmusra. Ahhoz, hogy a dolgozók mentesüljenek az osztályelnyomástól, soha többé ne legyen háború, s a népeknek igazi demokrácia, szabadság és függetlenség jusson osztályrészül, meg kell szüntetni magát a kapitalista rendszert, szocialista forradalmat kell végrehajtani.

A szocialista forradalom a szó tágabb értelmében felöleli mindazoknak a politikai és gazdasági átalakulásoknak az összességét, amelyek a kapitalizmus teljes felszámolásához és a szocializmus felépítéséhez vezetnek. Politikai forradalommal – a kapitalisták hatalmának megdöntésével és a dolgozók hatalmának megteremtésével – kezdődik. Ezt a politikai forradalmat a marxista elmélet proletárforradalomnak is nevezi.

Antagonista osztályellentétek

A szocialista forradalom nem a kommunista teoretikusok kitalációja. Éppen a modern kapitalizmus fejlődése szorítja rá a dolgozókat a társadalom forradalmi átalakítására. Az állammonopolista kapitalizmus hatalmának és nyomásának növekedése, a dolgozók életszínvonala és jogai ellen intézett támadása, egész reakciós politikája egyre jobban kiélezi a kapitalista társadalom fő antagonizmusát: a munkásosztály és kizsákmányolói közötti antagonisztikus ellentétet. Ennek az antagonizmusnak a további mélyülése – a kapitalizmus valamennyi többi társadalmi ellentétével együtt – a szocialista forradalmat korunk objektív törvényszerűségévé teszi.

A kommunista és munkáspártok képviselőinek moszkvai értekezletén (1960) elfogadott nyilatkozatban ezt olvashatjuk: „Korunk, - amelynek fő tartalma a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal elkezdődött átmenet a kapitalizmusból  a szocializmusba – a két ellentétes társadalmi rendszer harcnak korszaka, szocialista és nemzeti felszabadító forradalmak korszaka, az imperializmus összeomlásának és a gyarmati rendszer felszámolásának, egyre több nép szocialista útra térésének, a szocializmus és a kommunizmus világméretű diadalának korszaka.”

Bármilyen széles és bármennyire különböző társadalmi erők vesznek is részt a kapitalizmus megdöntésében, a döntő szerepet mégis a munkásosztály játssza a szocialista forradalomban. Ennek a forradalomnak a munkásosztály a fő ütőereje, a régi társadalom bástyáit rohamozó dolgozók élcsapata.

Még azokban az országokban is, amelyekben a kapitalizmus gyengén fejlett, s a munkásosztály a népesség kisebbségét alkotja, megvan a lehetőség arra , hogy a munkásosztály – mint a társadalom legöntudatosabb és legszervezettebb osztálya -, marxista-leninista élcsapatának vezetésével, a szocializmusért vívandó harchoz maga köré tömörítse a dolgozó nép valamennyi rétegét. Fokozottabb mértékben lehetséges ez a fejlett kapitalizmus országaiban.

A szocialista forradalom valószínűsége és sikere közvetlenül függ a proletariátus osztályharcának lendületétől és szervezettségétől. Aki közelebb akarja hozni a forradalmat és meg akarja érni annak győzelmét, az igyekszik kibontakoztatni a munkások osztályharcát, s szívósan dolgozik politikai öntudatuk és harcképességük fokozásán.

Ezt a kérdést azonban nem szabad leegyszerűsíteni. A munkásság politikai érettségének és forradalmi öntudatának színvonala nem mindig van összhangban a proletariátus történelmi viszonylatban napirendre került osztályfeladataival. A reakciós burzsoáziának gyakran sikerül késleltetni a munkások osztálytudatának növekedését, vagy legalábbis a monopóliumok uralma szempontjából kevésbé veszélyes mederbe terelni a harcot. Különösen káros szerepet töltenek be e tekintetben a jobboldali szociáldemokrata vezetők, akik arra igyekeznek rábírni a dolgozókat, hogy mondjanak le a kapitalizmus elleni harcról, és semmiféle vonatkozásban se működjenek együtt a kommunista mozgalommal.

Senkinek sem sikerül azonban megállítani a munkásosztály forradalmasodását, osztályharcának fellendülését. A proletariátus a tőkével való mindennapos összecsapások, a sztrájkharcok, a szolidaritás jegyében lefolytatott tömegakciók során mintegy kiforr. Rendszerint még egy egyszerű sztrájk, sőt a közvetlen sikerrel nem járó sztrájk is gazdagítja a munkásosztály tapasztalatait, növeli harckészségét. Tehát már a mindennapi érdekekért folytatott harcnak is van többé-kevésbé világosan kifejezésre jutó forradalmi tendenciája. Előkészíti a munkásosztályt az eljövendő szocialista forradalomra. Bevonja a dolgozók tömegeit a kapitalizmus elleni harcba. A politikai felvilágosítás és szervezés olyan iskolájává válik, amely a tömegeket a munkásmozgalom magasabb rendű formáira neveli.

Nem érhet célt a reakció azzal sem, ha megtorló intézkedések, nyílt erőszak segítségével próbálja meg elnyomni a proletariátus osztályharcát. Egyes országokban a reakciós terror ideig-óráig rendkívüli módon megnehezíti, sőt néha lehetetlenné is teheti a tőke elleni tömegharcot. De az ilyen időszakok, bármilyen súlyosak és bármennyi áldozatot követelnek is a dolgozóktól, az osztályharc újabb fellendülését és erősödését készítik elő. Másként nem is lehet, hiszen azok az erőszakos rendszabályok, amelyekhez a reakciós burzsoázia folyamodik, izzásig fokozzák az osztálygyűlöletet; olyan gyúlékony anyag fokozott felhalmozódására vezetnek, amely az első szikrától lángra lobban. A marxista-leninista párt politikai kifejezést ad ennek a spontán módon felhalmozódó osztályfeszültségnek, s a szocializmusért vívott tudatos harc medrébe tereli.

Lenin a demokráciáért

Lenin mindenki másnál jobban látta a polgári demokrácia korlátozottságát és viszonylagos jellegét, sértett visszásságainak és fogyatékosságainak könyörtelen leleplezéséhez. Ámde a polgári demokráciát bírálta, nem pedig a demokráciát általában – ahogy a marxizmus-leninizmus ellenségei állítják. Lenin az ellen a kispolgári illúzió ellen küzdött, hogy a kapitalizmusban el lehet érni az igazi népuralmat. Kimutatta, hogy minden polgári köztársaság homlokzata. még a legdemokratikusabbé is, amelyet az össznépi, össznemzeti vagy osztályon felüli akarat jelszavával szentesítenek –a tőke osztályuralmának mechanizmusát rejti, s hogy a burzsoázia ennek az uralomnak a szolgálatába igyekszik állítani valamennyi demokratikus intézményt.

Lenin azonban, ugyanakkor, amikor bírálta a kispolgári demokratikus illúziók rabságába esett embereket – akik készek voltak lemondani a munkásosztály nagy céljairól -, egyszersmind pontosan látta, milyen hasznot húzhat a munkásosztály még azokból a sokszor nyomorúságos szabadságjogokból is, amelyeket nagy véráldozatok árán vívott ki, és amelyekre a burzsoázia kezet emel. Megállapította, hogy „abban a harcban, amelyet a munkásosztály a kapitalisták ellen felszabadulásért folytat, a demokráciának óriási jelentősége van”.

lenin éppen ebből a felfogásból következően, kérlelhetetlen volt mindenkivel szemben, aki elmaradott nézetei és beállítottsága folytán azt állította, hogy a munkásosztálynak semmi köze a demokráciához, hogy a demokráciáért folytatott harc csak akadályozhatja a munkásságot saját osztályérdekeiért vívott harcában.

Lenin visszautasította az efféle „baloldali” túlzásokat, s hangsúlyozta, hogy a demokráciáért vívott harc elvi és gyakorlati szempontból egyaránt fontos: ezáltal a munkásmozgalom erősödik, gyarapodik, javulnak a munkásmozgalmi tevékenység feltételei. A munkásosztály még gazdasági követeléseinek teljesítését sem érheti el, ha nem harcol ki a burzsoáziától bizonyos jogokat. Ezzel kapcsolatban Lenin megállapította: „Semmiféle gazdasági harc sem hozhat tartós javulást a munkásoknak, sőt ezt a harcot nem is lehet nagy méretekben folytatni, ha a munkásoknak nincs joguk arra, hogy szabadon rendezzenek gyűléseket és szervezzenek szövetségeket, ha nincs joguk ara, hogy saját újságaik legyenek, hogy elküldjék képviselőiket a népképviseleti intézményekbe..”

A munkásosztálynak azonban a demokrácia nemcsak azért fontos, mivel attól függnek harcának feltételei. Lenin ismételten hangsúlyozta, hogy a demokrácia követelése megfelel a munkásmozgalom végső céljainak, történelmi hivatásának, ami nem egyéb, mint általában az osztályuralom megszüntetése. Amikor lenin a munkásosztályt felhívta az új, szocialista társadalom felépítéséhez szükséges gazdasági forradalomra, egyszersmind hangsúlyozta, hogy „az a proletariátus, amely nem a demokráciáért folytatott harcban nevelődött, nem képes véghezvinni a gazdasági forradalmat”.

Mindezek után tökéletesen érthetővé válik az a sziklaszilárd meggyőződés, amellyel lenin kijelentette: „Súlyos hiba volna azt hinni, hogy a demokráciáért folyó harc képes elvonni a proletariátust a szocialista forradalomtól, vagy hogy képes elfedni előle, háttérbe szorítani stb. a szocialista forradalmat. Ellenkezőleg, ahogyan lehetetlen az olyan győzelmes szocializmus, amely nem valósítja meg a teljes demokráciát, ugyanúgy nem készülhet fel a burzsoázia legyőzésére az a proletariátus, amely nem folytat mindenre kiterjedő, következetes és forradalmi harcot a demokráciáért.”

Lenin természetesen számításba vette, hogy a demokráciáért a polgári társadalomban folytatott harc, bármilyen erőteljes és bármilyen sikerekkel jár is, csupán részleges már eleve a kapitalizmus kereteire korlátozott eredményeket hozhat a munkásosztálynak. A tőkés rendben nincs, és nem is lehet teljes és következetes demokrácia a dolgozó tömegek számára, mert a burzsoázia osztályuralma érintetlen marad, akármilyen is a kapitalista állam berendezkedése. A kapitalizmusban igazi néphatalmat megvalósítani, amiben a kispolgári fantaszták reménykednek, teljességgel lehetetlen. Ám a demokráciáért folytatott harc, lenin elgondolása szerint, előkészíti a munkásosztályt küldetésnek – mindennemű osztályelnyomás megszüntetésének és az igazán demokratikus társadalom, vagyis a szocialista társadalom megteremtésének – eredményes valóra váltására.

Tehát a munkásosztály akkor, amikor a demokrácia védelmére kel, mindennapi harcának érdekeiből, egyben pedig a jövővel kapcsolatos feladataiból és terveiből indul ki.

Ez az elvi alap, amely a marxista-leninista pártok magatartását a demokráciáért a burzsoá országokban folytatott harc tekintetében meghatározza.

Elméletben:

A demokratikus erők összefogása

A MI IDŐNKben már nagyon sokszor érintettük a demokratikus összefogás kérdését, ez ugyanis az az alapkérdés, amely megkülönböztet minket a másik Munkáspárttól. Az utóbbi időben a Baloldali Kerekasztal aktualitásai miatt vettünk elő egy részletet a Kommunista Kiáltványból és Ho Chi Minh egyik írását is közzétettük. Most az Elméletben rovatban is közvetlenül elértünk a kérdéshez.

A reakció és a fasizmus legyőzésének feltétele

A demokrácia körülnyirbálására, illetve megszüntetésére tett kísérletek – a reakció óhaja és számításai ellenére – az ellenállás hatalmas erőit hívták életre. Éppen azért, mert a demokrácia csorbítása a lakosság legkülönbözőbb osztályainak és rétegeinek érdekeit érinti, a tőkésországokban létrejön egy átfogó demokratikus front kialakításának objektív lehetősége.

A demokratikus mozgalom növekedésének igen fontos tartaléka a kispolgárság. Lenin a kispolgárság helyzetének kettőségével kapcsolatosan a következőket írta: „A marxizmus arra tanít bennünket, hogy amíg fennáll a kapitalizmus, a kispolgári tömegek szükségszerűen szenvedni fognak az antidemokratikus kiváltságoktól… szenvedni fognak  gazdasági elnyomástól.

A monopoltőke fojtogatja, tönkreteszi s ilyenformán haragra gerjeszti és tiltakozásra készteti a falusi és a városi kispolgárságot. De ezt a haragot és tiltakozást a reakció – a kispolgárság természetének kettősségénél fogva – saját céljaira használhatja ki. Alantas kistulajdonosi ösztönöket igyekszik felkelteni benne, azzal a reménnyel, hogy újra tulajdonosként boldogulhat.

A fasizmus megmutatta, hogy a monopolista klikk a kispolgárságot bizonyos körülmények között a maga oldalára állíthatja és kihasználhatja a demokrácia ellen folytatott harcában. Egyszersmind azonban a fasizmus súlyos lecke volt az általa félrevezetettek számára.

Lényegesen megváltozott a demokráciával és annak jövendő sorsával kapcsolatos állásfoglalás magának a tőkésosztálynak a körében is. A monopolista körök és szekértolóik a múlt csökevényét látják a demokráciában, amely határozottan terhükre van. Igyekeznek leszámolni a demokráciával, amely még polgári formájában is keresztezi azt a törekvésüket, hogy a társadalom korlátlan urai legyenek. Ám a burzsoázia másik részének egyáltalán nem érdeke a monopóliumok mindenhatósága, hiszen ez semmi jót sem ígér neki.

Arról, hogy milyen helyzetbe kerül a kis- és középburzsoázia a monopoltőke korában, Lenin a következőket mondja: „Ez már nem a kis- és a nagyüzemek, nem a technikailag elmaradott és a technikailag fejlett üzemek versenyharca. Ez már azt jelenti, hogy a monopolisták megfojtják azokat, akik nem vetik magukat alá a monopóliumnak, a monopólium nyomásának, önkényének.”

A monopóliumoknak a burzsoázia középrétegei ellen intézett támadásával együtt jár a politikai elnyomás fokozódása. A kapitalista világ nem egy példát szolgáltat a középburzsoázia jogainak és érdekeinek csorbítására, s az e jogokat védelmező szervezetek, pártok és lapok üldözésére.

Hadd tegyük ehhez hozzá, hogy a burzsoázia egy része azért tiltakozik a demokratikus szabadságjogok túlságosan erős korlátozása ellen, mert fél, hogy ez az osztályharc nagy társadalmi megrázkódtatásokkal járó kiéleződést idéz elő.

Az uralkodó osztály kénytelen számolni a német és az olasz fasiszta diktatúra tapasztalataival is, amelyek megmutatták, hogy a monopolista burzsoázia szélső reakciós csoportjainak semmivel sem korlátozott garázdálkodása mélyreható szakadással fenyeget az imperialista táboron belül, s világszerte az antifasiszta mozgalom megállíthatatlan fellendülését vonja maga után. Éppen ezért a józanabb polgári politikusok „mérsékletre” intenek, s azt hangoztatják, hogy a burzsoázia egészének osztályérdekei szempontjából a parlamenti demokratikus módszerek „megbízhatóbbak”, mint a leplezetlenül fasiszták.

A burzsoázia táborában végbemenő rétegződés növeli a legszélesebb néprétegek összefogásának és a demokrácia védelmére való tömörülésének lehetőségét.

A munkásosztály harca valamennyi demokratikus erő egyesítésért

A munkásosztály a demokráciáért vívott harcban vezető szerepre hivatott. Ez abból következik, hogy a polgári társadalom valamennyi osztálya közül a proletariátus az az osztály, amely már lényegénél fogva a legmélyrehatóbb és legkövetkezetesebb demokráciára törekszik, s egyszersmind a legbátrabb és legszervezettebb osztály, amely élére tud állni a reakciós támadások visszaverése érdekében folyó harcnak. A munkásosztály azzal, hogy a demokráciáért vívott harc során – következetesség és elvhűség dolgában – példát mutat valamennyi más osztálynak és rétegnek, biztosítja a maga számára a vezető szerepet ebben a küzdelemben, amelyben egyszersmind kész tovább menni, mint más osztályok és rétegek.

„A munkásosztály hegemóniája – írta Lenin – ennek az osztálynak és képviselőinek a lakosság más elemeire gyakorolt politikai befolyását jelenti abban az értelemben, hogy megtisztítja demokratizmusukat (ha van demokratizmusuk) a nem demokrata vegyülékektől.”

A tőkésországok kommunista pártjai szüntelenül azon munkálkodnak, hogy a nép minél szélesebb rétegeit tömörítsék a demokrácia védelmére.

Az összes demokratikus erő egyesítésének a feladata nagyon élesen vetődik fel valamennyi kapitalista országban. Itt a kommunisták a demokrácia harcosainak első soraiban haladnak, s a demokratikus szabadságjogok likvidálására törekvő fináncoligarchia irányvonalával szemben aktív tevékenységre mozgósítják a tömegeket. Ez a harc a más történelmi körülmények között folyik, mint azelőtt.

Antikommunizmus a demokrácia ellen

A reakció rendszerint a „kommunizmus elleni harc” lobogója alatt indít támadásokat a demokrácia ellen. Az antikommunizmus – állapítja meg az SZKP programja – „az imperializmus fő eszmei-politikai fegyvere”. A kommunistaellenesség fekete zászlaja alá gyülekezik ma a társadalmi haladás minden ellensége: a fináncoligarchia és a katonai klikk, a fasiszták és a reakciós klerikálisok, a gyarmatosítók és a földesurak, az imperialista reakció valamennyi ideológiai és politikai szekértolója.

A reakció első áldozatai a kommunisták, akik a legelszántabban küzdenek a tőkés rabszolgaság ellen, s a legkövetkezetesebben védelmezik a dolgozók demokratikus szabadságjogait. Az imperialista burzsoázia a kommunista pártokra méri legerősebb csapásait, mert meg akarja fosztani élcsapatától a munkásosztályt, és lehetetlenné akarja tenni a harcát.

A kommunisták üldözésének azonban – évszázados tapasztalatok tanúskodása szerint – messzebbmenő céljai is vannak. Jeladás ez a reakció támadására valamennyi demokratikus párt és szervezet, valamennyi szakszervezet, valamennyi ellenzéki politikus ellen. A kommunisták után megkezdődik a baloldali szocialisták, majd valamennyi szocialista üldözése, majd a liberálisok kerülnek sorra, utánuk pedig azok, akik akár csak legcsekélyebb mértékben is ellenzik a monopóliumok diktatúráját.

Így volt ez a fasiszta Olaszországban és a hitlerista Németországban is. Ezt a sablont követték a reakciós körök a hidegháború éveiben és ma is. A hitleri Németország politikáját követte az USA, amikor betiltotta az Egyesült Államok Kommunista Pártját. Az amerikai uralkodó körök, azzal hogy megtorló apparátusuk egész hatalmával rávetették magukat a kis létszámúk kommunista pártra, az egész világ előtt megmutatták, milyen kevéssé hisznek maguk is uralmuk szilárdságában.

Az a tény, hogy a 60-as években a „szabad világ” csaknem negyven országában be volt tiltva a kommunista párt, ugyancsak a reakciós erők tobzódásáról és a munkásosztály demokratikus vívmányait fenyegető veszély nagyságáról tanúskodik. A veszély különösen ott nagy, ahol a reakciónak a reakciónak sikerül elszigetelnie a kommunistákat a többi demokratikus párttól és szervezettől.

 A néptömegek éberségének elaltatása céljából egyesek azt terjesztik, hogy a kommunisták üldözése magukon a kommunistákon kívül senkit sem érint. Ez egyáltalán nem igaz. Önmagukat és másokat is ámítanak a szocialista és liberális politikusok, amikor azt állítják, hogy ha sorsukra hagyják a kommunistákat, ha nem húznak ujjat a reakcióval és lojálisan viselkednek, akkor elkerülhetik az üldözést és a megtorlást. A munkásmozgalom történelmi tanulságai, különösen pedig a német munkásoknak a hitlerista reakció dühöngése idején szerzett keserű tapasztalatai meghazudtolják ezt a gyáva taktikát. A reakció támadását megállítani, rohamait visszaverni csakis valamennyi demokratikus erő együttes erőfeszítésével lehet.

A tőkésországok dolgozóinak harcából, harcuk egész történetéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a demokrácia oszthatatlan. Elég beletörődni abba, hogy a kommunista pártokat kirekesztik a demokráciából, s máris veszélybe kerülnek a többi haladó szervezet jogai, érdekei, sőt néha fennállásukat is veszély fenyegeti.

Elméletben:

Az antikommunizmus mint a nemzeti felszabadító mozgalom bomlasztásának eszköze

A nemzeti felszabadító mozgalmak első számú támogatói a kommunista pártok voltak. A kommunisták – dacolva a gyarmati hatalom terrorjával és kínzásaival – óriási mértékben hozzájárultak a népeknek a szabadságért vívott harcában. A kommunisták, ahol részt vettek a nemzeti felszabadító egységfrontban, tevékenyen és önfeláldozóan harcolnak a közös ügyért, s az egész nemzetet érintő feladatok radikális megoldására, a dolgozó tömegek halaszthatatlan követeléseinek és igényeinek kielégítésére törekszenek. A kommunisták nélkül sem a múltban, sem a jelenben nem képzelhető el a nemzeti felszabadulás és újjászületés.

Annál nagyobb veszélyt jelent a nemzetre az antikommunizmus, amely bomlást és szakadást idéz elő az imperializmus ellen küzdő harcosok soraiban. Az SZKP programja idejében figyelmeztetett: az antikommunizmus a reakció fő fegyverévé válik az ázsiai, latin-amerikai, afrikai országok demokratikus erői elleni harcban. Benne az imperialista ideológia a gyarmati igából kiszabadult burzsoá országok feudális, imperialistabarát elemeinek és reakciós csoportjainak ideológiájával fonódik össze.

A kommunistaellenességet mindenekelőtt a gyarmatosítók szítják, akiket elűztek a gyarmatokról, és akik nem akarnak belenyugodni veszteségükbe. Az imperializmus ügynökei a felszabadult országokban mindig a gyenge pontokat keresik. A „kommunista veszély” rémével ijesztgetik a rövidlátó politikusokat, hogy eltereljék a figyelmüket az igazi veszély, az imperializmus elleni harcról. A gyanakvás magvait hintik el a nemzeti front soraiban, egymás ellen uszítják az egyes országokat, egyes néprétegeket, nem riadva vissza a nemzeti és törzsi gyűlölködés szításának módszerétől sem. Az imperialisták ezen az úton próbálják megingatni a belső egységet, amelyre a fiatal államoknak oly annyira szükségük van. Így akarják megbontani a fiatal államok nemzetközi szolidaritását abból a célból, hogy egymásnak ugrasztva őket újra kiszolgáltassák magukat az imperializmusnak.

A kommunistaellenesség propagandájában a gyarmatosítók főként az egykori burzsoá-feudális vezető körökből kikerülő régi ügynökeikre támaszkodnak. Ugyanakkor azonban ravasz módon a többi fiatal államban hatalomra került egyes nacionalista elemek tévelygéseit is kihasználják. A nacionalista csoportok néha képtelenek helyesen értelmezni és megítélni a fiatal államokban időről időre keletkező nehézségek okait, s a kommunistákra hárítják a felelősséget. Ezzel objektíve az imperialisták intrikáit segítik elő.

A nacionalizmus ideológiájának korlátozottsága ebben különösen szembeötlően jut kifejezésre. A burzsoá nacionalista valójában szükségesnek ismeri el a nemzet összes hazafias erőinek egyesülését a függetlenségért, a gyarmatosítók ellen vívott harcban. De a szűk látókörű burzsoá nacionalista semmiképpen sem akar számolni azzal, hogy a hazafias erők egysége nem hull alá készen az égből, és nem tekinthető egyszer s mindenkorra adott és változhatatlan dolognak. A gyarmatosítók elűzése után, amikor az egész nemzetet érintő feladatok alapjában véve megoldódtak, a társadalomban múlhatatlanul jelentkezik az a törekvés, hogy választ találjanak az élet által felvetett társadalmi kérdésekre, s különböző vélemények merülnek fel a társadalmi fejlődés útját illetően. Felmerül például az a kérdés, hogy agrárreformot kell végrehajtani, s nyomban kiderül, hogy a parasztok és a földbirtokosok nézetei ebben a kérdésben eltérnek. Kiderül, hogy nem egyeznek a munkások és a vállalkozók nézetei sem, akik nemrég még együtt küzdöttek az imperialisták ellen. Ez egészen természetes, hiszen a nacionalizmus nem szünteti meg az osztálykülönbségeket, nem küszöböli ki az osztályérdekek ellentéteit.

Éppen abban rejlik az állam bölcsessége, hogy a nemzeti függetlenség kivívása után megtalálja a társadalmi problémák megoldását. Egyes burzsoá nacionalisták azonban ezzel nem akarnak számolni. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a munkások a nemzeti egység érdekében áldozzák fel a munkaidő csökkentésére és a munkabér emelésére vonatkozó követeléseiket, a parasztok mondjanak le az igazságos földosztás követeléséről, stb. Amikor ez nem sikerül és éleződni kezdenek a társadalmi viszonyok, az ilyenfajta nacionalista elemek bűnbakot kezdenek keresni,a nemzeti egység gyengítésével vádolják a kommunistákat. Mindenütt „kommunista összeesküvést” gyanítanak, holott a társadalmi fejlődés objektív folyamatairól van szó, amelyek nem a pártok akaratából keletkeznek, hanem mert az osztályok érdekei különbözők.

A kommunisták elleni támadások csak a népek nemzeti függetlenségének ellenségeit örvendeztethetik meg, hiszen a kommunisták az imperializmus elleni harc legaktívabb, legharcosabb erejét képviselik. A reakciós köröknek az a törekvése, hogy az antikommunizmus jelszavával felrobbantsák a nemzeti frontokat, elszigeteljék a kommunistákat, akik a felszabadító mozgalom leghaladóbb részét alkotják, gyengíti a nemzeti mozgalom erőit, ellenkezik a népek nemzeti érdekeivel, előidézi az elért nemzeti vívmányok elvesztésének veszélyét.

Jellemző, hogy a kommunistaellenesség, a marxista-leninista pártok és sajtójuk ellen indított hajsza azokban az országokban csapott magasra, amelyben az uralkodó körök megegyezésre készültek az imperialistákkal. Ez természetesen nem véletlen. Aki valóban hű a nemzeti függetlenség és a szabadság eszméjéhez, aki nem gondol arra, hogy a nép háta mögött kompromisszumra lépjen az imperialistákkal, és az egész nemzetet érintő feladatok megoldása után komolyan kíván munkálkodni a dolgozó tömegek társadalmi felszabadulásának ügyén, annak nincs oka arra, hogy gyűlölje a kommunistákat és féljen tőlük.

Elméletben:

Neokolonializmus

Az imperialisták nem akarnak belenyugodni a gyarmatok elvesztésébe. Olyan eszközök után kutatnak, amelyek megmenthetik a gyarmati rendszert. Ezekből születtek meg a neokolonializmus alapelvei. Szeretnék azt elhitetni, hogy harmonikusan próbálják összeegyeztetni az elnyomottak és az elnyomók érdekeit.  Valójában a neokolonializmus nem egyéb, mint az imperialistáknak az a törekvése, hogy szokásos céljaikat a felszabadult országok fölötti közvetett ellenőrzés útján érjék el, s így a már kivívott függetlenséget formálissá tegyék, vagy pedig egyenesen megfosszák ezen országokat a függetlenségtől. A közvetett ellenőrzés nem újdonság a gyarmatpolitikában, a neokolonializmus azonban ezt próbálja fő eszközévé tenni.

A gyarmatpolitika új formái

A gyarmatosítók mindenekelőtt azon fáradoznak, hogy kiszélesítsék uralmuk társadalmi bázisát, s új katonai, politikai, gazdasági és ideológiai eszközöket találjanak annak megszilárdítására. Az imperialisták hagyományos bázisát a feudális és komprádor körök alkották. Ezek az osztályok azonban idejüket múlt gazdasági viszonyokra támaszkodnak, s így pozícióik lényegesen meggyengültek. Azonkívül – kevés kivétellel – jóvátehetetlenül kompromittálták magukat a néptömegek szemében. Ezért az imperialisták, miközben – ahol lehetséges – továbbra is támogatják a feudális urakat és komprádorokat, más szövetségek után néztek, mégpedig a nemzeti burzsoázia jobboldalának azon képviselői között, akik legkevésbé törődnek a nép érdekeivel továbbá egyes értelmiségi csoportok és a reakciós papság körében. A helyi kizsákmányoló osztályok legreakciósabb csoportjaira támaszkodva katonai zsarnoki rendszereket próbálnak bevezetni, és a gyarmatosítók engedelmes bábjait akarják hatalomra juttatni. Az imperialisták az e körökkel aló megegyezés érdekében, a nem létező „kommunista veszéllyel” való ijesztgetés, a katonai és politikai nyomás, továbbá csalétekként bizonyos pénzügyi és gazdasági engedmények módszerét alkalmazzák.

A régi klasszikus gyarmatpolitika az imperialistáknak azon a törekvésén alapult, hogy lehetőleg megakadályozzák a gyarmatokon az iparosítást – a kitermelőipar kivételével. A neokolonializmus apostolai szavakban az ipar fejlesztése mellett foglalnak állást. Iparosításon azonban csupán könnyűipari és bányaüzemek létesítését, a közlekedés és a híradás kiépítését értik. Ez ugyanis nem fenyegetheti lényegesen a külföldi monopóliumok gazdasági pozícióit. Ugyanakkor az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országokban az igazi iparosításra irányuló törekvése továbbra is heves ellenállásba ütközik. Ismeretes például, hogy a nyugati országok igen sok esetben megtagadták a fiatal államoktól az ipari berendezések, szerszámgépek s általában a gépek szállítását. Az imperialisták legfeljebb arra hajlandók, hogy saját üzemeket építsenek ezekben az országokban, s emellett azt követelik, hogy szabadon vihessék ki profitjukat, és nyújtsanak nekik messzemenő biztosítékokat arra vonatkozóan, hogy üzemeiket nem fogják államosítani. Az a körülmény, hogy az egykori gyarmati és függő országok gazdaságában állami szektor létesült, általában nagy elégedetlenséget és ellenállást vált ki az imperialista monopóliumok körében.

A neokolonializmus fő katonai és politikai formái azok az agresszív tömbök, amelyek „vegyes” alapon, vagyis egyes függetlenné vált államok és minapi imperialista elnyomóik részvételével alakultak meg. Ilyen például a SEATO és a CENTO. A „kommunistaellenesség” jelszavával összetákolt tömbök célja valójában nem más, minthogy megnyissák az imperializmus katonai erői előtt az egykori gyarmati országok kapuit, megvalósítsák ezeknek az országoknak politikai és stratégiai ellenőrzését, s felhasználják őket a szomszédos népek nemzeti szabadságmozgalma elleni harcban.

Gazdasági téren a felszabadult országok leigázásának olyan új formái kerülnek egyre inkább előtérbe, mint a Közös Piac rendszerébe való bevonásuk. Az imperialisták a Közös Piac csatornáin át el szeretnék árasztani ezeket az országokat a maguk  árufeleslegeivel; márpedig a Nyugat iparával érthető módon még nem konkurrálhatott a fiatal afrikai és ázsiai országok születő ipara. Ugyanakkor a monopóliumok továbbra is olcsó nyersanyagot és élelmiszert akarnak kiszivattyúzni a fejletlen országokból. Ha a fiatal országok elfogadnák ezeket a terveket, ez azt jelentené, hogy elfogadnák ezeket a terveket, ez azt jelentené, hogy vállalják az imperialista országok nyersanyag és agrárfüggvényének szerepét. Ez pedig a politikai önállóság elvesztését vonja maga után.

A tapasztalat szerint van mód ennek elkerülésére. Sok fiatal, független ország szigorú állami ellenőrzés alá vette a külkereskedelmet és a pénzügyi műveleteket, s az első lépéseket teszi a külkereskedelmi monopólium bevezetése felé. A másik terv, hogy önálló regionális kereskedelmi és gazdasági egyesüléseket hoznak létre, amelyek függetlenek a tőkés monopóliumoktól, sőt szemben is állnak velük.

Az imperialisták kénytelenek voltak lemondani a fajelmélet nyílt hirdetéséről. Feladták a tömegek szemében elavult felsőbbrendű ember eszményét.

A gyarmatosítás újdonságai közé tartoztak a kollektív kolonializmus különböző formái. Ezzel léptek fel Kongóban, ahol megalakult az ENSZ cégére alatt a régi és új gyarmatosítók „egységfrontja”. A kollektív kolonializmusnak az a célja, hogy a gyarmatokon az egyes nyugati hatalmak uralmát a gyarmati országok együttes kizsákmányolása váltsa fel – persze okvetlenül az amerikai tőke vezető részvételével. Magától értetődik, hogy az elnyomott népeknek ez a legkevésbé sem ígéri sorsuk jobbrafordulását, ahogy a kirabolt ember helyzetén sem könnyít, ha megtudja, hogy nem egy rabló, hanem az egész rablóbanda áldozata lett.

A második világháború után az USA megkaparintotta Tajvant, számos csendes-óceáni szigetet, majd megvetették a lábukat Dél-Vietnámban és Dél-Koreában, s komoly gazdasági és stratégiai pozíciókat szereztek Észak-Afrikában, tovább a Közel- és a Közép-Keleten. Mindamellett az amerikai imperializmus a legutóbbi időkig sikeresen tetszelgett az antikolonializmus bajnokának és az elnyomott népek felszabadításáért síkraszálló hatalomnak a szerepében. Erre a hírnévre a legolcsóbb úton tett szert; azáltal, hogy demagóg módon bírálta egyes európai gyarmattartók gyarmati vérengzéseit, sőt gazdasági segélyt ajánlott fel elmaradott országoknak. Ezeknek a segélyeknek a célja az elfogadó országokat az USA imperialista hadiszekerébe fogni. Az Egyesült Államok kongresszusi különbizottságainak adatai szerint is a külföldi államoknak nyújtott tulajdonképpeni gazdasági segítség 5%-a technikai, 7%-a gazdasági és 88%-a katonai célokat szolgált.

Degenerált Jobbikosok a melegek ellen

A szélsőjobboldali – mondjuk ki: neonáci – Jobbik a hitleri ideológiából kiindulva betegnek, degeneráltnak tekinti homoszexuális embertársainkat. Legújabb javaslatuk a szintén a hitleri Németország törvénykezését idézi, börtönbe zárnák a meleg életstílust reklámozókat. Ne legyünk naivak, innen már csak egy lépés a homoszexualitás szankcionálása, és még egy lépés a marhavagonok újbóli beüzemelése.

A homoszexualitás betegség?

Normális emberek számára nem kérdés, hogy a homoszexualitás pont annyira normális állapot, mint a heteroszexualitás. A melegek se nem betegek, se nem degeneráltak, se nem magatartászavarosak, nem pszichopathák, mint azt a valóban beteg és pszichopata jobbikosok terjesztik. A nemi identitás kialakulásáért elsősorban a gének tehetnek, másodsorban közrejátszhatnak szociális tényezők. Semmiképpen nem betegség okozza, semmiképpen nem pszichológiai eltévelyedés. Környezeti hatások nem teszik az embert homoszexuálissá. Előfordulhat, hogy a divat hatására egyesek felvesznek a homoszexuálisok szubkultúrájára jellemző jegyeket, esetleg kipróbálják a meleg testi kapcsolatot, ez azonban nem nevezhető a homoszexualitás szűk kategóriájába.

A nácizmus betegség?

A homoszexualitással ellentétben a nácizmus betegség. A neonácikra a skizofrénia számos pszichopatológiai jegye jellemző, beleértve az ellentmondások miatt kialakuló „kettős könyvelést”

(pl. ki akarják irtani a zsidókat, ugyanakkor váltig állítják, hogy holokauszt nem volt), önértékelési zavarokat, agresszív viselkedést, kisebbségi komplexust, stb. A nácizmus inkább betegség, hiszen csoportok között, emberi kontaktussal terjed, erőteljes környezeti hatásokra alakul ki. Fontos különbség még, hogy a homoszexualitás nem veszélyes a társadalomra, a nácizmus pedig igen.

Legitimitás

A meleg embertársaink semmivel sem értéktelenebbek, mint a heteroszexuálisok. A társadalom által mégis kirekesztettek. A másságot vállalók kisebb eséllyel kapnak munkahelyet, folyamatos atrocitások érik őket, nyíltan nem vállalhatják párjukat közösségekben. Ennek oka az ósdi – nagyrészt keresztény-konzervatív szélsőséges vallási – dogmák. A keresztény egyházak mindig óriási hévvel küzdöttek a kirekesztésért. A pedofil papokat védő pápai állam rendszeres kirohanásokat intéz meleg embertársaink ellen, amely ellen mindig élesen tiltakozni fogunk. A homoszexuálisoknak, mint a kapitalista rendszer által többszörösen elnyomott embereknek igenis joguk van a meleg büszkeség napjához, mert jogaik tiszteletben tartásáért nekik most fokozottan küzdeni kell.

A neonácik alapvető tulajdonsága, hogy értéktelenebbek, mint az átlagember, ezért nyúlnak gyűlöleteszmék felé, és keresnek olyan álságos értékrendszert, amelyben meglévő tulajdonságaik alapján (bőrszín, nemzetiség, szexuális orientáció) értékesek lehetnek. Ez sokkal könnyebb, mint megdolgozni valódi emberi értékekért. A társadalomra való veszélyességük alapján egyetlen egy nácinak nem szabadna tüntetni, vonulni az utcákon.

Provokáció?

A szélsőjobboldali médiaorgánumok legtöbbször azzal az indokkal ágálnak a melegfelvonulás ellen, hogy az provokál. A korábbi felvonulásokról készített felvételeken a szélsőséges jobboldali média (HírTv, EchoTV) előszeretettel mutogatta azokat a melegeket, akik valóban provokatívan viselkedtek, például gúnyolták a kereszténységet. Ezen provokációk többsége jogos, hiszen a keresztény egyházak bűnösek a melegek elleni kirekesztés provokálásában. Hozzátesszük, hogy a provokációk minimálisak a részt vevők számához képest.

A jobbik neonáci felvonulásain pont fordított a helyzet, ott a cél pont a provokáció, és kizárólag csak a megbotránkoztatás és a botrányok előidézése, hogy ezzel is minél nagyobb médiafelületre tegyenek szert. Sajnos sikerrel, hiszen a liberális média hajlamos a botrányokkal növelni a nézettségét. Ezeket a náci felvonulásokat mindenképpen be kellene tiltani, sajnálatos, hogy a mindenkori hatalom – különösképpen beleértve a szocialista-liberális koalíciót – ezt soha nem tette meg, és azt politikai okokból mellőzte. A nácizmus által kiváltott félelem ugyanis mozgósítja az antifasiszta szavazóikat.

Meleg büszkeség?

A homoszexualitás nem emberi érték, ennél fogva önmagában büszkeségre sem adhat okot. Az viszont, hogy a melegek kirekesztve boldogulnak a társadalomban – kemény munka árán – már igen. A meleg büszkeség napja joggal viseli a „büszke” kifejezést, nem a homoszexuális orientáció, hanem a jogokért való küzdelem miatt. A Munkáspárt 2006, mint az emberi jogok védelmezője védi a homoszexuálisokat és küzd a kirekesztő ordas eszmék ellen.

Kalózpártok

A nagytőke új taktikájának eszközei

 

A kapitalista rendszer úgy rossz, ahogy van. Nyomor, éhezés, kilakoltatások és kilátástalanság uralja hazánkat. A nyugati országok még valahogy elélnek abból a sok vérből, amelyet a volt gyarmataikon kioltottak, de az sem fog örökké tartani. A világ számos ponton a kapitalista rendszerkritikusság tendenciáján halad. A valódi válasz pedig mindenhol a szocializmus. Óriási forradalmi mozgalmak bontakoztak ki az utóbbi évtizedben is, köztük Latin-Amerikában tört előre a baloldal. A kommunista „terjeszkedés” ellen továbbra is védekeznek a puccsokkal, titkos és nyílt háborúkkal, szabotázsokkal, blokádokkal.

A nagytőke hazánkban is fenn akarja tartani az extrémen igazságtalan elosztást: a javak 99%-a a leggazdagabb 1% kezében van. Természetes, hogy a javak 99%-ából azért költenek valamit a rendszerkritikus pártok ellehetetlenítésére. Vásárolnak maguknak saját kormányt, saját médiát, saját ellenforradalmat. Képesek rá, mert manapság minden kifejezhető pénzben. Azonban idővel ez is kritikával illetődik, hiszen részei a rendszernek. Meg kell teremteniük a saját rendszerkritikus kiszolgálóikat.

A nagytőke taktikája tehát olyan álságos rendszerkritikus retorikával és imázzsal rendelkező pártokat létrehozni, amelyek valójában semmit nem csinálnak, csupán elveszik a szavazatokat az igazságos társadalmat hirdető, valóban rendszerkritikus pártokért. Ezért alakították meg a kalózpártokat, Magyarországon a zöldbe öltöztetett LMP-t, amely eddig sehogy sem mutatta meg, mitől is lenne az ő „politikájuk más”. Ellenben nagyon jó kapcsolatokat ápolnak az USA nagykövetségével és Barack Obamát is tiszteletbeli tagnak választották.

Nyugaton is jellemző tendencia, hogy a rendszerkritikus pártok vitorlájából a burzsoázia ki akarja fogni a szelet. Ott is sorra jönnek létre a kalózpártok, amelyek a legprimitívebb stílusuk ellenére is látványos sikereket érnek el rövid idő alatt. Hogy mi a titka a sikernek? Természetesen a pénz, nagyon sok pénz. Amit a nagytőke előszeretettel pumpál ezekbe a szervezetekbe. És a médianyilvánosság minden mennyiségben. Ez által a valódi változást akaró pártok jelöltjei nem kapják meg a megfelelő támogatást, a burzsoázia szervezetei pedig egyszerűen befutnak, és máris rákényszeríthetik demokratikusan a nyomort okozó megszorító csomagokat a különböző népekre.

Miért kalóz?

Rossza a kifejezés, tulajdonképpen itt a Robin Hood effektust akarják kihasználni, azaz vegyük el a pénzt a gazdagoktól és adjuk a szegényeknek. Ez az elv természetesen tökéletesen rendben van. A kalózok is tulajdonképpen a gazdagok megsarcolásával próbálnak kampányolni, annak ellenére is, hogy a kalózok nem osztottak a szegényeknek, de annyi baj legyen. A kalózság jelképezi még a rendszerrel való szembemenést és az oly” divatos kívülállóságot. Azonban mind ez csak álca. Ezek a kalózpártok valójában teljes részei a rendszernek, a burzsoázia alkotta őket. Nagyon aranyosak tudnak lenni még a Kétfarkú Kutyapártokhoz hasonló viccpártok, ám Magyarországon gyermekek éheznek, amivel nem nagyon illik még verbálisan sem viccelődni, nemhogy tevőlegesen poént csinálni belőle hivatalos politikai szerepléssel. Ezek a kalóz- és viccpártok óriási károkat okoznak az emberek jólétéért és jogaiért folytatott harcnak.

Van valódi magyarországi rendszerkritika, és azok mi, a Munkáspárt 2006 vagyunk!

A munkásosztály és az elnyomott nemzetek nacionalizmusa

A gyarmati népek a mai körülmények között sok esetben a nacionalizmus zászlaja alatt folytatják függetlenségi harcukat. Ezzel kapcsolatban az imperializmus lakájai rágalmazó módon azt állítják, hogy a kommunisták csak taktikai megfontolásokból támogatják a gyarmati népek felszabadító harcát, hiszen a kommunisták internacionalisták, s így nem rokonszenvezhetnek az ázsiai és afrikai népek nemzeti törekvéseivel.

Ez az állítás az első betűtől az utolsóig valótlan. A gyarmati rendszer hívei azt a világos kérdést akarják elhomályosítani vele, hogy kik a nemzeti felszabadító mozgalom barátai, és kik az ellenségei.

A marxizmus-leninizmus a nacionalizmust – a társadalmi élet valamennyi többi jelenségéhez hasonlóan – konkrétan történelmileg, a társadalmi haladás érdekeinek szemszögéből vizsgálja. Lenin ismételten óva intett a nacionalizmus kérdésének absztrakt feltevésétől, mindenekelőtt az lenyomó nemzeti nacionalizmusának és az elnyomott nemzet nacionalizmusának összekeveréséből.

Más a helyzet az olyan imperialista államokban, mint az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, stb. Itt a burzsoá nacionalizmus a nemzeti kivételesség, a faji gőg, a harcias sovinizmus zászlaja lett, s a monopolista burzsoázia részéről más nemzetek leigázásának igazolására szolgál. Ennek a reakciós, gyarmatosító nacionalizmusnak a kommunisták, mit proletár internacionalisták, valóban kérlelhetetlen ellenségei.

S megint más a gyarmati és a függő országok népeinek nacionalizmusa. Ebben rendszerint a nemzeti felszabadító mozgalmak egészséges demokratizmusa, a tömegeknek az imperialista elnyomás elleni tiltakozása, a nemzeti függetlenségre és társadalmi átalakításokra való törekvés tükröződik. Erre gondolt Lenin, amikor megállapította: „Egy elnyomott nemzet mindennemű burzsoá nacionalizmusának van egy közös demokratikus tartalma: az elnyomás ellen irányul, és ezt a tartalmat mi feltétlenül támogatjuk...”

A mai ázsiai és afrikai országokban tapasztalható nacionalizmus általában. Olyan elnyomott nemzetek nacionalizmusa, amelyek harcba szálltak leigázóik ellen, és küzdenek politikai és gazdasági függetlenségükért. Olyan országokban jelentkezik, amelyekben többnyire még csak kialakulóban vannak a nemzeti kapcsolatok, s amelyekben a burzsoázia bizonyos körülmények között még képes történelmileg haladó szerep betöltésére. Erről a sajátosságról szólva Lenin megállapította: „Elrothadt a nyugati burzsoázia, amely előtt már ott áll sírásója, a proletariátus. Ázsiában viszont még van olyan burzsoázia, amely képviselni tudja az őszinte, harcos, következetes demokráciát, amely méltó társa a XVIII. század végi Franciaország nagy apostolainak és nagy politikusainak.

Ennek a történelmileg még haladó tettre képes ázsiai polgárságnak a fő képviselője vagy fő szociális támasza a paraszt.

A nemzetek és a nemzeti öntudat kialakulása az ázsiai és afrikai országokban az imperializmus és a feudalizmus elleni harcban megy végbe; a tömegek felébrednek a középkori álomból, s harcba indulnak a gyarmati rendszer, az elmaradottság és a reakció ellen. Ez a nemzeti öntudat – különösen a sokmilliós parasztságnál – az imperialistaellenes tudat első fokát jelenti.  Az ilyen nacionalizmust a kommunisták tiszta lelkiismerettel támogathatják, és valóban támogatják is, egy jottányit sem engedve a proletár internacionalizmus elveiből.

A kommunisták természetesen látják, hogy még az elnyomott nemzet nacionalizmusának is van árnyoldala. Ez rendszerint annak a reakciós kizsákmányoló felső rétegnek az ideológiáját és törekvéseit tükrözi, amely a maga önző céljaira szeretné felhasználni a nacionalizmus jelszavait, gyakran más népek rovására.

A kommunisták a nacionalizmust csak annyiban és csak addig támogatják, amennyiben és ameddig a nemzeti szabadság kivívását, az imperializmus és a feudalizmus fölötti győzelem ügyét szolgálja, s felébreszti a tömegekben az emberi méltóságérzetet, amelyet elfojtottak, és amelyből gúnyt űztek az elnyomók. Ha a nacionalizmust reakciós célokra – a nemzeti egoizmus és más népek leigázásának eszközeként vagy a néptömegek igazságos követelései elleni harc céljaira – próbálják felhasználni, nem számíthatnak a kommunisták rokonszenvére.

A nemzeti felszabadító harc mozgatóerői

Az imperialista gyarmati iga, ha nem is egyenlő mértékben, de a leigázott országok lakosságának csaknem minden rétegére ránehezedik, tehát az egész lakosságot arra késztetheti, hogy harcoljon a szabadságáért. A munkásosztály, a parasztság és a helyi burzsoázia jelentős rétegei – osztályérdekeikből kiindulva – nem nyugodhatnak bele a külföldi monopóliumok garázdálkodásába, amely az elnyomott országok természeti kincseinek rablójellegű kiaknázását eredményezi, s a lakosságot éhezésre, nyomorra és elnyomatásra kárhoztatja. S ha az imperialistáknak mégis sikerül ezekben az országokban valamilyen támaszt találniuk, az legfeljebb a feudális urak egy maroknyi csoportja, amelynek hatalmát külföldi szuronyok védik, és a nagyburzsoázia azon élősdi rétege, amelynek profitot hajt a gyarmatosítókkal való együttműködés. A gyarmatok lakosságának abszolút többsége rokonszenvez a felszabadító harccal, vagy közvetlenül részt vesz benne.

A nemzeti felszabadító harcban a munkásosztálynak jut a legaktívabb szerep. A munkásosztály - annak ellenére, hogy a gyarmati országokban viszonylag nem nagy létszámú - a kommunista pártok vezetésével a nemzeti felszabadító mozgalom első soraiban harcol. Nemzeti tudata és osztálytudata gyorsabban fejlődik, mint a többi osztályé, mégpedig azért, mert minden más osztálynál többet szenved a kizsákmányolás és a faji megkülönböztetés következtében. A gyarmatok fiatal proletariátusa – mint haladó, mindennemű elnyomással ellenségesen szemben álló és önző számításoktól mentes osztály – a legjobban fejezi ki az egész nép létfontosságú érdekeit. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a gyarmatokon a proletariátus képviseli a legkövetkezetesebb antiimperialista erőt, s maga mellé tudja állítani a parasztság és a városi dolgozók nagy tömegeit.

Óriási potenciált képvisel a parasztság, amely a helyi feudálisok és a külföldi monopolisták kettős igája alatt szenved. A parasztság a nemzeti felszabadító mozgalom legszélesebb tömegbázisa. Az ő szemében a gyarmati iga lerázása elválaszthatatlanul összefügg a feudális csökevények megszüntetésével és az agrárkérdés, a földkérdés megoldásával. A parasztság azonban, ugyanakkor, amikor a lakosság legnagyobb létszámú rétege, lenin megállapítása szerint egyszersmind a „legnehezebben lendületbe jövő” rétege is. A gyarmati parasztság létfeltételeinél, írástudatlanságánál és elmaradottságánál fogva nem lehet a nép felszabadító harcának vezető ereje. Amikor a kommunisták ezt mondják, egyáltalán nem becsülik le a parasztságnak a felszabadító harcban betöltött történelmi szerepét, hanem csak az objektív tényeket állapítják meg. Sohasem feledkeznek meg arról, hogy a gyarmati és a függő országokban a parasztok alkotják a lakosság többségét, s ezért a munkásosztály csak a parasztsággal szoros szövetségben válhat a nemzeti felszabadító mozgalom vezetőjévé.

A nemzeti felszabadító mozgalom legellentmondásosabb eleme a burzsoázia, amelynek egyes csoportjai nemcsak különböző, hanem gyakran homlokegyenest ellentétes álláspontra is helyezkednek. A burzsoázia reakciós rétege és az imperializmussal kapcsolatban álló komprádor (közvetítő) burzsoázia rendszerint ellenséges szemmel nézi a nemzeti erőket. A burzsoáziának ez a része – a kiváltságainak megőrzésében érdekelt feudális földbirtokosokkal együtt – az imperialista uralom támasza a gyarmatokon.

Általában más álláspontot foglal el az úgynevezett nemzeti burzsoázia, amely rendszerint a termelésbe fekteti be tőkéjét, s ezért érdeke fűződik ahhoz, hogy saját rendelkezésre álló nemzeti piac alakuljon ki, amelyet nem kaparintanak meg a harácsoló külföldi monopóliumok. Ennek útját a nemzeti állam létrehozásában és a külföldi függőségtől való megszabadulásban látja.

A nemzeti burzsoázia, amely maga is szenved a külföldi monopóliumok mindenhatóságától és az imperialista államok erőszakoskodásától, csatlakozik a nemzeti mozgalomhoz, sőt arra törekszik, hogy saját ellenőrzése alá vegye azt. Mivel a gyarmati elnyomás viszonyai között a burzsoáziának van leginkább lehetősége a művelődére és a politikai tevékenységre, nem csoda, hogy sok országban éppen a burzsoázia köréből kerültek ki a felszabadító mozgalom tekintélyes vezetői, s hogy éppen a burzsoázia igyekszik jelszavakat adni ennek a mozgalomnak.

A marxisták elismerik a burzsoázia e haladó részének hazafias erőfeszítéseit és támogatják a reakciósok, valamint az imperialisták elleni harcát. Ugyanakkor azonban nem tévesztik szem elől a nemzeti burzsoázia magatartásának következetlenségét és ingadozását, a régi társadalmi rend fenntartására irányuló törekvését, tovább azt, hogy a burzsoázián belül hazafiatlan csoportok is vannak. Csak a munkásosztály képes következetesen harcolni az imperialista elnyomás ellen, a teljes nemzeti függetlenségért.

Röviden összefoglalva így értelmezi a marxizmus-leninizmus a nemzeti felszabadító harc mozgatóerőinek kérdését. Az egyes országok konkrét helyzete természetesen igen sokféle lehet. De a nemzeti felszabadító mozgalom alapját mindenütt az adja meg, hogy a legszélesebb társadalmi rétegek egyformán érdekeltek a gazdasági és kulturális haladásban, a gyarmati igából való kiszabadulásban, a külföldi monopóliumok rablásainak megszüntetésében és a nemzeti méltóság kivívásában.

Elméletben:

A gyarmati rendszer ellen irányuló nemzeti felszabadító mozgalom

Az imperialista hatalmak gyarmati uralma a XX. század elején még szilárdnak tűnt. Azt a rendszert, amelyben a világ maroknyi kiváltságos, elnyomó nemzetre és óriási többségben lévő jogfosztott, elnyomott népekre oszlott, az imperialisták természetesnek és vitán felül állónak nyilvánították. A gyarmati rendszer ideológusai a leigázott  népeket nagy hangon fajilag alárendelt embertömegnek tüntették fel. Ám a gyarmati uralom megingathatatlansága csak látszatnak bizonyult. Az élet megcáfolta azt a rágalmat, amely szerint a gyarmati és függő országok népei nem teljes értékűek, passzívak, és az imperialistáknak örök engedelmességgel tartoznak. A kapitalizmus általános válságával egyidejűleg megkezdődött a gyarmati rendszer válsága is.

A világ két rendszerre szakadása

A döntő fordulatot a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentette, amely hatalmas lökést adott a kelet nemzeti felszabadító mozgalmának. Maga az októberi forradalom első ízben egyesítette egyetlen hatalmas áradatban a proletariátusnak a tőkés rend ellen irányuló felkelését és a cári Oroszország népeinek a nemzeti és gyarmati iga lerázásáért vívott harcát. Az első szocialista állam az erkölcsi és politika támogatás kiapadhatatlan forrása lett a világ elnyomott népei számára. Lelkesítő példát jelentettek a népek számára többek  között a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságai, amelyek történelmileg igen  rövid idő alatt tették meg az utat a gyarmati elmaradottságból gazdasági életük és nemzeti kultúrájuk felvirágzásáig.

A második világháború a nemzeti felszabadító harc újabb szakaszát nyitotta meg. A gyarmatvilág sok országa belesodródott a háború örvényébe, s egyes ázsiai és észak-afrikai gyarmati országok maguk is hadszíntérré váltak. A hadigazdaság szükségletei arra késztették az imperialista hatalmakat, hogy gyarmatbirtokaikon előmozdítsák egyes iparágak fejlődését. Ez a fejlődés a helyi proletariátus gyors növekedését eredményezte.

Az a körülmény, hogy a második világháború idővel – különösen a Szovjetunió hadviselő féllé válása után – felszabadító, antifasiszta jelleget öltött, óriási visszhangot váltott ki valamennyi elnyomott népnél. A tömegek politikai öntudata és szervezettsége megnövekedett, s ehhez a nyugati gyarmatosító hatalmaknak a háborús években kiderült belső gyengesége is hozzájárult.

A német fasizmus és a japán imperializmus megdöntése, a Szovjetunió megnövekedett ereje és népi demokráciák keletkezése folytán a nemzetközi küzdőtéren kialakult új erőviszonyok következtében igen kedvező felvételek jöttek létre a nemzeti felszabadító mozgalom sikeres fejlődése számára. A szocialista világrendszer megszületése az imperialista tábor pozícióinak ezzel összefüggő jelentős gyengülése sok ázsiai és afrikai ország számára megkönnyítette a függetlenség kivívását. A nemzeti felszabadító harc óriási arányokat öltött, s a gyarmati rendszer válságának befejező szakaszába – a felbomlás szakaszába – lépett.

A gyarmatosítók 1939.ben az emberiségnek még csaknem kétharmadát tartották uralmuk alatt,. A második világháború után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Elkezdődött és egyre gyorsabbá vált az évszázadok során kialakult gyarmatbirodalmak felbomlása. 1945 és 1960 között több mint 1,5 milliárd ember rázta le az imperialista igát, és lépett független fejlődés útjára. A megmaradt gyarmatokon azután 76 millió ember élt. A gyarmati rendszer bomlása tehát annak a következménye, hogy a nemzeti felszabadító harc hatalmas mértékben fellendült. Ezt az tette lehetővé, hogy az imperializmus meggyengült, a szocializmus világerővé vált, s így kedvező nemzetközi feltételek alakultak ki.

Az imperialisták mindenképpen kisebbíteni igyekeznek a nemzeti felszabadító mozgalom szerepét és jelentőségét. Azt hangoztatják, hogy a gyarmati és a félgyarmati országok nem harc és forradalom eredményeként, hanem úgyszolván az imperialista hatalmak segítségével érték el politikai szabadságukat. Ugyanakkor a tőkés monopóliumok hosszú évekig tartó garázdálkodását a gyarmati országokban megpróbálják olyan színben feltüntetni, mintha arra a gyarmati országoknak a független létre való „előkészítése” érdekében lett volna szükség. Ezzel kapcsolatban sokat beszélnek a kapitalizmusnak a gyarmatokon betöltött „civilizációs küldetéséről”. Valójában a kapitalizmus „küldetésének” semmi köze sem volt a gyarmati népek érdekeihez. A gyarmatosítók sohasem gondoskodtak a gazdaság sokoldalú fejlesztéséről, a gyarmatoknak a függetlenségre való előkészítésről. Az imperialisták kitalálásaira rácáfol az a puszta tény, hogy a gyarmati elnyomás rendszeréből kiszakadt és a függetlenség útjára lépett országok kivétel nélkül a fejlődésben elmaradott országok közé tartoznak, azok közé, amelyek éppen az idegen uralom miatt nem tudták kifejleszteni gazdaságukat.

A történelem igazolta Marx megállapításainak helyességét. Megmutatta azt is, hogy az imperialista „civilizátorok” szemszögéből egyetlen gyarmat egyetlen népe sem lesz soha elég érett, sem teljesen felkészült a független létre, amíg csak talpra nem áll a gyarmatosító uralom ellen. A tények arról tanúskodnak, hogy a gyarmatosítók csak akkor takarodnak el, ha a néptömegek akciói rákényszerítik őket. A függetlenséget a gyarmati népek az imperialisták kicsikarják, nem pedig ajándékba kapják.

A gyarmati rabszolgák százmillióinak felszabadulása magától értetődően különböző utakon ment és megy végbe: hol fegyveres harcban, hol a politikai nyomás módszereivel. De bármilyenek is a konkrét utak, a felszabadulás alapja mindig a néptömegek harca.

Az antibiotikum-rezisztencia problémái a dialektika tükrében

Az orvostudomány egyik legnagyobb lépése volt az antibiotikumok felfedezése. Azelőtt az emberiség legfőbb halálozási oka a járványos megbetegedések voltak. Az antibiotikumoknak köszönhetően a fertőzések tetemes részét már le lehetett győzni.

A történet azonban tovább folytatódott, és egy idő után azt vették észre, hogy bizonyos antibiotikumok sok esetben hatástalanok lettek, ezért újabb gyógyszermolekulák felfedezésére volt szükség. Idővel azonban ezek egy része is hatástalan lett. Penicillinek, cefalosporinok már sokadik generációját kísérletezték ki, de itt meg kell állnunk és elemezni a helyzetet, mert úgy tűnik végeláthatatlan harc ez, amelynek sohasem lesz vége.

A baktériumok – és a természet – ugyanis sokszor okosabb, mint az ember. A baktériumok rezisztenssé képesek válni bizonyos antibiotikumokra, ráadásul ezt sokféle mechanizmussal tudják elérni, nem csak egy módszerrel. Ez azt jelenti, hogy az antibiotikum gyógyszermolekulái nem tudnak mit kezdeni a kórokozóval. A rezisztencia már alapban sok kórokozóban jelen van és már az antibiotikumok felfedezése előtt is jelen volt, egy részük pedig újonnan alakult ki. A Darwin által leírt szelekció tehet róla, ugyanis az antibiotikumokkal megsemmisítjük az arra érzékeny kórokozókat – meggyógyítva ezzel a beteget –, cserébe viszont a helyüket elfoglalják a rezisztens baktériumok. Idővel ezek a kórokozók egyre jobban elterjednek, különösképpen azokon a helyeken, ahol gyakran alkalmazzák őket, azaz földrajzilag a gazdagabb országokban, azon belül is a kórházakban. Az egészségügyi intézményekben ezért gyakrabban találkozhatunk rezisztens baktériumokkal, ezek okozzák a kórházi fertőzéseket (nosocomialis infectiók).

Az orvosperek elterjedésével a gyógyítók inkább megpróbálják a lehető legalaposabban levédeni magukat, ez pedig korlátlan, mértéktelen antibiotikum-használathoz vezet. Az egyszerű náthát nagyrészt vírusos fertőzés okozza, ennek ellenére biztos, ami biztos alapon felírják az antibiotikumot. Egyéni méretekben ez nem okoz gondot, azonban társadalmi méretekben már igen. Minél több antibiotikumot használunk, annál jobban elszaporodnak a már meglévő rezisztens kórokozók, és újabbak is keletkeznek mutációval. Ezek ellen a veszélyes baktériumok ellen pedig már nem biztos, hogy hatékonyan védekezni tudunk. A probléma egyre súlyosabb, a megoldáshoz és az elemzéshez a marxista dialektika alaptörvényeit kell segítségül hívnunk.

I. A mennyiség minőségbe való átcsapása:

Az antibiotikum-rezisztencia nem csak egyszerű minőségi jellemző, azonban az esetek egy részében valóban valami vagy rezisztens, vagy nem. Azonban sokszor előfordul, hogy egy törzs némely tagja egy tenyészeten belül (azonos térben és időben) tartalmaz rezisztens és szenzitív sejteket. Ennél fogva előfordul, hogy adott koncentrációjú antibiotikum még nem pusztítja el az adott kórokozót., ezért nagyobb dózisokkal kell próbálkozni. Az antibiotikumok eme hatékonyságát a minimális inhibitor (gátló) koncentrációval (MIC) jellemezzük. A rezisztencia „fejlődése” során azonban egy idő után már a törzs teljesen rezisztenssé válik.

II. Antagonizmusok

Meg kell értenünk, hogy a baktériumok és a tudomány közötti háborúnak – mint bármely háborúnak – nem lehet győztese. Kifejlesztünk egy antibiotikumot és a kórokozók rezisztenciával válaszolnak. Kifejlesztünk újabb antibiotikumokat és a kórokozók szintén új mechanizmusokkal válaszolnak. A baktériumok többsége nagyon gyorsan szaporodik, ennél fogva mutációk is gyorsan kialakulnak. A mutálódott gének között pedig lesz rezisztenciáért felelős DNS-szakasz is. Elkerülhetetlen egy adott szerre való rezisztencia kialakulása. Nem nyerhetünk, az ellenfélnek mindig lesz újabb fegyvere. Bár, az utóbbi 10 évben új molekulát nagyon nem sikerült felfedezni (!!!). A cél tehát az ellentéteknek véget vetni. Az antibiotikumok kritikátlan használatának véget kell vetni, ezzel csökkenthető a rezisztens kórokozók terjedésének mértéke.

III. Tagadás

A tagadást már érintettük, mikor kifejtettük, hogy az érzékeny baktériumból ellenálló keletkezik. A dialektikus tagadás filozófiájának helyességét nagyon jól bizonyítja a rezisztenica-kialakulás példája. Az érzékeny sejt már magában hordozza a fejlettebb, rezisztens kórokozó tulajdonságát, jelen esetben szó szerint, hiszen a DNS állomány tartalmazza az adott rezisztenciáért felelős enzim kódját, csak éppen szükség van mutációra, génátrendeződésre, hogy az kifejeződésre is juthasson. A tagadás után pedig kialakul maga a rezisztens sejt, megtartva a korábbi állapot számos jellegét. A változás folyton jelen van, mert mozgás nélkül anyag sem létezik. Ezt a változást sosem szabad figyelmen kívül hagyni. Az, hogy ma egy antibiotikum csodaszer számba megy, még nem jelenti azt, hogy pár év múlva is ugyanolyan hatásos lesz, mint ma. A folyamatokban való gondolkodás nem jellemző a kapitalizmusra, a gyógyszergyárakat csak az azonnali, gyors profit érdekli. Az orvosi gondolkodásban viszont muszáj meghonosítani a mértékletes és felelősségteljes antibiotikum-használatot.  

Elméletben:

A tőkés monopóliumok – a munkások és parasztok fő fosztogatói

A fejlett kapitalista országokban az elnyomott osztályok – köztük a parasztság – legfőbb ellensége a monopoltőke. A nagy tőkés egyesülések nemcsak az ipar, hanem a mezőgazdaság fölötti uralmat is magukhoz ragadják. Nemcsak a munkásokat, hanem a parasztokat is kizsákmányolják.

A finánctőke a hitelintézetek, földbankok, biztosító és egyéb társaságok kiterjedt hálózatán keresztül ellenőrzése alá vonta a parasztgazdaságok millióit. Az iparcikkek drágasága, a mezőgazdasági termékek alacsony ára, az adóterhek és a földbér növekedése arra kényszeríti a parasztokat, hogy mind gyakrabban forduljanak a bankhoz jelzálogkölcsönért. Ennek folytán a dolgozó parasztság egyre jobban eladósodik, egyre nő a parasztok függősége a tőkével szemben. Ha a paraszt nem tudja visszafizetni a kölcsönt – ami egyre gyakoribb eset – földje a bankok és biztosító társaságok tulajdonába kerül. Az USA-ban például 1956-ben a farmerek összes földjének 30,1%-át terhelte jelzálogadósság. Az amerikai farmerek jelzálogkölcsönei – s így a bankoktól és más monopóliumoktól való függőségük is – szüntelenül növekednek. A háború utáni időszakban az amerikai farmerek jelzálogadóssága több mint a kétszeresére emelkedett, és 1959-ben 11,2 milliárd dollárra rúgott.

Igen súlyosan érinti a parasztok helyzetét a tőkés monopóliumok árpolitikája. A monopóliumok a parasztoktól alacsony áron vásárolják meg az élelmiszert és a nyersanyagot, s magas áron adják el nekik az iparcikkeket. A nem egyenértékű csere politikája folytán nagy különbség keletkezik az árak között (árolló), ami oda vezet, hogy a parasztok ugyanazon mennyiségű mezőgazdasági termékért egyre kevesebb gépi felszerelést, műtrágyát, üzemanyagot stb. kapnak. Így például Franciaországban a parasztok által vásárolt iparcikkek ára húsz év alatt (1939-1958) 36-szorosára az általuk eladott termékek ára pedig csak 16-szorosára emelkedett.

Az árolló révén a monopóliumok burkolt formában fosztogatják a parasztokat. Ugyanakkor leplezetlen formában is fosztogatják őket, mégpedig a magas adók révén, amelyekből a gazdaság militarizálására, a fegyverkezési hajszára, a felduzzasztott államapparátus fenntartására és a monopóliumok támogatására fordított kiadásokat fedezik. Az adóteher a munkások és a parasztok vállát nyomja legjobban. Annak idején Marx a francia falu adógyűlöletét érzékeltetve a következőt írta: „A francia paraszt, ha az ördögöt a falra festi, az adóvégrehajtó alakjában festi.”

Nagy adót fizetnek a parasztok a földbirtokosoknak és a bankoknak haszonbér formájában is. Az USA farmerei 1950-1956-ban átlagosan évi 3 milliárd dollár haszonbért fizettek, ami körülbelül egyenlő az akkori amerikai monopóliumjövedelmek külföldi tőkebefektetéséből származó évi jövedelmével. A monopóliumok nyomásának fokozódása, a gépi technikát alkalmazó nagygazdaságok növekvő konkurrenciája tömegével teszi tönkre a parasztokat. Így példádul az Egyesült Államokban a farmok száma tizenöt év alatt (1940-1954) 1,3 millióval csökkent, az utána következő öt év alatt (1954-1959) további 1m1 millióval.

A monopolkapitalizmusnak állammonopolista kapitalizmussá való átalakulásával a közepes és kis parasztgazdaságok kiszorítása a burzsoá kormányok tudatos politikájává válik. Ezt a célt szolgálják az úgynevezett mezőgazdasági „segély”-programok, amelyek valójában a mezőgazdasági nagytőkéseket támogatják. A nagybirtokosoknak gépek, műtrágya, építőanyagok beszerzésére nyújtott állami hitelek és „segélyek” egyszersmind előnyös piacot teremtenek a szóban forgó gyártmányok értékesítésében érdekelt tőkés egyesülések számára.

W. Perlo amerikai közgazdász a következőket írta: „A monopoltőke már nem elégszik meg a földjáradék és a mezőgazdaságban termelt értéktöbblet kisajátításával (árollók és kölcsönkamat révén.) Közvetlenül kezd létrehozni mezőgazdasági nagyüzemeket... A legfejlettebb technika nagyarányú alkalmazása – a rendkívül rosszul fizetett mezőgazdasági munkaerő, főként négerek, porto ricoiak és mexikóiak igénybevételével – lehetővé teszi a monopoltőke számára, hogy az árolló ellenére busás profithoz jusson.”

Nem véletlenül bizonygatják oly buzgón a monopoltőke ideológusai az USA-ban és más országokban, hogy szükségszerűvé vált a „technikailag erőtlen gazdaságok” felszámolásának meggyorsítása és a legnagyobb gazdaságok bőkezűbb állami támogatása. A parasztgazdaságok millióit fenyegeti újra a tönkrejutás veszélye. Az állammonopolista kapitalizmus a parasztság mint osztály létét fenyegeti.

Mindennek elkerülhetetlen következménye, hogy a főbb kapitalista országokban a parasztok harca akajában véve antimonopolista harccá válik. A gyarmati és függő országokban ugyancsak jelentősen fokozódott a monopóliumok nyomása, amely a parasztság kizsákmányolásának feudális formáival párosul. A parasztság körében tapasztalható földhiány itt nemcsak annak a következménye, hogy a föld a nagybirtokosok kezében összpontosul, hanem annak is, hogy hatalmas földterületeket a külföldi monopóliumok ültetvényei foglalnak el. Ezzel magyarázható, hogy míg korábban a parasztok fő problémája a feudális-földesúri iga alóli felszabadulás volt, addig most emellett mindenütt napirendre került a monopóliumok nyomása elleni harc problémája.

Radikalizmus és szélsőség

Az utóbbi időben nagy divat ilyen szavakkal dobálózni, mint radikalizmus és szélsőség. A gazdasági világválságnak két fontos hatása is van:

- a nyomor és kilátástalanság felerősíti a gyűlöletet, a harag pedig rossz tanácsadó ezért szélsőséges gyűlöleteszmék kapnak lángra;

- a válságban az emberek felteszik a kérdést, miért is történik velük ez a sok rossz; elkezdenek gondolkodni.

Az első hatására felerősödik a fasizmus és nácizmus eszméje, illetve magyar becenevein a nyilas és hungarista eszmék. A második hatására egy forradalmi mozgalom kezd kibontakozni, köztük a kommunistákkal. A hatalom ez esetben mindent megtesz azért, hogy a normálisok helyett a szellemi és lelki sérült fasiszták kerüljenek inkább nyeregbe, ezért velük van tele a média, mindenhonnan ők folynak, elvégre a marxista munkásmozgalom, ami veszélyes a fennálló nyomor rendszerére. Politikai elemzők, hétköznapi emberek sokszor és sokféleképpen használják a szélsőjobb, szélsőbal, szélsőséges és radikális szavakat. Ezeket sokszor teljesen egyenértékűen, szinonimaként alkalmazzák, abszolút helytelenül. Vigyázzunk vele, mert sokszor teljesen az ellentétét is kifejezhetjük a helytelen szóhasználattal annak, amit igazából mondani akarunk.

Szélsőjobb, szélsőbal

A politikai palettán lévő nézetek besorolása a francia forradalom alatt keletkezett. Ekkor a konventben, a baloldalon ülő pártok támogatták a változást, a társadalmi haladást, a jobboldaliak pedig inkább maradiak voltak. Ez a tendencia körülbelül rokon a mai eszmei palettával, bár ma már a legtöbb baloldali pártra nem mondható már el, hogy haladó. Jelenleg a kapitalista rendszert meghaladni akaró eszméket hívjuk szélsőbaloldalinak, ilyenek vagyunk mi, kommunisták, illetve az anarchisták. A paletta másik végén a történelem kerekét a feudalizmus felé visszakormányozni vágyó jobboldal, vagy a fasizmus vakvágányára hajtó szélsőjobboldal található. A szélsőbaloldal kifejezés nem egyenlő a szélsőséges baloldal kifejezéssel.

Szélsőségesség

A szélsőségesség több dolgot is kifejezhet, két formája van: értelmezhetünk valamit objektíven szélsőségesnek, illetve valamihez viszonyítva. (relatíve). Objektíven szélsőséges valami, ha az összeegyeztethetetlen az egyetemes emberi erkölcsökkel. A fasizmus szélsőséges eszme, mert a gyengék elleni erőszakot hirdeti, más nemzetek elnyomását propagálja, emberellenesen militarista. A kapitalizmus szintén objektíven szélsőséges, mert az emberi kizsákmányolást terjeszti, amely sok nyomort és éhezést szül. Ellenben a kommunista – és némely humanista vallási – eszme nem szélsőséges, mivel az egyetemes emberi erkölcsöt tiszteletben tartja, küzdenek a kizsákmányolás, az elnyomás, a háborúk ellen; küzdenek az egyenlőségért, a dolgozók szabadságáért és jólétéért. A Munkáspárt 2006 – mint szélsőbaloldali párt - tehát egyáltalán nem tekinthető szélsőséges pártnak, amíg a szélsőjobboldali Jobbik szélsőséges is egyben.

Relatíve azonban mondhatjuk, hogy a Munkáspárt 2006 „szélsőséges”, hiszen a rendszer amelyben élünk, szélsőséges: nyomor, éhezés, kilátástalanság, maximális kizsákmányolás, szupergazdagok. A kapitalista rendszertől tehát mi szélsőségesen különbözünk. Azaz objektíven nem vállaljuk fel a szélsőséges jelzőt, de a kapitalizmushoz képest viszont igen.

Radikalizmus

A radikalizmus a radix, azaz gyökér szóból ered. Jelentésében tehát a gyors, gyökeres változást hirdeti. A Munkáspárt 2006 a kapitalizmus nyomorát gyökeres változással, azaz a rendszer megváltoztatásával akarja elérni, tehát vállaljuk, hogy radikális párt vagyunk. A Jobbik tulajdonképpen radikális és nem is. Radikális abból a szempontból, hogy ők is más rendszert képzelnek el a kapitalista demokrácia helyett. Ők egy szélsőséges, monopólkapitalista, fasiszta, félfeudális, rabszolgatartó rendszerben gondolkoznak, amely a mai rendszerhez képest radikális változás (mint a szlogenjük). De ha figyelembe vesszük, hogy ez a jobbik pokol tulajdonképpen a kapitalizmus korcs szülötte, talán nem is olyan gyökeresnek tűnő ez a változás.

Szokása a médiának a radikalizmust keverni a szélsőségességgel, azaz az erőszakkal, népirtással, erkölcstelenséggel. A gyökeres változás azonban nem csak rossz lehet. Létezhet radikális előrelépés, mint már annyi gyönyörű forradalomban a történelemben.

A média próbálja ezeket a fogalmakat összemosni. A lényege az kell, hogy legyen, hogy amely párt szélsőbaloldali, az egyben szélsőségesnek is hasson. Amelyik párt radikális, az látszódjon szintén szélsőségesnek, erőszakosnak, ördöginek. Ez egy jól bejáratott médiamanipuláció.

Elméletben:

A feudális csökevények

Előző elméleti cikkükben kis kitérőt tettünk a Kommunista Kiáltvány negyedik fejezetébe, mely nyilvánvaló útmutatást nyújt a világ proletárjai számára, hogyan is kezeljék a baloldali szövetségeket. A cikket a BAKA megalakulása kapcsán tettük közzé. A soron következő elméleti cikkünk megírásához – és több más elméleti cikkünkhöz is – a Marxizmus-Leninizmus Alapjai című könyvet vettük alapul. A feudális csökevényekről szóló tanítása végén a megoldást ez az irodalom is a széles, demokratikus összefogásban találja meg.

A munkásosztály és a parasztság közös harcának céljai és feladatai országonként változnak. Ott, ahol még fennállnak a feudális viszonyok, vagy erősek a csökevényeik, a feudalizmus, a parasztok kizsákmányolásának feudális formái elleni harc feladata kerül előtérbe. A feudális gazdasági viszonyok csökevényei különböző formákban nyilvánulnak meg. Alább felsoroljuk a fő, a legtipikusabb formákat:

1, A nagybirtokosok széles körben megmaradt földtulajdona. A parasztok többsége szegénysége folytán nem tud földet szerezni, hanem leigázó feltételek mellett kénytelen azt a földbirtokostól bérelni.

2, A földesurak javát szolgáló természetbeni haszonbér, a részesbérlet: A bérlő parasztok a termés jelentős részét – néha a felét, vagy annál többet is – kénytelenek átengedni a földbirtokosoknak.

3, A ledolgozási rendszer: Ez azt jelenti, hogy a parasztok a bérelt földért kénytelenek a maguk kezdetleges felszerelésével megművelni a nagybirtokos földjét. Ez gyakorlatilag a hűbérúrnál robotot teljesítő jobbágyok helyzetébe juttatja a parasztokat.

4, A különféle fizetési kötelezettségek, amelyek következtében a parasztok többségükben eladósodnak, és még súlyosabb függőségi viszonyba kerülnek a földbirtokosokkal és az uzsorásokkal.

5, A gazdaságon kívüli kényszerkülönböző módjai: A parasztok ki vannak szolgáltatva a helyi hivatalnokoknak, bíráknak és a rendőrségnek; mindezek rendszerint a nagybirtokosok zsoldjában állnak.

A felsorolt feudális csökevények következményei ismeretese: a mezőgazdaság rendkívül nagy technikai elmaradottsága, a parasztok túlnyomó többségének kilátástalan nyomora, a belső piac sorvadása, az ország iparosításához szükséges eszközök hiánya.

Azokban az országokban, ahol fennmaradtak a feudális viszonyok, agrárforradalom vagy radikális agrárreform nélkül lehetetlen megszüntetni a gazdasági elmaradottságot és a nép nyomorát. Ha a burzsoá kormányok itt-ott hajtanak is végre agrárreformokat a parasztok érdekében, arra csakis a munkásosztály és a parasztság szövetségére támaszkodó népi hatalom képes, hogy megszüntesse a feudalizmus csökevényeit, és a földesúri földeket ellenszolgáltatás nélkül a parasztok tulajdonába adja át.

A munkás-paraszt szövetség, amelynek éle a feudális-földesúri elnyomás ellen irányul, elengedhetetlen feltétele egy átfogó, minden haladó erőt egyesítő demokratikus koalíció létrehozása.

Ho Chi Minh a demokratikus frontról

A Baloldali Kerekasztalt kevesen ugyan, de megtámadták „baloldalról”. Itt a Lenin által a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett „baloldaliságot” értjük. Hogy megvilágítsuk a tényt, miért is kell ebben a kerekasztalban a Munkáspárt 2006-nak részt venni nemrégiben közöltük a Kommunista Kiáltvány ide vonatkozó fejezetét. Marx és Engels forradalmi téziseivel már nem mert senki sem vitatkozni. Az adott fejezetet teljes egészében közöltük, nem csak egy mondatot ragadtunk ki belőle, amibe sok mindent bele lehet magyarázni (a minket támadókkal ellentétben). Most Ho Chi Minh, a vietnámi felszabadítási harc hősének cikkét közöljük, amely szintén a demokratikus összefogásról szól. A pontjai a mai magyar viszonyokra – a trockizmust érintőt leszámítva – meglepően aktuálisak.

A Párt irányvonala a demokratikus front időszakában

1. Az adott pillanatban a pártnak nem szabad túlzott követelésekkel (pl. az ország függetlensége, parlament, stb.) előállnia. Ez esetben ugyanis a japán fasiszták csapdájába esnénk.

Amit követelnie kell, azok a demokratikus jogok: tehát a szervezkedés és a gyülekezés szabadsága, a sajtó- és szólásszabadság, a politikai elítéltek teljes amnesztiában részesítése; a párt legalitása megszerzéséért kell harcolni.

2. Ahhoz, hogy ezt a célt elérje, a pártnak teljes erejével széles demokratikus nemzeti frontot kell szerveznie.

Ennek a frontnak nemcsak az indokínaiakat kell magában foglalnia, hanem az Indokínában élő, haladó gondolkodású franciákat is, s nemcsak az ország dolgozó rétegeit, hanem a nemzeti burzsoáziát is.

3. Ez utóbbival szemben a pártnak rendkívüli tapintattal és hajlékonysággal kell viselkednie; mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy bevonjuk és megtartsuk a frontban, hogy tevékenységre késztessük, ha lehetséges, és szigeteljük el politikailag, ha szükséges. Semmi esetre sem szabad hagyni, hogy kívül rekedjen a fronton. Ez esetben a reakció karjaiba taszítanánk, vagyis a reakciót erősítenénk.

4. Semmi engedmény, semmiféle megegyezés nem engedhető meg a trockistákkal. Minden eszközzel le kell leplezni a fasizmusnak ezen ügynökeit, meg kell őket semmisíteni politikailag.

5. Annak érdekében, hogy kifejleszthesse és megszilárdíthassa erőit, hogy növelhesse befolyását és hatékonyabbá tehesse akcióit, Indokína Demokratikus Frontjának szoros kapcsolatot kell fenntartania a Francia Népfronttal, amely szintén a demokratikus szabadságjogokért küzd és amely értékes segítséget nyújthat neki.

6. A párt nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy a Demokratikus Front vezetője legyen.; annak egyik legodaadóbb, legaktívabb és legőszintébb pártjának kell mutatkoznia. Akkor jut majd vezető szerephez, ha a széles tömegek a harcban és a mindennapi munkában felismerik politikájának helyességét és a vezetésre való képességét.

7. Ahhoz, hogy ezeket a feladatokat megoldhassa, a pártnak kérlelhetetlenül harcolnia kell a szektásság ellen, emelnie kell a párttagok kulturális és politikai színvonalát a marxizmus-leninizmus szervezett és rendszeres oktatásával, de segítenie kell a pártonkívüli káderek fejlődését is. Szoros kapcsolatot kell fenntartania a Francia Kommunista Párttal.

8. A Központi Bizottságnak ellenőriznie kell a pártlapokat annak érdekében, hogy elkerüljék a technikai és politikai hibákat.

Elméletben:

Munkás-paraszt szövetség

A burzsoá társadalom valamennyi nem proletár osztálya közül a parasztság áll a legközelebb a munkásosztályhoz. A munkások és a parasztok mind származásukat, mind pedig a tőkés társadalomban elfoglalt helyüket tekintve édestestvérek. A munkásosztály történelmileg a parasztok tönkremenetele és föld nélkülivé válása következtében alakult ki. A munkást és a parasztot az is közel hozza egymáshoz, hogy egyaránt dolgozók. Közös az osztályellenségük is. Marx és Engels szerint a parasztok kizsákmányolása a lényegét tekintve csak formájában különbözik a munkások kizsákmányolásától. Kizsákmányolójuk ugyanaz: a tőke. A munkások és a parasztok közti szövetség nem jön létre önmagától. Az uralkodó burzsoáziának hosszú időn át sikerült elválasztania egymástól a munkásokat és a parasztokat. Sok országban ezt még ma is sikerül elérnie. A történelem valamennyi politikai pártja közül csak a kommunisták harcoltak következetesen a munkás-paraszt szövetségét. A munkás-paraszt szövetség szükségességére első ízben Marx és Engels mutattak rá – a proletariátusnak az 1848-as nyugat-európai forradalmi harcokban elszenvedett vereségből, valamint az 1871-es Párizsi Kommün tragikus elbukásából levont tanulságok alapján. A parasztkérdésből szóló marxi-engelsi tanítás, amelyre a II. Internacionálé opportunistái a feledés fátyolát borították, kiindulópontjául szolgált lenin számára a bolsevik párt programjának kidolgozásában. A munkás-paraszt szövetség a leninizmus egyik alapeszméjévé vált. Ez az eszme különbözteti meg a kommunista pártokat a szociáldemokrata pártoktól, amelyek nem hisznek a parasztságban, s bizalmatlanságukat beleoltják a munkásokba is. A munkás-paraszt szövetség eszméje a kommunista pártokat egyben a parasztpártoktól is megkülönbözteti, amelyeknek vezetői rendszerint a munkások ellen hangolják a parasztokat, márpedig ezzel csak a nagyburzsoázia és a nagybirtokosok kezére játszanak. 

Munkás-paraszt szövetség szükségszerűsége

A munkásosztály és a parasztság szoros szövetségét a két osztály létérdekei követelik meg. mindenekelőtt maga a parasztság győződik meg évszázados tapasztalatai alapján arról, hogy a burzsoá kormányoktól és pártoktól hiába is várja égető szükségleteinek kielégítését. Amikor a burzsoázia a feudálisok uralma ellen, a politikai hatalomért harcolt, a jobbágyszolgaság igájának lerázására törekvő parasztokat ütőerőként használta fel. A parasztfelkelések, a parasztháborúk megingatták Európában a feudalizmus pilléreit, s Angliában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban és más országokban megteremtették a polgári forradalmak győzelmének előfeltételeit. A polgári forradalom gyümölcseit azonban falun főként csak a dolgozó parasztok kizsákmányolása révén meggazdagodott kulákok, uzsorások, kereskedők és spekulánsok élvezték. A falusi gazdagok a polgári állam támaszaivá és tartalékaivá lettek a munkásosztály forradalmi mozgalma ellen vívott harcban. Ők terjesztették a burzsoá befolyást a parasztok között. A szociális differenciálódás mihamar megszüntette azt a viszonylagos érdekegységet, amely a feudális elnyomás alatt lévő parasztközösségekben fennállt. A kulákok és a jómódú parasztok a városi burzsoáziához közeledtek, a szegényparasztok viszont egyre jobban vonzódtak a munkásosztályhoz.

A polgári forradalmak győzelme megnyitotta az utat a faluba a nagytőke számára. Mindenütt szétrombolta a kisárutermelést, s a parasztok óriási tömegeit kényszerítette a családi tűzhely elhagyására. A kapitalizmus fejlődése Európában valóságos népvándorlással járt együtt. A tönkrement parasztok milliói vándoroltak ki távoli országokba, abban a reményben, hogy ott önálló gazdákká válhatnak. A tőke vasmarka azonban ott is utolérte őket. A nyugat-európai burzsoázia, politikai hatalmának megszilárdítása után, a parasztmozgalom legádázabb ellensége lett. Az európai és amerikai burzsoázia mindent elkövetett, hogy a gyarmati és félgyarmati országokban fennmaradjanak a parasztok kizsákmányolásának feudális formái. Erőfeszítéseik következményeként Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, sőt Európa egyes részein is megtalálhatók voltak a feudális földbirtoknak és a feudális elnyomásnak csaknem ugyanazon formái, mint amilyenek a középkorban álltak fenn.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom tapasztalatai igazolták a marxizmus-leninizmus azon tételét, hogy az olyan országokban, ahol a feudális csökevények felszámolása a feladat, az egész parasztság együtt haladhat a munkásosztállyal. Ez az egyetlen osztály ugyanis, amely végig tudja vívni az agrárforradalmat, vagyis földet tud adni a parasztoknak. A munkás-paraszt szövetség az európai és ázsiai népi demokratikus forradalmakban is kiállta a próbát. A parasztság, szövetségben a munkássággal, a történelem során először vált olyan osztállyá, amely részt vesz a kormányzásban, a munkássággal együtt építette az új, szocialista társadalmat.

A munkás-paraszt szövetségre azonban nem csak azokban az országokban van szükség, amelyekben fennmaradt a feudális vagy félfeudális földbirtok. létfontosságúvá válik a fejlett tőkésállamokban is. Ezekben az országokban a tőkés felhalmozás egyetemes törvényének érvényesülése a mezőgazdaságban a parasztság rétegződéséhez és felbomlásához vezet. Elsorvadnak a középrétegek és erősödnek a szélső csoportok: a gazdag parasztok és a nincstelenek. A nagy farmerek, akiknek a gazdasága bérmunka kizsákmányolásán alapszik, egyre szorosabb kapcsolatba kerülnek az ipari és a banktőkével. A parasztok túlnyomó többsége pedig tönkremegy: egy részük a városokba vándorol, növelve a proletariátus sorait, azok pedig, akik falun maradnak, fokozatosan félproletárokká válnak. A parasztok egyre nagyobb tömegei kerülnek függőségbe az agrárbankokkal és monopolista társaságokkal szemben. Hogy valamiképpen eltengődjenek, kénytelenek az év egy részében bérmunkát vállalni. Ilyen kegyetlen módon oszlatja szét a kapitalizmus a parasztok illuzórikus reményét, hogy saját földön önálló gazdákká válhatnak. Ezzel beigazolódik Leninnek az a következtetése, amelyet Oroszország, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok agrárviszonyainak tanulmányozása alapján volt le: a kisgazdák jelentős részükben, a legkisebbek pedig többségükben nem önálló gazdák, hanem kis parcellával rendelkező munkások. A második világháború után a monopoltőke példátlanul heves támadást indított a parasztság, a farmerek ellen, arra törekedve, hogy tönkretegye és tőkés nagyüzemekkel váltsa fel a parasztgazdaságokat. A termelés és a tőke koncentrációja a tőkésországok mezőgazdaságában ellenállhatatlan erővel söpri el a családi farmot. A kis parasztgazdaság szilárdságát hirdető legenda végleg szertefoszlott. A monopóliumok uralkodó helyzetet foglaltak el a mezőgazdaságban is. A kisgazdaság csak a parasztok hallatlan nélkülözése és erőn felüli munkája árán tarthatja fenn magát. Az agrárválságok egyre jobban tönkreteszik a falut. A parasztkérdés antifeudális problémából mindinkább antimonopolista, imperialistaellenes problémává válik.

A marxista elmélet szerint a munkás-paraszt szövetségen belül a vezető erő a munkásság. Ez abból következik, hogy a munkások már létfeltételeiknél fogva is hasonlíthatatlanul szervezettebbek, mint a parasztok: a városokban nagy tömegekben összpontosulnak, s a kizsákmányoló osztályok ellen már régóta folytatott harcban sok tapasztalatot halmoztak fel. A munkások úgyszólván minden tőkésországban létrehozták a maguk harcos kommunista pártjait, amelyek bebizonyították, hogy nemcsak akarnak, hanem tudnak is harcolni valamennyi dolgozó érdekeiért. A munkásosztálynak a munkásparaszt szövetségen belüli vezető szerepre a közös ügy sikere érdekében van szüksége, nem pedig azért, hogy a parasztsághoz képest valamiféle előnyöket vagy kiváltságokat biztosítson magának. z öntudatos munkások a harc nehezét is magukra vállalják, készek a legnagyobb áldozatokra, s valóban meg is hozzák azokat.

Elméletben:

A demokratikus egység politikája

A kommunista pártok nemcsak a munkásság egységfrontjáért harcolnak, hanem szélesebb néprétegek egyesítésére is törekszenek. A munkásegység az egész nép egységes demokratikus mozgalmának alapjául kell, hogy szolgáljon. Ehhez még sohasem voltak olyan kedvező feltételek, mint manapság. A kapitalizmus válságában a fő ellentét – a munka és a tőke közötti osztályantagonizmus – mellett mindinkább napvilágra kerül a monopóliumok maroknyi csoportja s a többi osztály és népréteg közötti ellentét. Minél jobban fokozza a monopoltőke az elnyomást, minél jobban maga alá rendeli az államot, annál szélesebb és annál többféle néprétegeket állít szembe magával. A monopoltőke nemcsak a munkások és parasztok ellen intéz támadást, hanem a középrétegek, sőt a burzsoázia bizonyos csoportjai ellen is. E rétegek közvetlen érdekein túl a nemzetek létfontosságú érdekei is veszélybe kerülnek. Köztársaságiakat, hazafiakat, pacifistákat komoly nyugtalansággal tölt el az a tény, hogy erősödik a monopóliumok reakciós diktatúrájának tendenciája, és nő egy újabb háború veszélye.

A különböző társadalmi rétegek közös érdeke objektív alapul szolgálhat ahhoz, hogy egységes akciókat indítsanak a monopoltőke uralma ellen. Ezen a demokratikus egységen belül a marxista-leninista párt hivatott az élcsapat szerepének betöltésére. A kommunista pártok, mint a békéért és a demokráciáért folyó harc zászlóvivői, arra törekednek, hogy a monopoltőke és az imperializmus reakciós politikája ellen harcoló közös népi front élére álljanak.

A kommunista pártoknak a valamennyi nemzeti és demokratikus erőt felölelő akcióegysége és együttműködés megteremtésére irányuló politikáját a demokratikus egység politikájának nevezzük. Azért beszélünk demokratikus egységről, mert a különböző néprétegek elsősorban demokratikus követelések és jelszavak érvényesítése végett egyesülnek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a demokratikus feladatok megoldása után nem lesz többé talaja a nép széles körű egységének. Mint már mondottuk, a társadalom szocialista átalakulása korunkban egyre szélesebb néprétegek létfontosságú érdekeinek felel meg. Ezért a demokratikus egységpolitika további célja: ezeknek a rétegeknek a szocialista feladatok megoldásába való bevonása. Ehhez azonban csak az általános demokratikus követelésekért és a dolgozók anyagi érdekeiért folytatott tömegharc megszervezésén keresztül vezet az út. A párt a háború időszakban meglehetősen sok tapasztalatot szerzett a különböző néprétegek közös akciói terén, amelye kegyes demokratikus követelésekért folytak. Ezekre az egész népet átfogó békemozgalom a legjobb példa. Az atombomba eltiltásáért, a termonukleáris fegyverekkel folytatott kísérletek beszüntetéséért indított nemzetközi kampányok meggyőzően tanúsították, hogy teljes mértékben lehetséges az együttműködés, a legkülönbözőbb társadalmi irányzatok és szervezetek között, a kommunistáktól távol álló irányzatokat és szervezeteket is beleértve. 

A munkások pártjával szemben támasztott követelmények

Amikor kialakulnak a lakosság különböző rétegeinek összefogásához szükséges feltételek, a súlypont a munkásosztály legforradalmibb pártjának tevékenységére helyeződik át. Ma minden attól függ, hogy a munkásság pártja meg tudja-e találni a közös nyelvet a különböző politikai és társadalmi szervezetekkel. A népi erők harci és szervezeti egysége nem alakulhat ki spontán módon, önmagától.

A különféle társadalmi erőkkel való szövetség kialakítása nehéz, türelmet és tapintatot igénylő feladat. Megoldása során a munkásosztály pártja szembe találja magát a reakció mesterkedéseivel, a polgári és kispolgári csoportok ingadozásaival és arra irányuló kísérleteivel, hogy az egész mozgalmat kizárólag a maguk érdekeinek rendeljék alá. A különböző országok tapasztalatainak tanúskodása szerint a nagy jelentőségűek az alább ismertetett tényezők. Az erős és egységes munkásmozgalom. Ez a legelső és legfőbb feltétel. Azok, akik ma a békéért és a demokráciáért küzdenek, nem mind a szó szoros értelmében vett szövetségesei a munkásosztálynak. Részt vesznek a békéért és a demokráciáért vívott harcban, de amikor a kommunistákkal való állandó együttműködésről van szó, meginognak, s könnyen a hivatalos propaganda befolyása alá kerülnek.

Az együttműködés platformjának helyes megválasztása

A munkásosztály forradalmi pártja nem követelheti lehetséges szövetségeseitől, hogy csak az általa megszabott feltételek alapján működjenek együtt vele. Egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől a munkásosztály sajátos érdekeit és követeléseit, s ezek feltétlen érvényesítésére törekszik, ugyanakkor azonban igyekszik meghatározni a lehetséges szövetségesek számára elfogadható közös követeléseket. Amennyiben más társadalmi erőknek ugyancsak érdekük fűződik a monopolista iga ellen folytatott harchoz, a közös követelések meghatározása viszonylag nem nehéz. De a tapasztalatok szerint még ebben az esetben sem lehet azonnal minden pontot illetően megegyezésre jutni. Az akcióegység platformját fokozatosan, egyes kérdéseken kezdve kell kidolgozni. Bizalom nélkül egyetlen egységfront sem lehet tartós. Ugyanakkor a kommunisták nem titkolják, hogy a lakosság kispolgári rétegeinek nem minden követelését támogatják. A munkásosztálynak ezekkel a rétegekkel lehetnek közös érdekei, de vannak közöttük ellentétek is. A kommunista pártok eleve számolnak ezzel, és szükség esetén határozottan megmondják, mi az álláspontjuk a munkásosztály szempontjából elfogadhatatlan egyik-másik követelés tekintetében. Az egységet nem vég nélküli engedményekkel érjük el. A munkások pártjának értenie kell a kompromisszumokhoz, és meg kell tennie a szükséges engedményeket. Ez fontos feltétele az osztályjellegüknél fogva különböző erők között együttműködés megszervezésének. Lenin megállapítása szerint a munkásosztály öntudatos élcsapatának feltétlenül értenie kell a kompromisszumokhoz, mert enélkül nem lehet szövetséget kötni sem a dolgozók egyes csoportjaival, sem pedig az elkerülhetetlenül ingadozó és következetlen középrétegekkel. „Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában napjaink tudományos szocializmusából.” – Lenin

A munkásosztály forradalmi pártja nem tér el a marxista ideológiából következő elveitől, ugyanakkor azonban rugalmas, figyelembe veszi az egy arcvonalban egyesült más társadalmi és politikai erők jogos érdekeit. A lényeg az, hogy tudni kell a kompromisszumokat és az engedményeket úgy alkalmazni, hogy azok emeljék, ne pedig leszállítsák a proletártudat, a harcképesség és győzni akarás általános színvonalát.

Hogyan fest ez a gyakorlatban? Például a szocializmus egyik igen fontos lényegével összefüggő elve, hogy a tőkés magániparnak társadalmi tulajdonba kell átmennie. A gyakorlatban ezt az elvet különféle módszerekkel lehet valóra váltani. A győztes munkásosztály, bár törvényes joga a kapitalisták kizsákmányolással szerzett tulajdonának kisajátítására, a burzsoázia bizonyos, a monopóliumok elleni harcban részt vevő rétegeinek érdemeit figyelembe véve engedményeket tehet. A forradalom győzelme után megteheti, hogy meghagyja a középburzsoázia tulajdonár. Sőt: a népi állam segítséget is nyújthat a középburzsoáziának. Amikor pedig a továbbiakban napirendre kerül az egész gazdaság államosításának kérdése, az állam békésen, fokozatosan, a tulajdonosok jogos érdekeit figyelembe véve hajthatja végre azt, azaz kárpótlást ad nekik.

Az akcióegységre vonatkozó megállapodásnál nem csak a politikai megegyezés elérése a fontos; azt valamilyen szervezeti formába is kell önteni. Az egységfront csak akkor válik hatalmas erővé, ha a szövetségesek nem szorítkoznak céljaik közösségének kinyilatkoztatására, hanem kötelezően megállapodnak egy egységes szervezet alakításában és az ennek keretében végrehajtandó közös akciókban. Ez egy összehangoló szerv létesítését feltételezi, amelyben az együttműködő felek közösen kidolgozzák az egységes politikát, s megállapodásra jutnak arra vonatkozóan, hogy alávetik magukat a közösen hozott határozatoknak. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az egységfronthoz tartozó pártok és mozgalmak szervezeti és politikai önállósága megszűnik.

A népi demokratikus országok tapasztalatai szerint a demokratikus arcvonal győzelme után nem szűnnek meg a burzsoá pártok jobbszárnyának arra irányuló kísérletei, hogy kiszorítsák a vezetésből a munkáspártokat, s ezáltal hátráltassák az időszerűvé vált társadalmi reformok végrehajtását. Ugyanakkor a tapasztalatok azt is mutatják, hogy a marxista párt el tudja szigetelni e pártok jobboldali elhajlóit, meg tudják szilárdítani a demokratikus arcvonal egységét, és meg tudnak indulni a radikális társadalmi átalakítások útján.

A marxista párt élcsapatszerepe a demokratikus blokkban egyáltalán nem azt jelenti, hogy a párt diktálhat és parancsolgathat. Még a többség birtokában is elkerüli határozatainak keresztülerőszakolását, s felvilágosítással, meggyőzéssel igyekszik elérni azok egyhangú elfogadását. Ha a párt a parancsolgatás módszerét alkalmazná, ha nem venné figyelembe partnereinek jogos érdekeit, azt kockáztatná, hogy elveszti szövetségeseit, egyedül marad, s ennek következtében nem éri el a demokratikus blokk előtt álló célokat. A kommunistáknak nem az az érdekük, hogy ideiglenesen felhasználják partnereiket a demokratikus arcvonalban, azután félretolják őket – ahogy a reakciós propaganda állítja. Ellenkezőleg: velük együtt akarnak előrehaladni, valamennyi demokratikus feladat teljes megoldása és a legszélesebb néprétegek igazságos követeléseinek legjobb kielégítése felé, ami csak a szocializmusban lehetséges. A párt fő munkamódszere a blokkon belül a meggyőzés; ez azonban nem zárja ki azt a jogát, hogy megbírálja partnereit ingadozásaikért és következetlenségükért, s hogy elszánt harcot folytasson az egység azon esküdt ellenségei ellen, akik soraikban működnek.

Végül: a demokratikus egység politikájának végrehajtása lehetetlen a szektásság és a jobboldali opportunizmus ellen folytatott következetes harc nélkül. A széles körű arcvonal kialakításának időszakában különösen nagy veszélyt jelentenek a baloldali szetás elemek, amelyen nem veszik figyelembe a lakosság más rétegeinek érdekeit, s ezzel eltaszítják a munkásosztálytól potenciális szövetségeseit. Amikor viszont az egységfront megvalósult, a jobboldali opportunisták jelenthetnek komoly veszélyt, mert teljesen kapitulálnak a burzsoá szövetségesek követelései előtt, gyengítik a munkásosztály forradalmi pártjának önálló álláspontját, s a burzsoá nacionalizmus állásfoglalására süllyednek le.

Elméletben:

Revizionizmus és dogmatizmus

A reakciós burzsoázia elsődleges célja, hogy a kizsákmányolás ellen küzdő szervezeteket, köztünk pártunkat is minden eszközzel ellehetetlenítse. Ezért nem kapunk semmiféle teret a médiában, ezért próbálnak kiűzni az internetről, az utcákról. Ezért fogják betiltani egyszer a szervezeteinket, ezért jár hozzánk a szokásosnál nagyobb rendszerességgel az állami számvevőszék. Persze nálunk minden tisztességesen folyik, sosem találnak semmit, pedig nagyon keresnek. A külső ellehetetlenítés mellett természetesen jelen lehet a belülről való bomlasztás is. Ez már hazánkban nem jellemző, egyelőre beérik a külső támadásokkal, és a mai lehallgatási technikák mellett már nincs szükségük beépített emberre sem. Világszinten és a történelemben azonban más volt a gyakorlat. És nem csak szándékos bomlasztásról lehet szó. A kommunista pártok sorai szüntelenül gyarapodtak, nem csak ideológiailag munkásokkal, de néha párttagságra éretlen emberekkel, akik magukkal hozzák hibás nézeteiket, előítéleteiket. Ezért mindig fennáll a veszély, hogy a munkáspártokban felüti a fejét a kispolgári, polgári befolyás, opportunista nézetek, stb. A burzsoá ideológia a munkásosztály harcának fejlődésével bizonyos árnyalati változásokon megy át. A kapitalizmus igazolásának durva formáit körmönfontabb módszerek váltják fel. Ettől azonban a burzsoá ideológia lényege nem változik meg. Ugyanígy az opportunizmusnak is, bármilyen formában jelentkezik, nyíltan vagy burkoltan mindig az a célja, hogy a munkásosztályt megbékítse a kapitalizmussal, a munkásmozgalmat az uralkodó osztályok érdekeinek szolgálatába állítsa. A revizionizmus, vagyis a marxizmus felülvizsgálata egyik legfőbb, ha ugyan nem a legfőbb megnyilvánulása a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyásnak (Lenin). A revizionizmus ideológusai a marxista-leninista elmélet valamennyi sarkalatos tételének felülvizsgálatára, pontosabban kiforgatására törekszenek. A revizionizmus legfőbb célpontjai a pártról szóló lenini tanítás (lásd A MI IDŐNK korábbi elméleti cikkeiben). A burzsoák elméleti és gyakorlati erőfeszítései végeredményben mindig a kommunista pártok likvidálására irányulnak. Bizonyos történelmi között ez a szándék nyilvános, máskor leplezik.

Dogmatizmus és szektásság

A kommunista pártoknak nemcsak a revizionizmus ellen kel küzdeniük, hanem a szektáság ellen is. A revizionizmus és a szektásság látszólag egymás egyenes ellentéte. Valójában a szektásság – amely fölöttébb baloldalinak, forradalminak tünteti fel magát – ugyancsak a párt gyengüléséhez vezet. A szektásság alapja az egyes elméleti tételek és formulák dogmatikus értelmezése, vagyis olyan felfogása, mintha azok a politikai élet minden lehető problémájának megoldását tartalmaznák. A dogmatikusok az eleven élet tanulmányozása helyett sémákban gondolkodnak, s ha a tények nem férnek bele a sémákba, egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. A dogmatizmus elszakadást jelent a valóságtól; ha a párt nem küzd ellene, az élettől elszakadt szektává válik. Aki a múlthoz, a megváltozott körülményekhez több nem ragaszkodik, valójában – mint Lenin mondotta – a forradalmi tétlenségnek politikáját folytatja. Valamennyi kommunista párt gyakorlata igen sok példával igazolta ennek a lenini következtetésnek a helyességét. Oroszországban a szektásság abban nyilvánult meg,  hogy képviselői nem akarták kihasználni azokat a legális lehetőségeket, amelyeket az első orosz forradalom, a vereség ellenére, mégiscsak kikényszerített a cárizmustól. Egyes, magukat a pártnál forradalmibbnak tartó párttagok azt hangoztatták, hogy nem kell részt venni az Állami Dumában, nem kell dolgozni a szakszervezetekben és a biztosító pénztárakban. A tömegek közötti fáradságos munka helyett gőgösen az újabb forradalmi válság megvárásának álláspontjára helyezkedtek. A tőkésországokban az októberi forradalom után sorra kommunista pártok alakultak. Sokuk az első időben szektás jellegű hibákat követett el. Elenin akkoriban ezt a „baloldaliságot” a kommunizmus gyermekbetegségének nevezte. A szektás jellegű hibák abban jutottak kifejezésre, hogy az illető pártok nem voltak hajlandók a reakciósok és az opportunisták vezetése alatt álló szakszervezetekben dolgozni, nem voltak hajlandók részt venni a burzsoá parlamentekben, nem látták be, hogy szükség esetén kompromisszumokat kell kötni, és általában rugalmas taktikát kell folytatni. A szektásság megnyilvánulásai ellen napjainkban is küzdeni kell. A szektásság lényege főleg abban rejlik, hogy képviselői elszakadnak a tömegektől, nem használják ki a forradalmi munka meglevő lehetőségeit, igyekeznek kitérni az élet által napirendre tűzött égető kérdések elől. Míg a revizionizmus a pártnak a kapitalizmussal való kibékítésére törekszik, addig a szektásság megfosztja a pártot tömegkapcsolataitól, márpedig tömegkapcsolatok nélkül nem lehet sikeresen harcolni a kapitalizmus ellen. A pártépítést illetően a szektásokat az jellemzi, hogy nem hisznek a munkástömegek erejében. Ez abban jut kifejezésre, hogy korlátozni akarják a pártdemokráciát és a vezetés kollektív formáit, mindent centralizálni kívánnak, a tudatos pártfegyelmet megfélemlítésre és megtorlásokra épülő mechanikus fegyelemmel akarják felváltani, a meggyőzés helyébe a kényszerítés módszereit akarják állítani. Nem véletlen, hogy a dogmatizmus és a szektásság szorosan összenőtt a marxizmus-leninizmustól annyira idegen személyi kultusszal (Rákosi, Sztálin). A kommunista és munkáspártok 1960-as moszkvai értekezlete újból hangsúlyozta, hogy harcot kell folytatni a revizionizmus és a dogmatizmus ellen.

A revizionizmus kihasználása

A revizionizmus komoly veszély egy kommunista párt számára, épp ezért a diktatórikus jellegű, sztálinista rendszer pont ezt a kártyát vette elő, hogy a helyesen gondolkodó elvtársainkra lesújtsanak. Trockij, Kamenyev, Zinovjev és Buharin ellen az opportunista és revizionista vádak mind napirenden voltak. A koncepciós perekben bizonygatták, hogy ezek az emberek letértek a marxista-leninista útról, majd egyszerűen kivégezték őket. Hasonló történt kicsiben, az egykori Munkáspártban, amikor a Vajnai Attila és Fratanolo János által fémjelzett politikai javaslatokat opportunistának, revizionistának bélyegezték. A vezetés szektás-dogmatikus viselkedése vezetett a pártszakadáshoz, és a Munkáspárt 2006 megalakulásához is. A Magyar Kommunista Munkáspárt a mai napig indokolatlanul használja ezeket a kifejezéseket nem csak a Munkáspárt 2006-ra, de az Európai Baloldali Pártra és testvérszervezeteinkre is.  

Elméletben:

Pártdemokrácia

A kommunista pártra a munkásmozgalomban háruló szerepből, a kommunista párt céljainak és feladatainak jellegéből következnek szervezeti felépítésének elvei is.

A kommunista párt nem egyes munkások vagy munkáscsoportok, hanem az egész munkásosztály érdekeit képviseli, s ezek az érdekek csakis az egyes akciókat egyetlen közös harcban egyesítő egységes akaraton keresztül nyilvánulhatnak meg. Minden erő egyesítésére, egyetlen közös cél felé irányítására, az egyes munkások és egyes csoportok szétforgácsolt akcióinak összefogására csak központosított vezetés képes, ez a burzsoázia legyőzésének egyik alapvető feltétele.

A közös akarat azonban nem alakulhat ki másképpen a pártban, csak demokratikus úton, azaz közös, kollektív erőfeszítés, a különböző vélemények és javaslatok egybevetése, majd mindenkire kötelező határozatok hozatala útján. Az ilyen úton kialakított közös akaratnak az az előnye, hogy a legteljesebben, s éppen ezért helyesen fejezi ki a proletár osztályharc objektív szükségleteit. A kommunista árt centralizmusa tehát demokratikus, vagyis a párttagság tömegeinek akaratára támaszkodó centralizmus. A demokratikus centralizmus a következőket jelenti:

- a párt valamennyi szervét – a legalsótól a legfelsőbbig – választják;

- A pártszervek bizonyos időközönként kötelesek beszámolni pártszervezeteik és a fölöttes pártszervezetek előtt;

- szigorú pártfegyelem;

- a felsőbb szervek határozatai feltétlenül kötelezők az alsóbb szervekre.

Minden egyes kommunista párt szervezeti szabályzata a demokratikus centralizmus elvén alapul, s meghatározza a párt felépítését és felépítésének formáit, a pártélet normáit, a pártszervezetek gyakorlati tevékenységének módjait, a párttagokkal szemben támasztott követelményeket és a párttagok jogait.

A párttag kötelességének kérdése a pártépítés talpköve. A kommunista párt, amely a társadalom gyökeres átalakításával járó nagy feladatok teljesítésére hivatott, nem elégedhet meg cspán azzal, hogy tagjai egyetértenek a pártprogrammal. Párttag csak az lehet, aki tevékenyen részt elősegíti a párt programjának megvalósítását, részt vesz a párt valamely alapszervezetének munkájában annak vezetése és ellenőrzése alatt. Az opportunisták nem támasztanak követelményeket pártjaik tagságával szemben. Éppen ez a kérdés vezetett szakadáshoz 1903-ban az Oroszországi Szociáldemokrata Párt forradalmi és opportunista irányzata között. Napjainkban valamennyi kommunista párt a tagság lenini elvét tartja irányadónak. Ugyanakkor a tagfelvétel konkrét feltételeinek, a párttagok kötelességének megállapításánál az egyes kommunista pártok figyelembe veszik az ország sajátosságait, munkásmozgalmának hagyományait. Ami új tagok felvételét illeti, a pártok bátran, egyszersmind azonban körültekintően járnak el, vigyáznak, hogy a burzsoázia ügynökei, spiclik és különböző nem odavaló emberek fukarkodjanak be.  

Pártdemokrácia és pártvezetés

A párt belső élete úgy épül fel, hogy a párttagok a lehető legaktívabban vehessenek részt a párt gyakorlati munkájában. Ez a pártdemokrácia lényege. Ennek érdekében meg kell teremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a párttagok megvitathassanak minden kérdést, ellenőrizhessék a hozott határozatok végrehajtását, vezetőket választhassanak, ismerjék és ellenőrizhessék azok tevékenységét. A kommunista pártban a pártdemokrácia nem szorítkozik arra, hogy a tagság részt vesz a vezetőség megválasztásában. A demokrácia ilyen, a szociáldemokrata pártokban elterjedt felfogása lényegében nem egyéb, mint a burzsoá parlamentarizmus szabályainak és elveinek átvitele a pártéletbe. A kommunista pártban érvényesülő demokrácia az aktív, egységes cselekvés demokráciája, vagyis olyan demokrácia, amelynél a párt tagjai nemcsak választanak és vitatkoznak, hanem egyszersmind gyakorlatilag részt vesznek a pártmunka irányításában.

Az a tény, hogy valamennyi párttag aktív tevékenységet fejt ki, nem csökkenti a vezetés jelentőségét, a megfelelő képességekkel, ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező vezetők szerepét. Az egyes országok munkásmozgalmának története megmutatta, hogy a politikai pártok tevékenysége csak akkor lehet eredményes, ha tapasztalt, tekintélyes, befolyásos vezetők állhatatos csoportjai állnak az élükön. Az ilyen emberek alkotják a párt vezető magvát, kádereit, választások útján kiépített apparátusát, amely gyakorlatilag szervezi a párthatározatok végrehajtását, biztosítja a tapasztalatok és hagyományok továbbvitelét. A vezető pártkáderek nem állnak a párt fölött, hanem a párt ellenőrzése alatt vannak. A demokrácia körülményei között a pártmunkások politikai tevékenysége tárva-nyitva áll mindenki előtt, mint a színpad a színház nézőközönsége előtt. A pártdemokrácia tehát a vezető káderek kialakításának, kiválasztásának és nevelésének igen fontos feltétele. Ugyanakkor a demokrácia biztosítja azt is, hogy a megválasztott vezetőség a kollektív tapasztalatra fog támaszkodni, nem pedig csupán az egyik vagy másik funkcionárius egyéni nézeteit fejezi ki.

Vitaszabadság

A pártmunka igen fontos módszere az elvi kérdések széles körű megvitatása, a határozatok kollektív kidolgozása. Erre a különféle tapasztalatok általánosításához, a hibák kiderítéséhez, továbbá azért van szükség, hogy mindenki meg legyen győződve a hozott határozatok helyességéről. Minden vita elmaradhatatlan velejárója a bírálat, amelynek során napvilágra kerülnek a fogyatékosságok és azok gyökerei, s javaslatok születnek a hibák kiküszöbölésére. Éppen az érdemleges bírálat segít az előbbre jutásban, a káderek helyes nevelésében. A párt mindig megkülönbözteti az építő bírálatot a romboló vagy az öncélú bírálattól, a kritizálgatástól. A párt biztosítja a bírálat szabadságát, felelősségre vonja a bírálat elfojtóit, ugyanakkor azonban nem tűri, hogy ezt a szabadságot bárki is a párt sorainak gyengítésére használja fel.

A párt széles körű jogokat biztosít tagjainak, de ugyanakkor megköveteli, hogy odaadóan szolgálják a párt programját, céljait és eszményeit. Határozathozatal előtt a pártban megnyilvánulhatnak különböző vélemények, összeütközhetnek az ellentétes álláspontok; határozathozatal után azonban a kommunisták egy emberként járnak el. Ez a lényege a pártfegyelemnek, amely megköveteli, hogy a kisebbség alárendelje magát a többségnek, s feltétlenül kötelezővé teszi a hozott határozatokat. A fegyelem adja meg a párt kellő szervezettségét, akcióinak céltudatosságát. Mindezt a vak fegyelem nem biztosíthatja. A pártfegyelem ereje abban rejlik, hogy tudatos fegyelem. Minden egyes kommunista párt élő szervezet, amely fejlődik és tökéletesíti tevékenységét. A kommunista pártok felépítésében és életében megnyilvánuló demokratikus centralizmus egyáltalán nem jelent sablont. Lehetővé teszi, hogy rugalmasan, a felmerülő feladatoknak, az egyes országok sajátosságainak megfelelően szervezzék meg munkájukat.

Elméletben:

A marxista pártok szerepe az osztályharcban

A kommunizmus ellenségei többek között azt a rágalmat terjesztik, hogy a marxista pártok egyes agitátorok fáradozásai következtében jönnek létre. Ha ez így lenne, a kommunista mozgalmat már régen lefejezték volna. A reakciós erők állandóan üldözték a forradalmi mozgalmakat, az olasz fasiszták a második világháború küszöbén rengeteg baloldalit végeztek ki, a kommunista pártnak mindössze 15 ezer tagja maradt. A fasisztákat azonban mégis sikerült megdönteni, a létszáma ezután 2 millióra duzzadt. A munkásosztály képviselőit minden országban brutálisan üldözték, számtalan mártírt végeztek ki, a marxista pártok mégis jelen vannak. A kommunista mozgalmat a mérhetetlen mészárlásokkal sem lehetett térdre kényszeríteni és teljesen megsemmisíteni. Ez azt bizonyítja, hogy a kommunista pártokat a társadalmi fejlődés mélyreható objektív szükségletei, mindenekelőtt a munkásosztály érdekei és szükségletei hívták létre.

Milyen pártra van szükség?

Marx és Engels a munkásosztály történelmi szerepének tudományos megalapozása során megállapították, hogy a kapitalista társadalom szocialista társadalommá való forradalmi átalakításához a munkásságnak önálló politikai pártra van szüksége. Ezt nem csak írásaikban szögezték le, hanem magának a szervezetnek a felépítése érdekében is sokat tettek. 1847-ben létrehozták az első kommunista szervezetet, a Kommunisták Szövetségét. Azóta és a Nemzetközi Munkásszövetség megalapítása óta óriási tapasztalatokat vonhatott le a munkásosztály a forradalmi párt szerepére, szervezetére és politikájára vonatkozóan. Lenin volt, aki a pártról szóló egységes tanítást megalkotta.

A proletariátus valamennyi szervezete közül csak a politikai párt tudja helyesen kifejezni a munkásosztály alapvető érdekeit, és elvezetni a munkásosztályt a teljes győzelemhez. Fontos munkásmozgalmi szervezetek a szakszervezetek a társpénztárak, de ezek sajnos nem tudnak véget vetni a kapitalizmusnak. A kommunista pártok nem szorítkoznak kizárólag a dolgozók életkörülményeinek javítására, hanem célként tűzik maguk elé a társadalom forradalmi átalakítását.

Amíg a munkásosztály csak gazdasági harcot vív, a burzsoázia hatalma nincs veszélyben. Azonban, amikor politikailag szervezkedik, vagyis létrejön a munkásosztály politikai akaratának pártja, a burzsoázia meginog. Megpróbálják már a kezdetektől belülről bomlasztani a pártot. A munkásosztályon belül érvényesülő befolyás egyik megnyilvánulása a politikai párt vezető szerepének anarchista és anarcho-szindikalista tagadása. Az anarchisták tagadják minden néven nevezendő politikai szervezet szükségességét. Az anarcho-szindikalisták azt hirdetik, hogy a munkásosztálynak nem kell politikával foglalkoznia, elég, ha szakszervezetei vannak.

A munkásosztály vezetésére azonban nem minden párt képes. Ez a II. Internacionáléhoz tartozó szociáldemokrata pártok tevékenysége bizonyítja. A burzsoázia a szociáldemokrata pártok opportunista vezéreinek segítségével jelentős mértékben befolyása alá tudta rendelni ezeket a pártokat.

Az objektív valóság, a proletariátus érdekei sürgetően követelték az új típusú munkáspártok kialakítását. Az első ilyen az oroszországi volt, ahol Lenin megindította a harcot az opportunizmus ellen. A nemzeti sajátosságok, a harc feltételei rányomták bélyegüket mindegyik kommunista pártra. Közös vonásaik is vannak, többek között, hogy kérlelhetetlen ellenségei a kapitalizmusnak. A kommunista pártok a marxista-leninista forradalmi elmélet alapján folytatják tevékenységüket. A párt az azonos elveket valló emberek szabad szövetsége, amelynek tagjai azért egyesültek, hogy átültessék a gyakorlatba a marxista világnézetet, megvalósítsák a munkásosztály történelmi küldetését.  A kommunista pártok legfőbb erőssége, hogy nem egyedülálló embereknek, nem hivatásos forradalmárok szűk csoportjának, hanem a széles dolgozó tömegeknek a pártjai, amelyek igyekeznek a tömegekhez minél közelebb kerülni és harcuk élére állni.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a forradalmi pártok, mielőtt igazi élcsapattá válnának, rendszerint a politikai és szervezeti fejlődés több szakaszán mennek keresztül. Az első időkben többnyire propagandacsoportok, amelyek főként saját soraikban folytatnak tevékenységet. Erre szükség van az eszmei egység biztosítása, a káderek nevelése, a szervezeti fejlődés érdekében. Ezután következik az az idő, amikor a párt kimegy a tömegek közé, és élére áll a munkásosztály sztrájkharcának, s általában a munkástömegek megmozdulásainak. Ez az időszak nagyon fontos, mert ez jelzi a spontán munkásmozgalom egyesülését a szocializmus eszméivel, s osztálytudatos, szervezett mozgalommá válását mutatja. A következő szakaszban a párt reális, nem csak a munkásosztály többségének, hanem egyszersmind az egész nép jelentős tömegeinek vezetésére képes politikai erővé válik.

Elméletben:

A Munkásmozgalom fejlődésének útjában álló akadályok és nehézségek

A munkásosztály szívós harcban, az elébe tornyosuló akadályokat leküzdve vívta ki történelmi jelentőségű győzelmeit és sikereit. Minden öntudatos munkásnak, minden marxistának látnia kell ezeket az akadályokat, hogy jobban megértsük a nemzetközi munkásmozgalom feladatait.

A munkásmozgalom előtt álló nehézségek különböző jellegűek; közülük azok a legjelentősebbek, amelyeket az uralkodó burzsoázia gördít a mozgalom útjába. Ezekbe a proletariátus minduntalan beleütközik. Azon akadályok leküzdése, amelyeket az uralkodó burzsoázia állított a dolgozók felszabadító harcának útjába, nem könnyű dolog. A munkásosztálynak olyan osztály ellen kell harcolniuk, amely mögött nagy politikai tapasztalatok állnak, amely a gazdasági nyomás, a fizikai és szellemi erőszak hatalmas apparátusával rendelkezik. A munkásszervezetek még korántsem mindenütt tanultak meg sikeresen szembeszállni az ilyenfajta nehézségekkel, s ez több burzsoá országban egyik fő oka a szocialista mozgalom elmaradásának.

A munkásmozgalomtól, több mint egy évszázados története során, mérhetetlen áldozatokat követelt a burzsoázia terrorja: sok millió kiváló proletár harcost bestiálisan meggyilkoltak. Munkásszervezetek nem egyszer kényszerültek illegalitásba, tevékenységük óriási akadályokba ütközött.

Napjainkban a tőkésországok uralkodó körei egyre messzebbmenően alkalmazzák a munkások legaktívabb és legöntudatosabb részével szembeni rendőri megtorlást, zsarolást, megfélemlítést. Minél jobban megrendülnek a burzsoák pozíciói, annál gyakrabban nyúlnak az erőszak fegyveréhez. A kommunista és munkásellenes törvények – köztük a vörös csillag illegalizálása - , a kommunista pártok betiltása, a kommunisták és más haladó munkások tömeges elbocsátása, a demokratikus sajtóval szembeni fellépések, a sztrájkok fegyveres elfojtása – azok a módszerek, amelyeket a diktatúrájukat féltő imperialista burzsoázia kormányai lépten-nyomon igénybe vesznek.

De az uralkodó burzsoázia a munkásmozgalom elleni harcában nem éri be a fizikai megtorlással. Azokban az országokban, amelyekben krónikus munkanélküliség van, nem kisebb átka a munkásoknak az attól való állandó félelem, hogy elbocsátják őket, s a vállalkozók szervezeteinek feketelistáira kerülnek. Az USA számtalan alkalommal ilyen eszközökkel hátráltatta az amerikai munkásmozgalom fejlődését.

Az uralkodó burzsoázia emellett előszeretettel alkalmazza a megtévesztést, a szociális demagógiát és a munkásosztály züllesztésének más körmönfontabb módszereit, mint a média általi manipulációt is. Súlyosbítja a dolgot, hogy a munkásosztály nem egyöntetű. Sorai állandóan kiegészülnek a tönkrement kispolgárságból származó elemekkel. Ezek nemegyszer magukkal hozzák a polgári ideológia, gondolkodásmód és erkölcs terhét, amellyel megfertőzni más munkásokat is. Azonkívül a nagytőkések valamennyi elnyomó ősrégi elvét követik: „oszd meg és uralkodj.” A szakszervezetek, szövetkezetek és más szervezetek vezető rétegeinek megvesztegetésére törekszenek, növelik a munkásbürokráciát, jövedelmező helyeket biztosítva számára az államosított iparban, a községi szervekben, az államapparátusban. A munkásarisztokrácia mellett a munkásbürokrácia is támasza és közvetítője lesz a burzsoá befolyásnak. Mindez a munkások egy részét fogékonnyá teszi a burzsoáziának és ügynökeinek szociális demagógiája iránt, a burzsoázia egyre nagyobb figyelmet fordít az effajta tevékenységre. Az utóbbi évtizedekben a tőkésországokban a tömegek eszmei befolyásolásának szokásos apparátusa (média, egyház) mellett külön „tudományok” is keletkeztek, amely „szakembereinek” ezrei dolgoznak vállalatoknál, céljuk pedig a munkásosztály bomlasztása.

A munkásmozgalom kettészakadása

A munkásmozgalomban érvényesülő burzsoá befolyás különféle formákban nyilvánul meg, közülük legveszélyesebb az opportunizmus. Ennek lényege az a törekvés, hogy a munkásmozgalmat kibékítsék a tőkés renddel. A jobboldali szociáldemokrácia ma is a burzsoázia fontos eszmei és politikai támasza a munkásmozgalmon belül.

Ne tévesszük össze például a mai magyarországi MSZP látszat-baloldaliságával az opportunizmust. Az MSZP nem a tőkésekkel való megbékélés munkáspártja, hanem maguknak a tőkéseknek a pártja. A mi pártunkat, a Munkáspárt 2006-ot is érik olyan vádak, mi szerint opportunisták vagyunk. Ezek az erők szintén hibásan, szektás dogmatizmussal értelmezik az opportunizmust, amelynek célja a politikai ellenfél lejáratása, elhiteltelenítése. Persze ők sem gondolják komolyan, hogy opportunisták lennénk, egyszerűen csak politikailag próbálnak támadni minket. Súlyos dogmatikus hibát vét, aki az opportunizmust összekeveri a marxizmus adott történelmi korra és helyzetre való alkalmazásával. Hazánkban ez a széles baloldali összefogás iránti reakcióban nyilvánul meg. A Magyar Kommunista Munkáspárt jelszava ugyanis az „Egyedül erősek vagyunk”, míg a mi pártunk a széles összefogás híve, akár a tőkés MSZP baloldali elemeivel. A történelemben Lenintől kezdve, Castron át Chavezig nem volt olyan forradalmi munkásmozgalmi siker, amely ne széles demokratikus, baloldali összefogásban gyökerezett volna.

Szintén sokat árt a munkásmozgalomnak, ha a proletariátus soraiban olyan hazug és erőszakos eszmék terjednek, mint a nacionalizmus és a sovinizmus. Az imperialista reakció nagy arányokban használja fel ezeket nemzeti és „faji” konfliktusok szítására, egész nemzetiségek és „fajok” egymás ellen való uszítására. A nacionalizmus veszélye elsősorban abban rejlik, hogy elvonja a munkásokat az osztályellenségeikkel való harctól. Ezt jól példázza a magyar politikai élet. A reakciós burzsoázia nacionalista uszításának már nemegyszer sikerült ideiglenesen megbénítania a proletariátus osztályharcát. Továbbá: a nacionalista és soviniszta eszmék elterjedése a munkásmozgalom elszigetelődéséhez vezet, széttépi a nemzetközi szolidaritás szálait.

A munkásmozgalmat gátolja az egyház befolyása is. A reakciós egyházi vezetők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a vallásos munkásokat elszigeteljék osztálytestvéreiktől, különálló, klerikális jellegű szervezetekbe vonják be, s ezzel visszatartsák őket a kapitalizmus elleni harctól. Nem véletlen, hogy a klerikális pártokat a nagytőkés csoportok oly bőkezűen támogatják. Az egyházi vezetők munkásellenes, reakciós politikája azonban maguknak a hívőknek a körében, sőt a papság egy részénél is növekvő ellenállásba ütközik. Nem egy olyan esetről tudunk, amikor köztiszteletben álló lelkészek bekapcsolódnak a békeharcba és szembefordulnak a reakcióval.

Az uralkodó burzsoázia tehát még hatékony eszközökkel rendelkezik a munkásosztály felszabadító harca ellen. Helytelen volna lebecsülni az ebből eredő nehézségeket. Ne feledjük, hogy a munkásmozgalom erősödése arányában a proletariátus osztályellenségei is egyre több kísérletet tesznek a bomlasztásra. Ezért nem szabad megengedni, hogy a munkásmozgalom sikereinek hatására csökkenjen a munkásosztály ébersége, aktivitása és elszántsága a világtörténelmi küldetésének megvalósítását hátráltató akadályok leküzdéséért folytatott harcban.

Elméletben:

Az internacionalizmus

A múltban nem csak az elnyomó, de az elnyomott osztályok sem lehettek internacionalisták, azaz nemzetköziek. Az első osztály, amely következetesen internacionalista lett, a munkásosztály. Abban a korban jelent meg a történelem színterén, amikor elkezdődött a világgazdaság kialakulása, amikor a gazdasági kapcsolatok igazi nemzetközi jelleget öltöttek, s ennél fogva a kulturális és egyéb kapcsolatok is kiszélesedtek. A munkásosztályt azonban nemcsak a külső körülmények teszik igazi internacionalistává, hanem osztályérdekei is. A munkásoknak nincs magántulajdonuk, amely elválasztja egymástól az embereket, nincsenek olyan érdekeik sem, amelyek szembeállítanák őket más országok és nemzetiségek dolgozóival. Ellenkezőleg: valamennyi ország munkásainak közös az érdeke – a tőkés iga lerázása. Ez az érdek egyesíti őket a tőke nemzetközi ereje ellen, s az internacionalizmust a munkások számára nem csak lehetségessé, hanem szükségszerűvé, a szocializmusért és a kommunizmusért vívott harcuk sikerének elengedhetetlen feltételévé is teszi.

A munkásmozgalom nemzetközi jellege már korán megmutatkozott. Az egyes országok munkásai mindenekelőtt saját burzsoáziájuk ellen harcoltak, de közös akciókra vonatkozóan is megállapodtak, támogatták, segítették egymást, nemzetközi szervezeteket létesítettek.

A marxista elmélet világszintű terjedésével kialakultak a proletariátus politikai pártjai, amelyeket mélyen áthat az internacionalizmus szelleme. A jelszó tömören: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”. A marxisták kötelessége, valamennyi dolgozó egységére és együttműködésére törekedni és a nemzeti érdekek fölé a munkásosztály nemzetközi érdekeit tenni. Az internacionalizmus nélkül nem lehet legyőzni a nemzetközi burzsoáziát.

A proletár internacionalizmus:

- tudományosan megalapozott ideológia,

- a szolidaritásnak, a dolgozó emberek testvériségének valamennyi ország dolgozóit átható érzése

- a munkásosztály nemzeti osztagai közti kapcsolatok meghatározott típusa

A proletár internacionalizmus nem tagadja a munkásosztály egyes nemzeti osztagainak önállóságát, azt a jogukat, hogy önállóan döntsenek a maguk ügyeiben. Ez a legkisebb mértékben sem gyengíti a nemzetközi munkásosztály egységét. Ellenkezőleg: éppen azért, mert a politikailag tudatos nemzetközi munkásmozgalomban az igazi egyenjogúság és a különböző nemzetekhez tartozó munkások érdekei tiszteletben tartásának szelleme uralkodik, a világ dolgozói között mindinkább elmélyül a kölcsönös bizalom és az együttműködésre való törekvés. A polgári ideológusok azt próbálják bizonygatni, hogy a munkásosztály internacionalizmusa a népek nemzeti érdekeinek lebecsülésére vezet. Ez nem más, mint a proletár internacionalizmus lényegének eltorzítása. Éppen a munkásosztály felszabadító harca biztosítja a nemzetek szabadságának és függetlenségének megőrzését, egyenjogúságát más nemzetekkel, az egész lakosság jólétének növekedését, a nemzeti kultúra felvirágzását.

Nemzetközi szolidaritás

A XIX. század proletariátusának szolidaritása jelentősen növekedésnek indult. Ez mindenekelőtt szervezeti formákban nyilvánult meg. A különböző országok szakszervezeteit ma nagy nemzetközi szövetségek egyesítik. A munkásosztály politikai pőártjai, elsősorban marxista-leninista pártok, szintén fejlesztetté nemzetközi kapcsolataikat. A nemzetközi együttműködés különféle formáit alakították ki a dolgozók más szervezetei is, mint az ifjúsági szervezetek, nőszövetségek, szövetkezetek. A proletár internacionalizmus fejlődése azonban nem merül ki a szervezeti formákban. Nagyot fejlődött a munkások tudata, s a munkások befolyására valamennyi dolgozó tudata is. A dolgozó emberek egyre világosabban felismerik, hogy érdekeik közösek valamennyi többi ország és nemzetiség dolgozóinak érdekeivel. A tudat ilyen arányú fejlődése mélyen a történelmi valóságban gyökerezik. A monopoltőke nemzetközi reakciós erővé válása – a világ népeinek fosztogatása és elnyomása érdekében minden gaztettre, minden aljasságra kész imperialista tábornak ezen az alapon végbement kialakulása – objektíve hozzájárul ahhoz, hogy a különböző országok dolgozói felismerik létfontosságú érdekek közösségét. Maga az élet vezeti rá a munkásokat arra a felismerésre, hogy nem lehet közömbös előttük más országok és más népek sorsa. A történelem szigorú leckéje győzi meg őket arról, hogy a gyarmati háborúk, még abban az esetben is, ha az imperialisták a föld legtávolabbi részén folytatják azokat, múlhatatlanul a dolgozókat sújtó gazdasági terhek és a politikai reakció növekedését vonják maguk után, s ami a legfőbb, fokozzák egy újabb világmészárlás veszélyét. Ugyanígy, ha valamely ország imperialista burzsoáziája leveri saját munkásosztályát, ez – a német fasizmus tanúsága szerint – ronthatja a munkásmozgalom feltételeit a többi tőkésországban, és megkönnyítheti az imperialisták számra a világháború kirobbantását.

A nemzetközi munkásosztály erőinek egyesítésére különösen azért van nagy szükség, mert az imperialisták reakciós szövetségeket alakítanak, kölcsönösen szerződésekkel kapcsolódnak össze, s olyan katonai blokkokat és támaszpontokat létesítenek, amelyek nem csak a szocialista országok, hanem a forradalmi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító mozgalom ellen is irányulnak. Ismeretes, hogy az agresszív NATO szerződés külön pontot tartalmaz a „belső rendzavarásainak” közös elfojtását illetően.

A munkásosztály szolidaritása hatékony erőnek bizonyult. A fiatal szovjetköztársaság elleni intervenció megakadályozására összefogott a nemzetközi munkásmozgalom. Nagy szerepe volt a szolidaritásnak a fasizmus elleni harcban is. Nemzetközi brigádok küzdöttek a spanyol polgárháborúban a fasiszták ellen, majd a világháborúban a hitleristák által megszállt országokban. A második világégés után a hidegháború imperialista agresszív törekvései ellensúlyozására az egész szocialista tábor támogatta Indonézia, Korea, Indokína, Egyiptom és más országok függetlenségi harcát. A kommunista pártok különös nyomatékkal hangsúlyozzák manapság is, hogy a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért folyó harc során erősíteni kell a dolgozók nemzetközi szolidaritását.

Elméletben: A nemzetközi kommunista mozgalom taktikája

„Az emberiség megismerte a kapitalizmus igazi ábrázatát. Az emberek százmilliói látják, hogy a kapitalizmus gazdasági anarchiának és az időszakos válságoknak, a krónikus munkanélküliségnek és a tömegnyomornak, a termelőerők lelkiismeretlen pazarlásának a rendje, amely állandóan háborúkkal fenyeget.” – (SZKP XXII. kongresszus)

Egyértelmű, hogy a kapitalizmus ellen, a fejlődésért az emberiségnek küzdenie kell, máskülönben embermilliárdok fognak sínylődni a kizsákmányolás, az agresszív háború és az ezekhez kötődő nyomor és éhezés miatt. A magyar munkásosztálynak, a dolgozó népnek kötelessége saját és a közösség érdeke miatt a fennálló rendszert megdönteni. Marx és Engels mélyrehatóan tanulmányozta a kapitalizmus gazdaságát, és arra a következtetésre jutottak, hogy ez a társadalmi rend magában hordozza pusztulásának és az új társadalmi rendszerrel való felváltásának csíráit. Azt is felismerték, hogy a munkásosztály lesz az a vezető társadalmi erő, amely megdöntse a kapitalizmust és felépítse a szocializmust. Ez az elképzelés 1848-ban (hazánk számára is emlékezetes év volt) a Németországban megjelent Kommunista Kiáltványban ismertették. A kapitalizmus bukása elkerülhetetlen, történelmi szükségszerűség.

A munkásosztály – a dolgozó emberiség felszabadítója

A marxizmus megalapítói abból indultak ki, hogy a munkásosztály a tőkés társadalom leginkább kizsákmányolt osztálya, életfeltételeiből adódik, hogy a tőkés rend ellenségévé válik. A munkásokat osztályérdekük készteti a kapitalizmus elleni harcra. A másik körülmény, hogy a munkások a termelésben elfoglalt helyüknél fogva nem a termelés múltját, hanem a termelés jövőjét, tehát egyszersmind az egész társadalom jövőjét képviselik. Ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus anyagi alapjául szolgáló nagyipar fejlődése nem fenyegeti a proletariátus mint osztály létét, nem ássa alá társadalmi helyzetét; ellenkezőleg: a munkásság számbeli gyarapodásához és a társadalmi életben betöltött szerepének növekedéséhez vezet. Azt is jelenti, hogy a munkásosztály érdekei és törekvései egybeesnek a termelőerők fejlődésének fő irányával. A terelőerők fejlődésének a kapitalizmusban elért színvonala megköveteli a termelési eszközök magántulajdonának felszámolását. E feladat megvalósítására a munkásosztály hivatott. Marx és Engels megállapítása szerint a proletariátus végrehajtja azt az ítéletet, amelyet a magántulajdon a proletariátus világráhozásával önmagára kiszab. A munkásosztály ugyanis az egyetlen olyan osztály, amelynek tulajdonában nincsenek termelési eszközök, s így nem kell tiszteletben tartania a magántulajdont (-itt a termelési eszközök magántulajdonára gondolunk, a burzsoá propaganda megpróbálja elhitetni, hogy a kommunisták a magántulajdon ellen vannak, ami hazugság, sőt pont a kapitalizmus van a dolgozók magántulajdona ellen, nem véletlenül a munkások ingóságai, ingatlanjai hitelre vannak vásárolva, azaz banki tulajdont képeznek). Mivel a termelési eszközök magántulajdona a munkás tőkés kizsákmányolásának alapja, a magántulajdon megszüntetése és társadalmi tulajdonnal való felváltása a munkásosztály felszabadulásának egyetlen útja. Végül, csak a munkásosztály rendelkezik a megfelelő harci tulajdonságokkal, amely ahhoz kell, hogy a kapitalizmust megdöntse és felépítse a szocializmust. A munkásosztály mindenek előtt nagy tömeget alkotott, emellett képes volt arra, hogy munkafeltételeiből adódóan érdekvédelmi szervezetekbe, szakszervezetekbe, kommunista pártokba tömörüljön. A nagyüzemi munka beléjük oltotta a kollektív szellemet, képessé tette őket szigorú fegyelemre, együttes akciókra, kölcsönös segítségre, egymás támogatására. Nem véletlen, hogy a mai vadkapitalizmus pont ezeken a pontokon támadja a munkásokat. Ellehetetlenítik a szakszervezeteket, megtörik a morált, a mindennapos agymosással kitörlik az emberek fejéből a szolidaritást, önzővé teszik őket, túlhajszolják, megfélemlítik és a média segítségével egymás ellen hangolják a dolgozókat (lásd a tanárok és orvosok elleni szisztematikus hergelés a híradókban). A munkásság ezért ma a Marx és Engels korabeli tapasztalatokkal ellentétben nehezebben tömöríthető, ennek megoldása a jelenlegi munkáspártok legégetőbb feladata. Az elnyomott osztályok közül a munkások között volt legkönnyebben fejleszthető a tudat és ők tudták legeredményesebben magukévá tenni a fejlett, haladó és tudományos világnézetet. A mai tőkés rend azzal védekezik, hogy az oktatást lezüllesztik, és funkcionális analfabétákat képeznek, nehogy valaki megértse Marx és Lenin tanait. Ezért Magyarország elnyomott lumpen rétegei inkább a fasiszta gyűlöleteszmék felé fordulnak, melyek elsajátítása kevés intelligenciát igényel. Ideális esetben a munkásosztály szerveződése folyamán melléjük áll az értelmiség elitje, akik segítségére lesznek a tudományos forradalmi világnézet kialakításában és megszerzésében. A magas fokú szervezettség és a magas fokú osztályöntudat a munkásosztályt a társadalom legharcképesebb és legforradalmibb osztályává változtatja. A munkásosztály e küldetése világtörténelmi küldetés. A munkásosztály a társadalom élére kerülésével véget vet az igazságtalan elosztásnak. A társadalmat a dolgozók saját szükségleteinek és érdekeinek megfelelően alakítja át, ezért olyan új társadalom jön létre, amely minden ember számára biztosíthatja a boldogságot és a tisztességes megélhetést. A munkásosztály küldetése, hogy kiküszöbölje az emberi igazságtalanságok elsődleges okát, a termelési eszközök magántulajdonát, amely a társadalmat kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra osztja.  Nem véletlen, hogy a jobboldali rendszerváltás első lépése volt a termelőeszközök privatizációja. A gyárakat, az infrastruktúrát, a mezőgazdaságot fillérekért árusították ki a jobboldali tőkéseknek (sokszor szó szerint fillérekért!!), majd az ebből származó hanyatlás miatt visszafelé mutogattak a kommunistákra, őket téve felelőssé a saját válságaikért.

Elméletben: A szeretet

Karácsony előtt rendhagyó elméleti cikkel jelentkezünk, egy írás erejéig megszakítva ezzel az imperializmus témakört. A szeretet ugyanis az emberi tudat egyik legszebb terméke, az emberi lét alapja, a társadalmi kohéziót biztosító legalapvetőbb emberi tulajdonság. Különösképp a mai vadkapitalista világban fontos erről beszélni, hiszen egyre kevesebb szeretet övezi ezt az individualista társadalmat.

A szeretet fogalma

A szeretetet definiálni pont olyan nehéz, mint bármely érzelmet megmagyarázni. Ismert mondás, hogy zenéről írni olyan, mint az építészetről festeni. Mind külön műfaj, amelyeket csak az adott fogalom öndefiniálása képes megértetni a közönséggel. Nagyon sok híres, okos és bölcs embertől származnak olyan kezdetű idézetek, hogy „szeretni annyi, mint…”, és mind jól megfogja e fogalom valamely oldalát. Ha általánosságban akarunk definíciót mondani, akkor szeretni annyi, mint másnak – a szeretet tárgyának – jót akarni és ezt tenni.

A szeretet mint evolúciós előny

A szeretet fogalma sem kerüli el a mindenre kiterjedő tudomány – a marxizmus – általi górcső alá vételt. A szeretet kialakulása ugyanis szintén folyamatnak tekinthető. Etológiai megfelelője az az ösztön, amely képessé teszi az állatokat együttműködésre. Közösségi ösztön, csordaszellem, falka, ezek mind olyan állatvilági – és persze emberi – jelenségek, amelyek egy faj számára nagyobb túlélést biztosítanak. A falkában vadászó állatok ugyanis sokkal hatékonyabbak, mintha önállóan tennék azt. A farkasfalka akár a farkasnál sokkal nagyobb állatok elejtésére is képes. A közösség sokkal erősebb, mint az individuum. Ez nem csak az állatvilágra, hanem az emberi társadalmakra is igaz. Az állati közösségi ösztön egyik speciális formája az önfeláldozás. Ezt már nehéz elszeparálni az emberi szeretet fogalmától, sőt! Az emberi szeretet egyik legszebb megnyilvánulása maga az önfeláldozás. Az állatvilágban az önfeláldozás jelensége evolúciós előnyt jelent, mivel a közösség érdeke sokkal fontosabb fajfenntartási szempontból, mint az egyéni érdek.

A szeretet és a közösségi társadalom

A közösségi társadalom egyik alapja a szeretet, és megfordítva: a szeretet alapja is maga a közösségi társadalom. A szocializmusban ugyanis szükségszerű a társadalom tagjainak összefogása, közösségi munkája a gazdasági-társadalmi fejlődéshez, ehhez pedig szükség van a közösség tagjai közötti egymás iránti megbecsülésére és a szeretetre. Ez az összefogás, amely megnyilvánul a közösségi munkamegosztásban (brigádok, termelőszövetkezetek) sokkal békésebb és nyugalmasabb munkát és életet biztosít a társadalom tagjai számára. Szocializmusban ugyanis sokkal jobb élni, mint kapitalizmusban. A kapitalista társadalomban és gazdaságban ugyanis hátrányt képező fogalom a szeretet, a szolidaritás, a törődés és a gondoskodás. A mindenre kiterjedő vad versenyben ugyanis csak az tud érvényesülni, aki nem áll le az út szélén a megfáradt társát újra versenybe hozni, hanem aki a földön fekvő emberbe még jól bele is rúg. Sőt, ha valaki szolidáris mások iránt, azzal saját anyagi érdekeinek is árt. Egy igazi emberi szívvel rendelkező cégvezető hiába akar jót a munkásainak; ha megemeli fizetésüket tisztességes mértékűre, akkor extraprofitja csökken, amelyet nem tud beleforgatni a cégébe, a másik versenytárs pedig nem csak beelőzi, de meg is semmisíti konkurensét. A társadalom csúcsfokára így a leggátlástalanabb réteg fog kerülni, amely óriási ellentmondásba fog kerülni az alsóbb osztályokkal. A kapitalizmus a természet törvényeihez hasonló társadalmi törvények alapján el fog bukni, a közösségi szellem felül fog kerekedni az önzőségen. A szeretet legyőzi a gonoszságot. Ez természetesen nem mindig van így, sőt a mai világban inkább a világ rossz dolgai dominálnak: éhezés, környezetkárosítás, gátlástalan-kapitalista verseny, háborúk. Ezek azonban mind átmeneti állapotok, végső soron a pattogó labda is a földön végzi. A közösségi társadalom ezenfelül nem csak alapul a szereteten, de meg is szüli azt. A közösségi termelőmunkában ugyanis azok a csoportok lesznek eredményesek, amelyek tagjai egymást tisztelik, akik között nincs felesleges feszültség, akik szeretik egymást. Ennél fogva az ember anyagi és erkölcsi érdeke lesz önfeláldozónak, szeretetre méltónak és szeretetre képesnek lenni. Ismert jobboldali frázis, hogy a „szocializmus nem jöhet létre, mert nem emberekre találták ki”. Ennek a politikai propagandamondatnak pont az ellentettje igaz, hiszen Marx és Engels az ideológia kidolgozásakor az embert, a társadalmat, a tudományokat, a környezetet, azaz a valóságot vették alapul. Pont a kapitalista társadalom az, amely ellene van a természet törvényeinek, és amely alkalmatlan az emberi természet miatt normálisan működni, hiszen az alapvető önzőség arra ösztökéli az egyént, hogy a gyengén áttaposson, az erősnek meg hízelegjen. Ezzel álságos és élhetetlen társadalmak teremtődnek. Sőt, ilyen társadalmat az elmúlt 22 év Magyarországán már meg is teremtettünk. Egy vidám, vendégszerető, a történelemben számos alkalommal önfeláldozó, szorgalmas és reménykedő népből sikerült pesszimista, önző, irigy társadalmat létrehozni, amelyben újra dúl a rasszizmus. A szocialista társadalom ellenben érdekeltté teszi az embereket, hogy önzetlenek legyenek. Ott az önzőség már nem jövedelmez. Aki a másik embert pusztán bőrszíne alapján megítéli, azt a társadalom kiveti magából; azok, akik nem tisztelik munkatársaikat, és átgázolnak rajtuk, ellehetetlenülnek, nem pedig igazgatói posztot kapnak. A lopás, a csalás és a hazugság a szocializmusban nem előreviszik az embert, hanem a börtönbe.

Szeretet a kereszténységben

A kereszténység mint általában a vallások a szellemi elnyomás eszköze, melynek célja az osztálykülönbségek fenntartása az által, hogy az emberek félelmeire alapozva elérik, hogy saját magukat tegyék rabszolgává. Ennek burkolására az egyházi ideológiába bevették a szeretet fogalmát, szeretetvallások alakultak ki, amelyek tűzzel-vassal (szó szerint) irtották a hitetleneket és más vallásúakat. Természetesen van előnye is annak, hogy hívő emberek a szeretet fogalmát fontosnak tartják, és azt erényesen gyakorolják. A keresztények szeretete akár olyan szintű is lehet, mint a normális embereké, azonban lesz egy óriási különbség. A vallások ugyanis teljesen rossz oldalról közelítik meg, és hibásan magyarázzák ezt a fogalmat. A szeretet ugyanis nem elsődlegesen tudati dolog, mint azt az egyházak terjesztik. A vallások a szeretet isteni eredetűnek bélyegzik, és annak tulajdonságait innen vezetik le, tehát az alapja önmagában hibás. A szeretet ugyanis mindig valami anyagi, lételemi alappal bír, amelyre felépül. Lehet ez akár egy ember olyan cselekedete, gesztusa, amely kiváltja az érzést, vagy pusztán alapvető emberszeretet, amelynek szintén alapja az ember - mint a legmagasabb fokú tudati lény - tisztelete.

Elméletben:

A tőkés államosítás és az állammonopolista kapitalizmus

Az állammonopolista kapitalizmus, mint általában a monopolista kapitalizmus, velejéig népellenes és reakciós rendszer. Nem szabad azonban összekeverni a nem monopolista államkapitalizmussal. Ez lehet reakciós és haladó jellegű is, aszerint, hogy milyen társadalmi erők állnak mögötte. Például egyes már felszabadult elmaradott országban az államkapitalizmus haladó jelleget tölt be. Az imperialista országokban az állami tulajdon ma lényegében beilleszkedik az állammonopolista kapitalizmus reakciós rendszerébe. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a munkásosztálynak azt kell követelnie, hogy az állami tulajdont adják vissza a kapitalistáknak. Ez visszafelé tett lépés volna. Nem a haladó erők, hanem a tőkés monopóliumok követelik az államosított üzemek visszaadását tőkés tulajdonba. A második világháború alatt a monopolista burzsoázia a megszállt európai országokban együttműködött a hitlerista agresszorokkal. Ezért a háború után a néptömegek követelték az államosítást és a bűnösök megbüntetését. Az államosításban látták a dolgozók felszabadulását. A burzsoá állam és a burzsoá államot támogató jobboldali szociáldemokraták azonban a tömegek nyomása által kikényszerített részleges tőkés államosítást úgy hajtották végre, hogy maximálisan kielégítették a monopóliumokat, de minimálisan számoltak a munkások követeléseivel. A tőkések egymás után kaparintották meg a jól jövedelmező állami vállalatokat. A monopolisták némileg küzdenek az államosítás ellen, hiszen az azt mutatja, hogy a társadalom jól megvan a kapitalisták nélkül is. Az államosítás aláássa a magántulajdon „szent elvét”, s ezzel elősegíti azoknak az illúzióknak a szertefoszlását, amelyek fenntartása a burzsoák érdeke. Az „állam rossz gazda” hangoztatják minden csatornán. A szocialista állam gazdasága azonban felülmúlta mind az előtte lévő horthy-fasizmusét, mind az azt követő, mostani kapitalizmust. A kapitalisták jól tudják, hogy amíg vállalataik magántulajdonban vannak, ők maradnak a teljes jogú gazdái, övék a döntési jog, a hatalom, az elosztás mértékének meghatározása, amely ma már azt eredményezi, hogy a javak 99%-a 1%-nyi tőkés kezében összpontosul. Az államosítás annyiban előrelépés, – tehát a monopolisták ellen van – hogy a tőke ezentúl nem biztosíthatja maga számára az ügyekbe való beavatkozást, mert az államot a velük konkuráló más monopolisták is igyekeznek kihasználni. Emellett az állam néha kénytelen az egész uralkodó osztály érdekeinek megfelelően eljárni, s ezek az érdekek nem okvetlenül egyeznek meg minden tekintetben az egyes trösztök és konszernek céljaival. Az sem elhanyagolható tényező, hogy sokszor ezek az államok forradalmak útján a munkásosztály kezébe kerülnek, ilyenkor lényegesen könnyebb állami vállalatok működését és az elosztást igazságossá tenni, mint újabb létesítményeket államosítani. Ezért a monopolisták mindig előnyben részesítik a magántulajdont.

A kommunista pártok azokban az országokban, amelyekben állammonopolista kapitalizmus uralkodik, támogatják a nagyipar következetes államosítását, elsősorban azokét a iparágakét, amelyekben a monopóliumok igája a munkások számára annyira elviselhetetlen, hogy készek politikai tömegharcot indítani az azonnali államosításokért. A kommunisták azt követelik, hogy az államosítás úgy menjen végbe, hogy ténylegesen korlátozódjék a monopóliumok mindenhatósága és a munkásosztály helyzetének javítása.

Nemcsak az államosítás követelése, hanem a tőkésországok dolgozóinak bizonyos reformkövetelései is, amelyeket jelenleg érdekeik védelmében támasztanak, államkapitalista intézkedésekre irányul. Ez a mai tőkésállamnak a gazdaság életben betöltött megnövekedett szerepével függ össze. A dolgozók egyáltalán nincsenek amellett, hogy meg kell szüntetni az állam mindennemű beavatkozását a gazdasági életbe. Csak olyan állami beavatkozás mellett vannak, amely korlátozza a monopóliumok önkényét és gátlástalan harácsolását.

A munkások joggal gondolkodnak úgy, hogy amennyiben az állam a vállalkozók érdekében befagyaszthatja a munkabért, miért ne lehetne elérni, hogy garantált bérminimumot állapítson meg, s a munkások és a vállalkozók közötti konfliktusok során legalább időnként a munkások érdekében használja fel döntőbírói jogkörét? A tapasztalatok azt mutatják meg, hogy a dolgozók tényleg kicsikarnak bizonyos csekély engedményeket a kapitalista államtól. Néhol a munkásság nyomására közmunkákat indítanak a munkanélküliek foglalkoztatása céljából. Nyilvánvaló, hogy a kormányköröknek még a finánctőke teljes uralma esetén is tartaniuk kell a dolgozó tömegek elégedetlenségének nagymérvű fokozódásától, ha ezek a tömegek harci készséget tanúsítanak.

Az állammonopolista kapitalizmus igájában görnyedő néptömegeknek tehát minden okuk megvan arra, hogy folytassák a harcot olyan állami intézkedésekért, melyek korlátozzák a monopóliumok önkényét, de tökéletesen világos, hogy a reakciós állammonopolista kapitalizmus nem fejlődet magától valamiféle haladó rendszerré, még kevésbé szocializmussá. Az állammonopolista kapitalizmusból csak egyetlen út, a szocializmus felé vezető visz előre. A kapitalizmusból a szocializmusba vezető utat csak a munkásosztálynak, s a munkásosztály vezetésével valamennyi dolgozónak a hatalomért vívott harca, az ennek során aratott döntő győzelem nyitja meg.

 

A gazdaság militarizálása

Az állammonopolizmus erősödésével elválaszthatatlanul összefügg az imperialista államok gazdaságának militarizálása. A gazdaság militarizálása fejlett formában csak a kapitalizmus általános válságának világháborúkkal terhes korszakára jellemző. A gazdaság militarizálása azért lehetséges, mert az államapparátust a monopóliumok a nemzeti jövedelmek újraelosztására használják fel (a direkt és indirekt adók, az államkölcsönök, a stratégiai nyersanyagok és egyéb anyagok elosztásának ellenőrzése, stb. révén) abból a célból, hogy ezzel hatalmas hadigazdaságot építhessenek ki. Az ilyen, valóban „totális” militarizálás példájául az 1933-1939. évi Németország és a második világháború utáni Egyesült Államok szolgálhat. A militarizálás ilyen mérvű kifejlődésének oka a mai monopolkapitalizmus főbb ellentmondásainak kiéleződésében rejlik. A legnagyobb egyesülések arra törekednek, hogy az értékesítés problémáját az állami háborús kereslet növelése révén oldják meg. következtetésképpen a fegyverkezési hajszában messzemenően érdekeltek, mivel az milliárdos extraprofitot biztosítson számukra. Az imperialista államok katonai kiadásai csak egy bizonyos időre enyhítik csak a értékesítési probléma súlyosságát. De a gazdasági militarizálódást nem lehet csupán gazdasági okokkal magyarázni. Összefügg az imperialista államok bel- és külpolitikájának általános irányvonalával. Az 1929-1933. évi gazdasági világválság következményeként tudvalevőleg mind az Egyesült Államokban, mind pedig Németországban sok monopóliumnak egyaránt érdeke fűződött a katonai megrendelésekhez. akkor azonban a gazdság gyorsított militarizálásának útjára a hitleri Németország lépett, amely bel- és külpolitikáját a világuralomért indítandó háború előkészítésének szolgálatába állította. A második világháború után a gazdaság militarizálásának fő zászlóvivőjévé az Egyesült Államok vált.

Az a társadalmi rend, amely a gazdaság stimulálására a tömegpusztító fegyverek gyártását használja fel, erkölcsi tekintetben maga mondja ki a saját halálos ítéletét. Ez nem csak erkölcsi kérdés. Az ilyen politika nem csak bűnös, de végeredményben hiábavaló is, mert nem oldja meg a mai kapitalizmus alapvető ellentmondásait. Az állam katonai megrendeléseinek növekedése néha előmozdítja a termelés növekedését, a polgári szükségleteket szolgáló termelés növekedését is beleértve, s ideiglenesen a munkások, különösen a hadiiparban foglalkoztatott munkások bérének némi emelkedésével járhat. Ez rendszerint akkor fordul elő, amikor a haditermelést a kihasználatlan kapacitások és tőke révén bővítik. A hadiiparban munkához jutott munkanélküliek növelik az árukeresletet, s hogy a megnövekedett keresletet ki lehessen elégíteni, szükségessé válik más iparágak termelésének növelése. Nő a tőkések kereslete is, különösen akkor, ha a növekvő katonai megrendelésekre számítva bővítik a régi vállalatokat és új üzemeket építenek, amihez nyersanyagokra, gépekre és különféle berendezésekre van szükségük. A második világháború éveiben éppen ezen az alapon hasznosították a kihasználatlan termelőkapacitást az Egyesült Államokban, s ennek folytán 1940-től 1943-ig az ipari termelés 90%-kal, a feldolgozó iparban foglalkoztatott munkások száma pedig 70%-kal növekedett. Az 1950-ben elkezdődött koreai háború ugyancsak ösztönzőleg hatott az USA ipari termelésének növekedésére. De az Egyesült Államok példája a gazdaság militarizálásának ellentmondásait és határait is megmutatja. Az Egyesült Államok hadiipari termelésének és polgári szükségleteket szolgáló termelésének egyidejű növekedése még a második világháború éveiben is rövid ideig tartott. A polgári szükségleteket szolgáló termelés csakhamar csökkenni kezdett. Jóval a háború befejezése előtt olyan helyzet alakult ki, hogy a polgári szükségleteket szolgáló termelés kimerítette növekedési lehetőségeit, és meggátolhatatlanul csökkenésnek indult. 1944-től kezdve az ipari össztermelés csökkenése volt megfigyelhető, mert a hadianyagok termelésének növekedése már nem kompenzálta a polgári szükségleteket szolgáló termelés összezsugorodását. Ugyanez megismétlődött a koreai háború idején is.

Az a körülmény, hogy a militarizálás csak rövid ideig hat ösztönzőleg a termelés általános növekedésére, a militarizálás finanszírozásának módszereivel is összefügg. Az állam a katonai költségvetést a militarizálás kezdeti időszakában nem csak adók révén, hanem államkötvények kibocsátása útján is növeli, s a kötvényeket a szabad pénzeszközökkel rendelkező burzsoázia szívesen megvásárolja. Később azonban a költségvetési kiadások forrásává egyre inkább a munkásokra és alkalmazottakra kivetett adók növelése válik. Ilyen körülmények között az állami kereslet növekedése elkerülhetetlenül maga után vonja a lakosság fizetőképes keresletének csökkenését, ez pedig a polgári szükségletekre termelő iparágak piacának összeszűkülésére vezet. Azoknak az ösztönzőknek a jelentéktelensége, amelyeket az Egyesült Államok háború utáni militarizált gazdaságának körülményei között a fegyverkezési verseny létrehozott, abból is kitűnik, hogy 1944 és 1961 között az amerikai ipari termelés csak 22%-kal növekedett. De még ez a csekély növekedés sem magyarázható egyedül a militarizálás hatásával. Nem játszott kisebb szerepet ebben az, hogy szükségessé vált az ipar és más gazdasági ágak állótőkéjének tömeges felújítása és bővítése. 

Az Usában a háború és a militarizálás nyomán ugyan növekedett az össztermelés, azokban az országokban, amelyek háborús károkat szenvedtek, a háború és a gazdaság háború utáni militarizálása más gazdasági következményekkel járt. Franciaországban és Angliában az óriási katonai kiadások a gazdaság háború utáni fellendülését nemhogy meggyorsították volna, hanem ellenkezőleg, akadályozták. Jóllehet ezekben az országokban a katonai kiadások a nemzeti jövedelemhez képest képest százalékszerűen kisebbek, mint az Egyesült Államokban, meggyengült gazdaságukra sokkal súlyosabb teherként nehezednek. Hogy sem Anglia, sem Franciaország nem tudta visszahódítani a világ ipari termelésében a háború előtt elfoglalt helyét, az nem véletlen. A katonai kiadások felemésztik azokat az erőforrásokat, amelyeket az ipar korszerűsítésére és bővítésére lehetne felhasználni. Így Anglia és Franciaország versenyképessége a világpiacon a militarizálás következtében csökkent. Marx szerint a háború „közvetlenül gazdasági tekintetben ugyanaz, mintha valamely nemzet tőkéjének egy részét a vízbe hajítaná”.  De abban az időben, amikor Marx ezt írta, még háborús években sem dobták az anyagi értékek akkora mennyiségét a katonai kiadások feneketlen tengerébe, mint amennyit jelenleg a legtöbb tőkésország béke idején elherdál. Hiszen a második világháború után azokban az imperialista államokban, amelyek a gazdaság militarizálásában a legmesszebb jutottak, a katonai költségvetés a nemzeti jövedelemnek évente átlag 10-15%-át emészti fel. A gazdaság militarizálása együtt jár a békés célú termelés csökkenésével, aláássa a bővített újratermelés alapját, s végeredményben elkerülhetetlenül előidézi az össztermelés csökkenését. Ugyanakkor a haditechnika gyors fejlődése és a modern fegyverek ezzel összefüggő gyors „erkölcsi kopása” folytán állandóan tömegméretekben kell gyártani olyan fegyvereket, amelyek néhány év múltán ócskavassá válnak. Bármilyen gazdag valamely imperialista ország, a militaritzálás a nemzetgazdaság fokozatos kimerülésének perspektíváját tárja fel előtte. A militarizálás elkerülhetetlenül meglassítja a polgári szükségletekre termelő iparágak és az egész gazdaság fejlődésének ütemét. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha összehasonlítjuk, hogyan alakult a termelés növekedés üteme a második világháború után Angliában és Franciaországban, ahol a gazdaság a militarizálás mértéktelen terhe alatt görnyedezett, és Nyugat-Németországban, ahol a fegyverkezési kiadások több éven át összehasonlíthatatlanul kisebbek voltak. Nyugat-Németországban az ipari termelés jóval gyorsabban növekedett. Ez az ország igen eredményesen kihasználta azt a körülményt, hogy a legtöbb kapitalista országban az állótőkében hiány keletkezett. 1950-től kezdve Nyugat-Németország nagy méretekben exportált olyan gépeket és berendezéseket, amelyeket a fegyvergyártással elfoglalt angol és francia üzemek nem gyárthattak. Ugyanezek az okok idézték elő azt, hogy a háború után Japánban az ipari termelés viszonylag gyorsan növekedett. Az állam a hadseregre kiadott pénz egy részét államkölcsönök révén szerzi meg. Kölcsönkötvényeket főként a kapitalisták vásárolnak. A kölcsönök után évente fizetett kamat a tőkések jövedelmének fontos tétele. de az államnak, hogy fizetni tudja a kamatot és törleszteni a kölcsönöket a kapitalistáknak, egyre több adót kell behajtania. Ilyenformán a burzsoázia azt a pénzt, amelyet kölcsönkötvények vásárlása útján az állam rendelkezésre bocsát, teljes egészében visszakapja a dolgozók zsebéből, sőt nagy kamathoz is jut. A militarizált gazdaság elkerülhetetlen velejárója s egyszersmind igen fontos eszköze a pénz elértéktelenedése, vagyis az infláció. Az állam a hadseregre és a fegyverkezésre fordított kiadásokat nem képes teljes mértékben fedezni csupán adókból és kölcsönökből. A deficitet több papírpénz-kibocsátással fedezik, mint amennyit a forgalom igényel. Ezen felül az államkölcsönkötvényeket fizetési eszközként, továbbá a bankok által a tőkéseknek nyújtott kölcsönök fedezetéül használják fel, ez pedig a forgalomban lévő pénz mennyiségének növekedésére vezet. Ezért az infláció a háborúknak és a gazdaság militarizálásának megszokott következménye. 1961-ben az amerikai dollár vásárlóereje hivatalos adatok szerint a háború előttinek mintegy 405-a, az angol fonté nem egészen egyharmada, az olasz líráé néhány százaléka volt. Infláció idején az árak emelkedése túlszárnyalja a munkabérek emelkedését, ez pedig azt jelenti, hogy a tőkések profitja növekszik, mégpedig annak révén, hogy csökken a munkásoknak a nemzeti jövedelemből jutó rész. Ily módon az infláció a nemzeti jövedelemnek a monopóliumok érdekében történő újraelosztásának, a dolgozók kifosztásának az eszköze. Következésképpen a katonai kiadások, bármilyen formában finanszírozzák ezeket, végeredményben egész súlyukkal a néptömegekre nehezednek, s a nagytőkések gazdagodását szolgálják. A gazdaság militarizálása következtében a tőkésállamnak szociális és kulturális szükségletekre (iskolákra, egyetemekre, kórházakra) fordított kiadásai a minimumra csökkennek. A gazdaság militarizálása a kultúra hanyatlását, a sovinizmus tobzódását, a militaristák és a hivatalnoki kar befolyásának növekedését, a dolgozó tömegek szívós harca nyomán megvalósult polgári demokratikus vívmányok felszámolását idézi elő. A militarizált gazdaság a mai kapitalizmus élősdi elfajulásának kirívó megnyilvánulása.

Abortusz és a dialektika

Az orvostudomány már a kezdetektől fogva ismerte az abortusz fogalmát. Az ősidőkben a nők még nehéz köveket emelgettek, aztán a módszerek egyre szakszerűbbek, biztonságosabbak lettek. Azonban, ha valaki szereti a régi idők történeteit hallgatni, még mindig hallhat fura történeteket nőkről, akik lementek a patakba nehéz köveket emelgetni...

Ezzel rögtön is az abortusztéma közepébe vágtunk, amelynek roppantul ellentétes a társadalmi megítélése. Pro és Kontra indokok tömege feszül egymásnak, nem is kevéssé vehemensen. Az abortuszkérdés miatt vallási fanatikusok már ölni is hajlandóak voltak, sőt, nem riadtak vissza a terrorizmus eszközeitől sem. A két tábor nagyjából élesen szeparálható. Egyikük a Biblia évezredes dogmáit, másikuk a valóságot veszi alapul.

A keresztény szélsőségesek szerint az élet a fogantatással kezdődik, ekkor ugyanis a „szentlélek” beleköltözik a zigótába. Szentlelket még soha senki nem látott, tudományos eredményeket viszont már annál inkább produkálni tudunk. A fogantatással kezdődő élet logikátlansága rögtön kitűnik, ha az ember ismeri a marxista dialektika alaptételeit. A keresztény szélsőséges nézetekkel ellentétben ugyanis a dolgok nem csak úgy „vannak”, „teremtődnek”, hanem folyamatosan változnak, mozgásban vannak. Az élet sem csak úgy teremtődik hirtelen, egyik pillanatról a másikra, ez is hosszú folyamat eredménye. Dialektikus folyamat eredménye. Először csak hímivarsejtek és petesejt van, ezek közül kettő egyesül, majd kialakul a zigóta, az folyamatosan növekszik, és az apró sejtcsomóból végül szervek, szervrendszerek növekednek, majd kialakul maga az ember. A folyamat a születéskor még koránt sem ér véget. A folyamat nem csak az élet keletkezésére, de annak elmúlására is igaz. A halál sem egy pillanat műve – speciális eseteket kivéve persze. A szervrendszerek akár egymástól függetlenül, külön-külön folyamatosan állnak le. Az is előfordulhat, hogy az emberi agy már elhalt, de a keringés és a többi szervrendszer működik (agyhalál). Az ember halála után bizonyos sejtjei még órákig életben vannak, a spermiumok is tovább mozoghatnak. A halál sejtszinten is folyamat, hiszen az enzimrendszerek folyamatosan állnak le, a sejthártya is lassan fragmentálódik, majd a sejt szétesik. Az egyház az élet keletkezéséhez pont ugyanúgy áll, mint az evolúcióhoz. A fajok kialakulását is spontán, isten által vezérelt, pillanatszerű folyamatként írják le. Teljesen figyelmen kívül hagyják a tudományos eredményeket, az anyag viselkedését. Az egyházi tanok hibái önmagában még nem jelentenének problémát, mindenkinek joga van az ostoba teóriákhoz ragaszkodni és azokban hinni. Az igazi problémát az jelenti, amikor ezekhez a fals ideológiákhoz politikai döntés társul. Amikor valaki az evolúciót nem fogadja el, elégetteti Darwin műveit és embereket írt ki a „fajelmélet” nevében. Bűn, hogy az őssejt szentsége miatt annak orvosi felhasználását betiltja, az ilyen jellegű kutatásokat évekre befagyasztja, és ezzel daganatos emberek százezreinek halálát okozza. Ezen daganatos betegek halála egyértelműen a keresztény-konzervatív körök ideológiájának bűne. Itt még az ideológia kizsákmányolásáról-kihasználásáról sem beszélhetünk, hiszen csak a Biblia által leírtak szerint cselekedtek azok, akik ezeket a brutális döntéseket hozták. Éppúgy bűn az élet kezdetének a fogantatást megjelölni, mert ez egyszerűen hazugság, és nem így van. A valóságban az élet a már leírt módon a sejtek folyamatos osztódásával és rendszereződésével, azaz mennyiségi és minőségi változások sorozata folyamán alakul végül ki. Az emberi élet kezdetének szerencsére a jogrendünk bölcsen a születés pillanatát jelöli meg. Innen kezdve a gyermek már jogi személy is, azaz jogai vannak, örökölhet, stb. Előtte azonban nem nevezhetjük emberi szintű életnek a magzati életet. A magzati életnek még minimális tudata van, önálló életre képtelen, hiszen a magzat a méhlepényen keresztül táplálkozik. Ez nem azt jelenti, hogy csupán sejtcsomóként kell tekinteni a leendő életre, hiszen a magzati élet már magában foglalja azt a tulajdonságot, amely az emberi élet eléréséhez szükséges minőségi ugráshoz kell. Az emberi sejtek önállóan is szinte külön életet képviselnek, a sejtek önmaguk is mozognak, „lélegeznek”, anyagcserét folytatnak. Egy átlagos fürdés során ilyen élő sejtek tízezreit pusztítjuk el, bőrsejteket hámlasztunk le önmagunkról, azaz életeket semmisítünk meg önmagunkon, mégsem leszünk gyilkosok. Egy pattanás kinyomásakor a gennyel fehérvérsejtek ezreit pusztítjuk el, egy szeretkezés alkalmával a kilövellt hímivarsejtek milliói halnak meg, ha fogantatás történik, ezekből csak egy él túl (ikrek esetén persze több). Ezek szerint a keresztény logika alapján minden ember minimum tömeggyilkosnak tekinthető. Természetesen nem helyezhető egy szintre egy embrió és egy pattanás. Az anya az embrióhoz mindig kapcsolja tudatában a jövőbeli boldogságot, a szeretet, leendő problémákat és örömöket. Azonban az abortusz ettől még mindig nem lesz gyilkosság.

Már megvilágítottuk, hogy miért helytelenek az egyházi dogmák, most megvilágítjuk, mi a valóság.

Szentlélek nem létezik, nyomor, éhezés, nélkülözés annál inkább. Túlnépesedés is van. Ez a vallásos politikai rétegeket már egyáltalán nem érdekli. Tudomásul kell venni, hogy a kapitalizmusban a szexuális felvilágosítás a primitív pornográfiával már véget is ér. A fiatalok nem ismerik az alapvető fogamzásgátlási módszereket, nincs megfelelő nemi betegség és AIDS prevenció. A fejletlen világban szintén borzalmas a helyzet. A kapitalizmusban az emberek önmagukat is alig tudják eltartani, nem hogy gyermekükről gondoskodjanak. Ez nem a szülők, nem az emberek hibája, a rendszer szülte a szegénységet. Ennek során nagyon sok ember kényszerül rá, hogy a nem kívánt terhességnek véget vessen. Az abortuszt is a rendszer szüli. A szélsőséges nacionalisták hazánk problémáit Trianonon és a kommunistákon túl a temérdek abortuszra vezetik vissza. Fogalmuk sincs a valóságról, a tulajdonviszonyokról, a munkaerőről, a kizsákmányolás folyamatáról. Szerintük elegendő mennyiségű emberrel, azaz a nemzettest növelésével hazánk bármely problémája megoldható. Ennél fogva az egyházi szélsőségesekkel karöltve ők is gyilkosként tekintenek az abortuszban közreműködőkre. Valóságban sokkal kevesebb abortusz sokkal több nyomort, kizsákmányoltat szülne.  A nőnek joga van a magzata felett rendelkezni, ellenben az államnak és az egyháznak ebbe nincs joga beleszólni. semmilyen szinten.

Elméletben:

Az állammonopolista kapitalizmus

A monopóliumok gazdagodása, a munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító harcok elnyomása, a kapitalista rendszer megmentése és agresszív háborúk kirobbantása céljából az állammonopolista kapitalizmus egységes mechanizmusban egyesíti a monopóliumok erejét az állam erejével. Az állammonopolista kapitalizmus a főbb tőkésországokban gyökeret vert, de egyetlen országban sem ölelheti fel az egész gazdasági életet. Az állammonopolista kapitalizmus mellett megtalálhatóak a kis- és középüzemek, a városi, falusi kispolgárság, stb. Az állammonopolista kapitalizmus kialakulása, fejlődése bonyolult folyamat, a gazdasági és a politikai életet egyaránt felöli. A monopóliumok a XX. század elején uralkodó gazdasági erővé váltak, megszedték magukat az állami megrendeléseken keresztül, kihasználták a vámtörvényeket, az állami hitelt, az állami támogatási rendszereket, adókedvezményeket. Kezdetben azonban a kapitalista rendszer még elég erős volt, hogy meglegyen az állami gyámolítás nélkül. A mikor a kapitalizmus általános válságának időszakába lépett, megváltozott a helyzet. A tőkés rendszer erős megrázkódtatásai megmutatták az uralkodó monopóliumoknak, hogy a régi gazdálkodási és uralkodási formákat újakkal kell kiegészíteniük. A tőkés erőt egyesíteni kellett az állam erejével. A világháborúk és a gazdasági válságok meggyorsították az állammonopolista kapitalizmus kialakulását. Lenin szerint az első állammonopolista rendszerek először 1914-1918 körül jelentkeztek, azaz az I. világháború időszakában. A világháború valóban hatott az állammonopolizmus kialakulására. Újabb csapás érte a kapitalizmust az 1929-1933 közötti világválság és a Szovjetunióban az első ötéves tervnek a sikeres végrehajtása. A válság alatt az állam beleszólt a tőkés gazdaságba, szabályozta azt. Azóta az állammonopolista kapitalizmus szerves része lett, hogy az állam rendszeresen beleszól a törvényhozás által a gazdaságba. Az állam feladata lett, hogy a törvényekkel védelmezzék a nagytőkéseket a válságokkal szemben. Ez lehetőséget ad a nagytőkéseknek, hogy az állam révén extra bevételekre tegyenek szert. Az állam „közmunkák” keretében utakat épít, hogy csökkentse a monopóliumok szállítási költségeit, erőműveket létesít, hogy olcsó villamos energiával láthassa el őket. A „termékfeleslegek” megszüntetésének ürügyén az állam felvásárolja a piacon nem értékesíthető árukat. Hiteleket és pénzügyi támogatást nyújt a monopóliumoknak. A fasiszta Németországban a fináncoligarchia és az államhatalom egybeolvadása a végletekig ment. A saját gyárában minden egyes nagytőkés az államhatalom képviselője volt. Az állami szervek, amelyekben ott voltak a nagytőke képviselői, egész gazdasági ágakat irányítottak. Előírták, hogy milyen megrendeléseket kell adni a konszerneknek, megállapították az árakat, elosztották a nyersanyagot. Az állam a tőkecentralizáció további előrehaladásának eszközévé vált. Törvényt hoztak a kisebb részvénytársaságok megszüntetéséről és a nagy konszernekkel való egyesítésükről. A fasiszta állam kegyetlenül elnyomta a proletariátusnak a monopóliumokkal szembeni ellenállását, megsemmisítették a szakszervezeteket és a munkásosztály politikai pártjait. A második világháború meggyorsította monopolkapitalizmus állammonopolista kapitalizmussá való fejlődését. A mindenható monopóliumoknak és az államnak a hadigazdaság idején végbement szoros összefonódása a háború után sem szűnt meg, hanem az új állammonopolista struktúra alapjául szolgált. A gazdaságnak a háború szolgálatába állítására létrehozott apparátus békeidőben is az államgépezet szerves része maradt. A gazdaság kulcspozíciói az állammonopolista intézkedésekben érdekelt hadiipari konszernek kezébe került. A legnagyobb finánctőkések miniszteri, nagyköveti, államtitkári stb. tisztségeket kaptak, hogy ezáltal jobban kihasználhassák az államhatalmat saját érdekükben. Az államapparátus olyan szorosan összefonódik a monopóliumokkal, hogy néha nehéz eldönteni, hol is a kettő között a határ. Az állam a monopolista burzsoázia ügyeit intéző szolgálattá válik. A verseny nem szűnik meg továbbra sem, csak új formát ölt: immár a nagytőkések versengenek az államkincstár kifosztásáért. Lenin szerint az állammonopolista kapitalizmus az állam törvényesített kifosztása.

Az állammonopolista kapitalizmusban az állam alárendelt szerepet játszik. Az állam a monopóliumok érdekében különféle szabályozó intézkedéseket léptet életbe, az egyes gazdasági ágak államosításához folyamodik. Felduzzasztja az állami költségvetést, hogy az egyesülések részére sajátos privilegizált, garantált piacot teremtsen, s ezt a piacot mintegy lökhárítóul használja, mely enyhíti a gazdasági válságok és az imperialista kizsákmányolás területének összeszűkülése folytán bekövetkező megrázkódtatásokat. A monopóliumok mint a tőkefelhalmozás eszközét is messzemenően kihasználják az államot. Az állam arra törekszik, hogy a lakosság megtakarításait a monopolistákat finanszírozó legnagyobb magánbankok és biztosító társaságok betétállományában összpontosítsa, s ennek érdekében garanciát vállal az e pénzintézetekben elhelyezett betétekért. Megmenti a bukástól a trösztöket és a konszerneket, s a dolgozó tömegek könyörtelen megadóztatása révén biztosítja profitjuk magas színvonalát. Példátlanul megnövekednek a monopóliumok által a dolgozók elnyomására felhasznált állam katonai és rendőri funkciói. Jelentős állami piac alakul ki állami megrendelések, árufölöslegek felvásárlására előirányzott összegek formájában. Ez teljes mértékben a nagy monopóliumok rendelkezésére áll. Az állam direkt és indirekt adók formájában a nemzeti jövedelemnek egyre nagyobb hányadát összpontosítja a maga kezében, és osztja el újra a monopóliumok javára. Az állam mindent elkövet, hogy pénz pumpáljon a monopóliumoknak, és hogy gazdasági előnyökhöz juttassa őket. Az állam továbbá óriási vállalkozásokba kezdhet, üzemeket építenek, amelyeket ezek után vagy bérbe adnak a monopóliumoknak, vagy potom áron odaadják nekik. Az állam e mellett átvállal fontos, de kevésbé jövedelmező iparágakat, mint a szénbányászat, erőművek, vasúttársaságok. Ha az állam birtokba veszi pl. a tömegközlekedést, mint veszteséges ágazatot, azzal óriási szívességet tesz a monopóliumnak. Ezzel a burzsoák kivonják a tőkéjüket az alacsony jövedelmezőségű vállalatokból. Sőt, a monopóliumok kihasználják az állami tulajdont, például olcsóbbá tetetik a vasúti szállítást, alacsony áramot igényelnek, stb. Az állam igen fontos szerepe marad az osztálykülönbségek fenntartása, a munkásosztály öntudatának letörése, mindezt erőszakkal. Az állam rendeletekkel megnehezíti a sztrájkharcot, a végén pedig marad a rendőri erőszak. 

Elméletben:

A kapitalizmus általános válságának kezdete

A kapitalizmus az imperializmus okán elkerülhetetlenül eljut általános válságának időszakába. A kapitalizmussal szükségszerűen együtt járnak az időszaki gazdasági válságok. Ezektől az általános válság abban különbözik, hogy ez a kapitalizmusnak mint társadalmi rendszernek mindent átfogó, mindenoldalú válsága.  A kapitalizmus általános válsága állandó állapot, melyet a tőkés világrendszer egyre fokozódó bomlása, gazdasági, politikai és ideológiai gyengülése jellemez. Ez a kapitalizmus elkerülhetetlen törvényszerűsége, nem pedig történelmi epizód, sem a burzsoák hibája. Az általános válság alatt már nem képesek rabigában tartani a népeket, amelyek folyamatosan lerázzák a kapitalizmus igáját és lépnek a szocializmus útjára. Ez a kapitalizmus bukásának, az antiimperialista harcnak és a szocialista forradalmak korszaka.

Az imperializmus ideológusai úgy vélekednek, hogyha sikerült volna megakadályozni a szocialista forradalmak győzelmét és elnyomni a kommunista mozgalmat, akkor a kapitalizmus, ez a szerintük egyetlen lehetséges társadalmi rend, megőrizte volna rendíthetetlen szilárdságát. A kapitalizmus nehézségeinek forrását többnyire csak a kapitalista rendszer határain kívül lévő erők hatásában látják. Még azok is, akik elismerik a kapitalista rendszer általános válságának tényét, ezt kizárólag a szocialista rendszer fennállásával, a kapitalizmus megdöntésére törekvő kommunisták intrikáival magyarázzák. A kommunista mozgalmat, amely az osztályharc fejlődésének törvényszerű következménye, kívülről inspirált és „külföldi ügynökök” által szervezett mozgalomnak tekintik. A kapitalizmus általános válsága az imperializmus belső ellentmondásaiból következik. A külső körülmények elősegítik az antagonizmusok kiéleződését, de nem elődleges okok. Miután az imperialista hatalmak kirobbantották az első világháborút, amely katasztrofális, a kapitalizmusra nézve végzetesnek bizonyult megrázkódtatásokat idézett elő, a kapitalizmus általános válságát nem lehetett többé elhárítani. Az első világháború hatalmas lökést adott mindazoknak a belső folyamatoknak, amelyek a kapitalizmust általános válságába sodorták. Konkrétan meggyorsította a monopolkapitalizmus állammonopolista kapitalizmussá fejlődését és a szocialista forradalom érlelődését. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme nyomán teljes erővel bontakozott ki a kapitalizmus általános válsága. A világtörténelem következő fejezete a kapitalizmus és a szocializmus harca lett. Az imperializmus létfeltételei lényegesen megváltoztak. Mindenekelőtt az imperializmus újabb nagy gazdasági nehézségekbe ütközött: Oroszország szocialista lett, a nemzeti felszabadító mozgalmak előretörtek, a tőkés országok lakosságának életszínvonala csökkent. A munkanélküliség óriásira növekedett, lassult a termelőerők fejlődésének üteme. A kapitalizmus politikailag is meggyengült, ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy jelentősen fejlődött az öntudatos munkásosztály harca. Több európai országon átsöpört a forradalom (Magyarország, Ausztria, Németország, Finnország, Bulgária). Ezeket a burzsoázia erőszakkal elfojtotta, ám a munkásmozgalom ezzel új fokra emelkedett. Óriási méretű lett a sztrájkmozgalom. A kapitalizmus gyengülésével nőtt az imperialista burzsoázia reakciós jellege. Egyre többet használták a munkásosztály elleni terrort. Egyes országokban a nagytőke bevezette a fasiszta rendszert. Az imperializmus agresszivitása fokozódott, és az imperialista hatalmak közötti ellentétek tovább éleződtek. Az imperializmus az első világháború után rögtön a szovjetekre rontott, megkezdődött az intervenció. a gyarmatokon szintén hadjáratokat szerveztek, polgárháborúkat viseltek saját népük ellen. A német és a japán burzsoázia a gazdaság militarizálása révén próbált kivezető utat találni a válságból. Készítették az újabb háborút. Tovább csökkent a tőkés társadalmi rend tekintélye, ennek természetes következménye volt a kapitalizmus ideológiai meggyengülése. A burzsoázia dekadens, pesszimista eszmék felé fordult, szélsőségesen reakciós lett, feltámasztották a középkori népbutítást, ez különösen a fasizmus eszköztárának lett része. A monopolista burzsoázia e legagresszívebb csoportjai a válságból vezető kiutat újabb világháborúban keresték.

Elméletben:

A halódó kapitalizmus

A jelenlegi elméleti cikkünkben eljutunk az imperializmus halódásához, és végül a héten ünnepelt Nagy Októberi Szocialista Forradalom előestéjéhez... persze csak elméletben.

A monopolista és élősdi kapitalizmus egyben halódó kapitalizmus is. Lenin ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Érthető, hogy miért halódó kapitalizmus az imperializmus, miért átmenet a szocializmusba: a kapitalizmusból kinövő monopólium már a kapitalizmus haldoklása, a szocializmusba való átmenetnek kezdete.” Lenin szerint a kapitalizmus megteremti a szocialista átalakulás anyagi feltételeit, ezen felül az ellentmondásai által megteremti a politikai feltételeket is. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy alaptalanok a revizionistáknak azon állításai, mi szerint a kapitalizmus szocializmussá „ fejlődik”, azaz a kapitalizmus automatikusan összeomlik. Az imperializmust a szocialista forradalomért harcra kelt dolgozó osztályok szüntetik meg. Az imperializmus a szocialista forradalom előestéje.

A szocializmus anyagi feltételeinek létrejötte

Az imperializmus korában létrejönnek a magasabb rendű társadalmi-gazdasági alakulatra, vagyis a szocializmusra való áttérés anyagi előfeltételei. Lenin írta: Amikor a nagyvállalat gigantikussá válik és tervszerűen, tömeges adatok pontos számbavétele alapján megszervezi a lakosság tízmilliói részére szükséges elsődleges nyersanyag kétharmad vagy háromnegyed részének szállítását; amikor rendszeresen megszervezik ennek a nyersanyagnak a legalkalmasabb termelési pontokra való elszállítását, amelyek néha több száz és több ezer versztre esnek egymástól; amikor az anyag feldolgozásának valamennyi egymás után következő fokát, a legkülönfélébb készgyártmányok előállításáig egy központból intézik; amikor ezeknek a termékeknek a fogyasztók tíz és százmilliói közötti elosztása megállapított terv szerint történik (ahogyan az amerikai Petróleumtröszt Amerikában és Németországban is árusítja a petróleumot – akkor nyilvánvaló, hogy a termelés társadalmasításával van dolgunk, nem pedig holmi egyszerű összefonódással, hogy a magángazdasági és magántulajdonosi viszonyok olyan burkot alkotnak, amely már nem felel meg a tartalomnak, amelynek elkerülhetetlenül el kell rothadnia, ha el eltávolítását mesterségesen késleltetik, amely aránylag hosszú ideig maradhat rothadó állapotban (abban a szerencsétlen esetben, ha az opportunista fekély gyógyítása sokáig elhúzódik), amelyet azonban végül mégiscsak el fognak távolítani. Éppen a termelésnek az imperializmus korában végbemenő óriási arányú társadalmasítása jelenti a szocializmus anyagi előfeltételeinek kialakulását. A szocializmus anyagi feltételeinek megteremtését azonban nem szabad összekeverni a szocializmussal. A szocializmus csak abban az esetben teremtődhet meg, ha a munkásosztály kivívja a politikai hatalmat, s a termelési eszközök magántulajdonát felváltja a termelési eszközök társadalmi tulajdona.  A kapitalizmus felváltása szocializmussal evolúciós fejlődés útján nem lehetséges. Ez forradalom, forradalmi ugrás útján meggy végbe, amihez nem elegendők csupán az anyagi előfeltételek, hanem az objektív és szubjektív feltételek egész sora szükséges.

A kapitalizmus ellentmondásainak kiéleződése

Az imperializmus halódó kapitalizmus azért is, mert a végsőkig kiélezi a kapitalizmus valamennyi ellentmondását. Mindenekelőtt kiéleződik a kapitalizmus fő ellentmondása, a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magánkapitalista formája közötti ellentmondás. A termelés koncentrációjának előrehaladása és a monopóliumok növekedése révén tovább fejlődik a termelés társadalmi jellege. Ugyanakkor az elsajátítás magánjellegű marad. A kapitalizmus alapvető ellentmondása a monopolkapitalizmus fejlődésével egyre jobban kiéleződik. Ezen az alapon kiéleződnek a kapitalizmus ellentétei, amelyek közül a legfontosabbak a következők: a munka és a tőke közötti ellentét; a függő országok elnyomott népei és az őket kizsákmányoló imperialista hatalmak közötti ellentét; az imperialista hatalmak közötti ellentét. Az ellentétek kiéleződése közelebb hozza a szocialista forradalom és a kapitalizmus bukását.

A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlenségének törvénye

A kapitalizmusban a vállalatok, a gazdasági országok, sőt az országok sem fejlődnek egyenlő mértékben. A termelési eszközök magántulajdona, a termelési anarchia és a konkurencia elkerülhetetlenné teszi a kapitalista gazdaság egyenlőtlen fejlődését: egyes tőkésvállalatok, gazdasági ágak, országok elmaradnak, mások előretörnek. A szabad verseny korában, amikor nem voltak monopóliumok, a kapitalizmus viszonylag egyenletesen fejlődött. Ahhoz, hogy egyes országok megelőzzenek más országokat, hosszú időre volt szükség. Még óriási szabad területek voltak, amelyeket gyarmattá lehetett változtatni. A gazdasági hatalom növekedése együtt járt ezeknek a kapitalista hatalmak által még el nem foglalt területeknek a meghódításával. Ez volt az oka annak, hogy abban az időben a tőkésállamok között nem került sor nagyobb háborús összeütközésekre. A kapitalizmusra jellemző egyenlőtlen fejlődés törvényének érvényesülése nem vezetett világháborúkra. E a kapitalizmus viszonylag békés fejlődésének ideje volt. Sok évtizedre volt szükség ahhoz, hogy Anglia az ipari termelésben fölényt vívjon ki magának, visszaszorítsa versenytársait, Németalföldet, majd Franciaországot, s világviszonylatban a maga számára biztosítsa az első helyet. A XIX. század derekán Anglia volt a világ műhelye. Minden országba szállított iparcikkeket, s ezeknek az országoknak cserébe el kellett látniuk Angliát nyersanyaggal és élelmiszerrel. 1850-ben az Egyesült Államok a világ ipari termeléséből 15%-kal, Anglia pedig 39%-kal részesedett. Az imperializmusba való átmenettel gyökeresen megváltozott a helyzet. A XIX. század utolsó negyedében Anglia monopolhelyzete megrendült. Ezt más tőkésországok gyors fejlődése idézte elő. Az olyan országok, amelyek más országoknál később léptek a kapitalista fejlődési útra, kihasználják a technikai haladás kész eredményeit, gyorsabban fejlesztik az új iparágakat. A régi tőkésországokban viszont előbb jelentkezik a rothadás tendenciája, amely akadályozza a termelőerők fejlődését. Egyes országok ugrásszerűen fejlődnek, más országok fejlődése viszont meglassul. A gyarmatok és a befolyási övezetek régi megoszlása nem felel meg többé az új erőviszonyoknak. Az előretörő országok fegyveres harcot indítanak a már felosztott világ újrafelosztásáért, a gyarmatok elfoglalásáért. Ennek következtében az imperialista országok közötti ellentétek növekednek, az imperializmus frontja meggyengül.

A gazdasági fejlődés egyenlőtlensége az imperializmus korában összefügg a politikai fejlődés egyenlőtlenségével, vagyis azzal, hogy a szocialista forradalom győzelmének politikai előfeltételei különböző időben érlelődnek meg. Lenin ezzel kapcsolatban azt írta, hogy a proletárforradalom minden országban egyenlőtlenül fejlődik, mivel valamennyi országban különbözőek a politikai élet feltételei, és az egyik országban különbözőek a politikai élet feltételei, és az egyik országban túlságosan legyengült a proletariátus, a másikban meg erősebb. A proletárforradalom egyenlőtlenül fejlődik. Lenin ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy nem lehetséges a szocialista forradalom győzelme valamennyi országban, de fordítva lehetséges:  a forradalom győzhet eleinte egynéhány országban. Ez a szocialista forradalom új elmélete volt. Marx és Engels a monopólium előtti kapitalizmus tanulmányozásából arra a következtetésre jutottak, hogy a forradalom csak akkor győzhet, ha valamennyi kapitalista országban, vagy legalább a fő tőkésországokban egyidejűleg megy végbe. Az imperializmus kialakulásával megváltozott a helyzet. Az imperialista ellentétek megnövekedésével előállt az a helyzet, amely lehetővé tette az imperializmus frontjának áttörését, először annak leggyengébb szakaszán.

 

 

Elméletben: A világ területi felosztása

Az imperializmust elemző cikksorozatunkban most új területre értünk el, a nemzetközi monopolista szövetségek kialakulásához és a világ területi felosztásáig. És még nincs vége...

A nemzetközi monopolista szövetségek kialakulása

Az előző cikkünkben elemeztük az imperializmus egyik sarokkövét, a tőkekivitelt. A tőkekivitel során óriási konkurenciaharc folyik a piacokért, a területekért. A monopóliumok rákényszerülnek, hogy a befolyási övezeteiket immár világszinten osszák fel egymás között. Nemzetközi monopóliumok jönnek létre, amelyek megegyeznek a piacok felosztásában, az árakban és a termelés méreteiben. A termelés koncentrációja ezzel új szintre emelkedik. A kapitalizmusban a világpiac – a belső piachoz hasonlóan – a tőke és az erőviszonyok szerint oszlik meg. Ezek a viszonyok szüntelenül változnak. Minden egyes monopólium állandóan harcol azért, hogy nagyobb részt kaparintson meg a világ javaiból. Ezek a monopóliumok azonban nem tartósak, már az 1920-asévekben volt olyan mágnás, aki kijelentette, hogy a „kartell és a tröszt csak fegyverszünet az ipari háborúban.” A konkurenciaharc nem más, mint a saját monopóliumok védelme, ezért a különböző imperialista államok között egy növekvő fegyverkezéshez és végső soron fegyveres harchoz vezet. A nemzetközi monopóliumok keletkezésekor a világ különböző térségei közeledtek egymáshoz, ami számtalan ellentmondást rejt. A közeledés ugyanis azzal valósult meg, hogy a fejlett imperialista hatalmak kizsákmányolták a szegényebb országokat. A világ békés egyesítése ilyen úton sehogy nem jöhet létre. Lenin szerint a fejlődés „ egy egyetlen kivétel nélkül minden vállalatot és kivétel nélkül minden államot átfogó világtröszt irányába halad. De a fejlődés efelé olyan viszonyok között, olyan ütemben, olyan – egyáltalán nemcsak gazdasági, hanem politikai, nemzeti stb. stb. – ellentmondások, konfliktusok és megrázkódtatások közepette megy végbe, hogy az imperializmusnak, még mielőtt egy egyetlen világtröszt kialakulna, még mielőtt a nemzeti finánctőkék ultraimperialista világegyesülése létrejönne, elkerülhetetlenül össze kell majd roppannia, a kapitalizmusnak saját ellentétébe kell átcsapnia.” (Itt javasoljuk a marxista dialektikáról szóló cikksorozatunk áttanulmányozását, és a természettudományos gondolatok társadalomtudományoshoz való viszonyítását.)

A világ területi felosztása

A piacoknak a nemzetközi monopolista szövetségek közti gazdasági felosztásával szoros kapcsolatban van az imperialistáknak a világ területi felosztására irányuló törekvése. A XX. század fordulójára már megszilárdultak a monopóliumok a főbb kapitalista országokban, és ez idő tájt már lényegében befejeződött a világ területi felosztása. A két esemény egybeesése a történelemben nem véletlen. A monopóliumok természete olyan, hogy állandóan új piacok, nyersanyagforrások és gazdasági területek meghódítására van szükségük. „Csak a gyarmatok birtoklása biztosítja teljesen a monopólium sikerét a versenytárssal folytatott harc minden váratlan fordulatával szemben.” – Lenin. A monopóliumok uralma akkor a legszilárdabb, ha a nyersanyagforrások mind ennek a kezében összpontosulnak. A monopoltőke számára nemcsak a már felfedezett, hanem a lehetséges nyersanyagforrások is jelentősek. A ma még használhatatlan területek holnap értékessé válhatnak (lásd az olajlelőhelyek esetét). Ezért a finánctőkének alapvetően az a törekvése, hogy minél nagyobb területeket hódítsanak meg. A gyarmati hódítások különösképp jövedelmezőek, hiszen ezeken a piacokon a versenytárs megsemmisítése sokkal könnyebb. A gyarmati háborúk ráadásul kivezető utat jelentenek a kapitalisták számára az anyaországban éleződő osztályellentétekből. A gyarmati államok ezenfelül, mint stratégiai hídfőállások érdekelhetik a nagyhatalmakat. 1876-tól 1914-ig Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország, Japán és az USA gyarmatbirodalma 25 millió négyzetkilométerrel gyarapodott, azaz az anyaországok összterületének másfélszeresével. 1914-ben a földgolyó 134 millió négyzetkilométernyi összes szárazföldterületéből 81,5 millió jutott e hat nagyhatalomra és gyarmataikra, ebből 65 millió volt a gyarmat, 14 millió a félgyarmat. A gyarmatok és félgyarmatok tehát az összes földterület kétharmadát foglalták el. „Maroknyi előrehaladott ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét.” – Lenin. A magas monopolprofitot, a nyersanyagot, az olcsó munkaerőt és az ágyútölteléket mind a gyarmatok szolgáltatták. Miután a világ felosztása az első világháborúig befejeződött, új gyarmati területek szerzése csak más anyaországok kárára volt elképzelhető. Ezért az imperialista államok fokozták harcukat a gyarmatbirodalmak újrafelosztásáért.

A gyarmatok újrafelosztása

Az imperialista kizsákmányolás következtében létrejött fejlődése az államoknak oda vezetett, hogy egyik másik gyarmatbirodalom nem volt többé összhangban a gazdasági és a katonai hatalmával. 1914-ben például Angliának 33 millió négyzetkilométer gyarmati birtoka volt, 11-szer több, mint Németországnak és 112-szer annyi, mint az Egyesült Államoknak, holott mind a németek, mind az amerikaiak gazdaságilag már túlszárnyalták Angliát. A XX. század elejére Japán is túlszárnyalta Angliát. Minden kisdiák kívülről fújja az első világháború casus bellijét, Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, azonban fogalmuk sincs a valódi indokról, a gazdasági erő és a befolyási övezetek aránytalanságáról.

Meg kell említeni, hogy az imperializmusra nem csak a gyarmattartó és a gyarmati országok két csoportja jellemző. Vannak függő országok is. Ezek politikailag formálisan önállóak, valójában pénzügyi és diplomáciai függésben tengődnek. Így az USA-nak jogilag nincs gyarmata, ám mégis a legnagyobb gyarmattartók egyike. Az USA monopóliumai tőkebefektetésekkel, leigázó kölcsönökkel és jogi egyenlőtlenségen alapuló szerződésekkel ellenőrzésük alá rendelték az amerikai kontinens sok országának gazdaságát és természeti kincseit. A venezuelai kőolaj, a chilei réz, a bolíviai ón, a brazíliai vas és kávé az USA tulajdona – volt. Szerencsére ezekben az országokban baloldali, marxista kormányok vannak/voltak, akik ezt a függést próbálták megszüntetni. Az USA ma is rengeteg támaszpontot tart fenn Latin-Amerikában. Óriási profitokat tesznek zsebre, míg a gyarmati országok és lakosságuk óriási nyomorban tengődnek. A monopólium igája eleve kizárja a gyarmati országok sokoldalú gazdasági fejlődését.

 

 

A finánctőke és a tőkekivitel

Folytatjuk az imperializmusról szóló cikksorozatunkat, most a finánctőke és a tőkekivitel elemzésén a sor.

A finánctőke

A termelés koncentrációja magával hozza a banktőke koncentrációját és centralizációját. Ez pedig bankmonopóliumok keletkezését és a bankok szerepének megváltozását idézi elő. Lenin szerint „abban a mértékben, ahogy a bankügy fejlődik és egynéhány vállalatban összpontosul, a bankok szerényközvetítőkből mindenható monopolistákká fejlődnek, amelyek a tőkések és a kistulajdonosok összességének majdnem egész pénztőkéjével, valamint az illető országban é s egész sereg országban a termelési eszközök és nyersanyagforrások nagyobb részével is rendelkeznek. Az a folyamat, amellyel a nagyszámú szerény közvetítő maroknyi monopolistává alakul át, egyik fő folyamata a kapitalizmus kapitalista imperializmusba való átnövésének.”

A bankok iparvállalatok tulajdonosaivá válnak és az ipari monopoltőke is megveti a lábát a bankügy terén. A monopolista banktőke összenő az ipari monopoltőkével, s ezzel létrejön a finánctőke. E konglomerátumok vezetői immár egy személyben iparmágnások és bankárok. A finánctőke kialakulásában nagy szerepet játszott a részvénytársaságok kialakulása. Ezek már az imperializmus kora előtt is keletkeztek, de főbb szerepük csak az imperializmusban lett. A részvénytársaság tőkéje azoknak a tőkéjéből tevődik össze, akik a részvényeket megszerzik. Ezek az értékpapírok feljogosítják tulajdonosaikat a profit bizonyos részének megszerzésére. A részvény árát az osztalék nagysága határozza meg. A részvények a tőzsdén adhatók-vehetők. Itt állapítják meg a részvények árát is. A részvénytársaságot a részvényesek irányítják, a kérdések szavazattöbbséggel dőlnek el. A szavazatok száma azonban a birtokolt részvények számától is függ. Ezzel a formával olyan nagy tőkecentralizációt lehet elérni, amelyet egyes kapitalisták nem tudnának összehozni. Sőt! Az is előfordulhat, hogy kis számban munkások is vehetnek részvényeket. Ezzel a kapitalisták azt a látszatot próbálják kelteni, hogy a munkás is tulajdonosa a gyárnak. Ez azonban csak szemfényvesztés. Az a munkás, aki pár száz dollárért vásárol részvényt (többet helyzeténél fogva nem is tud), évente csak néhány dollár osztalékot kap, amiből nem válik tőkés kapitalistává. A kisrészvényes osztályhelyzetét ez nem változtatja meg, a társaság ügyeibe beleszólást nem kap, nem  csökkenti függését a társaságtól. Minél több kisrészvényes vesz részt a rendszerben, annál nagyobb a nagykapitalista hatalma. Egy nagykapitalista a részvények 10-20%-ának birtoklásával tud rendelkezni óriási tőke felett. Ez a fajta részesedési rendszer óriási lehetőségeket rejt számára a társadalom megrablásában. A legnagyobb fináncmágnások csoportja fináncoligarchiává alakul, övék lesz a tőkés országok gazdasági kulcspozíciói feletti uralom. Mint kimutattuk ez színtiszta gazdasági folyamat, amelynek értelmezése sok politikai csoport számára nehézkes, ezért különféle összeesküvés-elméleteket találnak ki, amelynek főszereplői szabadkőművesek, zsidók, stb. Ez a szélsőjobboldali propaganda a szavazatszerzés miatt teremt mesterséges ellenségképet, amivel meglovagolja az adott kor gyűlöletének és elégedetlenségének hullámait, ám a valósághoz nem sok köze van.

A fináncoligarchia az alárendelt részvénytársaságok rendszerén keresztül a legkülönbözőbb és igen jövedelmező pénzügyi manipulációkat hajtja végre. Ilyenek új részvénytársaságok alapítása, pótlólagos részvénykibocsátás, államkölcsönök elhelyezése, telekspekuláció.

A tőkekivitel

A finánctőkének a legfejlettebb tőkés országokon belüli uralma elkerülhetetlenül néhány imperialista hatalomnak az egész kapitalista világ fölötti uralmához vezet. Ennek az uralomnak fontos eszköze a tőkekivitel. Lenin írta: „A szabad verseny korlátlan uralmán alapuló régi kapitalizmus az árukivitel jellemezte. A legutóbbi kapitalizmust, amely a monopóliumok uralmán épül fel, a tőkekivitel jellemzi.”

A tőkekivitel nem egyéb, mint a tőke külföldön történő elhelyezése más országok dolgozói által létrehozott értéktöbblet elsajátítása céljából. A tőkekivitel lehetőségét az teremtette meg, hogy számos elmaradott ország már belesodródott a világkapitalizmus forgatagába, s ezekben az országokban biztosítva vannak az elemi feltételek ahhoz, hogy a helyi olcsó munkaerő felhasználásával tőkésvállalatokat létesítsenek. A tőkét más országokba két formában lehet kivinni:

1, termelőtőke formájában

2, kölcsöntőke formájában

A tőkét elsősorban elmaradott országokba, gyarmati és függő országokba helyezik ki, mert itt nagy a profitszerzés lehetősége: kevés a tőke, a föld ára alacsony, olcsó a munkaerő és olcsó a nyersanyag. Az USA 1960-ban a közvetlen profitjának 48%-át szerezte a Közel-, Távol-Kelet és Latin-Amerikából. A tőkekivitele néha politikai szempontok függvénye is. Az USA a hidegháború alatt a tőkekivitelt felhasználta antikommunista, fasisztoid diktatúrák erősítésére. A tőkekivitel a kapitalista világ országainak többségét néhány imperialista hatalom adósává és adófizetőjévé változtatta. A tőkekivitel révén maroknyi monopolista kizsákmányolja azoknak az országoknak a sokmilliós népeit, amelyekbe a tőkéjét kivitte.

 

Elméletben:

Az imperializmus

Az imperializmus több mint egy évszázada jelen van, különféle formában, ma leginkább globalizáció becenévvel illetik. Az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb és utolsó foka. Ez a deviáns eszme már több mint egymilliárd áldozatot követelt. A mai kapitalizmus fenntarthatatlan az irdatlan anyagi és emberi áldozatok nélkül. A háború a tőkés gazdaság alapvető része lett. Magyarország legfőbb politikai pártjai (Fidesz, MSZP, LMP) mind csatlósai az imperializmusnak, tevékenyen támogatják az afganisztáni és iraki háborúkat. A parlamenti pártok közül kizárólag a Jobbik ellenzi ezt, azonban ezt kizárólag csak populista demagóg szempontból teszi, valójában fogalmuk sincs a probléma valódi okairól, formáiról, folyamatáról és kimeneteléről, ennél fogva tenni sem tud ellene – szándékában sincs. A szélsőjobb „zsidó összeesküvésről” szőtt meséi kizárólag ellenségképet teremt, ami szavazatot teremt a fasisztáknak. A marxizmus ezzel szemben tudományos módszerekkel, történelmi példákkal alátámasztva elemzi az imperializmust. Az imperializmus tudományos elemzését Lenin végezte el, egyik legnépszerűbb munkájában, az „Imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokában”. A mű olvasása leginkább ahhoz hasonlítható, mintha híradót néznénk, újságot olvasnánk, az alapvető megállapításai ma is érvényesek, az imperializmus játékszabályai 100 év alatt nem sokat változtak.

Monopolkapitalizmus

Lenin műve a kapitalizmus imperialista szakaszának vizsgálatát a termelésben végbement változások elemzésével kezdte. Megállapítása szerint az imperializmusnak öt fő ismertető jele van:

1, a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyannyira kifejlődött, hogy monopóliumokat hoz létre;

2, a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével, azaz a finánctőke kialakulása. Ez által fináncoligarchiák kialakulása.   

3, a tőkekivitel ellentétben az árukivitellel különösen nagy jelentőségre tesz szert;

4, nemzetközi monopolista kapitalista szövetségek alakulnak, amelyek felosztják egymás közt a világot;

5, befejeződött a Föld területi felosztása a legnagyobb kapitalista hatalmak között.

Az imperializmusba való átmenet fő tényezője a termelés koncentrációja volt, azaz a kisipari termelés helyett megjelentek és egyre nagyobb teret hódítottak a nagyüzemek. A nagyvállalatok arra törekednek, hogy kezükbe kaparintsák a piacot, megsemmisítsék a konkurenseket, vagy megállapodjanak velük, így diktálva az árakat. A konkurensek elleni harc költséges, a nagyvállalatok ezért érdekeltek a kisipar megsemmisítésében. Egy termelési ág kevés nagyvállalat kezében összpontosul, azaz monopóliumok alakulnak ki.  Ezek óriási gazdasági hatalommal rendelkeznek, a termelés és a kereskedelem egy bizonyos területén nagy a részesedésük, ami biztosítja számukra az uralkodó helyzetet, vagyis azt a lehetőséget, hogy monopólárakat állapítsanak meg, azaz magas monopólprofitra tegyenek szert. A monoólhelyzet lehetővé teszi a profit megsokszorozódását az árutermelés növelése nélkül, csupán az árak felhajtása révén. A monopólium alapján a munkáltatók rendszeresen megegyezést kötnek egymással arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedéseket foganatosítanak a munkások osztályharcának elnyomása végett.

A monopolista egyesülések fő formái a kartellek, szindikátusok, a trösztök és a konszernek.

A kartell több nagy tőkésvállalat közötti megállapodás, amely szerint felosztják a felvevőpiacot, meghatározzák a termelés mértékét, egységesen magas monopólárakat határozzanak meg, stb. A kartell résztvevői ezzel korlátozzák a konkurenciát, és magas monopólprofitra tesznek szert. A kartellhez tartozó vállalatok azonban megőrzik önállóságukat.

A szindikátusokhoz tartozó vállalatok a kereskedelmi önállóságot elvesztik, az adott funkciókat már közös szindikátusiroda végzi.

A trösztben a vállalatok már teljesen elvesztik önállóságukat, maga a tröszt irányítja a vállalatok termelését, az áruértékesítést és a pénzügyeket.

A konszernhez tartozó vállalatok már külön iparágakból kerülnek ki. A különböző ágazatok vállalataihoz kereskedelmi cégek, bankok, szállítmányozási, biztosítási társaságok csatlakoznak. Lenin az amerikai monopóliumokat elemezve megállapította, hogy az USA-ban az egész nemzeti vagyon harmada két tröszt kezében van. Az imperializmus alapvető gazdasági vonása, hogy a szabad versenyt felváltja a monopólium. Nem szűnik meg azonban a verseny a monopóliumok, és a rajtuk kívül álló vállalatok között. Sőt, az sokkal elkeseredettebb és pusztítóbb lesz. A monopóliumok mellett számos kistőkés, középtőkés, kistermelő tömegek léteznek. A kisüzemek kiszorítása nem azt jelenti, hogy azok haladéktalanul és maradéktalanul megsemmisülnek. A kiszorítás hosszú és fájdalmas folyamat. Ez lépten-nyomon megnyilvánul a létfeltételek rosszabbodásában, a munka túlfeszítettségében, a kistermelők alacsony életszínvonalában. Azokat a vállalatokat, amelyek nem vetik magukat alá a monopóliumoknak, megfojtják. 

Heves konkurenciaharc dúl maguk között a monopóliumok között is. Az, hogy egy egész gazdasági ág egyetlen monopólium kezébe kerül, nagyon ritka jelenség. A monopóliumok közötti konkurenciaharc élethalálharc, amelyben a versenyzők mindent elkövetnek, hogy a konkurenst tönkretegyék. Ennek érdekében a közvetlen erőszaktól, a megvesztegetéstől, a zsarolástól, a kártevésektől és más bűncselekményektől sem riadnak vissza. Nem csak a monopóliumok között, hanem a monopóliumokon belül is dúl a harc. A konkurencia létrehozza a monopóliumot, de a monopólium nem szüntetni meg a konkurenciát. A monopólium a konkurencia fölött és mellett létezik. A monopólium nem küszöböli ki a tőkés termelés anarchiáját és fejetlenségét. A polgári ideológusok dicsőítik a konkurenciát. A konkurenciának azonban csak a kapitalizmusnak az imperializmus előtti szakaszában volt haladó vonása. Lenin a következőket írta erről: „a kapitalizmus az önálló kisárutermelést, amely mellett a konkurencia annyira-amennyire még széles mértékben kifejleszthette a vállalkozó szellemet, az energiát, a merész kezdeményezést, már réges-régen felcserélte a nagy – és legnagyobb arányú gyári termeléssel, részvénytársasági vállalatokkal, szindikátusokkal és egyéb monopolista szervezetekkel. A konkurencia az ilyen kapitalizmusban azt jelenti, hogy a lakosság tömegeinek, óriási többségének, a dolgozók kilencvenkilenc százalékának vállalkozó szellemét, energiáját, merész kezdeményezését brutálisan elnyomják, azt jelenti, hogy a versenyt a pénzügyi szélhámosság, zsarnokság, a társadalmi lajtorja legtetején állók alázatos kiszolgálása váltotta fel.” A termelés koncentrációnak előrehaladása – amely a monopóliumot létrehozta – hatalmas lépés a termelés társadalmasításában. A kisüzemi termelés helyét nagyüzemi foglalta el. A gyáróriások felfalják a kisvállalatokat. Mind világosabbá válik a termelés társadalmi jellege, de a vállalatok továbbra is egyes személyek vagy tőkéscsoportok magántulajdonában maradnak. Ezeket csak az érdekli, hogy minél magasabb profitra tegyenek szert. A lakosság számára azonban ez – ma is – elviselhetetlen terheket ró. A termelés társadalmi jellege és a termelés eredményeinek magánkapitalista kisajátításának ellentmondásai végletekig kiéleződnek.

Az imperializmus lényegileg nem változtatja meg a kapitalizmus alaptörvényeit. A monopólár és a monoólprofit nem hatálytalanítja el az értéktörvényt, az értéktöbblet-törvényt és az átlagprofit csökkenő tendenciájának törvényét (lásd a korábbi elméleti cikkeinket). Az imperializmus nem képes legyőzni a gazdasági válságokat sem. Ezt Lenin már száz éve leírta és a mai helyzetre is érvényesek. Hiába a jelenlegi több milliós áldozattal járó iraki, afganisztáni és líbiai agresszió, a gazdasági világválság mindennapjaink részévé vált. Miért nem képes ezen országok töménytelen kizsákmányolása, szó szerinti kirablása (olajkészletek elsajáítása) megoldani a gazdasági problémákat? Mert a kapitalizmus bukásának törvényei kódolva vannak imperialista formájában is. A háborúk nem fordítják meg a kapitalizmus elhalásának folyamatát, maximum lelassítják.

A tőkés felhalmozás általános törvénye

A gépi nagyipar fejlődése, a mezőgazdasági és más gazdasági újítások miatt egy bizonyos mennyiségű termék előállításához egyre kevesebb munkásra van szükség.  A kapitalizmus fejlődésével a termelési eszközökre fordított tőke (állandó tőke) hányada nő, a munkaerőre fordított tőke (változó tőke) hányada pedig csökken. Az állandó tőke a változó tőkéhez képest gyorsan növekszik, a tőkés termelésnek a munkások eleven munkája iránti szükséglete viszonylag csökken, jóllehet az ipari munkások létszáma a kapitalizmus fejlődése arányában nő. A kapitalizmusban a technikai haladás az emberek millióit munkanélküliségre kárhoztatja. A tőkés felhalmozás marxi elméletének fényében nyilvánvalóvá válnak a klasszikus polgári közgazdaságtan hibái. Smith és Ricardo szerint a munkaerő iránti kereslet a termelés növekedésével arányosan növekszik, és a tőkés felhalmozás folyamán a munkásosztály helyzete javul. A valóságban azonban a tőkés felhalmozás meggyorsítja a munkások gépek általi kiszorítását, és ipari tartaléksereget hoz létre. Az ipari tartaléksereg a gazdaság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb az ipari tartaléksereg, annál rosszabb az aktív munkások helyzete is, mert az elégedetlen, forradalmi, jobb létet követelő munkások elbocsáthatók és pótolhatók másokkal a munkanélküliek közül.

Ilyenformán a kapitalizmus saját benső törvényeinél fogva nyomort, szegénységet és munkanélküliséget szül. A túltermelési válságok alatt ez még tovább fokozódik, nő a munkanélküliség, a bérek csökkennek. Rosszabbodhat a dolgozók helyzete még akkor is, ha a munkabér valamelyest emelkedik. Ha a munkaintenzitás fokozódik, jobb táplálkozásra, orvosi ellátásra van szükség, ha ezek színvonala csökken, a munkabér emelése sem kompenzálja az életszínvonal csökkenését. A kapitalizmus fejlődéséve a munkásosztály helyzete rosszabbodik. A polgári közgazdászok e tételt állandóan támadják, kiemelvén olyan speciális körülményeket, kisebb szakaszokat, amelyek során ennek fordítottja történik. E tételt olyan dogmának tüntetik fel, amely szerint a kapitalizmusban a munkásosztály körülményeinek évről évre szüntelenül és folyamatosan rosszabbodniuk kell. Marx azonban már a tétele felállításakor sem szakadatlan folyamatra gondolt, hanem a kapitalizmus olyan tendenciájára, amely különböző országokban és különböző időszakokban egyenlőtlenül érvényesül, s amellyel szemben más tényezők ellenhatást fejtenek ki.

Ilyen például a munkásosztály bérharca. A második világháború után a nemzetközi reakció két fontos bástyája, a német és olasz fasizmus omlott össze, ezzel erősödött a munkásosztály egysége, nőtt a szervezettsége, a bérharc tehát sokkal hatékonyabb volt, mint bármikor. A szocialista átalakulás útjára tért országok puszta léte elég volt a szomszédos tőkés blokknak, hogy engedményeket tegyen saját munkásainak. Természetes, hogy ilyen körülmények között kapitalizmusban is nőhet a munkásosztály életszínvonala.

A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája

A tőkefelhalmozás során egyre hatalmasabb vállalatokban összpontosulnak óriási munkástömegek és hatalmas mennyiségű termelési eszközök. A tőkés termelés törvényeinek érvényesülése oda vezet, hogy az erősebb kapitalisták legyőzik a gyengéket. A tőkék centralizációjával, vagyis azzal, hogy sok kapitalistát maroknyi kapitalista kisajátít, együtt jár a tudomány egyre fokozottabb alkalmazása a termelésben, a föld tervszerű kihasználása, a munkaeszközöknek olyan eszközökké változtatása, amelyek csak kollektív alkalmazást tesznek lehetővé. Elérkezik az az időpont, amikor nem csak lehetővé, hanem szükségessé is válik a döntő termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele, mert a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magánkapitalista formája közötti ellentmondás a végsőkig kiéleződik.

A tőkefelhalmozás a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek nemcsak az objektív, de szubjektív feltételeit is megteremti. A tőkefelhalmozás előrehaladásával a társadalom egyre inkább a tőkemágnások szűk csoportjára és a nagyüzemi gépi termelés által egyesített, s a kapitalistákkal szemben álló munkásoknak nagy tömegére oszlik. A proletariátus ilyenkor egyre elszántabban harcolhat a tőke ellen.

A termelőerők fejlődésének minden előnyét kisajátító tőkemágnások állandóan csökken számával párhuzamosan nő a felháborodás a munkásosztályban, amely magának a tőkés termelésnek folyamán tanul, szervezkedik, összeforr. Ez által a tőkés termelési mód önmaga béklyójává válik. Végül a kisajátítókat kisajátítják. A proletárforradalom szükséges és elkerülhetetlen.

A társadalmi tőke újratermelése és a gazdasági válságok

Hogy a szüntelenül elhasználódó termelési eszközöket és létfenntartási cikkeket (gépeket, élelmiszereket, ruházatot, stb.) pótolják, az embereknek új anyagi javakat kell termelniük. A termelés szüntelenül megújul, a folyamatot újratermelésnek nevezzük. Az újratermelés mind az egyes vállalatok, mind az egész társadalom esetében végbemegy. Az újratermelésnek két formája van, az egyszerű és a bővített. Az előbbinél a termelés méretei változatlanok, az utóbbinál a termelési folyamat évről évre növekvő méretekben ismétlődik meg. A kapitalizmust a bővített újratermelődés jellemzi.

A tőkés árutermelés tudományos elemzését Marx végezte el. Az egyszerű újratermelés folyamán a kapitalista nagyobb értékű termékhez jut, mint amennyi tőkét befektetett. A munkások által termelt áruk értékesítése után a kapitalista újra a tőke tulajdonosa, s ez a körülmény lehetővé teszi számára a bérmunkások kizsákmányolását. Ezzel szemben a dolgozóknak a termelési folyamat végén semmijük sincsen, és kénytelenek munkájukat újra eladni a kapitalistáknak. Ez megmutatja, hogy a tőkés újratermelés folyamán a kizsákmányolási viszonyok állandóan újratermelik önmagukat. Az is kitűnik, hogy a kapitalista nagyon hamar felélné a termelésbe eredetileg befektetett tőkét, hiszen ha az újratermelés egyszerű, a kapitalista a munkások által termelt egész értéktöbbletet személyes fogyasztásra használja fel. Ha például 100.000 dollárt fektetett a termelésbe s évente 10.000 dollárt kivon és a saját szükségleteire fordít, akkor – ha nem tenne szert profitra – tíz év alatt felélné befektetett tőkéjét. De a kapitalista tíz év elmúltával is folytatja a profitszerzést. Ily módon egész tőkéje lényegében felhalmozott értéktöbblet, amelyet a bérmunkások munkája hozott létre, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátított.

Marx a társadalmi tőke egyszerű újratermelését elemezve feltárta az egész tőkés gazdaság fejlődésének törvényszerűségeit. Kimutatta, hogy a társadalmi tőke újratermelésének törvényszerűségét nem lehet megállapítani az egész társadalmi termelésnek két nagy osztályra – termelési eszközök termelésére (első osztály – I) és fogyasztási cikkek termelésére (második osztály – II) – való felosztás nélkül. Továbbá, a társadalmi termék természetbeni formája (termelési eszközök, fogyasztási cikkek) szerinti mozgásának elemzését egybe kell kapcsolni értékformában történő mozgásának elemzésével. Ehhez az évi társadalmi összterméknek, vagyis a társadalom által az év folyamán előállított termelési eszközök és fogyasztási cikkek egész tömegének értékén belül külön kell választani az év folyamán elhasználódott állandó tőke, valamint a változó tőke pótlására szolgáló részt és az év folyamán termelt értéktöbbletet. Erre a három részre oszlik a társadalmi termelés mindkét osztályában előállított termék értéke. Ahhoz, hogy valamennyi kapitalista eladhassa áruját, az első és második osztály között meghatározott aránynak kell lennie. Egyszerű újratermelés esetén az első osztály változó tőkéjének és értéktöbbletének együttesen egyenlőnek kell lennie a második osztály állandó tőkéjével. Ha a társadalmi termék e részei kölcsönösen kicserélődnek, az első osztály munkásai és kapitalistái megkapják a szükséges fogyasztási cikkeket, a második osztály kapitalistái pedig a termelés folytatásához szükséges állandó tőkét. Ilyenformán az első osztály mindkét osztályt ellátja termelési eszközökkel, a második osztály pedig mindkét osztály munkásait és kapitalistáit fogyasztási cikkekkel.

Bővített újratermelés esetén az első osztály változó tőkéje és értéktöbblete együttesen véve nagyobb a második osztály állandó tőkéjének értékénél. Az első és második közötti különbség az a többlet, amelyet felhalmozásra fordítanak. A felhalmozás előrehaladásával az állandó tőke hányada növekszik., a változó tőke hányada pedig csökken. Az állandó tőkének a változó tőkénél gyorsabb növekedése a tőkefelhalmozás törvénye. Ebből a törvényből az következik, hogy az állandó tőke mindkét osztályban gyorsabban növekszik, mint a változó tőke és az értéktöbblet. De ha az első osztály állandó tőkéjének és értéktöbbletének növekedését, még inkább túlszárnyalja a második osztály állandó tőkéjének növekedését. A második osztály állandó tőkéje ugyanis, mint láttuk, lassabban növekszik, mint az első osztály változó tőkéje és értéktöbblete. Tehát bővített újratermelés esetén leggyorsabban a termelési eszközök termeléséhez szükséges termelési eszközök gyártása növekszik, utána a fogyasztási cikkek termeléséhez szükséges termelési eszközök gyártása, s legutolsó sorban a fogyasztási cikkek termelése.

A termelési eszközök termelésének elsődleges növekedése minden bővített újratermelésnek gazdasági törvénye – függetlenül annak társadalmi formájától. A termelési eszközök termelésének elsődleges növekedése nélkül nem lehetséges bővített újratermelés.

A kapitalizmusban a termelés bővítésének motorja a minél nagyobb tömegű értéktöbblet szerzésére irányuló törekvés. Erre ösztönöz a konkurencia is. A tőkés bővített újratermelés folyamatában bővítetten termelődnek újra a tőkés kizsákmányolási viszonyok, nő a munkások serege, előre halad a tőke koncentrációja és centralizációja. 

Marx a társadalmi tőke egyszerű és bővített újratermelésének elemzésével kimutatta, hogy az első és második osztály között, valamint e két osztályon belül az egyes termelési ágak között csak gazdasági válságon keresztül, s csak igen rövid időre jöhet létre arányosság, hogy a tőkés újratermelést antagonisztikus ellentmondások jellemzik, amelyek elkerülhetetlenné teszik a túltermelési válságokat.

 

A túltermelési válságok

A kapitalistáknak a termelés határtalan növelésére irányuló törekvése olyan körülmények között, amikor a fogyasztást a tömegek fizetőképes keresletének szűk keretei korlátozzák, úgy érvényesül, hogy a termelést főként a termelési eszközök termelésének bővítése útján növelik. A kapitalizmusban a termelési eszközök termelésének bővítése, amiben a technikai haladás nyilvánul meg, egyben mintegy ideiglenes menedékül szolgál a tömegek elégtelen fizetőképességéből eredő elhelyezkedési nehézségekkel szemben. A termelés bővítése azonban olyan körülmények között, amikor a fogyasztási cikkek termelését korlátozza a nagy tömegek alacsony jövedelme, időszakonként túltermelési válságokhoz vezet. minthogy végeredményben a termelés célja fogyasztási cikkek termelése, minden túltermelési válság végső oka – Marx megállapítása szerint – a tömegek szegénysége és fogyasztásuk korlátozottsága. Ebben nyilvánul meg a kapitalizmus alapvető ellentmondása, a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magánkapitalista formája közötti ellentmondás. Általános túltermelési válság először Angliában robbant ki 1825-ben. Ettől kezdve túltermelési válságok eleinte átlagban tízévenként, később pedig kevésbé meghatározott időközökben ismétlődnek. 1825 és 1938 között Anglia 13 gazdasági válságot élt át. A tőkés gazdaság útjára később lépő országok később léptek a válságok korába.

A gazdasági válság – árutúltermelés, az áruértékesítés nehézségeinek végsőkig fokozódása, áresés, a termelés gyors csökkenése. A válság idején nagymértékben növekszik a munkanélküliség., csökken a termelésben továbbra is foglalkoztatott munkások munkabére, a hitelkapcsolatok megbomlanak, a vállalkozók, mindenekelőtt a kisvállalkozók közül sokan tönkremennek.

A válság folyamán, s a válságot rendszerint követő depresszió idején a felhalmozódott árukészlet alacsony (a válság következtében leszállított) áron lassanként értékesítik. A kapitalisták arra törekedve, hogy emeljék a munka termelékenységét, s ilyenformán alacsony árak mellett is profitra tegyenek szert, megkezdik vállalataik berendezésének felújítását. Ez termelési eszközök iránti keresletet idéz elő. A piacon fokozatosan elkezdődik a megélénkülés, amely azután fellendülésbe csap át. A válságnak depresszióval, a depressziónak megélénküléssel, végül pedig fellendüléssel, majd ismét válsággal való periodikus váltakozása azt mutatja, hogy a tőkés termelés ciklikusan fejlődik, vagyis körforgást végez, amelynek során ugyanúgy ismétlődnek az egyes szakaszok, mint a tél és a nyár. A tőkés bővített újratermelés nem szakadatlan folyamat. A fellendüléseknek visszaesésekkel és depressziókkal történő váltakozása, a termelés növekedésének minduntalan bekövetkező megszakadása – a tőkés bővített újratermelés törvénye. A kapitalista termelés nem fejlődhet másképp, mint ugrásszerűen – kettőt lépve előre, egyet (olyakor azonban kettőt) is hátra.

A válságokat a kapitalizmus fő ellentmondása – a termelés társadalmi jellege és a munka eredményének egyéni tőkés elsajátítása közötti ellentmondás – idézi elő. A termelés társadalmi jellege először is abban nyilvánul meg, hogy fejlődik a termelés specializálódása, valamint a vállalatok és a gazdasági ágak közötti olyan munkamegosztás, amelyben a társadalmi termelés alkotóelemei az egyes termelési folyamatok, másodszor pedig abban, hogy a termelés egyre nagyobb vállalatokban összpontosul. Az egyik is, a másik is óriási lehetőségeket teremt a termelés bővítéséhez. A termelés a megélénkülés, különösen pedig a fellendülés időszakában főként a termelési eszközök termelésének bővítésén keresztül növekszik a pótlólagos munkaerő, s ezzel együtt a fogyasztási cikkek iránti kereslet, de ez a növekedés koránt sincs arányban a termelési eszközök iránti kereslet növekedésével. Ezért a nagyipar bővítésére kínálkozó óriási lehetőségek a kapitalizmusra jellemző termelési anarchia folytán előbb vagy utóbb beleütköznek a fogyasztás szűk korlátaiba. A piacok felvevőképessége nem tud lépést tartani a termelés bővülésével. Kitűnik, hogy a piacra dobott árutömeg a jövedelmek korlátozottsága folytán nem talál vevőre.

A termelési eszközök felhalmozása a válságok időszakos jellegét is megvilágítja. A depresszió időszakában az alacsony árszínvonal és a konkurenciaharc kiéleződése rákényszeríti a kapitalistákat az erkölcsileg elkopott felszerelés kicserélésére, vagyis az állótőke (a gépek, a szerszámok) felújítására. A túltermelési válságok arról tanúskodnak, hogy a tőkés termelési viszonyok jellege egyre kevésbé felel meg a modern termelőerők fejlettségének. Egyben mutatják a tőkés termelési mód korlátozottságát, azt, hogy képtelen teret biztosítani a termelőerők fejlődésének. A túltermelési válságokból kitűnik, hogy a mai társadalom hasonlíthatatlanul több terméket állítana elő, s ezzel lehetővé válna valamennyi dolgozó életének megjavítása, ha a termelési eszközöket nem a tőkés profitszerzés, hanem az egész társadalom szükségleteinek kielégítése érdekében használnák fel. De ez csak akkor lehetséges, ha a termelési eszközök magántulajdonát felváltja azok társadalmi tulajdona.

Elméletben:

Kapitalizmus a mezőgazdaságban

Előző elméleti cikkeinkben bemutattuk a kapitalista politikai gazdaságtan alapjait, legtöbbször az ipari szférára vonatkoztatva. Most a vidéki, mezőgazdasági preferenciákkal foglalkozunk. A munkásság és a parasztság forradalmi összefogás roppantul fontos, nem véletlen, hogy a hatalom ennek a szövetségnek már a jelképét is betiltja. Pártunk aktivistái azonban lelkesen használják és használni is fogják a sarló-kalapács szimbólumot.

A kapitalizmus gazdasági törvényei ugyanolyan kérlelhetetlenül érvényesülnek a mezőgazdaságban, mint az iparban. A társadalmi munkamegosztás fejlődésével a mezőgazdasági termékeket egyre inkább eladásra, mint árukat termelik. A mezőgazdaság árutermelő ággá alakul át. A konkurencia pedig súlyos helyzetbe hozza azokat a parasztokat, akiknek kis birtokuk és kevés felszerelésük van. A kistermelők tömegesen mennek tönkre. A termelés jelentékeny része a falu tőkés felső rétegének a kezében összpontosul. Kialakul a falusi burzsoázia és a szegényparasztság. A két csoport között foglalhat helyet a középparasztság. Fontos megjegyezni, hogy ez esetben is a társadalmi osztályok kialakulásának hátterében nem a rátermettség, tehetség és a szorgalom áll; a társadalmi létra legmagasabb fokaira a természethez hasonlóan csak a legtörtetőbbek, a legönzőbbek és a legaljasabbak kerülhetnek.

A mezőgazdasági és az ipari kapitalizmus összehasonlításakor ki kell térnünk arra a fontos tényre, hogy a mezőgazdasági kapitalizmus visszamaradt a fejlődésben. A lemaradás oka az, hogy a mezőgazdaságban termelt értéktöbblet egy részét a földbirtokosok élősdi osztálya földjáradék formájában kisajátítja.

A földjáradék

A tőkés mezőgazdaságban – eltérően az ipartól – az újonnan létrehozott érték három osztály között oszlik meg. A mezőgazdasági munkások munkabért kapnak, a tőkés bérlő megkapja a szokásos átlagprofitot, a földtulajdonos pedig a földjáradékot. A kérdés jogosan vetődik fel: hogyan keletkezik a mezőgazdaságban a szokásos tőkeprofiton felül az értéktöbbletnek egy olyan külön része, amelyet a földbirtokos haszonbér formájában elvesz a tőkés bérlőtől? Marx erre a kérdésre válaszolva felhívja a figyelmet a földművelés bizonyos gazdasági sajátosságaira. Az egyes gazdaságok által megművelt földterületnek sem a termékenység, sem a fekvés, a piactól való távolság tekintetében nem egyformák. A jobb minőségű föld ugyanannyi befektetéssel jobb termést hoz, mint a rosszabb. Minél közelebb fekszik a föld a piachoz, annál kevesebbe kerül a termékek odaszállítása. A jó és közepes földek terméke nem elegendő a társadalmi szükségletek fedezésére, ezért a rosszabb földeket is meg kell művelni. De a kapitalistáknak ezeken a rosszabb földeken is meg kell kapniuk az átlagprofitot. Ezért a mezőgazdasági termékek termelési ára egyenlő a legrosszabb földön szükséges termelési költségükkel + az átlagprofit. A közepes és jó földek pedig az átlagprofiton felül bizonyos többletet szolgáltatnak, amit a tőkés bérlő kénytelen átengedni a földtulajdonosnak. A legjobb minőségű vagy a piachoz közel fekvő földön a legrosszabb és a piactól legtávolabb fekvő földhöz viszonyítva szerzett többletprofitot – mivel a föld különbözőségéből ered – I. számú különbözeti földjáradéknak nevezzük. A földparcellák termelékenysége és fekvése tekintetében mutatkozó különbség azonban az I. számú különbözeti földjáradék keletkezésének csak a feltétele, természetes alapja. Keletkezésének forrása – a mezőgazdasági munkások által létrehozott értéktöbblet.

A tőkés bérlő bármilyen minőségű parcellán szert tehet többletprofitra olyan pótlólagos tőkebefektetések révén, amelyek lehetővé teszik számára, hogy a mezőgazdasági termékek árát meghatározó legrosszabb földparcellák terméshozamánál nagyobb termést takarítson be. Azt a többletprofitot, amely a megművelt földterületen eszközölt újabb tőkebefektetések, vagyis a belterjesebb földművelés eredménye, II. számú különbözeti földjáradéknak nevezzük. A régei bérleti szerződés lejárta előtt keletkezett, s a II. számú különbözeti földjáradékot képviselő többletprofit a tőkés bérlőnek jut. De az új szerződés megkötésekor a földbirtokos rendszerint számításba veszi a földművelés belterjesebbé válásának eredményeit, s a II. számú különbözeti földjáradék összegével felemeli a haszonbért.

A polgári közgazdaságtan a különbözeti földjáradék keletkezését egy kiagyalt törvénnyel, a „csökkenő földhozadék törvényével” magyarázza. Marx és Lenin kimutatta, hogy a „csökkenő földhozadék törvényének” semmi köze a földjáradék-elmélethez. Ezt az úgy nevezett „törvényt” a polgári közgazdászok agyalták ki, s azért hirdetik, hogy a mezőgazdasági termékek drágaságáért, a tömegek nyomoráért és a föld barbár kiuzsorázásáért a kapitalistákat és a földbirtokosokat terhelő felelősséget ennek az állítólag örök és változhatatlan „törvénynek” érvényesülésére hárítsák át. Malthaus, a vulgáris polgári közgazdaságtan egyik szószólója erre a „törvényre” hivatkozva kijelentette, hogy a lakosság lélekszámának növekedése mindeig felül fogja múlni a termelés növekedését, s ezért az egyensúly megtartása érdekében járványokra, háborúkra van szükség. E „törvényt” sokan alkalmazták háborúk és embertömegek kiirtásának igazolására.

 A különbözeti földjáradék földbirtokosok általi elsajátítása és improduktív felhasználása akadályozza a mezőgazdaság fejlődését. A legrosszabb földeken nem jön létre különbözeti földjáradék. De a legrosszabb földek tulajdonosai sem engedik át a földjüket művelésre a tőkés vállalkozónak ellenszolgáltatás, földjáradék nélkül. Honnan származik a legrosszabb földek használatáért fizetett földjáradék? Értéktöbbletet tudvalevőleg csak a változó tőke hoz létre. A mezőgazdaságban a technikai színvonal alacsonyabb, mint az iparban. Ez annak a következménye, hogy a földet csak egy bizonyos időre bérlő kapitalisták nem fektetnek be gépekbe, épületekbe, stb. annyi tőkét, mint az ipari kapitalisták saját vállalataikba. A tőke alacsonyabb szerves összetétele folytán az azonos nagyságú tőkére jutó értéktöbblet mennyisége a mezőgazdaságban nagyobb, mint az iparban. A földmagántulajdon monopóliuma megakadályozza, hogy a tőke szabadon átáramoljon a mezőgazdaságba. Következésképpen a profitráta sem egyenlítődhet ki az ipar és a mezőgazdaság között. Ezért a mezőgazdasági termékek ára nem a termelési árnak, hanem az értéknek megfelelően alakul ki. S éppen az érték és a termelési ár közötti különbség az abszolút földjáradék. Ez a különbség egyszersmind a mezőgazdaságban létrejött nagyobb értéktöbblet és az iparban létrejött kisebb értéktöbblet közötti különbség. Az a sarc, amelyet a társadalom földjáradék formájában a nagybirtokosoknak fizetni kénytelen, megdrágítja az élelmiszereket és a mezőgazdasági nyersanyagokat, s ennek folytán a városokban és a falvakban egyaránt rosszabbítja a dolgozó tömegek helyzetét. A földbirtokosok sarcot szednek a bányaipari vállalatoktól is, ami az ásványi nyersanyagok árának emelkedését idézi elő. A földjáradék megdrágítja a városi háztelkeket, s ez a lakbérek emelkedését vonja maga után. A földjáradék növekedése a föld nélküli parasztok helyzetét is rontja.

A haszonbér, s a kis és középparasztok tönkrejuttatása

A haszonbér, amelyet a tőkés bérlő fizet a földbirtokosnak, az értéktöbbletnek az átlagprofitot meghaladó része. A földbirtokos és a tőkés felosztja egymás között a munkások meg nem fizetett munkáját. Más helyzetben van a kisparaszt és a középparaszt. Tőlük a földbirtokos haszonbér formájában rendszerint nemcsak az egész többletterméket, hanem a szükséges termékek egy részét is elveszi. A haszonbér a kisbérlőt igen gyakran teljesen tönkreteszi. Marx a földjáradék-elméletben tudományosan bizonyította, hogy a parasztság zömének érdekei ellentétesek a nagybirtokosok érdekeivel. Elemzésének helyességét a történelmi fejlődés egész menete igazolta. A fejlődés során bebizonyosodott, hogy a dolgozó parasztság csak akkor védheti meg jogait, ha a kapitalizmus ellen folytatott harcban szövetségre lép a proletariátussal.

 

Elméletben:

A profit növelése

 

Átlagprofit

A tőkés gazdaság lényege az értéktöbblet termelés, amely a profit formájában jelenik meg. A profit az a többlet, amellyel valamely áru értéke meghaladja a kapitalistának az illető áru előállítására fordított költségeit. A profit a megelőlegezett tőke növekménye. A profit minden egyes kapitalista serkentője és fő célja. A tőke minden eszközzel arra törekszik, hogy növelje a profit tömegét és rátáját. A tőkés egy bizonyos tőkét fektet be a vállalatába, ebből profitot termel. A cél minél kisebb tőkével minél nagyobb profitot szerezni. A profit és a vállalatba befektetett tőke aránya a profitráta. Tehát azok a cégek a legeredményesebbek, amelyeknek minél nagyobb a profitrátájuk. A különböző iparágak között azonban különbségek vannak. Egyes ágakban kisebb a profitráta, másokban magasabb. De miért fektetnék a kapitalisták olyan iparágakba a pénzüket, amelyeknek alacsony a profitrátájuk? Miért ne fektetne akkor mindenki a magas profitrátával működő vállalatokba? A tények azt mutatják, hogy a különböző termelési ágakban befektetett azonos nagyságú tőkék többé-kevésbé egyforma profitot hoznak. Ez azzal magyarázható, hogy nemcsak az egyes termelési ágak kapitalistái harcolnak egymás ellen, hanem a különböző termelési ágak kapitalistái is, mégpedig jövedelmezőbb tőkebefektetésekért. Ez a termelési ágak közti konkurencia. A tőkék átáramlása egyik termelési ágból a másikba, oda vezet, hogy az árak egyes termelési ágakban emelkednek, másokban viszont esnek. A tőke hátat fordít azoknak a termelési ágaknak, amelyekben árutúltermelés, jelentős árcsökkenés mutatkozik, s a vállalatok csődbe jutnak, és az olyan termelési ágak felé fordul, amelyekben áruhiány folytán emelkednek az árak. Ilyen módon kialakul az átlagprofitráta.

 Termelési ár

A profitráta kiegyenlítődése folytán az áruk árát a kapitalizmusban a termelési ár határozza meg, amely a termelési költségekből és az átlagprofitból tevődik össze. Minden egyes tőkés olyan áron igyekszik értékesíteni áruját, amely nem csak a termelési költségeit téríti meg, hanem legalább a szokásos, az illető országban és abban az időben normálisnak tekintett átlagprofitot is biztosítja számára. Ezért az egyes áruk termelési ára magasabb vagy alacsonyabb lehet az értéküknél. A termelési árak összege azonban társadalmi szinten egyenlő az áruk értékének összegével.

Az átlagprofit és a termelési ár fogalmai megmutatják, hogy minden egyes kapitalista érdekelt nemcsak saját munkásainak, hanem az egész munkásosztálynak egyre fokozottabb kizsákmányolásában, a kizsákmányolás fokának emelésében, mert ezzel végeredményben nő az a rész, mely az egyes kapitalistákra a munkásosztály által megtermelt értéktöbblet összmennyiségéből jut. Az átlagprofit-elmélet feltárja a kapitalisták osztályszolidaritásának anyagi alapját. Ezért a munkásosztály tőke ellen vívott harcának nem szabad csupán egyes vállalkozók ellen, egyes iparágakra korlátozódnia, hanem minden fronton, végső célul a tőkés kizsákmányoló rend felszámolását kell célul kitűznie.

 

A profit –a tőkés termelés korlátja

 

A burzsoá közgazdászok politikai és gazdasági okokból az egekig magasztalják a profitot, mint a technikai haladásnak és a termelés korlátlan haladásának ösztönzőjét. Tévesen. A profit ugyani a munkaerő kizsákmányolásának és kiszipolyozásának eredménye. Megkerülik azt a tényt, hogy a termelés alárendelése a tőkés profit elvének, a tőkés termelésnek nem csak ösztönzője, hanem korlátja is. A kapitalisták csak azt termelnek, és csak annyiban termelnek, amit és amennyiben haszonnal termelhetnek. A tőkések, különösen a mai kapitalizmus viszonyai között, gyakran korlátozzák a termelést, akadályozzák a technikai fejlődést, a termékek tömegét semmisítik meg, hogy a profitrátát növeljék. Sőt, a tőkés monopóliumok háborúkat robbantanak ki, mérhetetlen szerencsétlenségeket zúdítanak az emberiségre. S mindezt a profitért teszik.

Elméletben:

A munkabér

Előző cikkünkben bemutattuk a kapitalizmus politikai gazdaságtanának alapját, a kizsákmányolást, most pedig a munkabérről értekezünk

A munkabérelmélet a burzsoá társadalom osztályainak létfontosságú érdekeit érinti és a közgazdaságtudomány egyik legsarkalatosabb kérdése.  A kapitalizmusban a munkabér a munkaerő ára. Ne keverjük azonban össze ezt a kifejezést a „munka árával”, ami csupán egy hamis látszat. Az a látszat, hogy a tőkés megfizeti a munkás munkáját, méghozzá teljes munkáját. Az értéket valóban a munka hozza létre, de magának a munkának nincs értéke. A tőkés pláne nem a munkát fizeti meg, hanem a munkaerőt. A munkabér nagysága két elemből tevődik össze: a, tisztán fizikai elemből, amelyhez a munkás létezése, munkaképességének fenntartása és családjának eltartása szempontjából abszolút nélkülözhetetlen megélhetési eszközök értéke tartozik; b, történelmi, illetve társadalmi elemből, amely az egyes országok munkásosztályának kialakult létszükségleteitől és kulturális igényeitől függ.

A kapitalisták érdeke a munkabért a fizikai minimumra csökkenteni, a munkásosztály pedig saját életszínvonalának emeléséért harcol. Ezért a munkabér alakulása lényegesen függ a proletariátus osztályharcától, szervezettségétől, a tőkével szembeni ellenállásának fokától. Ez a harc a munkakörülmények javításáért, az életszínvonal emeléséért ugyan könnyíthet a munkások helyzetén, de nem szabadítja fel őket a tőkés bérrabszolgaság alól.

A tőkés társadalomban a munkabér két fő formája uralkodik: az időbér és a darabbér. Az időbér közvetlenül fejezi ki a munkaerő egy órára, napra, hétre vagy hónapra számított értékét. A munkabérnek ez a formája azt jelenti, hogy a munkásnak egy órai, napi, heti vagy havi munkáért fizetnek. A darabbért az időbér alapján állapítják meg. Darabbér alkalmazása esetén a munkást egyéni érdeke arra sarkallja, hogy a lehető legnagyobb munkaintenzitással dolgozzék: ha egy óra alatt nem kettő, hanem három árut készít el, bére 50%-kal növekszik. Természetesen a tőkés ilyenkor azonnal felülvizsgálja a bértarifát, s végülis a saját javára dönt. A teljesítmény a munkaintenzitás fokozása révén növekszik, akkor emelkedik a munkaerő értéke, mert több munkaerő használódik el. Tehát be kell következnie a munkabér emelkedésének is, de ez az emelkedés rendszerint nem áll arányban a munkaintenzitás növekedésével.

A kapitalizmusban a munkabérek emelésére csak elkeseredett osztályharc eredményeként kerül sor, s a béremelés minden esetben elkésve követi a munkaerő értékének a munkaintenzitás fokozódása nyomán bekövetkezett növekedését. Béremelésre akkor is sor kerülhet, ha reálbér infláció történik, vagy a fogyasztási cikkek árát a monopóliumok felhajtják, vagy növekednek a lakbérek, adók stb. Marx szavaival, ha a munkásosztály lemondana a kapitalisták ellen életszínvonalának emeléséért folytatott mindennapi harcról, akkor „megtört éhenkórászok szürke tömegévé aláznák le, olyan emberekké, akiken már nem lehet segíteni”. A kommunista és munkáspártok kötelességüknek tekintik, hogy ne csak a végső célért harcoljanak, hanem a munkásosztály közvetlen szükségleteiért is.

Elméletben:

Az értéktöbblet-elmélet

Az értéktöbblet-elmélet Marx gazdasági tanainak alapköve. Kimutatta, hogy a munka és a tőke közötti viszonyok antagonisztikus jellegűek, azaz kibékíthetetlen ellentmondás áll fenn köztük. Marx ezen elmélettel fejtette ki, hogyan zsákmányolják ki a tőkések a munkásokat.

Abból az egyszerű tényből indulunk ki, hogy a tőkések megvásárolják a termeléshez szükséges árukat, majd üzemük gyártmányait nagyobb összegű pénzért adják el, mint amennyit az előállításra fordítottak. Egyszerű áruforgalom esetén azért adnak el árukat, hogy azért másik árut vehessenek, azaz célja a szükségletek kielégítése. Ennek képlete áru-pénz-áru, ahogy ezt már előz elméleti cikkünkben is bemutattuk. Előfordul azonban, hogy nem a szükségletek céljára szereznek árut, hanem további eladás céljából. Ennek képlete: pénz-áru-pénz. Ennek a folyamatnak akkor van értelme, ha a az árut több pénzért sikerül továbbadni, mint amelyen megvették. Az eredeti értékösszeg megnövekedése ez esetben TŐKÉvé változott. A tőke önmagát növelő érték. A pénz a tőke első megjelenési formája. A tőkés termelési folyamat során a tőke pénzformából termelőtőkévé alakul, azaz pénzen termelőeszközt és munkaerőt vásárolnak. Ezután a tőkés a megtermelt árut értékesíti a piacon, azaz az árutőkét ismét pénztőkévé alakítja. A tőke így visszatér kiindulási állapotához, azonban a tőkésnek több pénze lett. A csere érték szerint megy végbe. Így feltehető a kérdés: ha a kapitalista a termékeket értékükön veszi és adja el, akkor hogyan juthat nagyobb összeghez. A polgári közgazdaságtan nem tudta megfejteni ezt a problémát, ehhez Marx kellett. Ez a folyamat csak azért lehetséges, mert a tőkés egy sajátos árut talált, amelynek elfogyasztása az új érték forrása: ez az áru pedig maga a MUNKAERŐ.

Az értéktöbblet termelése

Mi a munkaerő értéke? Minden áru értékét az előállításához szükséges munkával mérik. A munkaerőt a munkás testesíti meg, akinek önmaga és családja eltartásához létfenntartási eszközökre van szüksége. A munkaerő értékét e létfenntartási eszközök előállításához szükséges munkaidő határozza meg. Tegyük fel, hogy a létfenntartási cikkek naponta hat órányi munkaidőt képviselnek. Ha a munkaerőt vásárló kapitalista olyan pénzösszeget fizet, amely hat munkaórát képvisel, akkor a munkaerő teljes napi értékét fizette ki. Ha a munkás e szerint ledolgozta a hat órát, akkor kárpótolta őt a kiadásaiért, a munkaidő kifizetett napi értékéért. Ha a kapitalista így járt volna el, akkor a pénze nem változott volna tőkévé, nem hozott volna értéktöbbletet.

A munkásnak hat munkaórára van szüksége e példa szerint a 24 órás létfenntartásának biztosítására, de ez nem akadályozza meg a tőkést, hogy 12 órán át dolgoztassa embereit. A munkás tehát hat munkaóra értéktermékébe kerül, ő azonban 12 óra munka értékterméket szolgáltat. A különbözet naponta 6 órányi meg nem fizetett munkatöbblet. Az értéktöbblet létrejött, és a munkaerőre befektetett pénz tőkévé alakult át. Így már is világos, honnan származik az értéktöbblet. A munkaerőt alulfizetik, a meg nem fizetett munkát pedig a tőkésosztály elsajátítja. Ebből a meg nem fizetett munkából tartja el a tőkésosztály saját magát, ezen alapul a tőkés társadalmi rend, és egy kisebbség osztályának uralma a többség felett.

 

A tőkés kizsákmányolás

A bérmunkás munkaidejének egy része alatt létrehozza a saját ellátáshoz szükséges terméket. A munkaidőnek ez a része a szükséges munkaidő. Munkaidejének második részében, a többletmunkaidő folyamán a munkás értéktöbbletet hoz létre. Az értéktöbblet lesz az az érték, amelyet a munkás ingyen hoz létre, tehát amit a tőkés ellenszolgáltatás nélkül elsajátít. A kapitalista tőkéseket nem érdeklik a társadalom számára szükséges termelési eszközök és fogyasztási cikkek termelése, kizárólag az értéktöbblet növelése. A kapitalisták értéktöbblet-szomja csillapíthatatlan.

 

A tőke

A tőkés társadalomban a bérmunka kizsákmányolása – eszköz a kapitalista tulajdonában lévő érték megtartására és növelésére, a tőke hatalmának és uralmának kiterjesztésére. A tőke értéktöbbletet termelő érték.  A polgári közgazdászok szerint minden termelési eszköz tőke. Ez nem igaz, szándékosan elhallgatják, hogy csak akkor válnak tőkévé, amikor a munkások kizsákmányolásának eszközeivé válnak. A tőke nem „dolog”, hanem társadalmi viszony, amely azt fejezi ki, hogy a bérmunkásokat a termelési eszközök tulajdonosai kizsákmányolják. A tőke marxista-leninista értelmezése, amely szerint a tőke társadalmi viszony, feltárja a tőkés termelési mód lényegét: a munkaerejük eladásából élő bérmunkások osztályának kizsákmányolását a kapitalisták osztálya által.

A tőkén belül két részt lehet megkülönböztetni: az állandó tőkét, amelyet a termelési eszközökre (épületekre, gépekre, fűtőanyagra, nyersanyagra stb.) fordítanak, és a munkaerő vásárlására fordított változó tőkét. A tőke két része nem ugyanazt a szerepet játssza az értéktöbblet termelésében. Az állandó tőke, a termelési eszközök nem hoznak létre új értéket a termelési folyamatában. Az állandó tőke értéke egyszerre vagy részenként változatlan nagyságban megy át a késztermék értékébe. Más a helyzet a változó tőkével. Ez a termelés folyamán megnövekszik, értéktöbbletet hoz létre. Az értéktöbblet és a változó tőke közötti arány a munkás tőkés kizsákmányolásának fokát fejezi ki, és értéktöbblet-rátának nevezzük.

Az értéktöbblet növelésének két módja van. Az egyik a munkanap meghosszabbítása vagy a munkaintenzitás növelése. Az ezzel nyert értéktöbbletet Marx abszolút értéktöbbletnek nevezte. A kizsákmányolás fokozásának fokozása a szükséges munkaidő csökkentése. Az ennek következtében létrejött értéktöbbletet Marx relatív értéktöbbletnek nevezte el. Ha lehetséges volna, a kapitalista 24 órában határozná meg a munkanapot, mert minél hosszabb a munkanap, annál több értéktöbblet jön létre. Ezzel szemben a munkás érdeke a munkanap rövidítése. A munkásmozgalom első követelése a munkanap rövidítése volt. A munkanap hosszabbítását kizárólag a munkásmozgalom megmozdulásai tudják féken tartani. Ha ez sikeres, akkor a tőkések másik fegyverhez nyúlnak, a munkaintenzitást próbálják növelni, ezzel is abszolút értéktöbbletet termelnek. 

A relatív értéktöbblet termelésének módja az, hogy a kapitalisták változatlan munkanap mellett növelik a többletidőt, mégpedig olyanformán, hogy csökkentik a munkaidőnek azt a részét, amely a munkaerő értékének újratermeléséhez szükséges. Ezt úgy érik el, hogy növelik a munka termelő erejét azokban az iparágakban, amelyek a munkások számára létfontosságúak, s összességükben a munkaerő értékét meghatározó fogyasztási cikkeket termelik. Minél magasabb ezekben az iparágakban a munka termelékenysége, s minél kisebb termékeik értéke, annál rövidebb a szükséges munkaidő, tehát nagyobb lesz a többletmunkaidő, azaz az értéktöbblet is.

Csökken a szükséges munkaidő akkor is, ha emelkedik a munkatermelékenység azokban az iparágakban, amelyek a fogyasztási cikkek előállításához szükséges termelési eszközöket állítják elő.

Egyes kapitalisták külön értéktöbbletre is szert tehetnek. Ehhez azok jutnak, akik saját üzemeikben a többi üzemet megelőzve bizonyos technikai újításokat vezetnek be, A termelékenység így nő, az értéktöbblet is nő.

A relatív értéktöbblet-termelést elemezve Marx három szakaszt vizsgált:

1, az egyszerű kooperációt; 2, a manufaktúrát; 3, a gépi nagyipart.

Az egyszerű tőkés kooperáció jelentős számú bérmunkás összpontosítását jelenti egy bizonyos termékfajta előállítására. A technika a kézimunka színvonalán van, munkamegosztás nincs. A manufaktúra már munkamegosztáson, de még mindig kézi munkán alapul. A munkatermelékenység nagyobb, mint elődjénél. A manufaktúra azonban nem válhatott a termelés uralkodó formájává, a kapitalizmus csak úgy vívhatta ki teljes uralmát, hogy áttért a gépiparra. A gépipar tönkreteszi a kisüzemi termelést, kiterjeszti a tőke uralmát, megteremti az értéktöbblet-termelés legnagyobb arányú növelésének feltételeit. 

Elméletben:

A pénz és az értéktörvény

A Munkáspárt 2006 körül szerencsére elég sok mostanában a történés. Számos akcióban veszünk részt, amely A MI IDŐNK újságban is sok ismertetést megérdemel. Ezért sajnos hanyagolnunk kellett az Elméletben rovatot helyhiány miatt, ám annak fontossága miatt folytatni fogjuk a témát. Különösképp egy olyan világban, amelyet átsző a kapitalista világgazdaság, annak minden bajával együtt. Hogy megértsük a dolgozó tömegek gazdasági elnyomását, a svájci frank hiteles trükköket, az adósságcsapdát, a válságokat stb.., feltétlenül ismernünk kell az alapvető közgazdasági fogalmakat és a rájuk épülő marxista közgazdaságtant, amely előtt számos polgári közgazdász volt kénytelen az utóbbi időben meghajolni. Mivel 4 hét kihagyás volt az Elmélet rovatban, javasoljuk a III. évfolyam 29. számának újraolvasását az áruról.

A pénz

Az árucsere az emberiség történelmének hajnalán elég ritka és véletlenszerű volt. Terméket cseréltek másik termékre. Ahogy a társadalmi munkamegosztás fejlődött, a csere is rendszeresebbé vált, nőtt a cserére szánt termékek száma. Szükség volt olyan árura, ami egyfajta általános ekvivalens (egyenérték) szerepet töltött be, vagyis cserét közvetítő áru szerepére. (Hasonló szerepe van a modern világ börtöneiben a cigarettának, amely sokszor a készpénzt helyettesítő fizetőeszköz). Az emberek a termékeiket erre az általános ekvivalensre cserélték ki, íratlan szabály volt, hogy mindent lehetett érte venni és mindent el lehetett érte adni. Általános egyenérték volt például, a só, a réz, vas, marha, később egyre nagyobb szerepe lett a nemesfémeknek. Természetes tulajdonságaiknál fogva ezek a nemesfémek rendkívül alkalmasak az egyenérték szerepének betöltésére. Minőségük egyforma, könnyen osztható, nem romlik meg, stb. Ezek az anyagok – arany, ezüst – idővel spontán módon átvették az általános ekvivalens szerepét. A pénz különleges áru lett, amely valamennyi áru viszonylatában az általános egyenérték szerepét töltötte és tölti ma is be. A pénz mindenekelőtt valamennyi áru viszonylatában az értékmérő funkciót tölti be. Minden áru értékét pénzegységekben fejezik ki. Az áru pénzben kifejezett értéke az ára. A pénz ezenfelül betölti a forgalmi eszköz funkcióját. A termelő nem saját termékét cseréli már más termelő árujára, hanem pénzre cseréli azt, majd a pénzt elkölti arra, amire szüksége van. Az áruforgalom képlete e szerint: áru – pénz – áru.

Az áruforgalom lebonyolításához szükséges pénz mennyiségét az áruk árának és a pénzegységek forgási számával elosztott összege határozza meg. Ha egy országban évente 10 milliárd egységnyi (forint, dollár, stb.) árut értékesítenek, és minden pénzegység 10 forgást végez, akkor 1 milliárd pénzegység szükséges az összes árutömeg forgalmának lebonyolításához.

A forgalomban az aranyérmeket később ezüst-, réz-, végül papírpénzekkel helyettesítették. Az állam által kibocsátott papírpénz helyettesíti az aranyat, értékét az ad neki, hogy az adott nemzeti bank garanciát vállal érte, hogy szükség esetén azt aranyra hajlandó cserélni. Az aranyat képviselő papírpénz mennyiségének egyenlőnek kell lennie annak az aranynak a mennyiségével, mely mint forgalmi eszköz szükséges az adott volumenű forgalom lebonyolításához. Ha a forgalomba hozott papírpénz mennyisége nagyobb az áruforgalom ellátásához szükséges teljes értékű aranypénz mennyiségénél, akkor elértéktelenedik. Ha valamely országban az áruforgalom 1 milliárd arany pénzegységet igényel, az állam viszont 2 milliárd papír pénzegységet hoz forgalomba, akkor egy bizonyos címletű papírpénzért, mondjuk egy tízdollárosért, csak annyi árut lehet vásárolni, mint amennyit 5 aranydollárért. A papírpénz mértéktelen kibocsátása miatt elértéktelenedik, ez az infláció. Ha infláció van, akkor a munkabérből élők életszínvonala hanyatlik. A pénz továbbá a burzsoák felhalmozási eszköze. 

Az értéktörvény

Az értéktörvény az árutermelés gazdasági törvénye, amely szerint az árukat a termelésükre fordított társadalmilag szükséges munka mennyiségének megfelelően cserélik ki egymásra. Az értéktörvény hatására az áruk ára értékük körül mozog. Az árutermelés viszonyai között minden egyes termelő a többitől különállóan dolgozik, s az árut piacra termeli, ahol a kereslet nagyságát egyetlen termelő sem ismeri előre. A termelés ilyen anarchiája közepette a kereslet és a kínálat összhangja csak véletlenül, állandó ingadozások közepette jöhet létre. Ennek folytán az áruk ára minduntalan eltér az értéküktől. Ha a kínálat meghaladja a keresletet, az árak csökkennek, ha a kereslet nagyobb, akkor a termék magasabb áron is eladható. Az áruk ára állandóan az értékük körül ingadozik. Ha az áru ára magasabb, mint az értéke, akkor növelik a termelését, majd a kínálatát is, ami az árak esését vonja maga után.  Ha az érték alá esik, akkor megint csökken a termelés, újra hiány keletkezik...

A magántulajdonon alapuló társadalomban az értéktörvény a konkurencia révén szabályozza azokat az arányokat, amelyekben a társadalmi munka és a termelési eszközök elosztódása a gazdaság különféle ágai között végbemegy. AZ árak szüntelen ingadozása az árutermelők egy részét arra készteti, hogy hátat fordítson azoknak a termelési ágaknak, amelyekben a kínálat meghaladja a keresletet, s az árak az érték alá süllyednek. Az árak süllyedése az árutermelők különböző csoportjaira nem egyformán hat. Aki ügyesebb, merészebb, megszilárdíthatja pozícióit, a kevésbé szerencsések pedig tönkremennek. Ez árak szüntelen ingadozása azzal a következménnyel jár, hogy egyesek a termelők tömegeinek tönkremenetele árán meggazdagodnak. De a konkurencia a kistermelőket nemcsak az árak ingadozása miatt teszi tönkre, őket az sem menti meg, ha az árut értékükön adják el. Az értéktörvény a termelőerők spontán fejlődésének törvénye. Azok az árutermelők, akik fejlettebb technikát alkalmaznak, kedvezőbb helyzetbe kerülnek, mert a társadalmilag szükséges ráfordításoknál kisebb ráfordítással állítják elő áruikat. Ugyanakkor sok termelő egy bizonyos termékenység előállítására a társadalmilag szükséges munkaráfordításnál nagyobb mennyiségű munkát fordít, így azután nem tudják megállni helyüket az erősebb versenytársakkal folytatott konkurencia-harcban. Ennek következtében a termelők elenyésző kisebbsége tőkéssé válik, a nagyobb részük pedig tönkremegy és kénytelen áruba bocsátani munkaerejét. A termelési eszközök egyre inkábba a tőkések kezében összpontosulnak, így az egyszerű árugazdaság tőkés gazdasággá alakul át.

Tehát az árugazdaságban az értéktörvény a konkurencia-harc révén három fontos funkciót tölt be:

- szabályozza a munkaerőnek és a termelési eszközöknek a gazdasági ágak közötti elosztódását

- a technikai haladás hajtóerejének szerepét tölti be

- a kisárutermelők pusztulása, tönkrejutása árán a tőkés viszonyok fejlődéséhez vezet.

 

Elméletben:

A kapitalizmus politikai gazdaságtana

 Előző elméleti cikkeinkben már szó esett a filozófiáról, és legutóbb lezártuk a történelmi materializmus témakörét is. A filozófia sokak számára száraz téma lehetett, akárcsak a történelmi materializmus. A világunk és a körülöttünk zajló cselekmények, de még saját életünk ismeretéhez is elengedhetetlenek ezek a tudományok. A kapitalizmus politikai gazdaságtana is száraznak tűnik első hallásra, másodikra is talán az lesz: a profit, árutermelés, értéktörvény nem túl vonzó témák a mai fiatalság számára, azonban az imperializmus működésében már sok tekintetben izgalmas lesz ráismerni a saját világunkra. Ráadásul úgy, hogy az imperializmus elemzését még Lenin végezte el, mintegy 100 évvel ezelőtt... azóta is igaza van.

A tőkés viszonyok kialakulása

A tőkés termeléshez két feltétel szükséges. A fő termelési eszközöknek a kapitalisták tulajdonában kell koncentrálódniuk és a társadalom másik, jelentős része pedig nem rendelkezhet termelőeszközökkel. Ennél fogva a dolgozók bérmunkásként eladják a munkájukat a tőkésnek, különben éhen halnának. Ez több száz év óta semmit sem változott. A hűbéri társdalomban a parasztoknak voltak saját termelési eszközeik, mégis kizsákmányolhatóak voltak, idővel lassan megfosztották őket tőlük, és kialakulhatott a tőkés társadalom. A termelőket elválasztották a termelési eszközöktől. A társadalom fő kizsákmányolójává a bérmunkások hadával rendelkező tőkések léptek elő. A tőkés termelésre való átállás egy egész történelmi korszakot ölelt fel. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet a következő vonásokat foglalta magában: a hűbéri társadalom alapjai megdőltek, a parasztokat és kézműveseket tönkretették, a tőkések nagy vagyonokat halmoztak fel azzal, hogy kifosztották a gyarmatokat, művelték a rabszolga-kereskedelmet, uzsoráztak, kalózkodtak. A falvakból elűzött vidéki parasztság, mint bérmunkás helyezkedett el a városokban. A kapitalista tőkések nem csak az éheztetéssel, de közvetlen erőszak alkalmazásával is behajszolták a parasztokat és kézműveseket az üzemeikbe. „A tőke tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva jön a világra.” – Marx

A bérmunkások, proletárok megjelenése és a nagy vagyonok felhalmozása, egyszerre ment végbe. Marx ennek a két folyamatnak az egységét eredeti tőkefelhalmozásnak nevezte. Ezt meg kell különböztetni attól a későbbi tőkefelhalmozástól, ami a burzsoá üzemekben nap mint nap végbemegy. Eredeti tőkefelhalmozás természetesen nem csak a múltban volt, ma is alkalmazzák gyarmatokon és gazdaságilag elmaradottabb országokban. Az eredeti tőkefelhalmozás korában alakultak ki a tőkés viszonyok, megjelent az új kizsákmányoló osztály és mellette a bérmunkások, proletárok osztálya. Ez Nyugat-Európában a XVII-XVIII. század polgári forradalmaiban ment végbe. A burzsoázia nem csak gazdasági, de politikai erővé is vált. Oroszországban ez később kezdődött el.

Árutermelés, áru, értéktörvény

A kapitalizmus az árutermelés legfejlettebb formája. Ezért Marx „A tőke” című művében a kapitalizmus vizsgálatát az áru elemzésével kezdni. „Az árucsere a burzsoá (árutermelő) társadalom legegyszerűbb, legközönségesebb, legalapvetőbb, legtömegesebb, legmindennapibb, milliárdszor előforduló viszonya” – ezt már Lenin fogalmazta meg. Marx az áruban és az árucserében a kapitalizmus ellentmondásait és sajátosságait csírájában tárta fel. Az árutermelés cserére és eladásra szánt termékek termelése. Az árutermelés a naturális gazdálkodást váltotta fel, amely a rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban is uralkodó jellegű volt. Az árutermelés kezdete azonban már az ősközösségi rend felbomlására tehető.

Az áru

Nem minden munkatermék áru. Ha valaki csak saját vagy családja szükségleteit állítja elő, akkor a terméke nem áru. Áruvá az a munkatermék válik, amely csere (adás-vétel) útján jut el a fogyasztóhoz. Az árunak két tulajdonsága van: alkalmas valamely emberi szükséglet kielégítésére, azaz használati értéke van; a másik tulajdonsága, hogy kicserélhető más árura, azaz csereértéke is van. A csere azt is jelzi, hogy az árukban valami közös összehasonlítása alap van. Ez a közös tulajdonság pedig nem a fizikai tulajdonságában lakozik (alak, szín, forma, anyag), hiszen abban igenis nagy különbségek tapasztalhatóak, a közös vonásuk, hogy emberi munka termékei. Minden áru megalvadt emberi munka. A bennük testet öltött munka révén pedig az áruk értékek. Az árucsere során meghatározott arányok nem önkényesek, hanem meghatározottak. A csere mennyiségi arányát kifejező csereérték az áru értékének csupán a megjelenési formája. Az áru a használati érték és az érték egysége. Az áru értékének nagyságát pedig a munka határozza meg. De NEM az a munka, amelyet egy bizonyos áru előállítására fordítottak. Egyforma termékeket különböző emberek különféle munkaeszközök segítségével, különböző idő alatt, vagyis nem egyforma mennyiségű munkaráfordítással készíthetnek el. Az értéket azonban nem az egyéni munkaidő határozza meg, hanem az a munkamennyiség, amely egy bizonyos társadalomban egy bizonyos árufajta termeléséhez szükséges. Ezt a munkát társadalmilag szükséges munkának nevezik, és a munkaidővel lehet mérni. Marx írta: Társadalmilag szükséges munkaidő az a munkaidő, amelyre szükség van ahhoz, hogy valamely használati értéket a meglevő társadalmilag átlagos ügyességi és intenzitási foka mellett előállítsunk”. Az áruk értéke a társadalmi munka termelékenységének növekedésével csökken, mert az áru előállításához egyre kevesebb munka, egyre kevesebb munkaidő szükséges.

Az áruban teste öltött munka

Az áruk munkaértékéről szóló tanítás nem Marx ötlete, hanem Adam Smith és David Ricardo közgazdaságtani klasszikusok munkája. Marx volt azonban az első, aki ezeket az elméleteket következetesen kifejtette. Ő volt az, aki kimutatta az árut termelő munka kettős jellegét. Megállapította, hogy az áru két tulajdonságát – a használati értéket és az értéket az áru termelésére fordított munka kettős jellege határozza meg. Az áru használati értékét valamely szakma munkája, a konkrét munka hozza létre. A használati értékek ugyanolyan sokfélék, mint a munka konkrét fajtái, amelyeknek létüket köszönhetik. A munka fajtái az eljárások és az alkalmazott munkaeszközök tekintetében különböznek egymástól. Minden használati értékben egy meghatározott fajta konkrét munka ölt testet. De bármilyen dolgot állítanak elő, a munka- konkrét sajátosságaitól függetlenül – mindig emberi energia – fizikai, idegi, szellemi energia – felhasználását jelenti, s ebben az értelemben egyenlő emberi munka, munka általában. Az áru értékét az elvont munka hozza létre. Az elvont munka emberi munkaerő felhasználása általában, a felhasználás formájától függetlenül. Az elvont munka és a konkrét munka az áruban testet öltött munka két oldala. „Minden munka egyrészt emberi munkaerő kifejtése fiziológiai értelemben, és e tulajdonsága folytán, mint egyenlő vagy elvont emberi munka, képezi az áruk értékét. Másrészt minden munka emberi munkaerő kifejtése különleges célmeghatározta formában, és e tulajdonsága folytán, mint konkrét hasznos munka, használati értékeket termel.” (Marx: A tőke). Ahogy egy használati érték minőségileg különbözik más használati értéktől, úgy különbözik egy konkrét munka is a másiktól. Ugyanúgy, ahogy egy áru értéke mennyiségileg különbözik a másik árutól, úgy a bennük testet öltött elvont munka is csak mennyiségileg különbözik. Az emberek az árucserével különböző munkákat hoznak közös nevezőre. A csereviszony mögött a társadalmi munkamegosztás rejlik. A piaci csereviszonyok az árutermelők között a társadalmi termelésben kialakult kölcsönös viszonyokat fejezik ki. Ezért az érték, az értékviszony sem a dolgok közötti viszonyt, hanem emberek, árutermelők közötti viszonyt fejez ki. Az érték társadalmi, termelési viszony, amelyet csak leplez a dologi burok, s amely dolgok viszonyán keresztül mutatkozik meg. Az áru értékét a termelésre fordított munka hozza létre, de ez az érték csak a cserében, az egyik árunak egy másikkal való közös nevezőre hozásával tűnik ki.

Elméletben: A társadalmi haladás

A társadalmi haladás fogalma már jóval Marx előtt világos volt, még a polgári ideológusok számára is, sőt ők vetették fel azt a kapitalizmus fejlődésének korai szakaszában, mikor észrevették, hogy a feudalizmus keretei között alakult ki a tőkés termelési mód, amely felváltotta a történelmileg fejletlenebb gazdálkodási formát. A fiatal –akkor még forradalmi- burzsoázia ideológusai felléptek a társadalmi és állami rendszer isteni eredetének megváltoztathatatlansága ellen. Herder, német ideológus szerint a történelem a fejlődés egységes láncolata, mely során a különböző alakulatok láncszemszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ezzel szinte kimondta a minőségi ugrás fogalmát, sajnos azonban idealista felfogással magyarázta ezt a folyamatot, szerinte a történelmi fejlődés fokmérője, hogy milyen szinten áll a kultúra, a tudomány, a művészet, a vallás és az állam fejlettsége. Ebben pedig nem volt igaza, hiszen például magas tudományos fejlettségű államok is alkalmazhatnak rabszolgamunkát. Számos francia filozófus foglalkozott ezzel a haladással, tökéletesedéssel. A polgári filozófusok szintén, ám ez csak addig tartott, amíg a tőkés termelés ki nem alakult, onnantól kezdve nem állt érdekükben a haladás, és igyekeztek az adott termelési módot konzerválni, a haladás gondolatának hátat fordítottak. Nietsche azt is felvetette, hogy nem progresszió, nem előrehaladás történik, hanem örökös visszakanyarodás, a fejlődés egyszer már túlhaladott formáinak, fokainak megismétlése. Ezt a nézetet a materialista dialektika szemléletét használva a későbbi marxisták is osztják, csak náluk a fejlődés spirálszerű, tehát magasabb szinten ismétlődik meg az adott társadalmi egység. Később megjelentek polgári burzsoá filozófusok, amelyek egyenesen kétségbe vonták a fejlődés szükségességét és a folyamatosságát. Ezek a tételek teljesen tudománytalanok, hiszen a történelmi fejlődés során egyik társadalmi forma talaján alakult ki valamely új termelési mód, amely utat törve magának forradalmasította az addigi gazdasági-társadalmi képződményt és valami új minőség alakult ki. A fejlődés szükségességének tagadása pedig kizárólag az adott rendszer haszonélvezőinek a lételeme.

Marx és Engels szemével

Elsőként Marx és Engels alapozta meg tudományosan a társadalmi haladást: a dialektikus materialista történetfelfogás alapján. Szerintük a történelem egymást váltó nemzedékek sorozata, melyben minden nemzedék felhasználja az őt megelőző nemzedékektől örökölt termelőerőket, s ennek folytán egyrészt teljesen megváltozott viszonyok között folytatja az örökölt tevékenységet, másrészt módosítja is azt az új viszonyoknak megfelelően. A társadalmi fejlődés szigorúan meghatározott fokokon megy keresztül. A fejlődést tekintve meg kell vizsgálni, hogy mely preferenciák okozzák a fejlődést, mi adja a társadalmi fejlődés lényegét. A válasz pedig a termelőerők. Ezek határozzák meg a társadalmi szervezet összes többi oldalát. Ezeknek állapotától, fejlettségétől függnek az emberek termelési viszonyai a társdalomban, amelyek közvetlenül befolyásolják a felépítménybeli jelenségek és viszonyok egész rendszerét, s meghatározzák azok fejlődésének jellegét és irányát. A termelőerők fejlettsége megmutatja, mennyire uralkodik az ember a természet felett, a termelőerőktől függ a társadalom által megtermelt anyagi javak összmennyisége, s egyszersmind az a munkamennyiség is, amelyet a társadalom a termelési eszközök, a tudomány, a művészet fejlesztésére és a társadalmi élet más területeinek fejlesztésére fordít. A termelőerők fejlettsége ily módon a fő mutatója a valamely nép által elért társadalmi haladásnak. A termelőerők fejlettsége azonban nem elég ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen szinten áll egy nép történelmi fejlődése. A termelőerők fejlettsége csupán végső soron határozza meg a társadalmi organizmus lényegét, a társadalmi életre a termelési viszonyok gyakorolnak közvetlen hatást. Ha egy nép társadalmi fejlettségét vizsgáljuk és kizárólag a termelőerők fejlettségét vesszük figyelembe, akkor egy kategóriába helyezhetünk más történelmi szinten elhelyezkedő országokat. Az adott termelőerőknek megfelelő termelési viszonyok nem automatikusan váltják fel az elavult formákat, ehhez egyéb feltételek is kellenek (lásd a társadalmi és szocialista forradalom témaköreit). Volt olyan történelmi korszak, amikor a Szovjetunió és a tőkés országok (Anglia, USA, Franciaország) azonos technikai fejlettségi szinten állt, tehát azonos volt a termelőerők fejlettsége, azonban ezeket az országokat nem lehet egy kategóriába helyezni. Egyes polgári ideológusok megpróbálták, persze nem hibát vétettek, hanem szándékosan próbáltak a kapitalizmus és a szocializmus közé egyenlőségjelet tenni, ami a fejlettséget illeti. Tehát a társadalmi haladás objektív kritériuma egyrészt a termelőerők fejletsége, másrészt azoknak a termelési viszonyoknak a fejlettsége, amelyeknek keretei között az illető termelőerők funkcionálnak és fejlődnek. A termelőerők fejlettsége megmutatja, mennyire állította az ember saját szolgálatába a spontán természeti erőket, a termelési viszonyok pedig azt, hogy milyen mértékben uralkodik a társadalom spontán erői fölött, mennyire szabadult ki ezeknek az erőknek a fogságából. 

Elméletben: Az egyén és a társadalom

A Marx előtti szociológusok nem tudták helyesen megoldani az egyén és a társadalom viszonyának kérdését: vagy szembeállították egymással vagy azonosították őket. Mindkét irány pontatlan, leegyszerűsítő és helytelen. Ezek az idealista magyarázatok nem teszik lehetővé, annak megválaszolását, mi az ember lényege. Az idealista filozófusok általában egy „elvont, általában vett emberből” indultak ki. Tulajdonságai általánosak, örök érvényűek, ami nem veszi figyelembe a változás törvényeit. Ezért ilyen „általában vett ember” nem létezik és nem is létezhet. Az egyént nem lehet elszakítani így a társadalomból, mert csak társadalomban születhet, növekedhet, fejlődhet, és alakulhat ki. A társadalom tehát szükségszerűen rányomja az emberre a bélyegét. Lenin szerint lehetetlenség, hogy valaki társadalomban éljen, ugyanakkor függetlenedjen ettől a társadalomtól. A társadalom meghatározó módon befolyásolja az egyén kialakulását, de a társadalom típusa a történelemben mindig változik, következésképp az egyének is változnak.

Az egyén és a társadalom egysége az ősközösségben

Az ősközösségi rendszerben élő emberek nagyon specifikusak. Mivel a munka közösségi tevékenység volt, a közösséghez tartozó egyének cselekedeteinek célja és értelme egybeesett a társadalom egészének érdekeivel. Az egyén és a társadalom itt egységes, az összetartozás elve uralkodik.

Az egyén és a társadalom viszonya az antagonisztikus társadalmakban

Az antagonisztikus társadalom kialakulása –amelyben a termelési eszközökhöz való viszonyukat és érdekeiket tekintve is antagonisztikusan ellenséges osztályok állnak szemben egymással – oda vezet, hogy az egyes egyén érdekei ellentmondásba kerülnek az egész társadalom érdekeivel. Ezt a szembenállást az osztálytársadalom sajátosságai határozzák meg.  Az ősközösség felbomlása után kialakult az individualizmus. Az osztálytársadalomban az egyén kialakulására és fejlődésére gyakorolt hatás elsősorban az egyén adott osztályszármazása által meghatározott. Az egyéniséget tehát az osztályok határozzák meg elsősorban, és mivel a különböző társadalmi osztályok között ellentétek feszülnek, az egyének is ellentétes jegyeket vehetnek magukra adott társadalmon belül. Ennek ellenére megtalálható sok általános érvényű vonás, mely az elnyomókra és az elnyomottakra is egyaránt jellemző, ez magyarázható a közös kultúrával, hagyományokkal, szokásokkal, földrajzi helyzettel, nemzeti sajátossággal stb.

Az egyén és társadalom a szocializmusban és a kommunizmusban

Az új, szocialista rendszerben a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak, melyben újra előkerül az ősközösségihez hasonló együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási, elvtársi viszony. A termelési eszközök társadalmi tulajdona egyesíti az emberek közös gazdasági érdekeit, megszilárdítja a társadalmi, politikai és eszmei egységüket. Ez a viszony különbözik az antagonisztikus társadalomtól is és különbözik az ősközösségi kollektívától is. Az ősközösségben a közösség alapja a fejletlenség volt, tehát minden a társadalom minden tagja rákényszerült az egységes munkára, és még így is nehézkes volt megteremteni az önellátáshoz szükséges feltételeket. A szocializmus kialakulásának alapfeltétele viszont a termelőerők magas fokú fejlettsége. A szocializmus az egyetlen társadalmi alakulat, amelyben a társadalom érdekeltté válik abban, hogy minden tagja fejlődjék. Az ősközösségi társadalom nem tette lehetővé a személyiség sokoldalú fejlődését a fizikain kívül, hiszen a mindennapokban az életben maradásért kellett maximálisan küzdeni. Az osztálytársadalmakban kizárólag csak a kiváltságosok számára volt elérhető a minőségi sport, kultúra, a művészetek, a könyvek, a szórakozás, a hobbi és a szabadidő. A szocializmusban mindez a társadalom dolgozói számára is elérhetővé válik és elérhetővé is vált. Magyarországon óriási iskolaépítések zajlottak, kulturális központok, művelődési házak nyíltak, még a vidéki falvakban is, óriási mennyiségű könyv került forgalomba, amit a társadalom immár olvasni is tudott, hiszen a felszabadulás előtt, még sokan teljesen analfabéták voltak. Természetesen a szocializmus és kommunizmus építése során is felmerülnek nehézségek, és nem zárható ki, hogy az egyén ne kerüljön ellentmondásba a szocialista társadalommal. Előfordulhat, hogy emberek tudata lemarad a társadalmi léttől, és társadalomellenes cselekedetek kezdődnek. Akármilyen nagyok is a szocializmus vívmányai a társadalmi egyenlőség terén, nem tudja kiküszöbölni az egyenlőtlenség elemeit bizonyos szférákban. A szocializmus nem teremt teljes egyenlőséget a fogyasztási cikkek elosztásában, ennek folytán az anyagi helyzet sem egyenlő, tehát az egyéniség fejlődése sem egyenlő. Ráadásul megvan a vidék parasztsága és a városi ipari munkásság közötti társadalmi-kulturális különbség. Ennek megoldására hivatott a kommunizmus, amikor a két szocialista tulajdonforma összeolvad egységes kommunista tulajdonná.

Elméletben:

A néptömegek és a személyiség szerepe a történelemben

A néptömegek mint a társadalmi fejődés döntő ereje

A Marx előtti szociológusok a történeti fejlődés szempontjából a szellemi princípiumot helyezték minden fölé. A történelemformálást szerintük a nagy személyiségek csinálják, nem pedig a termelő néptömegek. A tömeget vak és tehetetlen erőnek nyilvánították, ellenben a művészek, politikusok, egyeduralkodók és tudósok nagy szerepet kaptak. Sőt, egyesek odáig elmentek,  hogy a népet a történelmi haladás akadályaként jelölték meg. A marxizmus tudományosan megcáfolta ezeket a tudománytalan elméleteket, amelyek az uralkodó osztály érdekeinek megfelelően meghamisították a valóságot. Marx és Engels megállapította a termelés meghatározó szerepét a társadalmi fejlődésben (lásd korábbi elméleti cikkeink), és arra a következtetésre jutottak, hogy a társadalmi haladás fő erejét nem az egyes személyiségek, hanem a néptömegek alkotják. De kik a néptömegek? A néptömegeket főképpen azok az osztályok és társadalmi csoportok alkotják, amelyek munkájukkal biztosítják a társadalom létezését és fejlődését; ezek elsősorban az anyagi javakat alkotó, a lakosságot ellátó dolgozók, a termelési folyamattal kapcsolatban lévő műszaki értelmiség, a tudósok, a kultúra és a művészet területén dolgozók, a felnövekvő nemzedék nevelői, oktatói, stb. A néptömegek összetétele nem állandó. A rabszolgatartó társadalomban a rabszolgák, a kézművesek és a vagyontalan szabadok alkották a néptömegeket; a feudalizmusban a parasztok, az iparosok és a születő polgárság; a kapitalizmusban a proletariátus, a parasztság, a kis- és középpolgárság, amely érdekelve volt a társadalom fejlődésében, valamint az értelmiség; a szocialista társadalomban a munkásosztály, a szövetkezeti parasztság, az értelmiség, a kizsákmányoló osztályok megszűnte után pedig az egész lakosság. A néptömegek, mint a fő termelőerő hozzák működésbe a munkaeszközöket, ők végzik el a társadalom fennállásához szükséges anyagi javak termelését. Ezzel nem merül ki a néptömegek haladásban betöltött szerepe, a termelőerők fejlesztésével aktívan közreműködnek a régi termelési viszonyok újjal történő felváltásában, a társadalmi és politikai rendszer megváltoztatásáért vívott harcban. Minden új, a fejlettebb termelési módot képviselő osztály csak akkor arathat győzelmet, ha a néptömegekre támaszkodik, amelyek minden társadalmi forradalom fő mozgatóerejét jelentik. A társadalmi forradalomban a néptömegek saját közvetlen céljaikért harcolnak, meg akarják változtatni anyagi helyzetüket, elő akarják segíteni új termelőerők kibontakozását, biztosítják a társadalmi haladást. Lenin szerint a forradalmi időszakban a nép alkotókészsége milliószor akkora, mint a nyugodt időszakokban. „A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei.” A nyugodt időszakokban is szerepe van a néptömegeknek, igyekeznek megakadályozni az elnyomók törekvéseit a dolgozó osztályok, a béke, a nemzeti függetlenség és a demokrácia ellen. A néptömegek nem csak a társadalmi, gazdaság és politikai területen alkotnak meghatározót, hanem jelentősen hozzájárulnak a szellemi kultúra fejlődéséhez, a tudományok és a művészetek területén. „A nép – írta Gorkij- nemcsak az összes anyagi értékeknek teremtője, hanem a szellemi értékeknek is egyetlen és kiapadhatatlan forrása; az alkotás idejét, szépségét és zsenialitását tekintve az első filozófus és költő, minden nagy éposznak, az összes tragédiáknak és köztük a legnagyobbnak: a világkultúra történetének szerzője.” Nem véletlen, hogy a történeti fejlődés azon időszakaiban figyelhető meg a kultúra és a művészet felvirágzása, amikor a művészet harcra kel az elavult társadalmi formák ellen, hogy érvényre juttassa a népben kialakuló haladó tendenciákat, amikor kifejezi a társadalom többségének törekvéseit, gondolatait, vágyait. A társadalmi haladással párhuzamosan a tömegek jelentősége egyre felértékelődik. A dolgozók aktivitása sokkal nagyobb a szocialista társadalomban, mint a kapitalistában, és jóval több, mint a feudális vagy a rabszolgatartó társadalom idején.

A személyiség szerepe a történelemben

A marxizmus rámutat, hogy a néptömegek szerepe meghatározó a történelemben, ám nem tagadja a személyiség szerepét. Egyes kiemelkedő személyiségek is hatást gyakorolnak a történelem menetére, a társadalmi fejlődésre, sőt kiemelkedő személyiségek tevékenysége nélkülözhetetlen a társadalmi haladás megvalósulásához. Társadalmak és közösségek nem boldogulnak vezetők nélkül. A vezetőknek (állam, osztály, párt) kell kidolgozniuk a társadalom akcióprogramját és megszervezni az embereket a végrehajtásra. A nagy személyiségeknek a társadalom fejlődésére gyakorolt hatása attól függ, mennyire ismeri fel a társadalom valóságos szükségleteit, mennyire juttatja kifejezésre korának szükségszerű tendenciáit, és segíti elő azok megvalósulását. Amikor a XVIII. század második felében Franciaországban történelmi szükségszerűséggé vált a feudális politikai intézményrendszer felváltása, azok lettek a nagy személyiségek, akik ezt időben felismerték. Nagy személyiségek akkor jelennek meg, amikor a társadalomnak szükségük van rájuk. A körülmények által vezető szerepre kijelölt nagy személyiség bizonyos hatást gyakorol a társadalmi fejlődés menetére, az események lezajlására, meggyorsíthatja, lassíthatja azt, de nem változtathatja meg a történeti haladás irányát, mert a társadalmi fejlődés objektív törvényei, s nem a nagy személyiségek akarata szabja meg. A személyiségek tekintetében figyelembe kell venni, hogy melyik osztály képviselője. Ha az illető személyiség a történelmileg elavult osztályt képvisel, tevékenysége akadályozza a társadalmi fejlődést, ha viszont történelmileg feltörekvő osztály érdekeit fejezi ki, erősíti és meggyorsítja a társadalmi haladást.

Elméletben

A tudomány

A társadalmi tudatformák közül részletesen foglalkoztunk a politikai ideológiával, a jogi tudattal, az erkölccsel és a művészettel. A vallás már szerepelt külön egy korábbi cikkünkben. A tudomány az utolsó tudatforma, amivel foglalkozunk.

A tudomány fogalma

A tudomány is alapvető társadalmi tudatforma: a természetről, a társadalomról és a gondolkodásról az emberek által megszerzett ismeretek összessége vagy rendszere. Alapvető feladata, társadalmi funkciója a valóság megismerése, a valóság funkcionális és fejlődéstörvényeinek feltárása.

A tudomány ítéletekben, elméletekben, fogalmakban és következtetésekben tükrözi az objektív igazságot. A tudományhoz tartoznak ezen kívül a tényanyagok, adatok és a hipotézisek (bizonyításra vagy cáfolásra váró feltételezések). A tudomány tükrözi a társadalmat és a természetet is, ennél fogva megkülönböztetünk társadalomtudományokat és természettudományokat. A kettő közötti viszony nem élesen elhatárolt, hiszen természet dialektikus fejlődése vezetett a társadalmak fejlődéséhez. Az általános iskolai diszciplínák közül a földrajz tárgya egyszerre természettudományos (csillagászat, meteorológia, geológia) és társadalomtudományos (népességrajz, gazdaság, régiók). A társadalom és a természet kapcsolatáról a történelmi materializmussal foglalkozó cikksorozatunkban részletesen foglalkoztunk, itt csak visszautalunk rá.

 

Tudomány és termelés

A tudomány egyik célja, hogy feltárja a termeléshez szükséges nélkülözhetetlen információkat, a termelés pedig ezekre alapozva megoldja a rá váró feladatokat a természet valamely oldalának célszerű megváltoztatásával. A tudomány e szerint óriási hatással van a termelésre. Ám ez fordítva is igaz, sőt a termelés sokkal nagyobb hatással van a tudományra. A termelés feladatokat ad a tudomány számára, hogy azt tanulmányozza és oldja meg. Az aritmetika és geometria fejlődésére azért volt szükség, hogy az ókori világban ki tudják pontosan mérni a földterületeket. A mechanika fejlődésére is szükség volt, mert óriási terheket kellett megemelni. Az elektromosság tudományos kutatása sem fejlődött addig, amíg rá nem jöttek, hogy a termelésben is felhasználható, innen rohamos fejlődése indult meg. A biológia a mezőgazdasági gyakorlat szükségleteit elégítette ki.

A termelés „viszonzásképp” ellátja a tudományt műszerekkel, technikai berendezésekkel. Különösképp a modern világban mutatkozik meg, hogy manapság egy labor sem működhet egyszerű számítógépek nélkül. Az atommagkutatás nem halad részecskegyorsítók nélkül és nincs sejtkutatás mikroszkópok nélkül.

A termelés oly módon is hat a tudományra, hogy gazdag tényanyagot bocsát rendelkezésére. Ezeket az információkat a tudomány analizálja és levonja a következtetéseket.

A tudomány függése a termeléstől természetesen nem abszolút. A tudománynak is van önállósága, ez abban is megmutatkozik, hogy nem csak a termelés aktuális állapotától függ, hanem hogy korábban milyen eredményeket értek el. Vannak tudományterületek, amelyek nem a termelés miatt fejlődtek, mint az atomelmélet. Ez a tudomány saját problémáinak megoldására kapott eredmény. A tudomány állapota tehát nem mindig felel meg a termelés állapotának, azt meg is előzheti és el is maradhat tőle.

 

A tudomány összefüggése az alappal és a felépítménnyel

A tudomány annak ellenére, hogy alapvető társadalmi tudatforma, lényegesen különbözik a többitől. Ez leginkább a felépítménnyel való összefüggésre vonatkozik. Más tudatformák –jogi, erkölcsi, politikai, stb...- a felépítménybeli jelenségekhez tartoznak, a tudomány viszont azonban máshogy viselkedik. (Ez a kérdés a marxisták között is vitatott, többen nem sorolják a felépítményhez.) Azon elmélet szerint, hogy a tudomány nem tartozik a felépítményhez, a tudomány alapvető tartalmát megfelelő elméletekben, törvényekben és fogalmakban kifejezett objektív igazságok alkotják. Ez az igazság pedig nem függ sem az embertől, sem az emberiségtől, sem a tudattól, a dolgok valóságos állását tükrözi. Ha pedig ez így van, akkor a tudomány nem tartozhat a felépítményhez, mivel annak igen fontos vonása a gazdasági alaptól való függése és az alapból következő osztályoktól való függése. Elsőre úgy tűnik, hogy a társadalomtudományok az alaptól függnek, osztályérdeket fejeznek ki és védelmezik, tehát ezért sok szerző a felépítményhez sorolja őket. A társadalomtudományok tartalma akkor tartozik a felépítményhez, ha megfelel az uralkodó osztály érdekeinek, viszont ha azzal ellentmondanak, akkor az uralkodó osztály elveti őket, megpróbálja bizonyítani tévességüket, s olyan elméletekre támaszkodnak, amelyek nem igazak és nem tükrözik az dolgok reális állását. Legjobb példa erre a kommunista hisztériakeltés. Az uralkodó osztály, a kizsákmányolók érdekével ellentétes olyan politikai erők fellépése, amelyek igazságos, kizsákmányolástól mentes társadalmat akarnak építeni, ezért olyan elméletekre (a soha nem létező”kommunizmus bűnei”), olyan irodalmakra (Kommunizmus fekete könyve), olyan propagandaszerű összemosásra (nácizmus és kommunizmus közé egyenlőségjelet tesznek, összemossák a sztálinizmust a kommunizmussal) támaszkodnak, melyek hazugságok, ferdítések, azaz nem tükrözik az objektív valóságot. A felépítményhez társadalmi nézetek tartoznak, amelyek kifejezhetnek osztályérdeket. A társadalomtudományok viszont nem rendelkeznek a felépítményre jellemző vonásokkal, mert objektív igazságokat fejeznek ki, az embertől függetlenek. Az ideológiai felépítményhez tartozó társadalmi nézetek egybeeshetnek a társadalomtudományokkal, támaszkodhatnak rájuk, tudománnyá téve az ideológiát. A marxista-leninista tanítás ezért egyben ideológia és tudomány is, szemben a tőkés országokkal, ahol a termelés anarchiája uralkodik és tudományosan minden oldalról cáfolt vallásos babonák jelentős szerepet játszanak a társdalom szellemi életében. Az, hogy a tudomány nem az alap fölé emelkedő felépítmény, nem jelenti azt, hogy az alap nincs rá hatással. Az alaptól függ, hogy a tudomány milyen irányban fejlődik. A tőkés társadalomban a kutatások az értéktöbblet termelésének vannak alárendelve. Ha a tudományos felfedezés a tőke szempontjából nem hoz előnyt, akkor nem is veszik figyelembe (lásd környezetbarát autók, a fosszilis energiát kiváltó alternatív megoldások, stb..). Ezen felül ezt az is tanúsítja, hogy a tőkés világban a tudomány fő erőit a haditermeléssel összefüggő kutatások foglalják le, az összes tudományos költségek 70-90%-át viszik el. A szocialista társadalomban a termelőerők fejlesztése, a dolgozók anyagi jólétének a növelése a cél. 

Elméletben: Az egyetemes erkölcs, a művészet és a tudomány

Az erkölcs egyetemes emberi elemei

Előző heti számunkban bemutattuk az erkölcs fogalmát, néhány tulajdonságát, köztük osztályjellegét. Azonban magában foglal olyan magatartási normákat, amelyek különböző osztályokra, különböző korokra is érvényesek, azaz általános emberi jellegűek. Ez azzal magyarázható, hogy vannak szabályok, amelyek nélkül elképzelhetetlen egy társadalom normális léte. Ilyen például a szülők gondoskodása a gyermekekről, a gyermekek gondoskodása a szülőkről, tisztelet az idősek iránt, udvariasság, szerénység, az adott szó megtartása. Az erkölcs eme egyetemes elemeit nagy hiba lenne történetietlenül vizsgálni. Sokan megpróbálják a múlt erkölcstelenségeit az adott kor erkölcsének történelmi fejletlenségével magyarázni, ez által elnyomókat, királyokat, uralkodókat mentenek fel tetteik alól, ám akiket ők megaláztak, megkínoztak, meggyilkoltak, azoknak pont ugyanolyan szenvedést okozott ez, mint a mai embereknek. Az erkölcs egyetemes, emberi elemeit a történelmi kortól vagy a földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül kell vizsgálni. Az erkölcs eme elemei objektívek.

Lenin szerint az erkölcs megsértésének, azaz a társadalmi együttélés szabályainak felrúgásának eredendő oka a tömegek kizsákmányolása és az ebből adódó szegénység. Az említett magatartási szabályok megtartásához az osztályok nélküli társadalom léte elengedhetetlen.


Az erkölcs igazsága

Ha két ellentétes osztály erkölcsi normái különböznek, akkor felmerül a kérdés, vajon melyiküknek van igaza? És miért?

A polgári szociológusok, akik ideológiájuk fenntartása érdekében kénytelenek elrugaszkodni a valóságtól, tagadják –mert tagadniuk kell- az erkölcs objektivitását. Többek szerint minden erkölcsi elv a vélemények függvénye. Egyesek igazságtalannak látnak dolgokat, mások nem. E szerint annyi erkölcs van, ahány vélemény. Ők figyelmen kívül hagyják az emberek erkölcsi ítéleteiben lévő közös vonásokat. Ezeket a vonásokat az anyagi javak termelésében betöltött szerep is meghatározza. Az erkölcsi igazság kérdését az egyetemes normákban és a társadalom progresszív fejlődésében rejlik. A polgári filozófusok valószínűleg rögtön megváltoztatnák elképzeléseiket, ha hirtelen rabszolgává, jobbággyá, vagy kizsákmányolt munkássá válnának. Ezen felül az az erkölcs a legigazabb, amely a társadalom fejlődését képviseli.


A művészet

A művészet mint társadalmi tudatforma

A művészet, mint alapvető és sajátos tudatforma, jelentős szerepet tölt be a társadalom szellemi fejlődésében. Polgári ideológusok szerint a művészet a szellemi öntökéletesítés eszköze. Szerintük a művészetekkel foglalkozó ember tökéletesíti önmagát, versengés alakul ki e cselekmény közben, azaz nem társadalmi szükségletet elégítenek ki, hanem csupán a verseny miatt történik az alkotás. Abban igazuk van, hogy alkotás közben a művész tökéletesíti önmagát, de koránt sem ez a művészetnek a lényege. A művészet, mint társadalmi jelenség azért jött létre, mert az embereknek igényük volt esztétikai művekre. Így a művész már nem csak saját magát tartja szem előtt, nem csak saját tökéletesítése a cél, hanem a többi ember esztétikai igényét is szem előtt tartja. Az öntökéletesítés sem csak a művészetre jellemző: a tudományos kutatás, oktatás és a termelés során is tökéletesedik az adott termelő, tudós szelleme. Polgári ideológusok szerint a tudomány és a művészet különbsége, hogy a tudósok az objektív igazságot tükrözik, a művészek pedig nem. Ez sem igaz, a két ág egyszerűen csak különbözőképpen tükrözi az igazságot. A művész behatol a tárgyak és jelenségek mélyébe, megismeri a lényegüket. A művészetnek mint társadalmi tudatformának a specifikumát a művészet tárgya, a valóság visszatükröződésének művészi-képszerű formája, s a művészet által a társdalomban betöltött funkciók határozzák meg. A művészet tárgya roppant gazdag. A tudomány a tárgyak és jelenségek tükrözésekor annak objektív jellegét adja vissza, a művészet pedig a szubjektummal való összefüggésben tükrözi a tárgyat. Tehát mind a kettő objektív igazságot szemléltet, csak másféleképpen. A művészi képmás visszatükrözi magát a művészet tárgyát, annak objektív oldalát, de ezen felül információt hordoz még a művészről, érzéseiről, gondolatairól, törekvéseiről, az őt körülvevő világról, stb...

A művészet társadalmi funkciói

A művészet a legősibb társadalmi tudatforma, a társadalmi lét tükröződése. Már az ősközösségben kialakult, funkciója olyan társadalmi szükségletek kielégítése volt, mint az esztétika, a világ megismerése, benne saját helyének tudatosítása és a környezet átalakítása. A termelőtevékenység funkcionálásához ismertetekre volt szükség. A gondolkodási tevékenység pedig szorosan összeolvadt a munkatevékenységgel. A megismerés során a szubjektum és az objektum bizonyos egységét feltételező művészi képi-formában zajlott le. A sziklarajzok arról tanúskodnak, hogy az ősember jól megfigyelte és ábrázolta az állatok mozgását, testi erejüket, sőt önmagát, az embert is. A munkafolyamatra való felkészülés a művészetben nyilvánult meg. Pantomimjáték, dalok, táncok, rajzok jelenítették meg a vadászat, a gyűjtögetés és egyéb munkák fázisait. Ezek elősegítették az erkölcsi-pszichikai felkészülést a feladatokra. A termelés fejlődésével a művészet és a gyakorlati tevékenység szoros kapcsolata lazult. A művészet önálló szellemi tevékenységgé nőtte ki magát. Már nem minden ember volt művész, hanem kialakult egy kisebb csoport, aki erre a terültre specializálta magát. A művészet természetesen így sem veszti el az anyagi tevékenységgel való kapcsolatát, sőt tartalmában, tendenciáiban tükrözi a gazdasági viszonyokban végbemenő változásokat. Más társadalmi tudatformákkal ellentétben (jog, politika) a művészet nincs közvetlen kapcsolatban a gazdasági alappal. Ezt a kapcsolatot több tényező közvetíti, például az előbb említett jog és politika. Ez a magyarázata annak, hogy a művészet fejlődése nem mindig esik egybe a gazdasági fellendüléssel, sőt inkább a gazdasági élet súlyos ellentmondásainak időszakában történik. A művészet számos funkciója közül egyik és talán a legfontosabb, hogy kielégíti a társdalom esztétikai szükségleteit. Nem csak ez az egyetlen funkciója, az esztétika mellett a valóság megismerésének eszköze, illetve formája is; részt vesz a nevelésben; erkölcsi, politikai, filozófiai elvek propagálásában egyaránt. A műalkotások kifejezésre juttatják egy adott kor embereinek érzelmi világát, eszményeit, megtestesítik a történelmi szakasz társadalmi ideológiájának és pszichikumának tendenciáit. Visszatükrözik a társadalmi problémákat is. A művészet az osztálytársdalomban mindig pártos. Lenin is hangsúlyozta, hogy a proletár művészetnek a kizsákmányolás alóli felszabadítást, az osztálynélküli társadalom kiépítését kell szolgálnia.

Elméletben:

A társadalmi tudat formái

Előző számunkban bemutattuk a társadalmi tudat és egy bekezdés erejéig érintettük a társadalmi tudat formáit. Előre beharangoztuk, hogy e heti számunkban ezekkel a formákkal foglalkozunk.

A politikai ideológia

A politikai ideológia azoknak a nézeteknek a rendszere, amely elméletileg megalapozza egy osztály vagy társadalmi csoport politikáját. A politika osztályok, nemzetek, pártok közötti sajátos viszony,, az állami tevékenység tartalmának és formáinak meghatározása, bizonyos osztályok, a tudomány, s egyéb társadalmi csoportok részvétele ebben a tevékenységben.

A politikai ideológia közvetlen hatást gyakorol az emberek társadalmi életére, amennyiben az osztályok közötti viszonyokat érinti és meghatározza az állami berendezkedés formáit. Továbbá, elméletileg értelmezett és rendszerezett formában tükrözi az adott osztály érdekeit, meghatározza akcióprogramját, az osztályharc céljait és formáit, összehangoltságot és szervezettséget visz a harcba. Mivel minden más ideológiai formánál közelebb áll a gazdasághoz, összekötő szerepet tölt be a gazdasági alap és az ideológia felépítmény között. Ez nyomon is követhető a tőkés társadalom történetében. A kapitalizmus első szakaszában a polgári politikai ideológia a túlhaladottá vált feudalizmus ellen irányult, követelték a rendi társadalom megszüntetését, a törvény előtti egyenlőséget és a demokratikus köztársaságot. A rendi tagozódás és a fennálló hatalom legfőbb védelmezője az egyház volt, ezért a feudalizmus elleni harcban szükség volt az egyház elleni harcra is. Ez az ideológiában lehetővé tette a vallási idealizmusok materializmussal való felváltását. A burzsoáziának ezen felül szüksége volt a népre, mint a feudális viszonyok szétzúzóira, ezért támogatták, hogy a dolgozók szükségszerűen részt vegyenek az ország politikai életében. Tehát megváltozott az uralkodó világnézet, a valláshoz való viszony és új szociológiai nézetek alakultak ki. A burzsoázia érdekei ezen forradalmi eszmerendszerek terjesztését kívánták meg. Miután a hatalmat magukhoz ragadták és ellentmondások fejlődtek ki a burzsoák és proletárok között, ideológiájuk rögtön reakcióssá vált. Igyekezték bizonyítani, hogy a tőkés társadalom a történelem végső célja, visszanyúltak a valláshoz, más erkölcsök jelentek meg, újra terjedt az idealizmus, embergyűlölő tendenciák jelentek meg, a művészet szakított a realizmussal és megjelent a formalista és absztrakt áramlat. A burzsoázia védelmébe vette az elavult társadalmi formákat és gátolták a történeti haladást. Ellentétben a kizsákmányoló osztályok ideológiájának szélkakasszerű változékonyságához, a proletariátus ideológiája következetesen progresszív. Küldetése, hogy mindenfajta kizsákmányolást megszüntessen. E során a dolgozók a társdalom valós törvényeire és a történelmi haladás objektív tendenciáira támaszkodnak. A proletariátus ideológiája mindig következetesen tudományos. 

A jogi tudat

A jogi tudat az emberek ama meggyőződésének összessége, hogy mennyire jogosak vagy jogtalanok a társadalmi tagjainak tettei, jogai és kötelességei, mennyire igazságosak vagy igazságtalanok ezek vagy azok a törvények. A jogi nézetek természetüknél fogva osztály jellegűek. Minden osztálynak saját jogi tudata van. A burzsoázia szemében a dolgozók kizsákmányolása, munkanélküliségre, nyomorra és éhhalálra kárhoztatása jogos cselekedet, a proletariátus szemében viszont bűn. Ugyanez fordítva is igaz, a burzsoázia is bűnnek tartja a szocialista társadalom megteremtését. A társadalomban az uralkodó osztályok jogi nézetei uralkodnak. Ezt áthatja az osztályérdek. A jogi nézetek osztályok szerint különbözőek, maga a jog viszont az egész társadalomban egységes. Általánosan kötelező a társadalom minden tagjára nézve, minden osztályra. A törvényt pedig mindenkinek be kell tartani, azok is, akik számára ez érdekelt és azok számára is, akik ellen irányul. Hogy a jogi normák kárvallottjai is betartsák a törvényt, létre kellett hozni az államot, mint erőszakszervezetet. A jog és az állam elválaszthatatlan egymástól. A szokásoktól és erkölcsi normáktól eltérően a jog i normákat a hatalom állapítja meg és az is szentesíti őket. A jog a társadalomban élő emberek magatartásának mindazon szabályai, amelyek kifejezik az uralkodó osztály akaratát, s amelyeket az államhatalom állapít meg vagy szankcionál az uralkodó osztálynak megfelelő és előnyös társadalmi viszonyok és berendezések megvédése, megszilárdítása és fejlesztése érdekében.  A kizsákmányoló osztályok szemszögéből fontos a jog és a jogrendszer osztályfelettiségének megalapozása. A feudalizmusban az volt az elterjedt vélemény, hogy a jog az istentől ered. A polgári forradalom során a burzsoázia megfosztotta istent a jogoktól és földi alapokra helyezték. Igyekeztek bizonyítani, hogy a jog minden osztályt szolgál, ám a gyakorlat azt mutatta, hogy csak a tőkés kizsákmányolás érdekeinek van alárendelve. Védi a termelési eszközök magántulajdonát, legalizálja a kizsákmányolást, a dolgozók elnyomását és kifosztását. A marxizmus terjedésével kialakult a proletariátus alternatív jogi tudata. A szocialista forradalom ennél fogva lebontja a burzsoázia jogi normarendszerét, megteremtődik a szocialista jog.

Felváltja-e a szocialista jogot a kommunista jog?

A szocialista jog sorsa összefügg a szocialista állam sorsával. A jog semmi a megtartására kényszerítő apparátus (állam) nélkül. A teljes kommunizmus elérésekor pedig az állam elhal. Az államot felváltják a népi önkormányzatok szervei, amelyek semmilyen kényszerítő apparátussal nem rendelkeznek, hanem társadalmi és erkölcsi tekintélyre támaszkodnak. Megszűnik a jog és a jogi tudat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam megszűnésével megszűnnek a magatartás társadalmi normái. Ezek a normák azonban elvesztik jogi jellegüket, tudatosan és önként fognak működni szabályozója pedig a közvélemény lesz. A jogi normát felváltja a szokás-norma és az erkölcsi tudat.

Az erkölcs fogalma

Az ember nem élhet társadalmon kívül, ez pedig meghatározott követelményeket támaszt tagjai magatartásával szemben. Az embernek a társadalomhoz mérten is értékelnie kell cselekedeteit, hiszen a társadalom is értékeli az egyén cselekedeteit. A társdalom ama nézeteit, amelyek az emberek cselekedeteit a jó, a rossz, az igazságosság vagy igazságtalanság, a becsületesség vagy becstelenség szemszögéből értékelik, erkölcsi nézeteknek nevezzük. Az erkölcsi normák összessége adja az adott társadalomban érvényesülő erkölcsöt. Az erkölcs mellett a társadalomban jelen vannak a jogi normák is, amelyek szintén szabályozzák az emberi magatartást. Az erkölcsi normák azonban lényegesen különböznek a jogi normáktól. A jogi normák mögött ott áll az állam kényszerítő ereje. Az erkölcsi normák mögött azonban nem áll az állam. A közösség ítélete és a közvélemény ereje áll mögötte. A jogi normákat az állam alapítja, az erkölcsi normákat viszont a társadalom vagy osztály.

Az erkölcs kialakulása

Az idealisták az erkölcsöt a tudatból, valamely szellemi princípiumból vezetik le. Platón az erkölcs létét az emberi tudaton kívül létező „jó ideájával” kapcsolta össze, Kant pedig a megismerhetetlen túlvilággal. Mások az erkölcsöt az ember biológiai természetéből próbálják levezetni (nőstény védi a kölykét, ösztönös hajlamok, stb..) Az erkölcsi jelenségek területe –Kautsky szerint- nem kizárólag az emberre jellemző valami: ezek a jelenségek megvannak a társas állatoknál is és csak a társas ösztönök kifejezésére szolgálnak. Egyes szociológusok az erkölcsöt az ember örök sajátosságaiból származtatják, mint a kötekedő hajlam vagy a jó iránti fogékonyság. Az első korrekt tudományos magyarázatot a marxizmus adta a materialista történelemfelfogás alapján. Az erkölcs társadalmi jelenség. Csak társadalomban alakul ki és ott is létezik, a közös termelőtevékenység alapján, melynek során szabályozni kell az egyén és a közösség viszonyát, meg kell határozni a közösség minden egyes tagjának kötelességeket. Az emberek közös munkatevékenysége tette szükségszerűvé az egyén és a közösség cselekedeteinek, az egyéni és közösségi érdekeknek az összehangolását, s azt is, hogy bizonyos elképzelések alakuljanak ki az egyén közösség iránti kötelességéről, illetve minősítések az emberek tetteiről. Kezdetben egyszerűen a jóról és rosszról kialakult képzetek voltak az egyedüli szabályozói az emberek közti viszonyoknak. Később az erkölcs mellett kialakult a jogi norma is. Engels szerint az erkölcs azokból a gyakorlati viszonyokból meríti szemléleteit, amelyekben osztályhelyzetük meg van alapozva – a gazdasági viszonyokból, amelyekben termelnek és cserélnek. De ha az az emberek anyagi feltételeiből és gazdasági viszonyokból fakad, akkor nem lehet örökkévaló, és a gazdasági viszonyok megváltozása nyomán meg kell változnia. Így is történt, például az őskorban, amikor az előteremtett létfenntartási eszközök nem fedezték a termelők szükségleteit, erkölcsösnek tartották az idős emberek meggyilkolását, akik nem tudták magukat eltartani. Ahogy a termelőerők fejlődése lehetővé tette az ellátásukat, ez az erkölcs kikopott, a szocialista társadalomban pedig alapvető az idős emberek tisztelete és a róluk való gondoskodás.

Az erkölcs osztályjellege

A társadalom osztályokra tagozódásával az erkölcs is differenciálódott, korábban az erkölcs a társadalom minden tagjára érvényes volt. Minden osztályban kialakulnak a saját erkölcsi normák, ez pedig nem véletlen. Az erkölcs az emberek anyagi létfeltételeitől függ. Mivel az antagonisztikus osztályok létfeltételei pedig homlokegyenest különböznek, az erkölcs is különbözik, más az elképzelés jóról és rosszról, igazságosságról és igazságtalanságról. A társadalomban –a jogi tudathoz hasonlóan- az uralkodó osztály erkölcsi normái az uralkodóak. Az erkölcsi norma mögött azonban nem áll az állami erőszakszervezet, a dolgozók pedig mit sem törődnek –jobb esetben- az elnyomó osztályok közvéleményével. Minél fejlettebb a dolgozók osztálytudata, annál inkább kifejeződik saját erkölcsi viselkedése. Gyakorlati példával az uralkodó osztályok számára visszataszító egy munkás, akinek koszos a keze, a ruhája vagy testszaga van, egy fejlett osztálytudatú munkás pedig büszke rá, hogy a munkájában piszkos lett a keze. Az osztályerkölcs egyik legjobb hétköznapi kifejeződése az Operabál és annak ellentüntetése. Az egyik oldalon az az érték, hogy ki jön drágább kocsival, pompásabb ruhában, ki lopott több pénzt, ki csalt nagyobb adót, kinek nagyobb mellű a nője az oldalán. A másik oldalon az ellentüntetők pedig szándékosan szakadt farmerben, néhányan irokéz stílusban belőtt hajjal, zsíros kenyérrel és durva jelszavakkal tiltakoznak a kaviár és az álságos finomkodás ellen.

A tőkés társadalomban uralkodó erkölcs a polgári erkölcs, ennek alapja pedig a termelési eszközök magántulajdona, Gorkij írt erről legjobban: „a magántulajdon szétzülleszti az embereket, felfegyverzi őket egymással szemben, az érdekek kibékíthetetlen viszálykodásához vezet, hazudik, igyekezvén leplezni vagy igazolni ezt az ellenségeskedést, s mindenkit megmételyez hazugsággal, képmutatással és gonoszsággal. A modern, információs társadalomban, pláne Magyarországon különösképp jellemző, hogy az alsóbb osztályok próbálják magukra venni a burzsoá erkölcsöt, csak hogy kitűnjenek osztályukból, ez a sznobizmus egy formája. A mai magyar osztálytudat nélküli társadalmon pontosan megmutatkoznak Gorkij szavai. Minden adok-veszek elvet ölt. Nem csak az áruk lesznek termékek, hanem az emberek is, a vérük is és lelkiismeretük is. Az emberek közti viszony fő mércéje a pénz. A polgári erkölcs az embergyűlölő „farkaserkölcsöket” (sőt ez még a farkasokra sem jellemző), az egoizmust és az individualizmust neveli ki az emberekben. „Mindenki magamagáért, egyedül az isten mindenkiért...” ez a polgári erkölcs egyik alapelve. „Mindent mindenkinek, semmit magunknak” – ez pedig a mexikói zapatisták fő jelmondata.

Elméletben:

A társadalmi lét és a társadalmi tudat

A dialektikus materializmus alapelveit korábbi elméleti cikkeinkben már megismerhette az olvasó. Az anyag elődleges a tudattal szemben. Ezt az elméletet nem csak a tudományra, filozófiára, de a társadalmi életre is ki lehet – ki kell- terjeszteni. Ennél fogva meg kell különböztetnünk a társadalmi anyagi és szellemi folyamatokat és megállapítani összefüggésük törvényszerűségeit. A társadalom anyagi jelenségeit a marxista szociológia társadalmi lét, a szellemi jelenségeket pedig társadalmi tudat néven illeti.

A társadalmi lét magában foglalja az emberek életéhez szükséges tárgyak, azaz az anyagi javak előállítását célzó tevékenységet. E során az ember a társadalom által létrehozott munkaeszközökkel hat a természetre, azt a társadalom szükségleteinek kielégítésére alkalmassá teszi.  E tevékenység során alakul ki viszony az emberekkel egymás között és a természettel is. A természethez fűződő viszonyt kifejezik a munkaeszközök fajtái. Az emberek egymás közötti viszonyát pedig a munkaeszközök tulajdonformái és az ezek által megtermelt javak elosztási formái. A társadalmi létet tehát a termelési viszonyok határozzák meg. Ezek a termelési viszonyok fő mozzanatai a társadalmi létnek, de nem merítik ki teljesen annak tartalmát. Magában foglalja még az anyagi viszonyokat, amelyek a családban, házastársak, szülők-gyerekek között alakulnak ki és más anyagi kulturális-jóléti viszonyokat. A társadalmi lét mindazon anyagi viszonyok összessége, amelyek közepette az emberek életének reális folyamata végbemegy, vagyis az emberek társadalmi-anyagi létfeltételeinek összessége.

Társadalmi tudat az emberek szellemi életét és szellemi termelésének sajátosságait foglalja össze.  A társadalmi tudat a társadalomban létező, az emberek társadalmi létét, anyagi életfeltételeit tükröző eszméknek, elméleteknek, nézeteknek, véleményeknek, érzéseknek, hangulatoknak, szokásoknak, hagyományoknak az összessége. A társadalmi tudat éppúgy tükröződése a társadalmi létnek, mint ahogy a tudat általában a rajta kívül és tőle független létező valóságnak a tükröződése. A társadalmi tudat általános filozófiai síkon, a dialektikus materializmus síkján a társadalmi létet nemcsak alkotórészeinek képmásai, kópiái formájában tükrözi, hanem abban a formában is, ahogy a társadalmi eszmék, nézetek, érzelmek, törekvések tartalmát az emberek gazdasági létfeltételei határozzák meg. Például a tőkés társadalomban erkölcsösnek ismerik el az érdekházasságot, ami a burzsoá gazdasági helyzetet, a kapitalista magántulajdonon alapuló uralmat tükrözi, de nem képmása ennek a létnek, ennek a gazdasági helyzetnek, hanem csak abból következik, az váltja ki. Arisztotelész azt tanította, hogy egyes emberek természettől kapott tulajdonságaik alapján rabszolgatartók, mások rabszolgák lettek. Ez a rabszolgatartók társadalmi létének megalapozására és igazolására szolgált, de nem igazi tükröződése az adott társadalmi létnek, hanem csupán abból a létből következik, az váltotta ki, semmi több. Az adott társadalmi tudat ezen felül lehet helyes tükröződése az objektív igazságnak. A haladó osztályok társadalmi tudata például tükrözi a dolgok valóságos állását, sőt akkor is, ha az uralkodó osztály érdekeinek megfelel az objektív igazság állása. A feudalizmus ellen küzdő burzsoázia tudata sok esetben tükrözte a valóságot, ám később, mikor a tőkés rendszerben elnyomó osztállyá vált, a burzsoá ideológusok elméletei már nem indulhattak ki a valóságból. Tudatosan vagy nem tudatosan eltorzították a valóságot. A társadalmi elméletek a tőkés társadalmi-gazdasági alakulat bomlási időszakában válnak következetesen tudományosakká. A proletariátus megismeri a társadalmi fejlődés törvényeit, e nélkül nem is tudná betölteni történelmi küldetését. Az osztályharc szempontjából is fontos a marxista tanítás, mely szerint a társadalmi lét meghatározóan befolyásolja a társadalmi tudatot. A különböző eszmék és elméletek függnek a társadalmi léttől, az osztálytársadalomban elfoglalt pozíciótól. Minden osztálynak kialakul a maga sajátos tudata, mindegyik a szerint fogja fel a valóságot, ami a saját gazdasági érdekeinek megfelel. A társadalmi lét antagonizmusai antagonizmushoz vezetnek a tudatban is. Nézetek, eszmék kerülnek összeesküvésbe egymással. Ha ki akarjuk ismerni magunkat a társadalmi életben, ha el akarunk igazodni a társadalmi elméletekben, akkor szem előtt kell tartanunk a társadalmi elméletek osztályjellegét. Lenin a következőket írta: „A politikában az emberek mindig az ámítás és az önámítás együgyű áldozatai voltak és azok is maradnak, amíg meg nem tanulják, hogy bármely erkölcsi vallási, politikai, szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött fel kell fedniük egyik vagy másik osztály érdekeit.” 

A társadalom uralkodó osztálya mindenkor igyekszik ráerőszakolni nézeteit a dolgozó tömegekre és igyekszik e nézeteket uralkodóvá tenni. Ez bizonyos szinten sikerül is neki, mert uralmuk alá hajtják az egész propagandagépezetet, a sajtót, a rádiót, a filmet, a színházakat. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit uralma alatt tartja, birtokolja a szellemi termelés eszközeit is.

A társadalmi tudat viszonylagos önállósága

A történelmi materializmus rámutat arra, hogy a társadalmi tudat a társadalmi léttől függ, és ezzel nem tagadja annak viszonylagos önállóságát és saját belső fejlődéstörvényeit.  A társadalmi létből ugyanis nem magyarázható azon eszméknek és elméleteknek a sokfélesége, amelyek valamely társadalomban megtalálhatók. A társadalmi tudat fejlődése során, mikor magasabb fokra emelkedik, magával hozza az előző kor eszméit és elméleteit, amelyek már függetlenek az új társadalom lététől. Például a Szovjetunióban létrejött szocialista termelés gyökeresen megváltoztatta az emberek társadalmi létét, ezzel együtt a társadalmi tudatot is. Ám a szovjet társadalomban megmaradtak korábban keletkezett társadalmi eszmék, amelyek nem csak nem feleltek meg, de ellentmondásosak is voltak a szocializmussal. Például a vallásos eszmék. A társadalmi tudat nem abszolút független a társadalmi léttől, hanem viszonylagosan. Az eszmék túlélhetik a társadalmi létet, amely létrehozta őket, azaz a tudat fejlődése elmarad a társadalmi léttől.

A társadalmi tudat hatása a társadalmi létre

A társadalmi tudat az emberek meghatározott társadalmi létének hatására jött létre, anyagi létfeltételeiket tükrözi, de nem passzív, hanem visszahat az őt alakító társadalmi létre. Ez a visszahatás a társadalmi tudat jellegétől függ. Az eszmék tartalmukat tekintve két részre oszthatók, vannak régi reakciósak és új haladók. A régi eszmék a megdöntött osztályok érdekeit fejezik ki, tehát a társadalmi életre gyakorolt hatásuk negatív. a haladó osztályok elősegítik a társadalom fejlődését. Az új, haladó eszmék létrejöttének legmélyebb alapja a termelés fejlődése. A haladó eszmék fegyverré válnak a társadalom haladó erőinek kezében. A haladó eszmék hatnak a társadalom fejlődésére. A haladó eszmék önmagukban csak a régi eszméket segíthetik túl az embereket, de nem a régi rendszeren. Az eszméknek anyagi erővé kell válniuk, hogy anyagi hatást gyakoroljanak. A haladó ideológia egyik alapvető sajátossága, hogy megragadja a dolgozók tömegeit, mert kifejezi legfontosabb érdekeiket. Ez a megragadás nem automatikus, az új eszméknek kemény harcot kell vívniuk a nemzedékek során gyökeret vert régi eszmékkel.

A társadalmi tudat struktúrája

A társadalmi és az egyéni tudat

A társadalmi tudat nem a konkrét egyénektől elkülönülten létezik, pont azok fejében, konkrét emberekre jellemző meghatározott eszmék, nézetek, érzelmek, törekvések formájában. Ez azonban koránt sem azt jelenti, hogy az ember tudatára jellemző dolgok egyből a társadalmi tudatba kerülnek. A társadalmi tudatot azok az eszmék, nézetek alkotják, amelyek az emberek közös érdekeit fejezik ki. Ezért meg kell különböztetni társadalmi és egyéni tudatot. Az egyéni tudat az egyes ember szellemi világát, lelki világát, gondolatait, érzéseit, emócióit, szokásait jelenti. Az adott ember élete, gyakorlati tevékenysége folyamán alakul ki. A konkrét személyiségnek sajátos vonatkozásokkal rendelkező tudata van. Emellett magában foglal olyan eszméket, törekvéseket, amelyek jellemzők a többi emberre is, esetleg az adott osztály vagy társadalom valamennyi tagjára is. Az egyén azonban rendszerint nem sajátítja el a társadalomban létező eszmék teljességét, csupán egy részüket. A társadalmi és egyéni tudat egymással összefüggésben, dialektikus egységben létezik, kölcsönösen áthatják egymást.

A társadalmi pszichológia és az ideológia

Az emberek társadalmi tudata nem egynemű, hanem különféle szellemi jelenségeket foglal magában (élménye, hangulatok, elméletek). E jelenségek közül egyesekben az emberek társadalmi léte zavarosan tükröződik, másokban tisztán és világosan. Mivel a társadalmi tudatot alkotó jelenségek heterogének, a történelmi materializmus a tudatot két területre (szintre) osztja. Ezek a társadalmi pszichológia és az ideológia.

A társadalmi pszichológia az emberekben mindennapi életük folyamán kialakuló és társadalmi létüket tükröző érzelmeknek, törekvéseknek, képzeteknek, szokásoknak, gondolatoknak, hangulatoknak az összességét jelenti. 

Az ideológia azoknak az eszméknek, nézeteknek az összessége, amelyek logikailag egységes, rendszerezett formában tükrözik az emberek anyagi létfeltételeit, társadalmi létét.

A társadalmi pszichológia közvetlenül tükrözi az emberek életfeltételeit, ez spontán, véletlenszerű tükrözés, és az emberek életének külső oldalait rögzíti. A társadalmi pszichológia nem képes kifejezni az emberek anyagi viszonyainak lényegét, okait és változásait. Ezért nem teszi lehetővé a tájékozódást a bonyolult életfeltételek között és a körülöttünk zajló jelenségek megértését. Ez csak a társadalmi lét megismerésének kezdeti foka. Az ideológia a társadalmi tudat magasabb szintje. Ez már feltárja az emberek közötti viszonyok lényegét, és az osztály szempontjából megindokolja e viszonyok megtartásának vagy megváltoztatásának szükségességét. Az ideológia a társadalmi létnek és a társadalmi élet valamennyi oldalának elméleti formában történő megértése. Eltérően a pszichológiától, amely spontán módon alakul ki, az ideológiát az emberek egy külön csoportja  -az ideológusok dolgozzák ki. A kialakult ideológia aktívan befolyásolja az emberek pszichológiáját, s ily módon döntő szerepe van a spontán mozgalmak tudatos mozgalmakká fejlesztésében. Osztálytársadalomban a társadalom pszichológiája és az ideológia osztályjellegű.  Minden osztálynak megvan a maga pszichológiája és ideológiája, amely tükrözi társadalmi létét, kifejezi szükségleteit és érdekeit.

A társadalmi tudat tudatformákká differenciálódik, a szerint, hogy milyen szerepet tölt be a társadalomban. Önálló, speciális jegyeket viselő társadalmi tudatformák jönnek létre, mint a politikai ideológia, a jogi tudat, az erkölcs, a művészet, a vallás, a tudomány és a filozófia. Ezekről a következő elméleti cikkeinkben értekezünk.

Elméletben:

A szocialista forradalom

A társadalmi forradalom egyik speciális formája a szocialista forradalom. Ez egy minőségi ugrás, amelynek eredményeképpen megtörténik a kapitalista társadalmi-gazdasági formációból a szocialista formációba való átmenet. Ennek gazdasági alapja, hogy a termelőerők fejlettsége ellentmondásba kerül a kapitalista termelési viszonyokkal. A magántőkés elsajátítás nem felel meg a termelés társadalmi jellegének, ez a diszharmónia pedig ciklikus gazdasági válságokhoz vezet. Krónikussá válik a kapacitás-kihasználatlanság, növekszik a munkanélküliség, majd háborúkat robbantanak ki a befolyási övezetekért, új piacok és nyersanyagforrások meghódításáért. Ez fokozza a konfliktust a burzsoázia és a proletariátus között. A forradalom mozgató erői jelen esetben a proletárok és a nem proletár dolgozó tömegek, amelyek a tőke által ki vannak zsákmányolva. A proletariátus meg van fosztva a termelési eszközök tulajdonától, és ha a munkafeltételek közt összekovácsolódott és megszerveződött, forradalmi osztállyá válik. A szocialista forradalom célja a politikai hatalom meghódítása, a proletárdiktatúra (=proletárdemokrácia) megteremtése, a kizsákmányolás megszüntetése, a szocialista termelésre való átállás, a magas fokúan gépesített szocialista nagyüzemi termelés megteremtése, a lakosság kulturális szintjének emelése. A szocialista forradalom gyökeresen eltér minden korábbi társadalmi forradalomtól. A korábbi forradalmak mindegyike egy kizsákmányoló osztály helyett egy másikat juttatott hatalomra. A szocialista forradalom során először olyan osztály kerül vezető pozícióba, amely a kizsákmányolás megszüntetésére hivatott. A korábbi forradalmak felléptek a magántulajdon egy formája ellen, de meghonosította egy másik formáját, a szocialista forradalom ezzel szemben megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, és azt társadalmi tulajdonná alakítja. A korábbi forradalmak során a forradalmi osztályok a már megszerzett pozíciójuk megszilárdítására törekedtek, és a társadalmat a forradalom előtt meghonosodott gazdasági viszonyoknak rendelték alá. Ezzel szemben a szocialista forradalomban a proletariátus a társadalmi termelőerőket csak akkor veheti birtokába, ha megváltoztatja a társadalmi helyzetét. A korábbi forradalmak a régi társadalmi rendszerben kialakult társadalmi viszonyokat erősítette meg és csak azt rombolta szét, ami zavarta ezeknek a viszonyoknak a fejlődését. Ezzel szemben a szocialista forradalom nem csak lerombolja a történelmileg elavult szerkezetet, hanem új tulajdonformákat hoz létre, új termelési viszonyokat alakít ki, amelyek nem alakulhattak előzőleg ki az új társadalom méhében. Minden korábbi forradalom a kizsákmányolók érdekeit fejezte ki, az egyik uralkodó osztályt felváltotta a másik, ezért nem tudta kiváltani a dolgozó tömegek aktív tevékenységét. A szocialista forradalom a viszont az óriási többség érdekeit képviseli, és aktív tevékenységre serkenti a tömegeket. Végül a korábbi forradalmak, mivel a dolgozók kizsákmányolásához vezettek, nem voltak képesek egységbe tömöríteni a tömegeket. A szocialista forradalom viszont a többség érdekeit képviselve egységbe kovácsolja a dolgozókat, amelyek szövetséget kötnek egymással, e szövetségek pedig a forradalom fejlődése során egyre csak szilárdabbá válnak.

A szocialista forradalom lenini továbbfejlesztése

A szocialista forradalom elméletét Marx és Engels alkotta meg, lenin viszont továbbfejlesztette az elméletet az imperializmus korára. Lenin vetette fel, hogy egy országban is lehetséges a szocialista forradalom győzelme, kidolgozta a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átmenetének elméletét, bebizonyította a proletariátus és a parasztság szövetségének szükségszerűségét, feltárta, hogy a szovjetek a forradalom győzelmének eredményeképpen megteremtendő proletárdiktatúra formáiként funkcionálnak.

Marx és Engels korában a kapitalizmus fellendülőben volt, a polgári forradalmakat pedig a burzsoázia vezette. A parasztság és a proletariátus ezeknek szövetségese volt. Lenin ezzel szemben olyan korszakban élt, amelyben a kapitalizmus legfelsőbb és legutolsó stádiumába lépett. A proletariátus ekkor már kialakult, mint osztály, megerősödött és létrehozta saját politikai pártját. A burzsoázia viszont már elvesztette forradalmiságát, a fő ellensége nem a földesúri réteg és a monarchia volt, hanem a dolgozó osztályok. Ez ellen a burzsoázia összefogott a monarchiával és az arisztokráciával, és mindent elkövettek a polgári forradalmak kibontakozásának akadályozására és a demokratikus átalakulások ellen. Épp ezért a proletariátus és szövetségese a parasztság lesznek a forradalmi osztályok, amelyek megszüntetik a kizsákmányolást, letörik az ellenforradalmárok ellenállását, megteremtik a demokratikus szabadságjogokat és a dolgozók anyagi helyzetének javítását. Lenin feltárta az imperializmus korának polgári demokratikus forradalmainak sajátosságait, és kifejtette e forradalmaknak közvetlen szocialista forradalomba való átnövésének elméletét. E szerint a polgári demokratikus forradalom során a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája biztosítja a kapitalizmus megdöntésének előkészítését. Lenin megértette az imperializmus korában végbemenő demokratikus és szocialista mozgalmak egységét, amely azt eredményezi, hogy a demokratikus mozgalom bármely formában történő növekedése elősegíti a proletárforradalom társadalmi bázisának kiszélesedését, különösképp, ahol még fennmaradtak a feudális vagy félfeudális viszonyok.

A polgári demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átmenetének elméletének megalkotásakor Lenin sokoldalúan vizsgálta a proletariátus szövetségeseinek kérdését. A proletariátus nem egymagában hajtja végre a szocialista forradalmat, hanem szövetségesei vannak, például a parasztság. A tőke az imperializmus korában behatol a mezőgazdaságba is, a parasztság a tőke rabszolgájává válik.

Marx és Engels úgy vélte, a szocialista forradalomnak egyidejűleg kell győznie a vezető tőkés országokban.  Lenin a kapitalizmus imperialista szakaszát vizsgálva felfigyelt rá, hogy a kapitalista országok fejlődése egyenlőtlenül nyilvánul meg. Következésképpen az egyes országokban a forradalom feltételei is egyenlőtlenül érnek be. Lenin azt a következtetést vonta le, hogy a forradalom egyidejűleg nem mehet végbe, viszont győzhet egyetlen országban.

A szocialista forradalom néhány megvalósulási formája

Különböző országokban, különböző időpontokban és különböző feltételek között a szocialista forradalom nem egyformán zajlik. Lehet fegyveres felkelés, vagy békés átmenet.

Oroszországban a burzsoázia más tőkés országokra támaszkodva nem volt hajlandó békés úton átengedni a hatalmat a munkásosztálynak és a parasztságnak. Itt a forradalom fegyveres felkelés formájában valósult meg, majd a burzsoázia visszavágott az általa kirobbantott polgárháborúval és a külföldi tőkés intervencióval. Más országokban, mint például, Lengyelországban, Romániában és Magyarországon békés úton ment végbe a forradalom, itt a világháborúban a szovjetek szétzúzták a fasiszta, arisztokrata és monopoltőkés igát, az ezt követő antiimperialista forradalom nőtt át szocialista forradalomba. A burzsoázia szerepe szintén nem egységes. A szovjet forradalom után a burzsoázia a munkás-paraszt hatalom ellen harcolt, igyekezett azt megdönteni, ez ellen a szovjetek kénytelenek voltak fellépni, megfosztani őket a választójogtól, termelési eszközeiket pedig államosították. Ezzel szemben a Vietnámi Demokratikus Köztársaságban a nemzeti burzsoázia támogatta a szocialista forradalmat, különösképp, hogy Vietnám áldozata lett a japán agressziónak is, amely elleni harcban a nemzet összekovácsolódott. Itt a burzsoázia aktív szerepet vállalt a feudális és gyarmati kizsákmányolás elleni harcban is, ezért vállalataikat nem államosították, hanem vegyes állami-magántulajdonú tőkés vállalkozásokká alakultak, majd látván a szocialista gazdálkodással való ellentét szükségtelenségét nem harcolnak a szocialista átalakítás ellen. 

Elméletben: A társadalmi forradalom

A történelmi materializmus témakörben az osztályszerkezetek után logikusan a társadalom politikai berendezkedésének taglalása következnék. Azonban erről a témáról, már korábban értekeztünk, mielőtt még az Elméletben rovat rendszeressé vált volna. Az állam eredetéről, kizsákmányoló, elnyomó szerepéről A MI IDŐNK II. évfolyamának 29. számában olvashat.  A következő témakör a társadalmi forradalom lesz.

Társadalmi forradalomnak azt a fordulatot nevezzük, amelynek során megtörténik az átmenet az egyik, történelmileg idejét múlt társadalmi –gazdasági alakulatból a másik, a haladóbb formációba. Ez nem véletlen történés, hanem törvényszerűen létrejövő folyamat. A társadalmi-gazdasági formációkban létrejövő ellentmondások a társadalmi forradalom során oldódnak fel. A haladó erők igyekeznek meghaladni az ósdi termelési viszonyokat, a reakció erők pedig épp ellenkezőleg, annak fenntartására törekednek, ehhez az államhatalmat veszik az elnyomás eszközéül. Ezért a társadalmi viszonyok megváltoztatása érdekében meg kell fosztani ezt az osztályt az államhatalomtól, azaz forradalom útján kell átvenni a hatalmat. Ennél fogva a forradalom egyik fő alapismérve, hogy az államhatalom egyik osztály kezéből a másikéba kerül át. Az államvezetésben bekövetkező fordulatok (például a puccsok) nem forradalmak, mert ezen esetekben az osztály uralmi viszonyai nem változnak.

A forradalmi átalakulás nem merül ki abban, hogy a hatalom átkerül a haladó osztály kezébe. Nem csak a politika terén van szükség gyökeres változásokra, hanem a társadalom minden területén, különösképpen a gazdaságban, az ideológiában, a társadalompszichológiában. A forradalom során a társadalmi viszonyok és intézmények egész rendszere újul meg. A társadalmi forradalom dialektikus materialista értelemben csupán az ugrás, nem szabad megfeledkezni a revolúciót megelőző és követő evolúcióról, azaz a lassú fejlődésről. A természet dialektikus törvényeihez hasonlóan itt is mennyiségi változások sokasága kell a minőségi ugráshoz. A forradalom szó a magyar nyelvben a forrásból ered, amely nagyon jól párhuzamba állítja a fizikai folyamatot a társadalmival. Ez a lassú fejlődés (reformok) fontos eleme az osztályharcnak, azonban nem a fő eleme, hanem másodlagos terméke. A reformok önmagukban nem vezethetnek a társadalmi rendszer lényegének megváltoztatásához. Sőt, olykor ezek a reformok pont az uralkodó osztály engedményei miatt születnek, így tartván kordában a haladó erőket a fennálló rend konzerválásának érdekében.

A társadalmi forradalom szubjektív és objektív feltételei

A társadalmi forradalom gazdasági alapja az új és régi termelési viszonyok konfliktusba kerülése.  Ez a konfliktus kényszeríti harcra a társadalom erőit, a harc pedig bizonyos fejlődési pontján forradalomba csap át. A termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásai azonban koránt sem elégségesek, hogy automatikusan forradalmat szüljenek. Az ellentmondásnak forradalmi szituációt kell kiváltania, ez a forradalom objektív feltétele. Lenin szerint a forradalmi szituáció 3 ismérve:

1, olyan helyzet alakul ki, amikor az alul lévők nem akarnak a régi módon élni, és a felül lévők sem.

2, rendkívül súlyos nyomor és szenvedés

3, rendkívüli mértékben megnő a tömegek aktivitása.

Az 1905-ös orosz forradalmat megelőzően óriási válság tombolt, tömegeket érintett a nyomor és a szegénység. A cári kormány belezavarodott az ellentmondásokba, többé nem tudta megoldani a feladatokat a kapitalista viszonyok között, ám tudatában voltak, hogy ez nem maradhat a régiben. A forradalomhoz tehát alapvető feltétel a forradalmi helyzet, de nem minden forradalmi helyzetből lesz forradalom. Az objektív feltételek mellett szükség van még egy szubjektív feltételre, a forradalmi osztály képességére, hogy elég erős legyen megvívni a forradalmat és széttörni a régi kormányhatalmat, ehhez pedig forradalmi pártra is szükség van.

A forradalmi helyzet spontán alakul ki. Az osztályharc éleződésének multifaktoriális eredménye.

A társadalmi forradalom jellege és mozgatóerői

A társadalmi forradalom jellegét azok a feladatok határozzák meg, amelyeknek megoldására hivatott, illetve az az eredmény, amelyet a megvalósulás során elér. Ha a forradalom a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetre hivatott, akkor polgári forradalomról van szó. Ha a forradalom célja a tőkés termelés felszámolása, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, akkor szocialista forradalomról van szó. A társadalmi forradalom mozgató erői, amelyek végrehajtják a forradalmat. A feudális társadalmi rend ellen irányuló forradalmakban a polgárság, a parasztság, a városi kispolgárság és a proletariátus is részt vett.

Elméletben:

A középosztályokról 

Osztályharc

A középosztályokról

A középosztály fogalmát a marxizmus-leninizmus klasszikusai dolgoztál ki. Az előző elméleti cikkeinkben érintettük, az alapvető antagonisztikus osztályokat. A középosztályt a nem alapvető osztályok közé soroljuk, jellemzője, hogy az antagonisztikus osztályok között helyezkedik el. A feudális társadalomban a burzsoázia volt a középosztály, a polgári társadalomban pedig a városi és falusi kispolgárság. Ezeknek a középosztályoknak nincs szilárd helyük a társadalomban, azok folyton ingadoznak. Olykor a kizsákmányolók, olykor a kizsákmányoltak oldalán fejtenek ki tevékenységet, a különböző folyamatok egyszerre más-más arányban is jelen lehetnek a társadalomban. A középosztályok létét kihasználva polgári szociológusok a marxizmusra támadtak (annak ellenére, hogy e fogalmat pont a marxisták alakították ki). A burzsoá elmélet szerint a modern tőkés társadalomban eltűnnek a kapitalisták és a proletárok közötti viszonyok, és egy közös középosztály alakul ki. Ezzel próbálták cáfolni az osztályharcot, azonban ezen elméletek hirdetői nem veszik figyelembe, hogy az emberek a társadalmi termelésben milyen helyet foglalnak el, nem magyarázzák a termelési eszközökhöz való viszonyukat, stb… A középosztály besorolását jövedelem szerint szabják meg, pl. az Egyesült Államokban, az évi néhány ezer dollár jövedelműek egy osztályba kerülnek a százezer dollárt keresőkkel. Ezzel az önkényes csoportosítással és a becsapós széles spektrumú jövedelemkategóriával próbálják elterelni a figyelmet a lényegről, a termelési eszközökhöz való viszonyról. Más kategóriák más tényezőket vesznek figyelembe a középosztályhoz való besorolásnál, például a szakmákat. Ez is teljesen tudománytalan és önkényes viszonyrendszer, szintén figyelmen kívül hagyja a lényeget. Attól, hogy egy csoportba, a polgári értelembe vett középosztályba sorolják a kizsákmányolókat és a kizsákmányoltakat, attól a társdalom alapvető dialektikus ellentéte, amely az alapvető jellegét meghatározza még nem változik meg. A kapitalista „középosztály” felfogás nem más, mint a lényegről való figyelemelterelés, azaz a dolgozó osztályok forradalmi öntudatra ébredésének akadályozása.

Osztályharc

A különböző osztályok, különböző gazdasági helyzetben vannak, érdekeik természetszerűleg nem lehetnek azonosak. A burzsoázia érdeke a munkabér csökkentése, a munkás érdeke ennek emelése. A burzsoázia érdekelt a magántulajdona védelmében, a dolgozók viszont annak társadalmi tulajdonba vételében. A burzsoák örök kizsákmányolásra törekszenek, a proletariátus pedig annak megszüntetésére. A dialektikus materializmus tudománya megmutatta, hogy a jelenségekben (társadalom) az ellentétek (osztályok) szüntelenül összecsapnak (osztályharc), majd a mennyiségi változások (bérharc, pártépítés, munkásjogok érvényesítése, stb…) minőségi változásba (társadalmi forradalom) csapnak át. Általános érvényűen igaz Marx és Engels megállapítása, hogy „minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Az osztályharc a termelőerőkre van hatással, meggyorsítja a munkaeszközök tökéletesítését. Marx kimutatta, hogy a munkások sztrájkjai és a 8 órás munkaidő bevezettetése arra ösztönözték a tőkéseket, hogy fejlettebb gépeket állítsanak a termelés szolgálatába, a kiesett munkaerőt pótlólag. A feudális osztályharcban a jobbágyparasztok kivívták, hogy a robotot úrbérrel váltsák fel, és hogy a természetbeni úrbérről pénzbeni úrbérre térjenek át. Az antagonisztikus társadalomban ezért az osztályharc nem csak társadalmi, de technikai és technológiai fejlődést is eredményezett.

Az osztályharcok története

Az osztályharcoknak megvan a maguk hosszú története. A harcok formája, célja és jellege történelmi szakaszonként más és más. A rabszolgatartó társadalomban például az osztályharc célja csupán a rabság leküzdése és a szabadság kivívása volt, nem törekedtek az akkori termelési mód megsemmisítésére. A történelem azonban úgy hozta, hogy a röghöz kötéssel és egyéb változásokkal kialakult a feudalizmus. Ekkor már a jobbágyság, mint kizsákmányolt osztály összekötötte a szabadságért való harcát a társadalmi viszonyok (földtulajdon-viszonyok) megváltoztatásának szándékával. A feudális parasztháborúk általában a polgárság irányítása alá kerültek, tehát azok lendületét a polgárság szorította korlátok közé, mindamellett a parasztok kizsákmányolási harca elősegítette a tőkés termelési mód győzelmét. A feudális társadalomban a burzsoázia, mint forradalmi osztály ellenezte a feudális magántulajdont és feudális kizsákmányolást, ám önmaga is tulajdonos volt, ami ellen természetesen nem kelhetett fel. Harcuk oda vezetett, hogy a kizsákmányolás egyik formáját a másik váltotta fel. Az ipari proletariátus következetesen már síkraszáll a magántulajdon és a kizsákmányolás ellen is.

A proletariátus osztályharca

A proletariátus osztályharca ott kezdődik, hogy a munkásosztály egyes különálló csoportjai ösztönösen fellépnek a különösen kegyetlen tőkések ellen. Ez a harc gazdasági jellegű, a mértéktelen kizsákmányolás ellen irányul. A gazdasági harc a proletariátus osztályharcának első történeti formája. A gazdasági harc oka a munkások súlyos gazdasági helyzete, és főként e viszonyok javításáért folyik. E harc folyamán jönnek létre a proletariátus első osztályszervei, a szakszervezetek. A későbbiekben a munkások meggyőződnek arról, hogy a gazdasági harc nem vezet a helyzet gyökeres megváltozásához, nem szünteti meg a kizsákmányolást. Felismerik, hogy az államhatalom és a burzsoá gazdasági uralom összefügg, tudatosodik bennük, hogy érdekeik ennél fogva nem csak gazdaságiak, hanem politikaiak is, ráadásul ezen politikai érdekek ellentétesek a burzsoázia érdekeivel. Az ösztönös gazdasági jellegű harcból tudatos politikai harc kerekedik ki. Ehhez rendkívüli szükség van a szocialista ideológiára, amelyet a kommunista pártnak kell bevinnie a mozgalomba. A proletariátus harca e szerint három irányú: gazdasági, politikai és ideológiai. E három közül a politikai irány a döntő, mert csak ez képes megváltoztatni a fennálló kizsákmányoló viszonyokat. A kapitalisták is harcolnak eme tendenciák ellen: jelen vannak a munkásarisztokrácia azon részei, akiket a tőkések megvásárolnak (opportunisták), illetve a szélsőjobboldali ideológia mesterséges gerjesztésével próbálják elterelni a figyelmet a valódi problémákról.

Az osztályok elhalásának objektív feltételei

Sok polgári szociológus szerint az osztálykülönbségek eltűnése helyett inkább az egyéni különbségek eltűnéséről kellene beszélni. Ezt azzal is magyarázzák, hogy már a munkások is vásárolhatnak részvényeket, ezzel a társadalmi különbségek lassan elsimulnak és „népi kapitalizmus” alakul ki. Persze ezek a tendenciák abszolút nem voltak jelentősek, a 70-es évek Nyugat-Németországában is bevezetett rendszer statisztikái szerint a munkások 99%-ának semmilyen részvénye nem volt, a maradékuknak is mindössze néhány, tehát semmiféle beleszólásuk nem volt a társaság ügyeibe és a gazdasági helyzetükön sem változtatott tételesen. Az Egyesült Államokban is ez idő tájt a felnőtt lakosság 0,2%-a rendelkezett bármiféle részvénnyel. Alapvető számítások alapján lehetetlenség azt képzelni, hogy a tőkések által fizetett munkabérből jelentős gazdasági hatalomra tegyen szert a munkásosztály, hiszen ez a munkabért csupán a munkaerő újratermelését szolgálja (azaz, hogy a munkást még pont életben tartsa). A társadalom mindaddig osztályokra fog tagozódni, amíg a társadalmi munka annyi terméket ad csak, hogy az alig éri túl az emberek legszükségesebb létfenntartási eszközeit, amíg a társadalmi munka leköti a társadalom tagjainak minden idejét. Ha a társadalom olyan fejlettségi szintet ér el, hogy amely lehetővé teszi az anyagi javak olyan mennyiségű előállítását, hogy az elegendő legyen a társadalom valamennyi tagja szükségleteinek kielégítésére, az osztályok létezése már nem szükségszerű, sőt hátráltatja a haladást. Az osztályok elhalásának egyik feltétele a termelőerők magas fokú fejlettsége, azonban önmagában nem elegendő, meg kell szüntetni a termelési eszközök magántulajdonát is. Ezen felül szükség van még egy hosszú folyamatra, amíg kialakul a szocialista társadalomból a kommunista társadalom, hiszen számos az évszázadok alatt megrögzült jelenséget (vallási, esztétikai, erkölcsi, képzettségbeli, neveltetésbeli különbségek) nem lehet egyik pillanatról a másikra megszüntetni.

Elméletben: Sztratifikáció és osztályszerkezet

Sztratifikáció

Az osztályokról bővebben értekeztünk előző számunk elméleti cikkében. Itt bemutattuk az osztályok kialakulását és lenini definícióját. Azonban ezeket az elméleteket folyamatosan támadják a burzsoá-polgári szociológusok, nem is csoda, hiszen az ő érdekük a társadalmat úgy magyarázni, hogy akadályozzák a forradalmi tanok terjedését, hogy a dolgozókat becsapják, ezáltal hamis reményt adjanak nekik. Tehát a vallás intézményesített szellemi elnyomásának szerepét is némileg átveszik. Szerintük az emberek társadalmi csoportokba való sorolását nem a termelőeszközökhöz való viszonyuk alapján kell végrehajtani. Ezek a szociológusok az embereket rétegekbe sorolják, idegen szóval sztrátumokba. Ez a sztratifikáció. A besorolás alapja pedig számos preferencia lehet, például a foglalkozás neme, lakhely, képzettség, előrejutás módja, megjelenés, a lakás felszereltsége, stb… Ezekből pontrendszereket állítanak fel, indexeket képeznek, ahogy tette azt W. Lloyd Warner, amerikai társadalomkutató. Ezek a módszerek nem ragadják meg a társadalom lényegét, nem mutatják pontosan az osztályok kialakulásának módját, sem azok fejlődését nem magyarázzák a maguk folyamatában. Tipikus konzervatív statikussággal gondolkoznak. Módszereik alkalmasak lehetnek ugyan az egyének, vagy csoportok szociális helyzetének leírására, jellemzésére, de semmiképpen sem a társadalmi helyzet tudományos magyarázatára. Ezekben az indexkritériumokban mindenről szó van, kivéve a társadalom osztályszerkezetét alapvetően meghatározó tulajdonságról, a termelési eszközökhöz való viszonyról. Ez nem véletlen, így próbálják palástolni az osztálytársadalomban létrejövő ellentéteket, és ezáltal elterelni a dolgozók figyelmét arról, miért is nyomhatják el őket a termelési eszközök tulajdonosai.

Ezen felül a polgári szociológusok megalkották a társadalmi mobilitás elméletét. E szerint vertikális és horizontális mozgás lehetséges. A horizontális szerint ugyanazon társadalmi rétegen belül történik mozgás, azaz a munkás egyik gyárból a másikba kerül, a vertikális mozgás során pedig a gyártószalag mellől előléptetik csoportvezetővé. A polgári gondolkodók szerint ez a vertikális mozgás lehetővé teszi, hogy bárki előrelépjen a ranglétrán, azaz a társadalom elasztikus, következésképpen nincs is szükség osztályharcra. Állításuk szerint az osztályharc szükségtelen, mivel mindenki, aki elégedetlen társadalmi helyzetével, átmehet egy magasabb társadalmi rétegbe. Természetesen ez csak a kapitalisták illúzióiban létezik, gondoljunk Amerikára, „a lehetőségek országára”, ahol már sok bevándorló szembesült azzal, hogy csak a munkaerejét akarják kizsákmányolni, és a kemény munka nem csak nem elég a kapitalizmus világában előrejutni, de az alapvető életfeltételeket is ritkán biztosítja. A magyar társadalom uralkodó körei szintén azzal az illúzióval áltatják az embereket, hogy aki tehetséges és keményen dolgozik, annak egyenes az út a gazdagságba, míg a gyenge és lusta emberek az utcán végzik (lásd több fideszes politikus nyilatkozatát a közelmúltból is). Ez is természetesen csupán leegyszerűsített társadalomkép, és egyáltalán nem jellemzi helyesen a valóságot. Valóban lehetséges bizonyos szinten kemény munkával előrejutni, de a munkásból nem lehet tőkés. A kapitalista gazdaságtan szavatolja a kizsákmányoltak számára, hogy társadalmi helyzetük semmiképp ne érje el a tőkésekét. A kizsákmányolt munkás azért nem válhat tőkéssé, mert a munkabére semmi mást nem szolgál, csak a munkaereje újratermelését (a munkás minimális életszükségleteinek biztosítását), amely összeg sosem válhat tőkévé. Természetesen ritkán előfordulhat, hogy egy munkás tőkéssé válik, ezek azonban kivételes esetek, ráadásul semmiképp nem a kapitalizmus szükségszerű tendenciái miatt következik be, hanem a körülmények véletlen összejátszása révén. Ilyen például az informatikus guruk esete: Bill Gates, a Microsoft atyja és Mark Zuckerberg, a facebook kitalálója semmivel sem volt tehetségesebb informatikus, mint legtöbb kortársuk, azonban ötletük a jó időben és a jó helyen született meg. Ezeket a történeteket a kapitalista média felfújja és legendává teszi, amivel továbbra is kábítják a dolgozó osztályokat. Ez a fajta átjárhatatlan osztályviszony tulajdonképpen egy gazdasági alapú kasztrendszer. Az emberiség egyik legnagyobb szégyene a vallások által rögzített osztálykülönbségek (kasztrendszer), mely dolgozók milliárdjait taszítja önkéntes nyomorba, ehhez hasonló működésű a kapitalizmus kasztrendszere.

A társadalom osztályszerkezete

A társadalomban megkülönböztetünk alapvető és nem alapvető osztályokat. Az alapvető osztályokat az uralkodó termelési mód hozza létre. A rabszolga-gazdálkodásban a rabszolgatartó és a rabszolga a két alapvető szembenálló osztály, a feudalizmusban a földesúr és a jobbágy, a kapitalizmusban a proletariátus és a burzsoázia. Az alapvető osztályok közötti viszonyokat a társadalmi-gazdasági rend és az alkalmazott kizsákmányolási formák határozzák meg. A társadalmi változások alatt az alapvető osztályviszonyok is megváltoznak. Az osztálytársadalmakban csak két alapvető osztály van, de azok mellett jelen vannak a nem alapvető osztályok is, mivel az uralkodó termelési mód mellett más társadalmi-gazdasági formák is léteznek. A rabszolgatartó társadalom például a rabszolgamunka mellett jelen volt a kézműipari termelés vagy a kisárutermelő gazdálkodás is. A feudalizmusban pedig a földbirtokosok és a jobbágyok mellett jelen voltak a kézművesek, a születő burzsoázia és a hozzá kötődő proletariátus, a kapitalizmusban pedig létezik a városi és falusi polgárság.

Az értelmiség

A tőkés társadalomban az értelmiség sajátos osztály, hiszen egyik kategóriába sem sorolható. Az értelmiségieknek nincsenek termelési eszközeik, és közvetlenül nem termelői az anyagi javaknak. Az értelmiség különböző osztályokból tevődik össze. Egy részük a tőkét, a kapitalista termelést szolgálja, de vannak, akik inkább a dolgozókkal kötik össze sorsukat, és harcolnak a fennálló társadalmi rend ellen. A szocializmusban az értelmiség társadalmi természete megváltozik, a szellemi munkások zöme a munkásosztály oldalára áll.

A rendek

A rendek olyan társadalmi csoportok, amelyeknek társadalmi helyzetét törvény határozza meg, amely kimondja, hogy milyen jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek az egyes rendi csoportok. Ez az osztálykülönbségek egyik formáját képezi. A rendi társadalomban a felsőbb rendek a kizsákmányolók, az alsóbbak a kizsákmányoltak. A rendi tagozódás a feudális társadalmi-gazdasági alakulatokra jellemző. Néhol diszharmónia figyelhető meg a rendi társadalomban, például a feudalizmus bomlása során meggazdagodott burzsoázia kizsákmányolóvá vált, de nem került a felsőbb rendek közé. Rendi kategória a nemesség, de volt ahol különleges kiváltságokkal rendelkezett a papság is. Az alsóbb rendeknek inkább csak kötelességük volt, mint privilégiumaik. A rendi hovatartozás öröklődött. A kapitalizmusban megszűnt a rendi tagozódás, itt jogilag a törvény előtt minden állampolgár egyenlő. Azonban a hétköznapok gyakorlata mutatja, hogy a törvény előtti egyenlőség a kapitalizmusban csak papíron létezik, és megvannak azok a módszerei a tőkéseknek, amivel kibújhatnak a felelősségre vonás alól, és amikkel a munkásokat felelősségre vonhatják ártatlanul. A mai Magyarország jobboldali kulturális ellenforradalmának szándéka a rendiséghez hasonló államrend visszaállítása, eszköze pedig a középkori és ősmagyar romantika propagálása. A korona és egyéb feudális jelképek erőltetett tisztelete fog elvezetni oda, hogy lassan visszaállítják a nemesi címeket, ezzel újabb erős lökést adva a kizsákmányolásnak, és az ellenforradalmi hatalom fenntartásának.

Elméletben:

Az osztályok és osztályviszonyok

A történelmi haladás a termelőerők fejlődése alapján megy végbe. A termelőerők fejlődésének egy fokán a társdalom antagonisztikus osztályokra válik, más gazdasági érdekekkel. Megjelennek a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak. A termelőeszközök magántulajdonba kerülésével megkezdődött a kizsákmányolás, sőt maga az ember is tulajdon lett, ez a rabszolgatartó társadalom. A történelmi materializmusban ez az osztályszempont alapvető fontosságú, mert egyetlen társadalmi változás és maga a történelmi fejlődés sem érthető meg az osztályok egymáshoz való viszonyának ismerete nélkül. Ez az osztályszempont adja a társadalmi jelenségek lényegét. A mai burzsoá elnyomást kiszolgáló politikai elemek szándékosan elferdítik a valóságot és az osztályszempontok helyett más valótlanságokat találnak ki, megvezetve ezzel a dolgozókat, figyelmüket elterelve a valóságról. A fasiszta elméletek a nacionalista, vallási, rasszista és antiszemita szempontokkal magyarázzák a történelmet. A dolgozó osztályokat kizárólag a „magyarokban” határozzák meg, az őket kizsákmányolókat pedig más nemzetek tagjaival (zsidókkal) feleltetik meg. Ezzel elterelik a figyelmet azokról, akik valójában a probléma okozói. Ezt nem feltétlenül tudatosan végzik, de a nagytőke tudatosan támogatja titokban ezeknek az ellenforradalmi eszméknek a terjedését.

Az osztályharc elméletének fejlődése

Az osztályok problémájára nem Marx hívta fel először a figyelmet, azt előtte már több közgazdász jellemezte, azonban Marx volt az első, aki nem csak leírta a jelenséget, de azt tudományosan magyarázta. Az angol politikai gazdaságtan klasszikusai, Smith és Ricardo jellemezte a tőkés társadalom osztálystruktúráját. Hasonlóképpen a francia történetírók is maradandót alkottak, Thierry, Guizot és Mignet alkotta meg azt az elméletet, mi szerint az osztályharc a társadalom politikai rendszerének megváltozásának oka. A Marx előtti idealista filozófusok nem ismerték fel az anyagi termelés társadalomra való hatását, nem ismerték fel, hogy a proletariátus és a burzsoázia ellentéte szükségszerűen az előbbi győzelmével oldódik fel és a kapitalista termelési módot a szocialista fogja átvenni, valamint nem tartották lehetségesnek az osztály nélküli társadalom kialakítását. Marx 1952. március 5-én Weydemeyerhez írt levelében fogalmazza meg, hogy nem ő volt az osztály létezésének első kimutatója. Marx azt mutatta ki, hogy

- az osztályok létezése a termelési fejlődés meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve

- az osztályharc szükségszerűen a proletariátus győzelméhez vezet

- a proletárdiktatúra átmenet az összes osztály megszüntetéséhez és az osztálynélküli társadalom megszületéséhez.

Az osztályok Lenin szerint

Az osztályok klasszikus –elsőre hosszú és bonyolult- definícióját Lenin adta. A továbbiakban ezt fejtjük ki:

„Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportját nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következtetésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdonítja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” 

Ebben a lenini meghatározásban az embereknek a termelési eszközökhöz való viszonya az alapvető, ami meghatároz minden mást is. E szerint, ha az egyén tulajdonosa a termelési eszközöknek, akkor az ő szükségletei határozzák meg a termelés célját, méretét és irányát. Aki meg van fosztva a termelési eszközöktől, az csupán termelőerő, akit a munkaeszközök tulajdonosai felhasználnak, kizsákmányolnak. Nem csak a termelés módjának meghatározása a tulajdonos privilégiuma, a megtermelt javak tulajdonjoga is őket illeti, az elosztást is ők határozzák meg. A mai Magyarországon a javak 90%-át a leggazdagabb 10% birtokolja. A lenini osztály-meghatározás elsősorban az antagonisztikus alakulatot tartja szem előtt, de a szocialista társadalomra is vonatkoztatható. A szocialista társadalom osztályai, a szövetkezeti parasztság és a munkásosztály egyaránt tulajdonosa a termelőeszközöknek. A különbség, hogy a munkások eszközei állami, a parasztságé pedig szövetkezeti tulajdonban vannak. Mindkettő szocialista tulajdonforma. Mindkét osztály irányítója a termelésnek, nincsenek alárendelt szerepben. Az elosztás szintén szocialista, mindenki a munkája mennyisége és minősége után kap megfelelő munkabért. Ezek már nem antagonisztikus osztályok, közös céljuk a kommunista társadalom felépítése.

Az osztályok keletkezése

Az osztályok keletkezésére számos elmélet van. Az idealisták szerint biológiai, faji szempontok játszanak közre, például a fasiszták szerint. Ez természetesen hibás koncepció, hiszen a biológiai törvényeit kiterjesztik a társadalomra, holott a társadalmi jelenségek fejlődése nem az anyag biológiai mozgásformájára jellemző törvényeknek rendelődik alá, hanem a társadalmi élet törvényeinek.  A történelmi tapasztalatok szintén azt mutatják, hogy nem faji és nemzeti különbségek határozzák meg az osztályviszonyokat, hanem társadalmi tényezők. Más idealisták szerint a különböző szakmák hozzák létre az osztályokat, mivel más tevékenységet folytatnak. Ez sem igaz, sőt pont fordítva történik, az emberek azért foglalkoznak más tevékenységgel, mert különböző osztályokhoz tartoznak. Mások szerint az osztályok kialakulásáért az elosztás különbségei felelősek. Aki többet kap a megtermelt javakból, az módosabb lesz. Ez is pont fordítva igaz, ez esetben az elosztáselmélet hívei az okozatot tették meg oknak. Az elosztás mértéke a termelőeszközök tulajdonától függ. Az erőszakelmélet szerint az osztályok a szerint alakultak ki, hogy egyik nép legyőzte a másikat. A leigázás során pedig a győztes eltulajdonította a legyőzöttek javait. Ez a Dühring-féle erőszakelmélet is tarthatatlan, az erőszak nem hoz létre osztályokat. Az erőszak megváltoztathatja a birtoklást, de nem hozhat létre magántulajdont. Ahhoz gazdasági termelés kell, és ez az, ami meghatározó.

A marxista osztályelmélet szerint, ha az emberek csupán a létfenntartáshoz szükséges minimumot termelik meg, akkor kizsákmányolás sem jöhet létre. Ha az emberi termelőtevékenység eléri azt a szintet, hogy többletet termeljen, akkor válik lehetővé az idegen munka termékeinek elsajátítása. A társadalmi munkamegosztás lehetővé tette a cserekereskedelem kialakulását, majd a termelés növekedésére törekedtek. Ehhez a legjobb eszköz volt a rabszolga-munkaerő felhasználása. Először a rabszolga inkább segítőtárs volt, a termelés fejlődésével azonban egyre inkább beszélő szerszámmá vált. A fejlődő termelés lehetővé tette a családi, majd az egyéni munkát, ami során a termelt javak magántulajdonná váltak. Megjelentek az osztályok és a kizsákmányolás.

Arzénos baktérium – Újabb tőrdöfés az egyházi dogmák szívébe

 

A Mi Időnk Szerkesztőbizottság, 2011. január 24., 14:07

A cikk A MI IDŐNK újság II. évfolyamának 49. számában jelent meg.

http://amiidonk.try.hu/

Az évszázad felfedezésének nevezhetjük a NASA bejelentését, mi szerint olyan baktériumfajt találtak, amely foszfor helyett arzént képes beépíteni a biokémiai molekuláiba. Néhány számmal ezelőtt foglalkoztunk a marxizmus és a darwinizmus kapcsolatával. E felfedezés mellett sem mehetünk el szó nélkül.

Biokémiai háttér

Halomonas GFAJ-1

Az eddig ismert minden élőlény hat elsődleges biogén elemből áll. Ezek a szén, nitrogén, a hidrogén, az oxigén, a kén és a foszfor. Ezek az elemek nélkülözhetetlenek az élettani funkciók ellátásához, minden élőlényben jelen vannak, persze különböző mértékben. Ezen felül számos más elemet is felhasznál a szervezetünk, például a mikroelemeket (szelén, cink, magnézium, vas), amelyekről eddig is tudtuk, hogy bizonyos fajokban cserélődhetnek, például az emberi haemoglobin vasat tartalmaz, a csigáké pedig rezet (ezért is kék a vérük). Olyanra azonban még nem találtak példát, hogy egy faj az elsődleges biogén elemek közül az egyiket mással helyettesítse. Eddig.

A Halomonas GFAJ-1 névre keresztelt baktériumtörzs megcsinálta. A foszfor helyett arzént használ a főbb molekulái felépítésére. Ilyen például a DNS, amely szintén tartalmaz foszfort. A felfedezés már csak azért is óriási, mert a DNS a sejtek örökítő anyaga. Sőt! Nem csak a DNS tartalmaz foszfort, hanem a szintén fontos ATP molekula is, amely az energiaraktározás fő molekulája. de említhetnénk még a NAD/NADP-t, amely az elektronpotenciál-transzferrendszer alapmolekulája, vagy az acetil-koenzim-A-t, melyet a citromsavciklus fő molekulája.  A baktérium ráadásul csak szélsőséges esetben veszi fel az arzént, kizárólag akkor, ha nem jut foszforhoz.

Miért pont az arzén?

Az arzén a periódusos rendszer 33-as számú eleme. Ha jobban megnézzük, ugyanabban az oszlopban, egy sorral felette helyezkedik el a 15-ös számú foszfor.   Márpedig az azonos főcsoportba tartozó elemeknek hasonló kémiai tulajdonságaik vannak. Ezért is fordul elő, hogy egyes élőlények enzimrendszere hibásan arzént épít be foszfor helyett bizonyos molekulákba. Ám ezek nem működnek megfelelően, a kötések gyengesége miatt ezek szétesnek. Az új Halomonas baktérium esetében azonban nem erről van szó. Az arzént tartalmazó táptalajról, azt felveszi, molekuláiba beépíti, és tökéletesen működik. A Mono-tó, ahol a különleges fajt megtalálták kétszer sósabb, mint a világtengerek és hatszor több arzént is tartalmaz. A zord körülmények között halak nem élnek meg, csak néhány különleges rák és az újonnan felfedezett Halomonas.

Evolúció

Az evolúciós elméletet a Halomonas GFAJ-1 léte is megerősíti. A tóban lévő magas arzénkoncentrációhoz adaptálódó baktérium evolúciós előnyre tett szert, ennek okán túlélhette az azt nem tűrő más fajokat, és elszaporodhatott a vízben. Ez egy másik kérdést is felvet. Létezik-e olyan magasabb rendű élőlény, ami e baktériumból fejlődött tovább? Egyelőre ezt nem tudjuk, de lehetséges. Azt is figyelembe kell venni, hogy e baktérium evolúciója akkor kezdődhetett, amikor e tó magas arzénszintje kialakult, tehát semmiképp sem akkor, amikor más baktériumok evolúciója elkezdődött. E szerint lehetséges, hogy az óta új, magasabb rendű fajnak nem volt ideje kialakulnia.

Méltatlan fogadtatás

A hír óriási, a lényege, hogy bizonyos körülmények között teljesen más elemekből is létrejöhet élet. De szomorú, hogy a Való Világ és egyéb népbutító műsorok között, még a Híradókban is csak pár másodpercet kapott ez a felfedezés. Jól tükrözi ez a méltatlan bánásmód a hazai média szellemi színvonalát.  Pedig, ha emberi léptékre akarjuk átkonvertálni a felfedezést, akkor körülbelül úgy képzeljük el, mintha ciángázzal lélegző embert fedeztek volna fel. Sajnáljuk, hogy manapság az a fontos, hogy melyik sztárt kivel csalja a felesége, de hát meg is van az eredménye. Pont e tudatlanság és szellemi/erkölcsi züllés nincs öntudatos, fejlődő forradalmi társadalmi osztály, amely kiharcolhatná magának, ami jár. Vegyünk példát a Halomonas-ról, amelynek szintén megromlottak az életkörülményei, de képes volt alkalmazkodni, és akár arzént is emészteni, csak azért, hogy túléljen.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 




 A cikk A MI IDŐNK újság III. évfolyamának 3. számában jelent meg.

http://amiidonk.try.hu/

"A vallás a nép ópiuma."

A vallás azoknak a külső erőknek a fantasztikus, illuzórikus tükröződése az emberek tudatában, amelyek mindennapi életükben uralkodnak rajtuk; olyan tükröződése, amelyben a földi erők földöntúli formát öltenek. A természetfölötti lényekben való hittel és az ennek megfelelő szertartások elvégzésével kapcsolatos.

A vallás keletkezése

A vallás már az őskorban kialakult, egy idős az emberrel. Ekkor az ember még kiszolgáltatott volt a természet erői számára –és sok esetben még ma is az. A természet spontán erőivel állt harcban, ezeket az erőket nem ismerte, ezért istenné emelte őket. Később kialakult a társadalom, vele a kizsákmányolás és maga az állam. Így már nem csak a természet, de a társadalom spontán erőivel is meg kellett küzdenie, ami Lenin szerint „ezerszer több borzalmas szenvedést” hozott. Mind a természeti, mind a társadalmi hatalmak idegenek, érthetetlenek és megmagyarázhatatlanok voltak, az istenek mellett megjelentek az uralkodók, akik több kultúrában is isteni eredetűnek aposztrofálták magukat. A polgári társadalomban újabb erő jelent meg, a tőke. A tőke éppúgy teszi hajléktalanná a dolgozókat, mint tette azt a villámok által okozott tűz, vagy az áradás. A tőkétől és a természet erőitől való félelem ugyanarról a tőről fakad, a nyomortól való félelemről. Ez a félelem táplálja a vallásos érzést. A mai kapitalista társadalom médiája lépten-nyomon azt érzékelteti az emberrel, hogy nincs jövője, hogy a világ állandó veszélyforrás, állandó a bűnözés, a gyilkosságok. Ez nem csak a vallás felé tereli az embereket, hanem túlzott fogyasztásra is sarkall. Ezen felül fontos szerepe van a földöntúli boldog élet reményének, hiszen a kizsákmányolt osztályok kizsákmányolók elleni erőtlensége ezt a fajta hitet váltja ki. Pont, ahogy az ősember természettel szembeni gyengesége is istenekbe, szellemekbe és csodákba vetett hitet váltott ki.

Vallás a tudomány ellen

A tudomány és a vallás ellentétes fogalmak. A vallás torzan vetíti vissza a valóságot, sőt meg is hamisítja azt. A tudomány a felismerésen alapszik, feltárja a dolgok lényegét és működési, fejlődési törvényeit. A vallás szerint az ember csak azt tudhatja, ami istentől származik, olyan „szent” könyveket, amelyek a fantázia szüleményei, mesék. A tudomány segíti az embert, felemeli, megsokszorozza erőit, a vallás ezzel szemben nem oldja meg az élet problémáit, csak illúziókba kergeti az egyént, és ezzel a társadalom spontán erőinek fogságába kergeti.

A vallás és az osztályharc

A kizsákmányolók -uralmuk megtartása érdekében- nem csak az államot alkották meg, de készen kapták a vallást. Az állam megteremti a kizsákmányolók fennálló rendjét, erőszakkal elfojtja az elnyomottak ellenállását, a vallás pedig a szellemi leigázás eszköze. A vallásnak vigasztalnia kell az elnyomottakat, a szenvedéseik értelmét magyarázniuk kell, és fenn kell tartaniuk a reményt, hogy gyötrelmeik enyhülni fognak, és ráadásul azt majd láthatatlan erők fogják nekik megadni. A cél, hogy a dolgozókat távol tartsák a forradalmi akciótól. A vallás igazolja a kizsákmányolást, az uraknak való engedelmességre szólít fel, rossz alázatosságra, a terhek türelmes viselésére buzdít. Az ellenállást eretnekségnek bélyegzi, és örök szenvedéssel fenyegeti az elnyomottakat. Ellenben a szenvedésért, a megalázkodásért, a nélkülözésért cserébe örök boldogságot, földön túli gazdagságot ígérnek. A vallásos tudatmérgező hazugságok egyetlen célja az elnyomók hatalmának biztosítása. Ideológiája illeszkedik a jobboldali idealizmusok sorába. A klerikalizmus, a nacionalizmus és a kapitalizmus rokonok.

Vallás a szocializmusban

A forradalom és az azzal járó öntudati ébredés nem csak a kizsákmányolókat sújtja megvetéssel, de a gépezet fenntartóit is, köztük a szellemi elnyomás eszközeit is. A tőkés termelési viszonyok megszűnésével megszűnik a burzsoázia hatalma, ezzel megszűnik az egyház anyagi erőforrása. A termelőeszközök közösségi tulajdonába vételével megszűnik a társadalom spontán erőinek uralma, az emberek ellenőrzése alá kerül a termelés. Ezzel megszűnik a vallás társadalmi gyökere, megteremtődnek annak megszűnésének feltételei. Az egyéni tragédiák és a természet spontán ereje azonban mindig megmarad, bár a tudomány segítéségével a természet erőinek sokaságától leszünk képesek megvédeni magunkat, vagy azokat saját hasznunkra fordítani. Ezek a spontán erők továbbra is fenntartják majd egyéni szinten a vallást, ezen kívül fennmaradnak a vallással kapcsolatos hagyományok, szokások, azonban ezek többsége új értelmet nyer, akár a hazug értékrendet egy valódi váltja fel. És természetesen számolni kell a kapitalista világ reakciójával, a külső beavatkozással.

Lenin szavaival élve: Ideje „a papoknak és a burzsoá álszenteknek átadni a mennyországot”!