Kultúra

Filmajánló:

Cápák és torpedók

Borzalmas mind a magyar, mind az angol címe (Mission of the Shark) az Indianapolis tragédiáját elbeszélő filmnek. Az Indianapolis hadihajó ahogy leszállította az atombomba alkatrészeit Tinianra, egy japán tengeralattjáró áldozata lett. A titkos küldetésen részt vevő hadihajó központi követése elégtelen volt, napokig fel sem tűnt senkinek, hogy elsüllyedt. Ez idő alatt a túlélők küzdöttek a tengerrel, az éhséggel, az őrülettel, a cápákkal és egymással, amíg ki nem mentették őket.

Az 1991-ben bemutatott film az Indianapolis utolsó útját mutatja be, így nagyrészt a nyílt tengeren játszódik, majd lezárásként bemutatja Charles McVay kapitány meghurcolását. Sajnos ez egy B-kategóriás TV-film, amelyet nem is moziknak szántak. A színészek közül csak Stacey Keach és a fiatal David Caruso lehet ismerős a hazai nézőknek. A forgatókönyv borzalmas, a költségvetés pedig minimális volt, ennél fogva óriási élményt senki ne várjon. A zene nem korhű, szintetizátoros megoldásokat tartalmaz, amely abszolút elsikkad. A képi megoldások is minimálisak, a teljesen műnek tűnő cápauszonyokat már nem is említjük. Persze nem is az volt a cél, hogy Oscar-díjas mozit hozzanak össze, de feltesszük a kérdést, ez miért nem jutott még senkinek eszébe?

Tény, hogy önmagában az Indianapolis története roppantul érdekes, és a film rendkívül jól bemutatja McVay kapitány meghurcolásának körülményeit. Amúgy meg érthetetlen, hogy Hollywood eddig még miért nem csapott le erre a témára, hiszen egy nagyon látványos, drámai és feszültséggel teli cápás-háborús-lélektani filmet lehetne belőle forgatni, csak nagyobb odafigyeléssel, és persze a jelenlegi technikával és költségvetéssel. Az Indianapolis legénysége abszolút rászolgálna. Persze lehet, hogy az Egyesült Államok haditengerészete számára még mindig kínos, hogy annak idején megfeledkeztek az Indianapolisról, amely 800 ember halálát okozta, ráadásul az egészet a kapitányra kenték.

A Cápák és torpedókat csak a történelmi hűség és a tanulság miatt ajánljuk azoknak, akik meg akarják ismerni a hadihajó utolsó útjának történetét.


                                   A hallgatás is cenzúra

Pierre Bourdieu francia szociológus fenti szavait idézi Paul Lendvai, a Három Élet című interjúkötetében, ami Mihancsik Zsófiával folytatott beszélgetését tartalmazza. A Kossuth kiadásában, a napokban megjelent kötet Lendvai mozgalmas életét mutatja be. Az 1957 óta Ausztriában élő újságíró az elmúlt félévszázad eseményeinek figyelmes tanúja volt. Tevékenysége és kapcsolatai révén közel került a korszak egyes alakítóihoz, a politikai és a társadalmi élet számos befolyásos személyiségéhez. Rendszeresen hazalátogat, és jól ismeri a rendszerváltás előtti és utáni hatalmi elitet.

A történelemhamisítás mai áradatában, a tényekhez ragaszkodó Paul Lendvai követésre méltó példát mutat. A rendszer elmaradhatatlan bírálata mellett, az újságíró „rendkívüli tehetséges politikusnak” tartja Kádár Jánost, aki nélkül „nem lett volna Magyarország az az élhető ország, amilyenné a hatvanas években lett”. A „külső imázshoz olyan lépések is hozzájárultak, mint a nyugat-európai szociáldemokrata pártok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek felé történő nyitás”. A félfeudális Horthy rendszer rekonstruálására vonatkozó kormányzati szándékkal kapcsolatban megjegyzi, hogy Kádárral ellentétben, a volt kormányzóból hiányoztak a „személyes adottságok” ahhoz, hogy „mozgásterével okosan éljen”. Horthy nem tiltakozott a vidéki zsidók deportálása ellen, sőt lemondás helyett „kifelé is és befelé is legitimálta a német megszállást”. Félre sikerült fegyverszüneti kísérlete miatt, a Szovjetunió jóvoltából Horthy nem lett háborús bűnösnek nyilvánítva, akit estorili száműzetésében „az amerikai zsidó nagytőkések segítettek”. Lendvai szerint, „itt is működött az osztályszempont”.

A hazai jobboldali média számára Paul Lendvai az egyik leggyűlöltebb személy, akiről „jóakarói” és a hatalom mindenkori talpnyalói a kilencvenes évek elejétől a mai napig folyamatosan gyártják rágalmaikat. Különösen nagy „felháborodást” váltott ki a múlt évben megjelent, Az eltékozolt ország című könyve, amelyben azt elemzi, hogyan lett a hetvenes-nyolcvanas évek úttörő reformer Magyarországából Közép- Európa beteg embere. A sajtókampányban a Heti Válasz járt az élen. Ellenfelei még az angol nyelvű Wikipédián is elhelyeztek egy személyével foglalkozó szócikket, amelyben a megkomponált hazugságot megpróbálják tényként eladni a gyanútlan olvasónak.

 A Fideszről írja, hogy olyan hataloméhes politikai csoportosulás, amely „kizárólag a haszonszerzéssel: a földek, a vagyonok újrafelosztásával, a saját emberek helyzetbe hozásával” törődik. „Minden ennek van alárendelve, maga az ország is.” Megjegyzi, hogy „életveszélyes a kormány nacionalista politikája, a minden eszközzel felkorbácsolt nemzeti gőg, ami rengeteg bajt okozott már Magyarországnak a történelemben”.

A globalizálódó világ neoliberális folyamatai, valamint egyes nyugati politikusok megítélése kérdésében vitáink lennének Lendvaival, akinek a demokrácia iránti elkötelezettsége és bátorsága mindenképpen tiszteletre méltó.                                                                                                      kovács

Filmajánló: The Pacific

A Pacific elemzésével nem is a sorozatot, hanem inkább csak a szellemiségét vesszük most górcső alá. A film címe, a Csendes-óceán, szó szerint magyarra fordítva „békés”, amely némileg ironikus, mert egy kőkemény háborús sorozatról van szó. Óriási sikert aratott a Ryan közlegény megmentése című film, amelyen felbuzdulva néhány alkotó új vállalkozásba kezdett. Hasonló szellemiségű sorozatot alkottak Elit Alakulat (Band of Brothers) címmel, amely szintén nagyon sikeres volt, nem csak a világháború iránt érdeklődők körében. Az a sorozat a nyugat-európai harctérre vezetett el bennünket, ahol is az 501-es légidesszant hadosztály katonáinak harcait kísérhettük figyelemmel, egészen a partraszállás napjától, a hollandiai és ardenneki csatákon át a Németországba való bevonulásig. A filmsorozat sok figyelmet szentelt a harcok borzalmainak bemutatására, amelytől minden jó érzésű emberben valami háborúellenes iszony alakult ki, amely manapság nagyon egészséges tud lenni. Sok fasiszta szájhős nosztalgiázik a háború iránt, vagy elméjükben valami dicső harcként festődik le. Áhítoznak a régi magyar területek visszaszerzéséről, de pont a lényeget nem látják. Velük kellene iskolai nevelésként kötelező jelleggel megnézetni az ilyen sorozatokat, hogy ha a valóságban nem is, de legalább virtuálisan átéljenek a nagyszerű képek által némi olyan borzalmat, amire valójában áhítoznak.

A sorozat sikerén felbuzdulva új szériába kezdtek. A harctér természetesen változott, most a Csendes-óceánon kísérhetjük végig a katonák szenvedéseit. Mert itt nem a hőstetteken van a hangsúly (persze azokból is van sok), hanem nagyon sok lelket vittek bele az alkotók. Már az Elit alakulat is foglalkozott kicsit a katonák lelkületével, bár ott inkább a testi sebeken volt a hangsúly. A Pacific-ban sokkal inkább a lélek dominál, és ez sokkal megrázóbb, mint a leszakadó végtagok és golyó ütötte sebek általi szenvedés bemutatása (bár ez a sorozat sem fukarkodik a háború kegyetlen valóságának reális bemutatásával). A sorozat ezért több belelátást enged a katonák fejébe, és segíti bemutatni a szenvedés okozta pszichológiai elváltozásokat. Az egyik főszereplő álmában rendszeresen bevizel, a másik jámbor fiatalember pedig a sok trauma hatására beáll a sorba, és társaihoz hasonlóan ő is kést ragad, hogy a halott japánok szájából kivájja az aranyfogakat, holott korábban megviselte az ellenféllel való kegyetlen bánásmód. Mert itt az amerikai katona sem szent. Sőt, egyszerre vadállatok és hősök, győztesek és áldozatok; a háború mindenkinek kiosztja a szerepet, és egy embernek is kioszt minden szerepet. Egyik nap valaki hősiesen menti ki vállán a társát a tűzvonalból, másnap pedig kéjesen nézi végig az ellenség eleven elégését. A marxista elmélet itt is megjelenik, mikor észrevesszük, hogy a környezet milyen őrült mértékben is befolyásolja a tudatot (az őrült mérték néha szó szerint értendő). A sorozat megtanít, hogy a háborúban nincsenek győztesek, és az igazi gyilkos harcban részt vevők nem csak hatalmas testi, de lelki sebeket is hurcolnak, amelytől soha életükben nem fognak többé megszabadulni.

Az örmény-azeri háborús veszélyben illene sok embernek ismernie ezeket a filmeket, az igazi katonák történetét, hogy soha többé ne válasszanak olyan vezetőket maguk fölé, akik nem létező határok tologatásának vágya miatt akarnak emberek tízezreinek maradandó sérülést vagy halált okozni. Megtanít rá, hogy az imperializmus, a militarizmus és a nacionalizmus mennyire káros eszme is tud lenni, amelytől jobb idejében megszabadulni.

Los De Abajo interjú

A Los De Abajo együttessel a Sziget fesztiválos koncertjük előtt tartott közönségtalálkozón beszélgettünk. A Munkáspárt 2006 TV és A MI IDŐNK kérdéseire Yocu Arellano, a zenekar dobosa és szóvivője, valamint Julián Gutiérrez, billentyűs válaszolt. Az interjú videófelvétele – sok egyéb más Los De Abajo és szigetes felvétellel együtt – elérhető a videómegosztóinkon.

http://www.youtube.com/watch?v=riW2gwyw2zc&feature=plcp

AMI: A legutóbbi albumotok egy élő lemez, amelynek Alicia a neve. Kicsoda Alicia?

Yocu: Alicia egy underground hely Mexikóban, ahonnan nagyon sok banda nőtt ki. Mexikóban sajnos kevés az underground klub, szóval az egyetlen lehetőségük, hogy elmennek.

AMI: Azt hittem, hogy ő egy lány.

Yocu: Igen, ez egy női név, de így hívják a klubot. Nagyon sok olyan banda játszik ott, akik nem tudnak más helyen fellépni.

AMI: Mi volt eddig a legrosszabb interjúkérdés, amit kaptatok?

Yocu: Huhh, a legrosszabb… Már emlékszem is, azt kérdezték, hogy mit gondolok egy mexikói sztár házasságáról. Azt kérdezték, hogy mit gondolok arról, hogy ez a srác elvette azt a lányt (nevet).

AMI: Mit gondolsz az internetes zeneletöltésről?

Yocu: Én pártolom. Azért támogatom, mert a kultúra nagyon drága, és sok emberek nehézkes megfizetnie a kultúrát. És úgy gondolom, ennek ingyenesnek kellene lennie, az internet pedig egy ingyenes hely. Mi teljesen pártoljuk az ingyenes letöltést.

AMI: Találkoztatok valaha Subcomandante Marcossal?

Yocu: Igen! Kétszer is találkoztunk vele. Először a mozgalom első napján, még 1994. január elsején. Ott voltam épp nyaralni a barátnőmmel. És akció közben találkoztunk vele. Aztán körülbelül 5 év múlva eljött Mexikóvárosba, és volt egy találkozónk vele egy iskolában. Ott összefutottunk, és egy levelet is írt nekünk, szóval kétszer is találkoztunk.

AMI: Ő egy belevaló fickó.

Yocu: Persze, de nem is az a lényeg, hogy ő valójában kicsoda. Nem az számít, hogy ő ki.

AMI: Akkor meg sem kérdem, hogy láttátok-e az arcát.

Yocu: Nem, én soha nem láttam, mindig maszkot visel.

AMI: Mesélnétek valami vicces történetet a Los De Abajo-ról?

Julián: Egy vicces sztorit? (Nevet). Nos. Ezek a srácok nagyon viccesek. Minden nap egy mókás történet. 3 napja.. nem is, egy hete Németországban kicsit berúgtam, szerettem volna egy sört,  kinyújtottam a karom (mutatja), hogy elvegyem az üveget,  és észre sem vettem, hogy egy gyertya volt a kezem alatt. Fel sem fogtam, csak a többiek jöttek, hogy héj, ember, égsz!

AMI: Készültök-e valami különlegességgel a magyar rajongók számára egy élő koncerten?

Yocu: Igen, a Szigeten egy speciális előadással készülünk, mert ez egy fesztivál. Már ötödszörre jövünk ide, Magyarországra pedig hetedszerre. Játszottunk az utcafesztiválon Veszprémben, és a Balaton Fesztiválon. Úgyhogy most különleges koncerttel készülünk Magyarországnak, és ezt itt a Szigeten csináljuk meg.

AMI: Mit gondoltok a mexikói választásokról?

Yocu: Ez egy szívás. Hazugság. Szóval, tudod, ebben a világban sok ember van, aki csak profitot akar csinálni. Tehát eladják Mexikót, eladnak mindent. Kiárusítják az vizet, az olajat, az elektromos áramot, eladják a földeket, a tengerpartokat. Az egész elnökválasztás egy hazugság.

Julián: Nincs igazából demokrácia Mexikóban.

Yocu: Nincs valódi demokrácia, az egész csalás. Átverés, ami jön a TV-ből, a médiából, mert a média Mexikóban olyan hatalmas, hogy mindent ural.

AMI: Mesélnétek erről az új mozgalomról, a Yosoy132-ről?

Yocu: Ez egy új mozgalom, „Én vagyok a 132”. (lefordítva). Ez egy diákmozgalom, amely egy magánegyetemen született, és idővel egyre csak növekszik. Már az ötször annyian vannak. Növekszik, mert a nők, munkások, az utca emberei, mindenki csatlakozik, mert elegük van már ebből a sok szarságból, a hazugságokból, ami ömlik a médiából. Azt hiszem, ez a mozgalom egyre jobban fog növekedni. És az egyetlen dolog, amit követelnek az a szólásszabadság és az információáramlás szabadsága. Hogy szabad információkat kapjanak. Csak erről szól ez a mozgalom: szabad információt a népnek.

AMI: Van még egy fontos mozgalom, az Alternatív Ifjúsági Ellenállás. Mit tudtok erről?

Yocu: Mi is részt veszünk benne. Azért is, mert ők a barátaink, koncerteket szervezünk velük, és ezek a srácok is ugyanazt szeretnék, hogy az emberek tudják, milyen harc is folyik Mexikóban. A harcok a földekért, a szabad információért. És ezek a srácok egy hálózatot csinálnak, hogy információt közölhessenek mindenki számára. Nagyon jól ismerjük őket, közeli barátok vagyunk és támogatjuk őket.

AMI: Ők is a vörös csillagot használják.

Yocu: Igen.

AMI: És az EZLN is.

Yocu: Igen.

AMI: És úgy döntöttetek, hogy egy EZLN zászlót raktok ki vörös csillaggal, a ma esti koncerten.

Yocu: Igen.

AMI: Nem féltek tőle?

Yocu: Nem, mert ha csak vörös csillag lenne, lehet mást jelente, de hát rajta lesznek az EZLN betűi. És nagyon büszkék vagyunk, hogy ezt kitesszük.

Szerda a Szigeten

A Sziget Fesztivált sok oldalról kritizálhatjuk. A fogyasztói társadalom visszásságai sajnos ellepik az ilyen helyeket, gondolva csak az ezer forintos hamburger-árakra és a kisemberek által szinte alig megfizethető jegyekre és szolgáltatásokra. Zeneileg a rockfesztivál átalakult egy nagy össznépi diszkóvá, ahol azért még lehet hallani igazi hangszeres zenét is. Az értékekre pedig vadászni kell, de nem lehetetlen megtalálni benne a szépséget és a tömény kultúrát, csak szerencsésen alakult program kell hozzá. Ilyen nap volt augusztus 8-a, amikor 3 komolyan társadalomkritikus zenekar is fellépett a Szigeten.

Los De Abajo közönségtalálkozó

A zapatistákat erősen támogató, mexikói zenekarral, a Los De Abajo-val A MI IDŐNK újság már korábban felvette a kapcsolatot egy interjú erejéig, és igyekeztünk őket reklámozni, amennyire lehetőségünk volt rá. A magyarországi fellépés előtt vetették fel az ötletet, hogy össze lehetne hozni esetleg egy közönségtalálkozót, ennek a szervezését magunkra vállaltuk. A Sziget civil részlegének Zöld Udvarában lévő Közép-európai Fejlesztési Egyesület sátra adott helyet a rendezvénynek. A zenekar 4 tagját már vörös csillagos EZLN zászlóval fogadtuk, így már messziről mosolyogtak, és a bemutatkozás után rögtön ez a jelkép lett a téma. Kölcsönkérték, hogy kirakhassák a koncerten, persze mi elsőre ezt nem javasoltuk a jelképtörvény miatt. Tájékoztattuk őket a korábbi retorziókról, ennek ellenére a zenekar nagyon ragaszkodott hozzá. Röviden átbeszéltük a lehetőségeket, és a zenekar bátran amellett döntött, hogy használni fogják a zászlót. A rajongókkal való beszélgetés jól sikerült, érdekes kérdések merültek fel. A végén átadtuk az ajándékunkat, egy spanyol nyelvű József Attila válogatást, majd egy 10 perces interjút is készítettünk, amelynek videóját feltettük az internetre. 

http://indavideo.hu/video/Los_De_Abajo_interju_-_Sziget_2012_magyar_felirat

Che Sudaka

A közönségtalálkozót úgy időzítettük, hogy a rajongók épp elérjék az Abajo-hoz hasonló stílust és mondanivalót képviselő Che Sudaka zenekart, amely már a kezdésnél óriási hangulatot teremtett. Az együttes tagjai bevándorlóként érkeztek Spanyolországba, ahol hamar nagy sikert értek el zenéjükkel. Agitáltak is a bevándorlás-ellenes politika ellen, az egész rajongótábor egy torokból üvöltötte, hogy: „Nobody is illegal in Europe” (Senki sem illegális Európában.) Volt ezenkívül közönségénekeltetés, majd mindenkit leguggoltattak, hogy egyszerre ugorjanak fel. A koncert roppantul energikus volt, nagyon jól szólt, a banda minden tagja kiugrálta magát, és a közönségre sem volt semmi panasz egészséges testmozgás terén. A koncert lezárása azért hosszúra sikerült, mikor 10 percig szinte ugyanazt a taktust játszották kisebb megszakításokkal. Utána persze lejöttek a színpad elé matricákat osztani, lepacsizni, dedikálni és fotózkodni a rajongókkal, e szempontból is nagyon emberi volt a zenekar.

Los De Abajo

Rövid átszerelés után még vörös csillag nélkül állt ki a Los De Abajo, amely tagjai szinte egyesével léptek színpadra, majd így állt össze a közös zene. Már az első pillanatokban hihetetlen energiát zúdítottak a közönségre. A közös ismeretség ellenére is, elfogulatlanul állíthatjuk, hogy zeneileg zseniális teljesítményt nyújtottak (a megjelent más koncertbeszámolók is mind szuperlatívuszokban nyilatkoztak). Latinos energia, pergő ritmusok, zakatoló dob és basszus és egy kiváló hangú énekesnő. Majd a megfelelő időben a színpad pokolian elvörösödött, az együttes tagjai a mexikói pankrációra jellemző maszkokat húztak, és ekkor került ki a szintetizátorra a vörös csillagos EZLN zászló, majd belecsaptak a repertoárjuk egyik legrockosabb számába.

http://indavideo.hu/video/A_Los_De_Abajo_kitzte_a_Voros_Csillagot

Persze volt lírai, akusztikus dal is, amelyben csak a gitáros és az énekes szerepelt. A közönséget is megtáncoltatták, ahol ezrek követték a lépéseket és forogtak körbe-körbe. A show végén jött az abszolút nonpluszultra, a zenekar tagjai lejöttek a színpadról hangszerükkel a közönség közé (még az ütősök is kiszereltek egy-egy dobot), majd ott kezdtek örömzenélésbe. A koncert után ők is kijöttek dedikálni és fotózkodni azon rajongókkal, akik a közönségtalálkozón ezt nem tették meg.

Ministry

Az Abajo koncertje után kényelmesen el lehetett érni a Ministry kezdését. Itt már nem a latinos, hanem a kőkemény indusztriális metál adta energia járta át a tömeget. Al Jourgensen teljesen egészségesen lépett színpadra. Két hete a párizsi koncertjéről mentő vitte kórházba kiszáradás és hőártalmak okozta összeesés miatt. (Drogot és alkoholt nem találtak a szervezetében). A koncertet lendületesen végignyomta. Az erősen politikai szövegekkel fellépő zenekar minden második száma George Busht szidalmazta, szinte többet szerepelt a háttérben lévő egyedi óriáskivetítőn, mint maga Jourgensen mester. A számok között nem sokat kommunikált a közönséggel, csak a Budapest szót ismételgette, de csak a koncert végén mondta végig, hogy nagyon szereti Budapestet és Magyarországot. A legjobb dalaikat válogatták össze, így senki nem távozhatott csalódottan a koncertről. Felcsendült a Senor Peligro (Veszélyes úr) című dal, amely Hugo Chavez venezuelai elnököt támogatja. Chavez korábban több alkalommal nevezte Busht Senor Peligronak, így született a szám címe. A háttérkivetítőn a venezuelai elnök képe a dal közben sokszor meg is jelent. A koncert hangzása hagyott némi kívánnivalót maga után, erről inkább az A38 sátor és a keverés tehet, semmint a banda. Hangosnak hangos volt, a basszus és a dobok dobhártyaszaggatóak voltak, de mégis valahogy bárhova is állt az ember, zajos volt. A koncertélmény ennek ellenére felejthetetlen.  

Összességében nagyon hasznos, hogy egy olyan helyen, mint a Sziget, ilyen zenekarok emberek tízezreinek énekelnek a társadalmi igazságtalanságokról, az USA politikájáról, a bevándorlásról, az ellenállásról és a szabadságról. Nem győzhetjük hangsúlyozni, hogy a társadalmi ellenállásban ezek a tudatot építő és lélekerősítő hatások mennyire is fontosak.

- A MI IDŐNK tudósítása –

http://amiidonk.try.hu

Los De Abajo:

Actitud Calle

Végre elérkeztünk a mexikói, zapatista együttes budapesti koncertjének időpontjához és a közönségtalálkozóhoz, amelyről még beszámolunk. Ezzel be is fejezzük a Los De Abajo cikksorozatunkat, amelyben három album elemzését vettük sorra, hogy kedvet csináljunk a bandához.

A legújabb Los De Abajo album az Alicia, amely egy élő, koncertanyag korábbi dalokkal. Előtte jelent meg az Actitud Calle stúdióalbum. Már a borító is bíztató, amelyen egy kendővel eltakart arcú, elszánt leányzó kiáltó mozdulatot tesz, utalva némi lázadásra. A borító grafikája egyebekben is nagyon szépen megmunkált.

A stílus nem változott, hamisítatlan latin egyveleg Los De Abajo módra. Ska, reggae, cumba, punk, hip-hop, rock és balkáni folklór elemek is megtalálhatók – többek között – az együttes repertoárjában.

Az első dalnál már érezni a hangulatot, a Fiesta nagyon jól indít. Majd beüt a szintén fogós Actitud Calle, azaz a címadó dal. Igazi slágeres refrén, sokak kedvenc Abajo dala lehet, arról nem is beszélve, hogy Che, Chavez és Morales is említve van a demokráciát áhító szövegben. A Teresa igazi koncertkedvenc lehet pörgősebb ritmusával és a hazai füleknek nem szokatlan balkáni dallamaival. Sueno Americano címmel jön a következő szám, szintén elsőre szerethető dallamokkal és egy jó kis hip-hop verzével. Hasonló pörgést nyújt az Amor que mato, majd belassulunk az Atrapao-val és a Que será-val. Aztán újra testhezálló következik: La Patriota, azaz a hazafi. Majd elkalauzolnak minket a rumba világába: Ahi viene la rumba. Külön ínyencség az instrumentális nóta, a Nasdrovia, amely címét nem meg hazudtolva keleties dallamokkal operál. Aztán jön a popos Cabriolet Coctail, majd az érzelmes La linea divisora. Bónuszkiadványon megtalálható még két remixdal, ám ezek már nem képezik annyira szerves részét a lemeznek.

Mindent összevetve, ez az album hozza a kör követelményeit. Némileg több rapbetét található benne, mint eddig. Több a slágeres, könnyen emészthető dallam, mint a korábbi albumokon. Valószínűleg ez az egyik legkönnyebben befogadhatóbb anyaguk, úgyhogy a zenekarral frissen ismerkedni akaróknak mindenképp ezt ajánljuk.

Filmajánló: Az utolsó belövés

A Gridlock’d néven futó film címének magyar fordítása nem a legszerencsésebb. Szó sincs ugyanis utolsó belövésről, és nem is a belövés a film központi témája, hanem a leszokás. Stretch (Tim Roth), Spoon (Tupac Shakur) és Cookie (Thandie Newton) egy zenekarban játszanak, és jó cimborák. Drogosok, az amerikai társadalom lumpenrétege, amelyről hollywoodi filmeket csak ritkán forgatnak, erre a témára csak a bátrabb, független filmesek merészkednek. Szilveszter éjjelén is kábítószereznek, és barátnőjük túladagolja magát. Itt kezdődik az első kálváriájuk, ugyanis kórházba kell vinniük, amely a szilveszteri amerikai nagyváros gettójában nem könnyű feladat. A taxi nem veszi fel őket, a mentő nem jön, és ha már kórházba érnek, akkor is szembesülhetünk az amerikai valósággal: tömött közkórházi várótermek, orvos alig, a biztosítás az első kérdés, ellátás pedig nehezen jön. Az eset miatt úgy döntenek, hogy leszoknak a kábítószerről, és bejelentkeznek elvonóra. A történet pedig erről szól, és pont ettől zseniális. Ugyanis úgy teremt szórakoztató, drámai és némileg akciódús jeleneteket, hogy a fő konfliktus nem a világ megmentéséért folyik, csak két alsóbb osztálybeli ember küzd az amerikai bürokráciával. Vegyítettek bele még egy kis gengszterszálat is, akik vadásznak főhőseinkre, de a fő összecsapásokat az irodistákkal való párbeszéd jelenti, amelyet azért nem várnánk egy klasszikus drogosfilmtől. A film forgatókönyvírói jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne fulladjon unalomba, nagyon építkeztek a Tarantino-féle dialógusokra, amelyek persze nem olyan jók, mint a mesteré, de mégis szinten tartják a mozit.

A színészi teljesítmény külön kiemelendő. Tim Roth zseniális, mint mindig a maga jellegzetes karakterével. Tupac Shakur főállásban ugyan rapper, de itt is jól oldja meg a feladatát, annak ellenére, hogy a film készítése alatti napokon még a forgatás után elment videóklippeket forgatni és a stúdióba zenélni. A producerek külön kérték, hogy álljon le ezzel az életmóddal, mert túlságosan kimeríti magát, amely rossz hatással lehet a forgatásra (arra ezek szerint nem gondoltak, hogy szerepe szerint is nagyon kimerültnek kellene lennie egy hivatalok közt rohangáló kábítószeresnek). A női főszereplő Thandie Newton pedig roppantul gyönyörű és bájos.

Az operatőrök is nagyon szép képekkel kombinálnak, közeli felvételek, nem megszokott kameraszögek, néhol pár képi effekt, amely sokat dob a mozin, és némileg művészivé teszi a maga független filmes módján.

A fekete rendező Vondie Curtis-Hall szép munkát végzett, maga is szerepel a filmben főgonoszként.

A film sikeréhez Tupac Shakur tragédiája is hozzájárult. A film utómunkálatainak idején Las Vegasban a rappert meggyilkolták. Néhány sora profétikusan hat a szerepében, amikor arról beszél, hogy változtatnia kell az életén, mert nem akarja holtan végezni. A kapitalista daráló nem csak a filmvásznon volt remekül ábrázolva, hanem az életben is jelen van. A zeneipart sem kíméli. Vigyázni kell, mert a rendszer utolér.  

Zeneajánló:

Los De Abajo:

Cybertrophic Chilango Power

Immár biztossá vált, hogy a Los De Abajo részt vesz a közönségtalálkozón, mely szervezésébe a Munkáspárt 2006 tagsága is besegít. A rendezvényt a Los De Abajo és a Che Sudaka együttesek koncertjei előttre tettük, mivel a két zenekar –hasonló zenei stílusa miatt – nagyjából ugyanazt a rajongótábort mozgatja meg. (Részletek lapunk 12. oldalán.)

A Los De Abajo zenekar albumait folyamatosan mutatjuk be olvasóinknak, most a Cybertrophic Chilango Powert vesszük górcső alá, amely nem szokványos Los De Abajo hangzás. A cyber szó már utalhat rá, hogy némileg modernre vették a figurát, és valóban, itt már nagyon sok szintetizátor, dobgép és effekt befigyel. Azért persze az autentikus latin hangszeres kíséret sem hiányzik, de például ilyen visszhangok, pittyegések, dobgépes alapok eddig nem voltak jelen a zenekar zenéjében.

És bizony sajnos ez sokak számára probléma lehet. A latin zene ugyanis sokak számára valami autentikusat jelent, amelyhez szentségtörés elektronikával hozzányúlni. A Los De Abajo pedig merészen megtette, és reméljük nyert. Biztosan voltak, akik némileg elpártoltak a bandától emiatt, de nyilván olyanok is, akiknek pont emiatt lett szimpatikus a banda. Tekintsük ezt egy kísérletező albumnak, amely akkor is ízig-vérig Los De Abajo, hiszen minden megvan benne, amit szeretünk a zenekartól: pörgős ritmusok, gyönyörű spanyol szövegek, hosszú és változatos dalok, latin szenvedély, és egy nagyon jó összhangban működő, tehetséges zenekar. És persze itt még annyira nem is markánsan, de maga a forradalom érzése is ott rejlik a dallamok között.

Az album némi introval kezd, melyben csak egy tömeg emberi hangjai és zajai hallhatók, mintha egy koncert előtt lennénk vagy egy zsúfoltabb utcán, mindenki képzeletére bízzuk, majd jönnek a dalok. Először egy hip-hop-os szerzemény, a Que mala suerte. Az El Loco-val kicsit visszavesznek és lágyabb zenei vizekre eveznek. Ezt újabb közjáték követi, egy sziréna hangja, majd egy poposabb dal, a Si existe ese lugar. Majd újra félperces közjáték sikoltozó, tapsoló tömeggel. Aztán egy erős dal Sr. Judas címmel, amelynek már szép, slágeres refrénje van. Ezután továbbra is sorakoznak az erősebbnél erősebb szerzemények. Anda Levanta címmel némi balkáni ritmust is felhasználnak a srácok. Majd Joder néven jön egy nagyon elektronikus dal, és hogy teljes legyen a kontraszt, ezt a Vuelvo a comenzar követi, amelyben semmi elektronika nincs, nagyrészt csak pengetős hangszerek. Nyilván nem véletlenül került az albumon egymás mellé ez a két véglet. Majd a Nada-val zár az album.

Összefoglalva: jó élmény volt végighallgatni és sok dal van rajta, amelyet bizony szeretnénk még újra és újra elővenni.  

Zeneajánló:

Los De Abajo – Los De Abajo

A mexikói Los De Abajo zenekarról már többször írtunk A MI IDŐNK-ben. Méltattuk az LDA v The Lunatics nagylemezüket, és a banda dobosa - egyben szóvivője -, Yocupitzio Arellano interjút is adott lapunknak. A zenekar nem titkoltan mélyen foglalkozik a mexikói társadalmat sújtó óriási problémákkal, ezt pedig erősen baloldali szemszögből teszik. Rokonszenveznek a zapatizmussal, és jó kapcsolatot ápolnak az EZLN szervezettel. Mi, az újságban már régóta odafigyelünk erre a mozgalomra, hiszen rendkívül sok elméleti és gyakorlati tapasztalattal gazdagíthatja a XXI. századi elnyomottak szervezeteinek taktikáját. Legutóbb az Engedelmeskedve parancsolni című könyv került e témában bemutatásra hasábjainkon. Most kulturális síkra evezünk, és bemutatjuk a Los De Abajo együttes első albumát, amely egyszerűen csak a Los De Abajo nevet kapta (mint az az első albumoknál szokás). Terveink szerint sorra vesszük a Los De Abajo munkásságát újságunkban. Az elemzésnek azért is van aktualitása, mert a zenekar augusztus 8-án fellép a Szigeten, másnap pedig beszélgetős, örömzenélős, interaktív közönségtalálkozót szervezünk.

Az album 1998-as kiadású, ahhoz képest nagyon szép hangzása van. Itt még annyira nem dominálnak a ska hatások. Igazi latin zene, alapvetően sok kubai beütéssel, elsőre kihallható belőle némi Buena Vista Social Club. Az első dal viszonylag pörgős, ahogy az albumokat nyitni szokás, a Pepepez énekét az erős háttérvokálok teszik nagyon ízessé. A Cabanasban már sok szerepet kap a fúvósszekció, amely nagyon jól váltásokban teljesedik ki az éneklős részek után. Ez már valamivel slágeresebb dal, persze nem a szokásos pop-meghatározásokkal, hiszen 5 perces szerzeményről van szó. Son de la Liberacion névre hallgat (Felszabadulás dala) a következő szám, amelyben már női vokálok is nagy szerepet kapnak, és erős salsa behatásokkal operál a dal. Itt már minden hallgató érzi, hogy muszáj megtanulni a spanyol nyelvet, mely gyönyörű zeneisége remekül kiegészíti a hangszeres dallamvilágot. A Tiempo Muertos-ban (Holt idők) már funkszerű gitár is megjelenik, tovább szélesítve a felhasznált stílusirányzatok eklektikus kavalkádját. Ütős refrénjével nem véletlenül a lemez első harmadában foglal helyet. El Emigrado néven hihetetlen pörgősen robban be a dal, erős basszuskísérettel és a vége felé erősen rockos gitárszólóval. A Depresiones szintetizátorral kezd, enyhén másnapos hangulatban, itt már a ska elemek dominálnak a dalban, meg persze a nagyon érdekesen effektezett gitárok. Az Acerinát nagyon jól rakták be az album vége felé haladva, mert a pörgése nem hagyja lankadni a hallgató figyelmét, és amolyan végső ébresztőt fúj a következő két szám előtt. A Suenos Anejos már lassabb szerzemény, érzelmesebb szaxofonszólókkal megtűzdelve. Leginkább ebben a dalban van kihasználva az énekes hangterjedelme. Inkább reggae nóta, de a vége felé gyorsul a tempó és az utolsó fél percben átmegy skába. A La Ironia Se Acabo (Az iróniának vége) már sok kelet-európai és balkáni ritmussal és dallammal van megspékelve, no meg nagyon erős férfi háttérkórusokkal, majd női kórusszínezéssel megáldott refrénnel. A dal az egyik legszenvedélyesebb szerzemény a lemezen, simán kerülhetett volna a lemez egyharmadába, de lehet a zenekar nem akarta, hogy az album végére leüljön a színvonal, ezért hátrasrófolták ezt a nagyon erős tételt.

Összefoglalva nagyon sok stílusból táplálkozik a Los De Abajo lemez, valami teljesen új és egyedi kavalkádot megalkotva, amelyet nyilván esélye sem lesz másnak nagyon ebben a formában még egyszer lemásolni, de talán még magának a Los De Abajo-nak sem. Sajnos igazi keményen fülbemászó slágerdala nincs az albumnak, amelynél már alig várjuk, hogy visszapörgethessük, de lehet ez sokak számára erény. Mindenesetre kellemes zenei élményt nyújt a Los De Abajo albummal eltöltött majd 50 perc. Nem feltétlenül kell mélyen hallgatni, háttérzeneként is aláfesthet sokféle összejövetelt.

Filmajánló: John Rambo

Az európai területeken John Rambo, az USÁban azonban szimplán csak Rambo néven fut Stallone filmje. Sly nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy az általa a ’90-es években életre keltett két kultikus figurát a XXI. században újraéleszti. Ez volt Rocky és Rambo. Mind a két próbálkozását siker koronázta, a karrierjét ráadásul még megspékelte az akciósztárok krémjét felvonultató Feláldozhatókkal, és jön a Feláldozhatók 2 is. A filmszínészt ez most biztos kevésbé érdekli, hiszen Stallone fia a napokban, 36 éves korában elhunyt.

A John Rambo története egyszerű: néhány keresztény jótéteményes elindul a dzsungelbe, segíteni az ott szinte háborús környezetben élő szegényeknek. Ehhez kell a főhős segítsége a csapatnak. Már csak egy jó kis diktatórikus helyszín kellett, ami nem sokakat sért meg. Észak-Koreától lehet féltek a kínai nézősereg miatt, de itt van a jó kis Burma, amelyet egy fasisztoid katonai junta irányít. Ha ott betiltják a filmet, nem sok vizet zavar, örül a demokrata világ, a kínaiak sem sértődnek be. És valóban úgy is lett: Burmában azonnal tiltásra került, sőt az ellenzék még az egyik Rambo idézetet is zászlajára tűzte jelszavaként: „Élj hiába, vagy halj meg valamiért!”

Rambo a festői thai dzsungelben tengeti életét. És itt el is érkeztünk a film legnagyobb piros pontjához, a helyszínhez, amely tényleg gyönyörű, ráadásul érződik, hogy a rendező és az operatőr sokat kutathatott a környéken, hogy megtalálják a kamerának legjobban tetsző természeti képződményeket.

Rambo karaktere most a szokásosnál is barátságtalanabb lett. Keveset beszél, azt is durván. Szinte már önmaga paródiája a teljesen antiszociális személyiség, amelyet a vietnámi háború borzalmai tettek ilyen torzzá. Rambo mindenkinek beszól, ám a hittérítő szöszke mégis eléri, hogy a mélyen titkolt fajfenntartási ösztön felülkerekedjen a létfenntartásin. Ezért is kockázatot vállalva indulnak meg a burmai határ felé, amely nem sok jót tartogat. Szerencsére kimaradt a szerelmi szál a filmből, az már túl sikkes lett volna, azért érzelmesebb hölgy nézők talán elhiszik, hogy a zord külső nagyon legmélyén valami szív mégis van.

A film némileg unalmas, hosszú bevezető, aztán egy brutális, 18-as karikás hentelés. Majd megint várakozás és még brutálisabb gyilkolászás. Az erőszak mindenre megoldás a filmben, és ez itt erkölcsi mondanivaló is. Ezért kulturális síkon hozza az IQ negatív, amerikai színvonalat. Ennél fogva a film teljesen értéktelen, csak primitív szórakoztatásra alkalmas, másfél órán keresztül. Pedig lehetett volna egy jó kis erőszakellenes és rendszerkritikus filmet készíteni belőle, hiszen mindenki viszolyog a polgári lakosságot lemészároló fasisztoid halálbrigádoktól és az őket irányító kormánytól. Azonban az erőszak ábrázolása már olyan szinten naturális, hogy öncélúvá válik. Elveszik a mondanivaló, és csak leszakadó karokat, fejeket, meggyilkolt és tömegesen megerőszakolt nőket és gyerekeket látunk. A burmai katonák nem reálisak, szándékoltan primitívek, mindegyikük igazi gyerekgyilkos, üvöltöző, elállatiasodott véglényként van ábrázolva. A valóság ennél azonban sokkal komplikáltabb. Persze a Rambo szériától ilyen mélyenszántást nem várhatunk el, ezért nem is pontozzuk túl. A zene néhol szándékoltan hatásvadász, az akciójelenetek viszont hihetetlenül pörgősek és jól komponáltak. Persze jó szándék nélkül ez önmagában nem sokat ér. Kár érte.

Könyvajánló: Engedelmeskedve parancsolni

A neozapatista mozgalom nemzetközi szinten roppantul népszerű, szinte néhány szubkultúra része lett, zenekarok pózolnak már az EZLN vörös csillagos zászlajával, rockdalok születtek róluk. A fiatalok szeretik a lázadó, maszkos, mexikói gerillákat, mert erőt sugároznak, de mégis békések, jelen vannak, de mégis láthatatlanok, romantikusak, mégis valóságosak. A marxista dialektika ellentmondásaira épülő kommunikációt sajátított el a szervezet, nem véletlen, hogy a könyv címe is ilyen oxymoron: Engedelmeskedve parancsolni.

Magyarországon, magyar nyelven méltatlanul kevés cikk, híradás jelenik meg a neozapatistákról, ezt mi igyekszünk kompenzálni A MI IDŐNKben. Az Eszmélet folyóiratban jelentek már meg nagyon jó cikkek egyenesen Subcomandante Marcos tollából, köztük a szintén oxymoronokra épülő írása (már a címe is), a Liberális fasizmus. A könyv szerzője Carlos Antonio Aguirre Rojas professzor, akivel volt szerencsénk Magyarországon is találkozni, mikor is előadást tartott a zapatizmusról, illetve részt vett egy ilyen témájú filmvetítésen a Tűzraktérben (véletlenül, pont nem sokkal utána merült fel a helység bezárásának fideszes gondolata...).

A zapatizmussal az a probléma, hogy annak nem túl egyszerű a marxista elemzése. Baloldali szervezetről van szó, amely alapjában véve használja a munkásmozgalom jelképeit (Che, Vörös csillag), de valahogy mégsem klasszikus Lenin. (Népszerűsége miatt más szervezeteket, köztük anarchisták próbálják kisajátítani Marcost, és vele reklámozni magukat, de közel sem anarchista gyakorlatról van szó.) S pont ez a szép benne, hogy a marxizmus mindig, mindenkor alkalmazható, csak a megfelelő társadalmi és gazdasági szerkezetre kell alakítani. A mexikói indián őslakosság pedig elég speciális szerkezet, időben, térben és minőségében is távol az 1917-es orosz ipari munkásságtól és a parasztságtól. Mégis próbálják valahogy megoldani az előttük álló problémát, a saját módszereikkel. A zapatizmus marxista elemzésével mi még nem találkoztunk, pláne nem magyar nyelven, sajnos e könyv sem elégíti ki teljesen eme kíváncsiságunkat, bár sok helyen van utalás Marxra. Érdekes lett volna megkapni a zapatizmus elemzését a dialektikus és történelmi materializmus tükrében, de ezt nem igazán kapjuk meg, csak ha nagyon továbbgondoljuk azt, ami a történész professzor tollából papírra vetődött.

A könyv elég sokszínű, néhol nagyon könnyű kis olvasmány, de időnként előjön a professzor tudományos stílusa, amelyek már nehezen érthetőek. Elsősorban a zapatisták gondolataival, mondjuk ki, ideológiájával foglalkozik, de az alcím: A mexikói neozapatizmus politikai tanulságai. Tanulság pedig van bőven. Az olvasás megkezdése előtt nem árt röviden tájékozódni a zapatista mozgalom majd’ 20 éves történetéről, mert erre külön nem tér ki, rögtön az autonómia kérdésébe vág bele, amelyet a párizsi kommünhöz, munkástanácsokhoz és a kulturális forradalomhoz hasonlít.

Gyorsan átvált a dialektikus ellentmondások zapatista logikájára, de sajnos az antagonizmus szót (marxista filozófiai értelemben) nem mondja ki, ezt is csak továbbgondolva tudjuk belelátni a szövegbe. Ezen ellentmondások alapján vezeti le a mexikói jó és rossz kormányzat közti különbséget, az eltérő demokrácia-felfogást. Külön foglalkozik a zapatizmussal mint a 68-as forradalmi mozgalmak örökösével. Majd az utolsó fejezet is fontos kérdéseket boncolgat a modernitásról, gazdaságról, kollektív munkáról, egyenlő elosztásról. Mind érdekes és izgalmas téma. Végül jön jól megszerkesztett végkövetkeztetés, majd a függelék teljessé teszi a művet, melyben az „alulról és balra” politikát kifejtő írások kaptak helyet.

220 oldal rendkívül jó elemzés, amelyet minden mozgalmárnak érdemes elolvasnia, mert jó ötleteket adhat hazai viszonylatban is a marxista taktikára vonatkozólag. Mindent persze nem lehet átvenni, mert nagyon különbözünk a mexikói indiánoktól, de talán rájövünk, hogy lehet a hazai munkásmozgalom áll távolabb a marxizmustól, mint az EZLN, és valami nagyon hiányzik...

L’Harmattan kiadó

224 oldal

Ára: 1760-2200 Ft,- között

Fordította: Csala Károly, 2012

Zeneajánló:

Fear Factory – Industrialist

A Fear Factory az az indusztriális metál zenekar, amely előszeretettel foglalkozik a modern technika kérdéseivel. Álláspontjuk szerint a fejlődés csak visszaveti az emberiséget, az emberek elgépiesednek, a gépek pedig emberiesednek. Ez a fajta vízió a legtöbb sci-fi témája, amelyekből a zenekar is erősen táplálkozik. Előszeretettel nyúlnak dalszövegeikben a Szárnyas fejvadász, vagy a Terminátor filmek témáihoz. Mint néhány korábbi albumuk, ez is egy koncepcióra épül, mégpedig egy történetet mesél el., amelynek főszereplője egy gép, amely kezd öntudatra ébredni, majd lassan megállapítja, hogy bizony az Ember elhibázott lény. A jövőbeli hangulatot pedig nagyon modern metál zenével teremtik meg. Brutálisan kemény elektromos gitár és basszushangzás, sok elektronikus effekt; a zeneiség és a téma teljes szintézisét adva.

Már elemeztük A MI IDŐNKben a Mechanize albumukat. Ott már említettük a Fear Factory szappanoperát, amely arról szólt, hogy 2000 tájékán mindenki összeveszett szinte mindenkivel az együttesben, sorozatosan kiváltak és visszaléptek, majd Dino Cazares gitárostól megválva rendeződött a helyzet. Született néhány album, majd a Mechanize előtt Dino visszatért, és inkább a basszusgitáros és dobos párost rakták ki. A klasszikus felállásból lényegében mindenki nélkülözhetetlen, de tény, hogy a zseniális torkú Burton Bell és a villámkezű Dino Cazares gitáros is óriási dolgokat tud összehozni. Mint például a most elemzendő anyagot.

A lemez címe már előrevetíti, hogy a 20 év alatt a banda stílusa nem változott, és ez bizony egy indusztriális metál album lesz. Ezen nem is csodálkozunk. Már első hallgatásra konstatálhatjuk, hogy bizony nem változott semmi. Überbrutális , ütemes, szaggatott gitárriffek, kevés gitárszóló (az előző albumon meglepően sok technikás szóló volt). Kemény dob és basszusalap, amely a megszokott lüktetést adja, néhol irgalmatlan sebességgel. Pontosabban dobgép, hiszen a lemezen nincs élő dob, hanem a gitáros szerkesztette össze a témát a korábbi demók alapján, méghozzá elég kiválóan. Aki észreveszi a különbséget, az hazudik. És végül mindennek a tetején Burton, akinek páratlan üvöltő és hörgő hangszálai vannak, és mellesleg dallamos éneket is produkál az albumon... sajnos élőben ezek annyira már nem jönnek össze, de korongon jól szól.

A dalok közül kiemelendő a Recharger, amely valószínűleg gyorsan be fog vándorolni a metálosok fülébe...de ennyi. Ugyanis ez az egyetlen dal a lemezen, amely különösebb emésztés nélkül, azonnal bejön. A korábbi albumok azért tartalmaztak 3-4 slágerdalt. De ez a lemez ezektől mentes. A többi  szám egyáltalán nem fogyasztóbarát, amitől nem kell megijedni, mert pont ezek a lemezek lesznek idővel értékesek, ahogy újra és újrahallgatva megtaláljuk benne az értéket.   

Külön színfoltja és érdekessége a lemeznek a Landfill című bónusznóta, amely eredetileg a Pitchshifter zenekar szerzeménye. Ők voltak az indusztriális zene korai úttörői, és a Fear Factory bizony elég sokat merített a stílusból (Dino Cazares gyakran viselt Pitchshifter pólót is). Nyilván némi utalás is van a dal feldolgozásában, mert a Landfill a Pitchshifter első lemezének, az Industrialnak első dala (két albumcím csak három betűben különbözik), a Fear Factory verziója pedig itt, az Industrialist korongon pedig az utolsó. Nyilván ezzel is tisztelegnek a még ma is aktív Pitchshifter előtt, amely szintén komoly társadalomkritikus és antirasszista dalokat komponál.

Filmajánló: A király beszéde

Egyértelműen Oscar-gyanús filmről van szó. A király beszéde egy nagyon nehéz téma, amit az alkotóknak sikerült a legjobban megoldaniuk. A sztori lényege nem titok. VI. György király gyermekkorától fogva dadogással küzd, ezért sok orvost felkeres, majd sikerül kifognia egy különc, de eredményes szakembert, aki segít neki leküzdeni állapotát. Első hallásra nagyon unalmas téma, azonban a film végig lebilincselő és nem hagyja lankadni a figyelmet. Valószínű ezért is lesz díjra érdemes, 11 jelölésével elvileg megismételheti a Titanic és a Ben Hur bravúrját.

A történet természetesen nem csak a dadogást –pontosabban beszédhibát, hiszen nem csak a klasszikus dadogást hallhatjuk- hanem a korabeli történelmi eseményeket is végigveszi. A történet egyik szála Edward lemondása, aki a szerelme miatt utasítja vissza a trónt. Másik fő szál a hitleri Németországgal való diplomáciai küzdelem, majd végül csúcspontként a beszéd, melyben a király tolmácsolja népének a háborús részvételt.

A film legfőbb erőssége a színészi játék –szintén Oscar-gyanú. A főszereplő Collin Firth és a beszédszakértő szerepét játszó Geoffrey Rush is méltán pályázhat a díjra. Helena Bonham Carter is nagyszerűen alakítja a sznob-burzsoá anyakirálynő fiatalkori önmagát. Ne legyenek illúzióink, ez a királyi család is pont egy elnyomó hatalom megmaradt csökevénye, a maguk sznobériájávál, felsőbbrendűségi tudatukkal, nagyképűségükkel és dekadenciájukkal. A kevésbé tekintélyelvű beszédtanár meg is kapja egyszer a bolsevik jelzőt. A film kiválóan be is mutatja az arisztokrata személyiség eme torzulásait, bár félő, hogy sokak számára szimpatikussá válhat a szerencsétlen király.

Zeneajánló:

Offspring: Days Go By

Az Offspring sosem volt klasszikus baloldali zenekar, de sokat foglalkoznak zenéjükben társadalmi és politikai témákkal.  Különösképpen a korai albumok tartalmaztuk társadalomkritikus szövegeket, olykor az Öböl háború ellen tiltakozva, de első albumukon még a „Kill the president” (öld meg az elnököt) dalcímig is elmentek, amelyet a későbbi újrakiadásoknál inkább már lehagytak a lemezről. Emellett az Offspring foglalkozik még az átlag amerikai fiatalok hétköznapjaival, a bulikkal, csajozással, szerelemmel, majd 20 év zenélés után persze ők is komolyodtak, de a zenéjük inkább lazább lett.

Az Offspring sosem tud kiöregedni, annak ellenére sem, hogy a mostani klippjeik performansz részei már nem olyan lendületesek, mint a korábbi videókon, ahol lendületes mozgásvilág jellemezte színpadi előadásukat.

És most itt van a tegnap (2012.06.26.) megjelent új album, amelyet alig egynapi hallgatás után friss élményekre alapozva elemzünk. Persze az album megjelenése előtt már két videóklippet és kislemezt kiadtak előzetesen, így ezt a két számot már ismerjük. Az első a Days Go By, azaz az album címadó dala, amely koránt sem olyan erős zeneileg, mint az eddigi Offspring slágerek. Jó, kis hallgatható nóta, de semmi olyan extra, amitől a rajongók kiütnék a falat. Kevéssé lendületes dal, inkább a lassabb szerzeményeik közé tartozik. A másik klippes dal a Cruising California nagy csalódás lehet a kemény rajongóknak, ugyanis ez a bugyuta szám inkább a mainstream médiának készült. A Pretty Fly vonalat viszi tovább, nem titkoltan átvéve néhány elemet abból a slágerből. Egyébként a refrénje erős, zeneileg megfog, de a sok manír miatt meghal a dal. Bizonyára sok rajongó fogja továbbléptetni, és reménykedni, hogy ez a dal hamar feledésbe merül. Eddig még a lemezt fel sem tettük, de máris rossz az előérzetünk. Egy apró dolgot leszámítva: az 1992-es Ignition album egyik dalát, a Dirty Magic-et felvették újra (korszerűbb hangzással), előreláthatólag ez ezen az albumon is ütni fog. Már csináltak ilyet korábban a Beheaded-del, azonban az újra felvett verzió nagylemezen nem jelent meg, csak más kiadványokon.

Aztán a lemez feltétele után már az első szám után konstatáljuk, hogy az Offspring lényegében nem változott, nagyon erős kezdőszámmal találjuk szemben magunkat, ami a maga 4 percével már epikus hosszúságú. A The Future is Now dinamikus energiabomba gyönyörű zongorabetéttel, és szép effekttel a végén. A Secrets From The Underground kezdő első taktusai már nagyon kapósak, és várhatóan ebből is sláger lesz. Az első két dal nagyon komoly hangvételű, a korai időket idéző, nem az a bulizós, könnyed stílus. Harmadik helyen (slágerpozícióban) a már kivesézett Days Go By. Aztán már a negyedik dalnál vagyunk (Turning Into You), de még mindig csak negatív hangulatban, a Rise Against dallam- és hangzásvilágát idéző számmal. Vájtfülűek meghallhatják a Gone Away dal egyik gitártémáját a Hurting As One dalban. Az első vidám dal a már említett Cruising California. Aztán érzelmes szerzemény: All I Have Left Is You, szép szörfös gitárhangzás-betétekkel, amely érdekessé teszi az 5 perces szerzeményt. Általánosságban ezen az albumon hosszabb dalok vannak, mint a korábbi lemezeken. Az OC Guns eléggé idegesítő tud lenni, a buta refrénjével, a többi részét is felfoghatjuk poénnak. Valami nagyon mást szerettek volna kihozni, mint amik önmaguk. Ebből valami scratches, DJ-s, mexikói, reggae dolog jött ki latin trombitákkal, és néhol spanyol szöveggel… szóval eklektikus kavalkád… sajnos ez is 4 percig. A Dirty Magic új verziójának abszolút van létjogosultsága. Tényleg megérdemli a profi hangzást, mert sok eltérő gitártéma van benne (lágy szóló, tiszta gitár, torzított gitár), amelyet az 1992-es albumon nehéz összerakni. Néhol még megspékelték nagyon halk háttérvokállal a verzék alatt és a szokásos offspringes Whooo-zással a refrén alatt, amely színesít a dolgon. Szerencsére magának a dalnak a dallamvezetése és struktúrája semmit nem változott, 20 éve (te jó ég) ez így lett jól megírva. A súlyos téma után újabb könnyed hangvételű dal mutatkozik be az I Wanna Secret Family személyében, amely simán jó kedvre derít minket. Dividing By Zero néven üt be a dal, amit már régóta minden keménymagú Offspring rajongó vár, ugyanis ez végre már tartalmaz keleti skálát tartalmazó gitártémát, amely minden Offspring lemez szívderítő pontja volt, de az utóbbi néhány korongon teljesen elfeledkeztek róla. Az utolsó számhoz érve (Slim Pickens Does the Right Thing and Rides the Bomb to Hell), konstatáljuk, hogy káromkodás is van végre – hosszú idő után - egy Offspring albumon, de valószínűleg a hatóságoknak nem fog feltűnni, mert nagyon a háttérből érkezik, kiabálva, így megúszhatják a 18+ besorolást. Az utolsó dalt elhagyva már alig várjuk, hogy újra végigmenjen a 42 perc, és az utolsó szám végéhez nem idegen az első. És igen ez a lemez siker. Mert JÓ! Jó dalok, értelmes szövegek (már ahol nem törekedtek szándékosan az ellenkezőjére).

Összevetve: egy két elhibázott lépés van a lemezen, de nagyrészt erős dalokat hoztak össze. Nem hoztak csalódást, az Offspring továbbra is a könnyed californiai punkzene legendája. Sokak számára lesz az év lemeze. Szép hangzás, szép bortó.. irány a bolt.

Filmajánló:

Becstelen brigantyk

Adott Quentin Tarantino, aki a Kutyaszorítóban után egyből Hollywood élvonalába lépett, majd a Ponyvaregénnyel mennybement. Azóta bármihez nyúl, annak egyértelműen arannyá kell válnia, még akkor is, ha azok néha nehéz és merész témák (Grindhouse sorozat). Bár a kritika az utóbbi filmjeiről nem mindig egyértelműen pozitívan nyilatkozik, nem lehet leírni sem a Kill Bill-t, sem a Halálbiztost, sem a Terrorbolygót. Aztán jött a régóta dédelgetett project, a második világháború idején játszódó film, amelynek ötletét már 2005-ben említette a rendező, és az őt figyelő rajongóknak négy évet kellett várni a megvalósításra.

Adott a megszállt Franciaország, még a D-Nap előtt. A zsidókat kíméletlenül üldözik, ebben élen jár Hans Landa ezredes (Christoph Waltz), aki bár klasszikus úriemberként, kellemes modorával, mosolyogva beszél a francia paraszttal, mégis könnyedén gyilkoltatja le a házában bujtatott zsidó családot. Ő az igazi főgonosz, aki passzív agressziójával félelmetesebb bármelyik dühöngő őrültnél. A nácik módszereire pedig megérkezik a válasz, Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) ugyanis zsidókból szervez náciirtó alakulatot. Az ő módszerei sem jobbak Landáénál, a foglyokat mind megölik és meg is skalpolják őket az elrettentő lélektani hadviselés nevében. (Itt persze megjegyezzük, hogy a valóságban ilyen szakasz soha nem létezett, viszont a zsidók kíméletlen lemészárlása történelmi tény). Az angol titkosszolgálat megneszeli, hogy jó sok náci vezetőt megölhetnek egy francia filmbemutatón, és mivel a brigantyk a közelben vannak, őket bízzák meg a hálás feladattal....

Tarantino eme filmjére is jellemzőek a roppantul erős dialógusok, amelyek zseniális jelenetekben csúcsosodnak ki. A filmjeire jellemző, hogy a történések szinte átvezető jellegűek, az igazi lényeget a frappáns párbeszédet adják, amelyben néha sokkal több történés van, mint egy akciójelenetben. A filmben minden szereplő eredeti nyelven beszél. A német, angol és francia uralja nagyjából azonos arányban a filmet, de egy jelenetben még olasz is van. A magyar változatban az angol jelenetek lettek lefordítva, a többit felirattal kell élveznünk.

A film mind erős a forgatókönyvben és rendezésben: a két és fél órányi mozi nagyon gyorsan eltelik, a figyelem egy pillanatra sem lankad. A színészek zseniálisan lettek összeválogatva, Hans Landára alkalmasabb színészt tényleg nem lehetett volna találni. Az ő szerepére volt a legnehezebb valakit szerezni, már majdnem sutba dobták a megfilmesítést, amikor megtaláltak Christoph Waltzot, akiről a szakma is pozitívan emlékezett meg. Landa szerepére Leonardo DiCaprio neve is felmerült, szerencsére nem mellette döntöttek. Az egyetlen, ami zavaró lehet, az a zene, amelybe nem sikerült most jól beletrafálni. Sokaknak zavaró lehet a nem korhű zene, a Brigantyk repertoárja ugyanis sokkal modernebb, mint a 40-es évek. Biztosak vagyunk benne, hogy Tarantino mester, aki közismerten bizonyos jeleneteit zenére írja, talált volna korabeli muzsikát, amelyből akár egy ütős soundtracket is össze lehetett volna hozni. Ennio Morriconéval is tárgyaltak filmzene ügyben, de sajnos egyeztetési problémák miatt nem tudta vállalni. Ennek ellenére korábbi Morricone tételeket bevágtak háttérzeneként.

Tekintve, hogy a filmben egy-két tényleg durva képi erőszakkal élő jelenet is van, ezért csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.

És hogy a film címében miért van y-nal a briganti szó? Tarantino a bastard (korcs) szót kicsit szlengesítve basterd-nek írta, a magyar fordítók bizonyára jelezték ezt a különbséget.  1978-ban már született egy hasonló történetű film The Ingloriuos Bastards címmel. A készítők megengedték Tarantinonak, hogy használhassa az egy betű híján ugyanazon címet.

Érdekességek:

A Hicox hadnagyot játszó Michael Fassbender szerepe szerint angol tiszt, aki németül jól beszél, ám akcentussal. A valóságban pont fordítva van, hiszen Németországban született, majd Angliába költözött, ezért a német az anyanyelve és az angolt beszéli akcentussal.

A film egyik jelenetében Göbbels dühbe jön, amikor Lilian Harvey színésznő nevét kiejtik előtte. Harvey segített egy zsidó koreográfusnak, Jens Keithnek Svájcba szökni, ezért a színésznőnek is menekülnie kellett a nácik Németországból.

Mikor a „Medvezsidót” játszó Eli Roth-ot megkérdezték, hogyan tudott olyan hitelesen erőszakosnak tűnni a gyilkolós jelenetekben, viccesen csak annyit válaszolt, hogy gyapjú alsóneműt viselt, és előtte Hannah Montana zenéit hallgatta, amitől tényleg ölni támadt kedve.

Az 1978-as The Inglorious Bastards filmet Enzo G. Castellari rendezte, születési nevén Enzo Girolami. Brad Pitt karaktere olasz rendezőnek álcázva ezen a néven mutatkozik be a náciknak.

A zsidóvadászt alakító Cristoph Waltz fia rabbi.

A zsidó lány, Shosanna édesapját Patrick Elias alakítja, aki rokona a naplójáról elhíresült Anne Franknak. A jelenetben nácik elől bujkálnak, akárcsak egykoron Anne.

A Göbbelst játszó színész korábban szintén a propagandaminisztert alakította a Führerem című filmben, a Hitlert alakító színész szintén Göbbelst játszott korábban a Rosenstrasséban.

Filmajánló:

Valkűr

A Valkür kapcsán minden filmrajongónak két gondolat járt az agyában:

1, Jajj ne, már megint egy Stauffenberg merénylet film, már kívülről fújjuk!

2, Jajj ne, mi köze Tom Cruise-nak Stauffenberghez?

Aztán már rögtön a kezdő képsorok alatt rájövünk, hogy igen:

- ennek a filmnek van létjogosultsága,

- Tom Cruise egész jól beleillik a szerepbe.

A hazai kritika persze nem emlékezett meg jól Cruise-ról, ehhez hozzájárul az is, hogy a szcientológiai ámokfutás után ő lett az első számú közellenség, akit sikk volt szeretni, de ha tényleg objektívek akarunk lenni, akkor Cruise nagyot alakít.

A film pedig egyszerűen köröket ver az eddigi két komolyabb feldolgozásra, a „Megölni Hitlert!”-re és a „Stauffenberg”-re. Mind a színészi játék, a képi világ, az atmoszféra és a dramaturgia is sokkal jobb lett.

Tom Cruise színészi játéka nagyon meggyőző; egy egész szimpatikus, fiatalos és energikus Stauffenberget kapunk, aki egyben nagyon komoly tiszt is. Külön kiemelendő Kenneth Branagh (Tresckow tábornok) és Thomas Kretchmann (Remer őrnagy). Mindkettejük szinte apró szerepet kap, de nagyon meghatározó a jelenlétük, ha a vásznon vannak.  Sajnos a filmben néha későn derül ki, ki kicsoda, mivel bizonyos szereplőknél sokáig nevet sem említenek, ezért kénytelenek vagyunk találgatni, ki melyik történelmi személyt játssza. Szerencsére sikerült külsőre az eredetiekre nagyon hasonló színészeket találni, ez némileg megkönnyíti a nézők dolgát. De nyilvánvaló, hogy szélesebb, amerikai közönségnek szól ez a film, akik nem tudják előre a történéseket, és bizonyára a szereplők nevével is csak most találkoznak először.

A képi világ, az atmoszféra nagyon szép lett, korhű egyenruhák, szobák, épületek, minden precízen kidolgozva. A kevés vizuális effekt is jól kidolgozott. A zenére szintén jó osztályzatot adhatunk. Még a Valkűrök lovaglása is felhangzik – a címhez hűen – ám sajnos csak egy karcos bakeliten hallatszik egy bombázás alatt. Érdemes lett volna valamelyik hozzáillő akciódúsabb jelenetben jó minőségben is felhasználni.

A színészi játék mellett külön ki kell emelni a zseniális forgatókönyvet, annak nem is konkrétan a történetét, hanem annak vezetését. A dramaturgia végig feszültséget teremt, sosem hagyja lankadni a figyelmet. A feszültség miatt néhol a thriller kategóriáját is súrolja.  

Mindent összevetve, a Valkűr nem véletlenül készült el a másik két film után, és ha valaki csak amiatt nem nézi meg, mert már látta a másik kettőt, akkor ne mellőzze a filmet!

Érdekességek:

Hitler szerepére elsőként Tobias Moretti neve merült fel először, de nem tudta vállalni egyéb munkái miatt.

A Stauffenberg feleségét alakító Carice van Houten sokáig járt a „Stauffenberg” című filmben a főszereplő színésszel.

A német védelmi minisztérium először nem engedte, hogy a Bendler Blockban forgassanak, de Tom Cruise kérésére nem mondtak nemet.

A stáb minden forgatási napot egy perces néma megemlékezéssel kezdte Stauffenberg tiszteletére.

Stauffenberg unokája, Philipp von Schulthess is szerepet kapott a filmben, Tresckow tábornok szárnysegédjét alakítja.

Filmajánló:

Paul

Na, végre egy kellemes vígjáték, amely nem az altesti humorból és felesleges káromkodásokból meríti a vicces helyzeteket, hanem egy tényleg jól megírt forgatókönyv alapján működik.

Adott két sci-fi megszállott angol turista, akik az USA-ba érkeznek egy ilyen rajongótalálkozóra, ahol a tudományos-fantasztikus témakör tábora összegyűlik. Innen hőseink tovább indulnak felkeresni az Államok legfontosabb UFO-khoz kapcsolódó turistalátványosságait, majd egyszer csak egy valódi földönkívülire bukkannak, aki menekül a hatóságok elől. Ő Paul, akit nem hagynak magára, hanem segítenek neki menekülni.

Paul mellesleg nem az átlagos megszeppent földönkívüli. Nagy dumája van, laza cigizik, mindig megmondja a frankót, nem kertel, nem finomkodik, abszolút nyers és szabadszájú. Egy szóval roppant szórakoztató karakter a filmvásznon, amely köré a legbugyutább történetet kreálva is jól szórakozna az ember, pusztán a fergeteges dumák miatt. A történettel persze semmi baj nincs. Ám, pont a karakter szempontjából van egy apró bökkenő… ilyet már korábban láttunk. Ugyanis Paul személyisége kísértetiesen hasonlít ALF-éra, amely nem véletlenül lett nagyon sikeres sorozat hazánkban is. Persze külsőre a két karakter tökéletesen ellentéte egymásnak: ALF szőrös, nagyorrú, nagy fülű, köpcös; Paul pedig csupasz, szürke, vékony, azaz a tipikus ufonauta ábrázattal rendelkezik.

A két főhős színészi teljesítménye viszont nem sokat dob a filmen, amolyan elmegy. A feladatot jól megoldják, de két karakteresebb nagyágyúval sokkal többet ki lehetett volna hozni. A rendezés szintén jó, csakúgy, mint a forgatókönyv, a vágások, és természetesen külön dicsérni kell magát a Pault megalkotó grafikusokat, ő ugyanis teljesen computer-animált szereplő, és nagyon élethűre sikeredett.

Külön dicséret jár az alkotóknak, mert némi fricskát kapnak a bigot keresztények is, akiket egy evolúció-ellenző, szemellenzős hölgyemény képvisel, de szerencsére a földönkívüli léte és tudása által sikerül megtérnie a normális emberek útjára.

Mindent összevetve kellemes kis délutánt tud szerezni ez a könnyed film bárkinek. Ajánljuk.

Filmajánló:

Sophie Scholl

A MI IDŐNKben most a Fehér Rózsa szervezetről szóló cikket összekötjük a történetüket elmesélő filmalkotással. A következőkben pedig szintén hasonló párosítással állunk elő, amely a Stauffenberg merényletet fogja tárgyalni, hozzá a Valkűr című film elemzésével.

A náci Németország példája mutatta meg, hogy egy rendszer hogyan is képes állatot csinálni látszólag normális emberekből. A történelem eme sötét fejezetei igazolták a marxizmus társadalmi tudatra és erkölcsre vonatkozó tételeit. A német emberek tudatán borzasztóan elhatalmasodott a náci állam léte. Szerencsére voltak itt is tudatos emberek, többségük kommunista volt, akit a hitleristák még ideje korán vesztőhelyre küldtek, hozzátesszük minden csoport közül elsőként.

És voltak még fiatalok, idealisták, akik birtokában voltak az egyetemes emberi erkölcsnek, és azt a legsötétebb agymosás óráiban sem feledték el. A Hitler-ellenes Fehér Rózsa szervezet is ilyen volt. Ők, a kommunisták és a Stauffenberg féle puccs összeesküvői voltak, akik némileg javítottak a német becsület megítélésén. Nem véletlen, hogy a német filmesek is szívesen nyúlnak ehhez a témához, érzékeltetve, hogy volt még becsület a fasizmus által uralt országban.  A Sophie Scholl – Die letzte Tage, azaz „Utolsó napok”, magyarul „Aki szembeszállt Hitlerrel” alcímmel jelent meg. A magyar alcím a szempontból jogos, hogy a német nézőkkel ellentétben a hazaiak sajnos nem nagyon ismerhetik a történetét. Sophie fiatal egyetemista lányként nem bírja tétlenül szemlélni hazája elpusztítását, ezért röplapokat szór szét az egyetemen, ahol tanul. Sajnos észreveszik, és lebukása után rögtön letartóztatják. Rögtön a nácik börtönében találja magát, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy nem diákcsínyről van szó. Először tagadni próbál, de a tények ellene szólnak. Mikor látja, hogy nem úszhatja meg, inkább taktikát változtat, és már nem azt próbálja bizonygatni, hogy nem ő volt, hanem hogy amit tett az helyes és jogos volt. A film tulajdonképpen bonyolult cselekmény nélkül zajlik, inkább csak érdekfeszítő szellemi párbaj Sophie és a kihallgatótisztje között. Külön érdekesség, hogy a náci tiszt nem az emberevő szörnyeteg fajtából való, hanem egyszerű nyomozó, aki nem vallat, nem kínoz, csak beszélget. Sophie meggyőző taktikája pedig rendre felülkerekedik a náci logikán, ám tudjuk, hogy ez a rendszer nem tűri az értelmet és a világosságot.

A film legerősebb kihívása volt, hogy pusztán dialógusokkal fenntartsa az érdeklődést, és sehol ne váljon unalmassá. A feladat nagyon nehéz volt, de sikerült megoldania a forgatókönyvírónak és Marc Rothemund rendezőnek, aki érdekes módon egy teljesen más színvonalú filmmel, a Hangyák a gatyában című „alkotás” által lett híres. Persze a színészgárdát is maximálisan méltatnunk kell, Julia Jentsch több díjat is bezsebelt, abszolút megérdemelten. A film teljesen korhű, az atmoszférát sikerült nagyon jól megteremteni a díszletekkel. Külön köszönet az alkotóknak, hogy nem túlozzák el a drámai részeket, minden ízlésesen van kivitelezve, minden giccset mellőzve.

Tekintve, hogy jórészt csak dialógusokból áll a film, a nagyközönség jórészének nem igen lesz egyszerűen fogyasztható, és kicsi az esély rá, hogy a mainstream kereskedelmi csatornák főműsoridőben fogják leadni. Ettől függetlenül mindenkinek ajánljuk, aki szereti az elgondolkodtató filmeket, vagy érdekli a nácizmus gépezete és az antifasiszta harc.

Zeneajánló:

Ska-Pécs

I live you DVD

A Ska-P, spanyol szélsőbaloldali zenekarról már többször értekeztünk A MI IDŐNK hasábjain. Szerencsére eltalálnak hazánkba is néha koncertezni, ám akinek még ez sem lenne elég (hogy is lehetne belőlük elég?), annak itt a magyar tribute banda, a Ska-Pécs, amely legalább olyan színvonalas produkciót nyújt, mint az eredeti felállás.

Pécs mindig is színtere volt a komolyabb punkzenének, a ska-punk stílusú zenekarok is jelen voltak, mind közül a legkedveltebb Ska-Pécs. Pécsett alkot még a szélsőbalos Hétköznapi Csalódások zenekar, amely az utóbbi évtizedben sajnos már nagyon visszavett a marxista forradalmi hevületből. A Ska-Pécs DVD nézése során azonban konstatáltuk, hogy végre van egy magyarországi banda, amely bölcsen nem hallgatott a szélsőjobboldal népbutítására, és hajlandók büszkén felvenni egy Che Guevara pólót, és a hős forradalmár képét a színpad díszeként is használni. Che szelleme nagyon is jól illik ehhez a latinosan pörgős zenéhez, amely eszményében is kiáll az elnyomottakért, a szabadságért és a szolidaritásért. A Ska-P forradalmi szövegei ugyanis erről szólnak: a kizsákmányolás mocskáról, az egyház hazugságairól, a hatalom gátlástalanságáról, a halálbüntetésről, imperializmusról.... Egy szóval nemzeti rocker kollégáikkal ellentétben ők képben vannak azzal, hogyan „áldozzák fel az igazságot a tőke oltárán” (ez egy idézet volt tőlük).

Már sokan játszottak koncertanyag kapcsán a Live szócskával (lásd: Tankcsapda: Eleven), a Ska-Pécs az „I love you” (szeretlek) kifejezést hangolta át, talán ezzel kifejezvén érzéseiket a rajongók felé. Az anyag azért is nagyon szimpatikus, mert elérhető teljes hosszában és számonként egyenként a youtube-on, természetesen teljesen ingyen. Ügyesebbek trükkökkel le is tölthetik, hogy nagyképernyőn, HD minőségben is élvezhető legyen.

Elérhető a következő címen:

http://www.youtube.com/watch?v=_TQ0KBP22Hc

A zenekar nagyon szenvedélyesen játszik, lám Kelet-Európában is képesek vagyunk felvenni a latin ritmust és őrületet. Az ének néhol sántít, ám az is csak a hangilag képzetlenebb háttérvokálok miatt, akik eredetileg hangszeresek, ám akit ez kicsit is zavar, az inkább X Faktort nézzen. A képi anyag kiváló, nagyon jól operálnak a fényekkel. Elkerülhetetlen az összehasonlítás az eredeti zenekar Incontrolable című koncert DVD anyagával. Azon nemzetközi nagyfesztiválok koncertjei lettek megörökítve, a Ska-Pécs anyaga viszont kisebb hazai klubbulik és fesztiválok előtt lettek rögzítve, amely sokkal személyesebbé teszi a képsorokat. Felírhatjuk még apró hibának, hogy kb. az ötödik-hatodik dal környékén van a „sziasztok, ez itt a Ska-Pécs” bemutatkozás, ez mehetett volna a koncert a videó legelejére. Szerencsére ezután belecsapnak az El Gato Lopez-be, amely mindenért kárpótol. Az összes kedvenc Ska-P sláger helyet kapott, köztük az Intifada, Welcome to hell és a Mestizaje. A színpadi show sem marad el: a halálbüntetést ellenző dal (Welcome to hell) végén a rabruhás énekest stílusosan kivégzik, de a közönséget is kicsit félrevezetik, mikor elkezdik játszani a Metallicától a Sad But True-t, amely az intro után félbe is marad.

A Ska-Pécs koncertjét mindenkinek bátran ajánlhatjuk, akár videón, akár élőben. Az eredeti spanyol felállással kapcsolatban pedig megígérjük, siettetjük a vörös csillag legalizálását, mert előszeretettel lobogtatják a zapatisták eme jelképet tartalmazó zászlaját, és ezért Magyarországon könnyen lesittelhetik őket.  

Filmajánló:

A brazíliai fiúk

A brazíliai fiúkat nehéz műfajilag besorolni. Van benne némi fiktív történelem, krimi, szatirikus humor és kevés akció is. A kitalált történet lényege, hogy náci csoportok Dél-Amerikába szöknek és szövik a tervüket a világ visszahódítására. Közülük az egyik főkolompos nem más, mint Dr. Joseph Mengele. Nem véletlen, hogy rá esett a filmkészítők választása, hiszen a háborús bűnös a film bemutatásakor az egyik legkeresettebb náci volt, ráadásul még életben is volt, a film premiere után egy évvel halt meg.

Dr. Mengele terve a genetika és a klónozás legújabb technikáját kihasználva újra kivívni a harmadik birodalom „dicsőségét”. A nyomában jár a híres nácivadász, Ezra Lieberman, akit a színészóriás Laurence Olivier alakít. Mengele szerepében sem kisebb színész brillírozik, mint Gregory Peck. De mellettük még feltűnik James Mason, Denholm Elliott és a Rendőrakadémiából megismert Steve Guttenberg, aki még Steven néven szerepel a stáblistán. A színészi játék a film egyetlen komoly erőssége, mert valljuk be, a dolog elég bugyutára sikeredett. A film sosem veszi komolyan önmagát, és ide-oda hintázik a stílusok között. Ahelyett, hogy sok stílus jó jegyeit egymásba gyúrva egy eklektikus műfajt hoztak volna létre, inkább hiányérzetünk van: se nem történelem, se nem fikció, se nem vígjáték, se nem komoly krimi. Mégsem írhatjuk le, hiszen némileg belefolyik a nácizmus mindent elpusztító lélekrajzába, és az antifasiszta hős megszállott igazságkeresését is példaértékűen ábrázolja. Ezra Lieberman ugyanis szenvedélyből kutatja fel a nácikat, nem személyes előmenetel miatt, vagy anyagi érdekből. Egyértelmű pozitív hőst rajzol le a forgatókönyv, aki persze néha hibázik is. A másik oldalon pedig ott vannak a mindenre elszánt rosszfiúk, akiket nem tántorít el az ártatlanok és akár egymás eltaposása. Sajnos a történelem eme fejezete – az antifasizmus és fasizmus harca – pont ilyen árnyalattalan fekete-fehér összecsapás volt a jó és a rossz között. Gregory Peck is úgy nyilatkozott, hogy Mengele szerepe volt a legunszimpatikusabb, amit valaha eljátszott. Lieberman karaktere Simon Wiesenthalt veszi alapul, Olivier is tanulmányozta a híres nácivadászt a szerep eljátszása előtt. A magyar szinkronszínészek szintén neves személyiségek: Sinkovits Imre és Benkő Gyula kiválóan adja a magyar hangot.

Jerry Goldsmith zenéje nem túl maradandó, bár néhol jól kiemeli a krimivonal misztikus hangulatát. Sajnos a legtöbb filmismertetőben sikerül lelőni a meglepetéseket, amik a nézőt érhetik, mi inkább nem árulunk el semmit a késői fejleményekből.

Mindent összevetve, hiába kapott 3 Oscar-jelölést és egy Golden Globe-ot, a film nem túl maradandó alkotás. Sajnos ilyen fantasztikus nácis történetből nem lehet sokat kihozni. A színészek tényleg nagyon kitettek magukért, amely talán közepesre felhúzza a dolgot. Egy próbát talán megér, de kizárólag csak rajongóknak.

Filmajánló:

Drakula (1931)

Hogy milyen apropóból kerül bemutatásra a Drakula című ősrégi film A MI IDŐNKben? Két okból. A főszereplő Lugosi Béla az egyik ok. Róla kevesen tudják, hogy a Tanácsköztársaság ideje alatt aktív politikai szerepet vállalt a színész-szakszervezetben, amely miatt menekülnie kellett Magyarországról a horthy-fehérterror elől. A másik ok a dátumhoz köthető, a május elsejét megelőző éjjel ugyanis a Walpurgis-éj, amelyen a film története is kezdődik…

Ezen a napon érkezik Erdélybe Renfield, aki Drakula grófot keresi, és pont Walpurgis éjjelén, amikor a helyiek inkább bezárkóznak az ártó szellemek elől, semmint el merjék kalauzolni a babonától nem félő utazót. Itt már az elején érdekesség, hogy a Hollywoodban forgatott produkcióban a helyiek magyarul beszélnek egymással, ám kissé komikusan hat, amikor a külföldi vendéggel hibátlan angolsággal társalognak. A „sör, bor, pálinka” feliratokat is valószínűleg csak mi, magyar nézők értjük. A film itt rögtön az elején már eltér a könyvtől, hiszen nem Renfield érkezik Erdélybe, hanem egy másik szereplő, Jonathan Harker, aki a filmben szintén feltűnik. Ezt a dramaturgiai csavart elnézve folytatódik a sztori a kiváló díszlettel és sejtelmes hangulattal megáldott vámpírkastélyban, bár néha sok a felszálló köd. Aztán megjelenik maga a mester, akinek karizmája, tekintete, magyar akcentusa teljesen uralja és betölti a filmvásznat. Lugosi Béla a film legerősebb tényezője, kiváló színészi játékot produkál. Nem véletlenül kapta meg a szerepet, korábban ugyanis többször eljátszotta azt színpadon, a Broadwayen. Sajnos a misztikus atmoszféra és Lugosi játékán túl sok egyéb pozitívumot nem tudunk írni a filmről. A zene az elején kecsegtető, Csajkovszkij, a Hattyú halála, amely nagyon betalál a feliratnál, aztán végig néma marad muzikálisan a film. A történet végig lapos, szinte alig történik valami, a finálé pedig szintén tragédia. Már nem a végkifejlet, hanem a megoldás módja. Semmi izgalom, semmi borzongás, amit elvárnánk. Mondhatnánk, hogy a kor színvonala, de történetet már az ókorban tudtak jókat írni.

A Leslie Nielsen által fémjelzett paródia (Drakula halott és élvezi) ezen a Drakula verzión alapszik, csak abban megvannak ugye a fenomenális poénok. Aki látta a vígjátékverziót, az képzelje el ugyanazt, csak fekete-fehérben és poénok nélkül, máris megkapja az 1931-es Drakula filmet. Így mindent összevetve alacsonyra értékeljük a filmet, ám Lugosit mindenképp pozitívan ítéljük meg, nem csoda, hogy ez a film nagyot dobott a karrierjén.

A rendező, Tod Browning annak idején jó kritikát kapott a filmért, a stúdió nagyvonalúan megengedte neki, hogy azt forgasson, amit csak akar. Mivel korábban cirkuszosként dolgozott, ezért Freaks (Szörnyszülöttek) címmel forgatott a cirkuszi látványosságként mutogatott születési rendellenességgel rendelkező emberekről. A dolog nagy botrány kavart, és Browning ezzel be is fejezte filmes pályafutását.

Lugosi Béla első világháborús sérülése okozta fájdalmai miatt a drogok világába menekült, amely tönkretette a karrierjét. 1956 augusztusában halt meg infarktusban. Drakula jelmezében temették el.

 

Filmajánló:

Egy csoda teremtése

Szerencsére a címével ellentétben ez nem egy vallásos, vagy istent dicsőítő filmdráma. Az angol címéből ítélve (Something the Lord Made) erre pláne számíthatunk, de kellemes meglepetésben lesz részünk, mert ez nem egyházi propaganda. Sőt! Valós, hús-vér tudósdoktorokról szól, akik a szívsebészet úttörői voltak.

A Fallot-tetralógia nevű veleszületett szívfejlődési rendellenesség négy komoly szívhibát rejt magában. A kórkép átka, hogy a szív vénás és artériás vére keveredik egymással, ezért a szövetek nem jutnak megfelelő mennyiségű oxigénhez, és sápadt- kék színű (cyanoticus) lesz a babák bőre. A betegséggel sokáig nem lehet együtt élni, az végül a gyermek halálát okozza. Ez ellen a kór ellen vették fel a küzdelmet a bátor sebészek: Blalock, Thomas és Taussig, akik nevét viseli a műtéti eljárás, amellyel megoldható a végzetes probléma.

A sors iróniája, hogy a második név, Vivien Thomas nem volt sebész; nem lehetett sebész. Ennek egyszerű oka volt, néger volt az Egyesült Államokban. A film két fontos szálat ölel fel, az egyik Vivien küzdelme a rasszizmussal, a kirekesztéssel, a lenézéssel; a másik pedig a szívsebészeti kutatómunka.

A film megtörtént eseményeken alapul. A főszereplő Vivien annak ellenére, hogy női neve van, férfi. A szülei ugyanis nagyon lányt akartak, és az USA-ban lehetséges fiúgyermeket női névvel megáldani. Korán szembesül ácsként a kiszolgáltatottsággal, és bármilyen munkát el képes vállalni, így kerül véletlenül laborasszisztensként egy némileg narcisztikus és a kor szellemének megfelelő rasszizmussal felvértezett sebész, Dr. Blalock mellé. Kapcsolatuk eleinte rögös, ám a doktor hamar felfedezi a néger asszisztense zsenijét. Vivien nagyon hasznos munkaerő lesz, és hamar sikerül szűk körében kivívnia a szakmai tiszteletet. Tág körben persze mindenki csak ferde szemmel néz rá, és komoly eredményei ellenére is áldozata a hétköznapi rasszizmusnak, nem mehet be munkahelye főbejáratán, szegregált WC-be kell járnia. Legjobban azonban mégis csak az bántja, hogy a főnöke nem áll ki mellette teljes mellszélességgel, és bár komoly munkakapcsolat alakul ki köztük, a rasszista társadalomtól sosem védi meg senki. Végül sikerül kiharcolni a polgárjogi mozgalomnak viszonylagos egyenlőséget, és bár a filmben ez már nem szerepel, de Vivien Thomas lehetett az első színesbőrű, aki fehér pácienst operálhatott az Egyesült Államokban.

Annak ellenére, hogy nem nagy költségvetésű HBO produkcióról van szó, a film minden tekintetben nagyon megfelel az igényeknek. Alan Rickman és Mos Def meglepően jó színészi játékot produkál, a zene a helyén van, a dramaturgia jól komponált. Annak ellenére, hogy másfél órán keresztül orvosi témákon kutatnak – ami valljuk be nem annyira izgalmas téma, mint az emberek és űrlények kozmikus csatái – mégis nagyon lebilincselő a történet. A kritikus néző végig attól fél, hogy a magasztos történet átcsap fellengzős, nyálas, nagyon megmondós, heroikus eltúlzott drámába. Szerencsére a kevesebb több elvet alkalmazta a rendező, ezért e téren nem érhet csalódás minket. Az szintén kellemes meglepetés, hogy Dr. Blalock értelmes tudósként viselkedik, és csúnyán elküld egy katolikus papot, akinek nem tetszik, hogy a sebészek szembeszegülnek isten akaratával. A film tehát pont a címmel ellentétes tartalmat sugall, mégpedig, hogy a tudósok és a tudomány az, amely megváltást és gyógyulást hoz az emberiségre.

A történet roppantul tanulságos, különösképp egy olyan rasszista államban, mint Magyarország. Belegondolni is szörnyű, hogy a faji elnyomás miatt az USA-ban és hazánkban hány tehetséges néger vagy cigány gyermek kallódik el. Ma egy tehetséges roma gyermeknek esélye sem lenne kitörni a nyomorból, egyáltalán nem is fedezné fel senki. És vannak ilyenek, méghozzá nagyon sokan, akik nem lehetnek koruk zseniális művészei vagy tudósai. Vivien Thomas is csak a vak szerencsének köszönhette, hogy egy olyan helyre került, ahol kézügyességét, analizáló képességét, problémamegoldó képességét, eszét és persze a szívét felfedezhették és tehetségét kamatoztathatták. De ma nem a vak szerencsének kell esélyt adni, hanem az embernek. Azoknak a fiataloknak, akik a következő kor Vivien Thomasai lesznek.

A filmet mindenkinek maximálisan ajánljuk!

Filmajánló:

A kínai lány

Jean-Luc Godard kultikus rendező olyan rajongókat tudhat magáénak, mint Quentin Tarantino, az amerikai független film fenegyereke, aki még a cégét (Band Apart) is Godard egyik filmje (Bande à part).  De Scorsere, Oliver Stone, Jim Jarmusch, Steven Soderbergh vagy Brian De Palma. A 68-as lázadások körül Godard életében és filmjeiben is kemény baloldali irányt vett, amelynek egyik tetőpontja volt A kínai lány című film.

A történet egyszerű, lényegében nincs. Ez egy művészmozi, sok beszélgetéssel, villódzó képekkel, dialógusokkal és monológokkal, néhol egy interjúfilm részleteivel, amelyben a szereplőknek feltett kérdések talán szándékoltan alig hallhatóak, még csak feliratozva sincsenek. Csupán néhány egyetemista fiatal elszállásolja magát egyikük lakásában, ahol forradalmi bázist alakítanak, jelszavakat írnak a falra, kiplakátolják a szobákat Mao és Lenin képeivel, kisebb klubelőadásokat tartanak, tényleg csak pár fő részvételével. Reggel az erkélyen torna közben Mao Vörös Könyvének sorait kiabálják, és sokat diskurálnak egymással a forradalomról... néha úgy tűnik, nem is igazán értik, csak adott szövegkontextusban vissza tudják böfögni a Vörös Könyvből bemagolt idézeteket.

A fő jelenetben a film egyik főhősnője, Veronique szóba elegyedik a vonaton egyik volt professzorával, aki példaképe is a lánynak, hiszen annak idején élesen kiállt az algériai megszállás ellen. A lány kifejti maoista és terrorista nézeteit a tanárnak, aki felkészülten próbálja lebeszélni a terveiről. Ez a dialógus tulajdonképpen teljes erkölcsi és logikai fölénnyel semmisíti meg a fiatalok által képviselt heves politikai érzelmek értelmi alapjait. A hazai baloldal számára is tanulságos lehet, hiszen a másik Munkáspárthoz közeli ifiszervezetek weboldalain rendszeresek például a Vörös Hadsereg Frakció anarchista-trockista terrorszervezetet reklámozó bejegyzések, amelyek rendkívül rossz fényt vetnek a hazai mozgalomra, és amitől persze mi, mint demokratikus párt határozottan elzárkózunk.

A film célja némileg bemutatni a maoista és a szovjet ideológiai különbségeket. A fiatalok szerint az oroszok magukra hagyják Vietnámot, lepaktálnak az amerikaiakkal. Nézetük szerint két kommunizmus létezik az imperialisták számára, az egyikkel együtt tudnak élni, a másik pedig ellenségük. A sors iróniája, hogy pár évvel később épp Mao ült le Nixonnal békülni, és ők voltak azok, akik – a szovjetekkel ellentétben – elfeledkeztek a harmadik világ felszabadító mozgalmairól, sőt néha a szovjetek ellenében adtak támogatást fasisztoid diktatúráknak.  Mindenesetre nehéz kihámozni, hogy ez most a maoizmus elleni vagy melletti állásfoglalás. A fiatalok fő témája nem is annyira az imperializmus elleni küzdelem, inkább a szovjetekkel vannak elfoglalva, fő céljuk pont a szovjet kulturális miniszter meggyilkolása. Azt is le kell szögezni, hogy a szereplők sem teljesen normálisak, bár ez inkább a film mély lelki-művészeti jellegének tudható be. Az egyik jelenetben az egyik vietnáminak öltözött lányt repülőgép-makettekkel bombázzák, a másikban egy lány Mao Vörös Könyveiből (jó sok van nekik) emelt fedezék mögül imitál lövöldözést játékpuskával, szóval nagyon jól elvannak a maguk bohó, párizsi világukban.

Épp ezért a film megítélése is biztosan szélsőséges lesz, valaki nagyon fogja szeretni, valaki nagyon nem. Mi úgy vagyunk vele, hogy mind a kettő egyszerre.

Érdekesség, hogy a film Dosztojevszkij Ördögök című regényén alapul, persze nagyon sok eltéréssel.

Filmajánló: Az algíri csata
Tom Morello, alias Nightwatchman már korában belekezdett rövid kérdezz-felelek műsorba, amelyben ajánlotta Az algíri csata című filmet. Ennek hatására mi is újranéztük, hiszen ez az alkotás méltán megérdemli A MI IDŐNKben való ajánlást.

A XXI. század filmjeihez hozzászokott szem számára kicsit idegenek lehetnek az akkori filmes megoldások. Sőt, Az algíri csata már próbált eltérni az akkori filmes műfajoktól és érdekes képi hatásokkal bírni. Furcsa vágások, közelítések, és Ennio Morricone zenéje, amely néhol teljesen a minimálra törekszik, csak néhány hang ismétlődik. A filmzenéről a szakma is pozitívan emlékezik meg, ám mai füllel inkább kicsit újragondolandó. Nem akartak monumentális alkotást csinálni a filmesek, bár lehetett volna hozzá nyugodtan merszük. Roppantul zavaró lehet egyesek számára, hogy fekete-fehér, hiszen Észak-Afrika olyan gyönyörű színekkel, tájakkal és ódon romantikájú várossal rendelkezik, amelyhez mindenképp full hd minőségű true color megjelenítés szükséges.

A történet rögtön a végső jelenettel kezdődik, tehát nem árulnak zsákbamacskát, hogy nem lesz happy end. Majd pár perc után visszamegyünk az időben és nyomon követhetjük az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) küzdelmeit, a szervezet fejlődését, majd bukását. Az eseményeket igyekszik objektíven bemutatni, nem minden francia szörnyeteg és nem minden algériai hazafi a megtestesült hős. A film bizonyos helyeken vontatott, és talán kevésbé élvezhető a politika és történelem iránt kevésbé érdeklődő néző számára.

Néhány hibája ellenére kultuszfilm lett, mely nagy hatással volt a korszak baloldali mozgalmaira. Oda-vissza tüzetesen tanulmányozták, még a Vörös Hadsereg Frakció egyik fejének, Andreas Baadernek is kedvenc filmje volt. Jól mutatja be egy szervezet felépítését és beindulását, persze ez nem azt jelenti, hogy az ott alkalmazott módszereket követni kellene. Sőt. A történelmi tanulság, hogy a szabadságharc könnyen átcsap terrorizmusba, amire csak állami terror lesz a válasz, ami senkinek sem jó. Pont ez volt a probléma a 70-es évek baloldali terrorista csoportjaival (RAF, Vörös Brigádok). A terrorizmus eszközéhez nyúltak, amellyel pillanatok alatt nem csak ők, hanem az egész nyugati-európai kommunista mozgalom elvesztette társadalmi bázisát, óriási károkat okozva ezzel az osztályharcnak. Sajnálatos, hogy az ilyen mozgalmak éltetése ma is tendencia a másik munkáspárthoz közeli ifjúsági szervezetekben. A film tanulsága is az, hogy a terrorista harcosokat pillanatokon belül fel tudják számolni, és egy mozgalom ilyen módszerek hatására megreked.

Az algériai hazafiak szerencséje az volt, hogy a francia állam brutálisan válaszolt ezekre a lépésekre, és sikerült saját maguk ellen hergelniük a lakosságot, amely később a békés "harc" feltétlen támogatója lett. Az algériai forradalom következő szakasza Ben Bella vezetésével pedig sikerrel vette fel a versenyt a francia hatalommal és kivívhatták a szabadságot. Ennek ismeretében Az algíri csata inkább az irányban legyen útmutatás, hogy mit nem szabad csinálni egy felszabadító mozgalomban. Az algériai forradalom sikerét a film sajnos a végefőcím előtti egy mondattal elintézi, pedig pont ez lenne az érdekes. A mai világviszonyokkal kapcsolatban a tanulság, hogy az algériai elnyomáshoz hasonlók újra megjelenhetnek. Mert a kapitalizmus csak új kolonializmus, új rabszolgaság segítségével fog majd csak kilábalni a gazdasági világválságából.

Ha már ennyire remake dömping tapasztalható a filmes világban, akkor pont ez az a film, amit érdemes lenne hollywoodi költségvetésből leforgatni, színesben, ügyelve Algír gyönyörű atmoszférájának korszerű ábrázolására. Persze a klasszikus örök marad.

Filmajánló: Malcolm X

Néhány számmal ezelőtt mutattuk be a Fekete Párduc című filmet, mely a amerikai négerek polgárjogi küzdelmeiről szól. Ott már egy érdekesség kapcsán említettük a Malcolm X című filmet, ugyanis a felesége, Betty Shabazz szerepét mindkét műben Angela Bassett színésznő alakítja. Most a filmmel egyetemben Malcom testvérről is szólunk.

A mű tulajdonképpen egy biográfia, nem emeli ki külön a polgárjogi harcos szálat, bár mivel Malcolm X életének is ez volt a központja, természetesen ez is adja a főtémát. Mindenesetre megtalálhatóak benne a gyermekkorra való visszaemlékezések – mivel a sztori fiatal felnőttkorában kezdődik -, utazások, szerelmi románcok képsorai is. Malcolm X élete elején a fekete valóságból kitörni akaró személyiség volt, harsány öltönyökben járt, a haját pedig egyenesítette, mely külön humoros motívuma a filmnek. Aztán bekerült a bűn világába, majd elég hamar a börtönben találta magát, ahol is megtérítették az iszlám hitre, annak is némileg fanatikus afro változatára, és beszervezésre került az Iszlám Nemzet egyházába. Innen indult a polgárjogi harcos küzdelme, majd a végzete. Ez így leírva nem túl sok, ám mégis több mint 200 perces a film. És bár ez a temérdek idő elég hamar eltelik, mégis kicsit sok. Sok a vontatott jelenet, a felesleges elem – például a film elején egy remekül megkoreografált táncbetét, ami nem túl szerencsés, mert úgysem emiatt fog bejönni a női néző a Malcolm X mozira. A film utolsó harmadában pedig rendkívül sok beszédrészletet forgattak le, amelyben már csak ismétli a szónok önmagát, hogy a feketéket így meg úgy nyomják el. A vágónak tehát kicsivel több munkát kellett volna adni. A zene jól tükrözi a kor hangulatát, a színészekre sincs semmi panasz. Denzel Washington nagyon jól játssza a főszerepet, ha kicsit ripacsnak tűnik, az azért van, mert Malcolm X eredetileg is kicsit az volt a túlzottan erőltetett, szigorú nézésével. A színészekkel nem fukarkodtak, nagyon sokan ismerős fog feltűnni a filmben. Sőt, híresebb történelmi szereplők még kisebb beugró szerepet is kaptak. Az egyik jelenetben például három ember is szónokol egyszerre egy utcán, közülük az egyik szerepet nem más, mint az idős Bobby Seale játssza, aki annak idején a Fekete Párducok alapítója volt. A film végén pedig egy iskolai jelenet van, ahol a gyermekeknek Malcolm X-ről mesélő tanár nem más, mint Nelson Mandela. Nem csoda, hogy a film elkészültének költségeihez olyan néger hírességek adtak nagyobb adományt, mint Oprah Winfrey, Michael  Jordan és Bill Cosby.

A történelmi hűség abszolút helytálló. Malcolm X volt Martin Luther King békés ellenállásának ellenpontja. Kritikusai szerint Malcolm X erőszakos elveket hirdetett, de a film végén egy epilógus hangzik el Ossie Davis olvasatában, aki mellesleg 1965-ben Malcolm X búcsúztató beszédét is írta. Ebben leszögezi, hogy aki erőszakosnak gondolja Malcolm-ot az nagyon is téved, és nem ismeri őt. Malcolm X szívét és lelkét mindenképp el kell ismernünk, mert nagyon elhivatottan képviselte a feketék érdekeit, de ugyanakkor kritikával kell illetnünk a fekete nacionalizmus miatt. A film által is jól bemutatott személyiségét jól mutatják be, azaz vallási szempontból elég könnyen befolyásolhatónak. Tulajdonképpen vallásos agymosáson esik át, amely során elkötelezett híve lesz az iszlámnak, ez pedig nem arra mutat, hogy 100%-ig tudatos emberről van szó. Malcolm testvér sokkal jobban járt volna, ha a fekete felszabadítás ideológiáját nem az iszlámban – amelynek köze sincs ehhez – találja meg, hanem esetleg a marxizmusban, amely logikusan érvel az emberek egyenjogúsága mellett. Akkor talán Malcolm X nem ragadtatta volna el magát élete bizonyos pillanataiban fekete rasszista kijelentésekre. A film egyik jelente objektívan ezt az oldalát is bemutatja, mikor egy kedves, fiatal, fehér mozgalmár nőt csupán a bőrszíne miatt elég csúnyán faképnél hagy. Kár, hogy ilyen körökbe keveredett, különben eszméi sokkal tisztábbak és nemesebbek lehettek volna, ráadásul halálát is az Iszlám Nemzet szervezetén belüli hatalmi harcok okozták. A történelem kedvelőinek nagyon ajánljuk.

Érdekességek:

Ez volt az első nem dokumentumfilm, amely engedélyt kapott Mekkában forgatásra.

Spike Lee rendező arra bíztatta az iskolásokat, hogy lógjanak az órákról, és inkább nézzék meg helyette ezt a filmet, mert az sokkal értelmesebb időtöltés.

A stáblistán a Malcolm meggyilkolásával vádolt három férfi neve szerepelt, bár közülük kettő ártatlannak vallja magát (a harmadikat a helyszínen elfogták).

A film egyik jelenete a Kennedy gyilkosság. Ezt a képsort egy az egyben Oliver Stone JFK című filmjéből emelték át. A Malcolm X stáblistán pedig szintén szerepelnek a JFK jelenetben szereplő színészek nevei, köztük Vincent D’Onofrio.

Oliver Stone is akart Malcolm X-ről filmet forgatni, és szintén Denzel Washingtont szemelte ki főszereplőnek, ám Spike Lee megelőzte.

A film végén Nelson Mandela Malcolm X szavait idézi, ám az utolsó négy szót nem volt hajlandó elmondani: „by any means necessary”, azaz „minden szükséges eszközzel”. Ezt a négy szót végül Malcolm X eredeti beszédének filmfelvételéből vágták be.

Zeneajánló:

Rage against the machine

Renegades

A Rage against the machine sajnos kevés albumot alkotott karrierje során, ám amilyen témához hozzányúltak, az rögtön arannyá változott. Tulajdonképpen három teljes értékű stúdiólemezük született, meg néhány koncertanyag, negyedik stúdióalbumuk, a Renegades pedig feldolgozásokat tartalmaz.

Az album abszolút különlegessége, hogy a feldolgozott dalok többsége teljesen elüt az eredetitől, maximum néhány dallammotívumból és a szövegből lehet ráismerni azokra. Minden dalt a maguk sajátos rage dallamvilágra és hangzásra faragtak át, ettől tulajdonképpen, mintha egy autentikus RATM album keletkezett volna.

A feldolgozások alapvető problémája, hogy az adott előadók bármennyit tesznek hozzá is az eredeti szerzeményhez, igazából csak ritkán tudják hozni a színvonalat, vagy újat mutatni, vagy éppen túlszárnyalni. Ez az az album, ahol szinte minden nóta sokkal jobb, mint az eredeti verziók. Már, ha az ember persze szereti a RATM által képviselt crossover zenei stílust.

Hangzásilag teljesen igényesen összerakott album a Renegades. A banda mind a négy tagja mesterien ura a hangszerének – az énekes esetében a toroknak. Egyetlen probléma lehet, hogy ezen az albumon nem dominál olyan erősen a szélsőbaloldali politika. Azért persze igyekeztek válogatni olyan dalokból, amelyeknek van politikai töltetük. A Renegades of Funk azt feszegeti, hogy a történelmet tulajdonképpen az árulók viszik előre, mert a hatalommal szembehelyezkedőket árulónak tekintette az adott rendszer. Ehhez a slágerhez videóklipp is készült, amelyben a történelemben árulónak, lázadónak bélyegzett emberek arcképei váltakoznak egyéb zenés betétekkel. Köztük van George Washington, Martin Luther King, Malcolm X, Che Guevara és még sokan mások. A Rolling Stones Street Fighting Man (Utcai harcos) dala már a 60-as években is forradalmi töltetű volt, értékéből azóta sem vesztett. Bob Dylan Maggie’s Farm-jának feldolgozása a legkeményebb dal lett a lemezen, nagyon mélyre hangolt gitárral, mely szintén a kizsákmányolás témáját feszegeti. John Steinbeck 1939-es regényének, az Érik a gyümölcsnek egyik főszereplője Tom Joad, akinek szelleméről Bruce Springsteen írt dalt (The Ghost of Tom Joad). Ezt a RATM már korábban feldolgozta, és most erre a lemezre is felkerült. Sőt, az eredeti előadóval közösen Tom Morello RATM gitáros is színpadra lépett eljátszani ezt a számot.

Külön érdekessége az albumnak – annak, aki eredetiben megveszi – a szövegkönyve. Szövegeket nem tartalmaz, de Josh Koppel képekkel illusztrált rövid szösszenetét igen, melynek lényege, hogy pénzre kell írni üzeneteket. Mert ezek olyan üzenetek lesznek, amelyet sokan olvasni fognak, és ugye a pénzt senki nem fogja megsemmisíteni, tehát az üzenet fennmarad. Ezzel pont a fenevad vérét (a kapitalista rendszer mozgatóját) használjuk fel forradalmi üzenet közvetítésére. Az utolsó oldalon pedig egy bankjegy látható „You are not a slave” (Nem vagy rabszolga) felirattal. Ezért már érdemes volt befektetni a súlyos ezreket a kiadványért.

Többféle verzió is beszerezhető, kék és zöld borítókkal. A zöld még tartalmaz két koncertfelvételt az albumról, az egyik különlegessége (How I Could Just Kill a Man), hogy az eredeti előadókkal (Cypress Hill) közösen adják elő. Ez a felvétel a későbbi los angelesi koncertalbumukon is szerepel.   

Brian élete és a gyarmatosítás

Bizonyára sokan ismerik a Brian élete című filmet, melynek egyik jelenetében a rómaiak elnyomása ellen létrejött Júdea Népe Front megbeszélésén a gyarmatosítókat szidva felmerül, hogy milyen sokat is tettek az adott körzetért. A jelenet humorát az adja, hogy a jelenlévők sorra licitálnak a témában, hogy mit is adtak a rómaiak Júdeának. Aki nem látta, vagy nem emlékszik pontosan a jelentre, azok kedvéért a szövegrészletet közöljük.

Reg: Elvették mindenünket a nyomorultak, kiszipolyoztak minket. És nem csak minket, apáinkat is. És apáink apáit is.

Loretta: És apáink apáinak apáit is.

Reg: Igen.

Loretta: És apáink apáinak apáinak az apáit is. És...

Reg: Jól van, Stan, ne lovald bele magad. És mit adtak nekünk mindezért cserébe?

Xerxes: Vízvezetéket.

Reg: Mit?

Xerxes: Vízvezetéket.

Reg: Ó, igen, igen. Azt ők adták, igen. Ez igaz.

3. katona: És a csatornázást.

Loretta: Ó, igen, a csatornázást. Ne feledd, hogy milyen volt a város előtte!

Reg: Jól van, elfogadom a vízvezetéket meg a csatornát. Ezt a két dolgot ők csinálták.

Matthias: És az utakat.

Reg: Persze, nyilvánvalóan az utakat. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. De eltekintve az utaktól, a vízvezetéktől, a csatornáktól...

Katona: Öntözés.

Xerxes: Gyógyászat.

2. katona: Oktatás.

Reg: Jó, jó, elég volt. Elég.

1. katona: És a bor.

Francis: Igen, igen, az tényleg nagyon hiányozna, Reg, ha a rómaiak elmennének. A bor.

Katona: Népfürdők.

Loretta: És, hogy jó a közbiztonság az utcákon este is, Reg.

Francis: Nagyon jól tudják, hogy kell rendet tartani. Lássuk be, csak ők képesek rá egy ilyen helyen, mint ez.

Reg: Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?

E cikk apropóját az adja, hogy bemutassuk a gyarmatosítás egyik legképmutatóbb arcát. A gyarmatosítók ugyanis meghonosítják adott területen az infrastruktúrájukat. Ilyen a jelenetben is említett út, vízvezeték, oktatás, vagy a nem említett jog, törvénykezés, hivatalok, stb... Ezek azonban a gyarmatosítók érdekeit szolgálják, nem a kolóniák lakóiét. A birodalmak persze úgy állítják ezt be, mintha a barbár, alsóbbrendű népekhez a civilizációt juttatnák el. De! Az imperializmus által szenvedett lakosság ebből a civilizációból nem profitál semmit. Az utakat azért építik, hogy az adott térség ásványkincseit gyorsabban el lehessen szállítani (rabolni) az anyaországba és azokon a megszálló hadseregek biztosan közlekedhessenek. A vízvezeték sem a rabszolgák számára készült, pk nem is élvezhették a bor zamatát, maximum, ha kábítani kellett a népet, akkor felhasználták önző érdekből. Oktatás és gyógyászati ellátást nem hogy a római rabszolgatartó rendszerben nem kapott a többség, de ezt még a kapitalista államok sem voltak hajlandók megoldani mindenkire kiterjesztve. Magyarországon is csak a szocializmus maradványa a – még - mindenkire kiterjedő – még – „ingyenes” „egészségügy”. A római fürdők szintén csak a tehetősebb polgárok számára álltak nyitva. A Montyh Phyton társulat jelenete bár roppant vicces az angol humor kedvelőinek, a valóságtól sajnos nagyon távol áll.

Filmajánló

Egyesült Államok kontra John Lennon

John Lennon méltán népszerű még a mai emberek körében is. Kiváló dalszerző, előadó, gitáros, énekes, művész, emberi jogi harcos és nem utolsó sorban baloldali. Ez utóbbiról a média szándékosan megfeledkezik. Ha szó is van róla, akkor is csak épp említik a háborúellenes megmozdulásait, a békeharcát. Pedig ennél sokkal többről volt szó. John Lennon nem csak egy egyszerű hippi volt, aki a békéről énekelt. Komoly kapcsolatokat tartott fel baloldali emberekkel és szervezetekkel. Még ez a dokumentumfilm is csak a Fekete Párducokkal való kapcsolatát boncolgatja a trockista szervezetek felé nyújtott támogatása valahogy itt sem téma.

Akár tetszik, akár nem, akár tagadják, akár nem, John Lennon kommunista volt. A társadalmi tudatát elég hamar meghatározta gyermekkora, munkáscsaládba született, az élete elég sanyarúan kezdődött. A rockzenének és óriási tehetségének köszönhetően sikerült kitörnie, ám sosem feledte el, honnan jött. A Beatles korszakban jobbnál jobb dalokat szerzett Paul McCartney-val, ám John többre vágyott a csöpögős, tinilányoknak szóló szerelmes daloknál. Ekkor a Beatles kitört a fiúbanda szerepből és elkezdtek olyan dalok születni, mint az All you need is love és a Revolution. A Beatles felbomlásával John Lennon tovább vitte a Beatles forradalmi hagyományait, amely nem tetszett az akkori hatalomnak... erről szól a dokumentumfilm.

Az Egyesült Államok kontra John Lennon egy nagyon lendületes, archív felvételekből és modernkori interjúkból összeállított dokumentumfilm. Végig lebilincselő, érdekes, még azok számára is, akiket esetleg sosem érdekelt a Beatles, vagy a 60-as és 70-es évek forradalmi diákmozgalmai. A dokumentumfilm nem csak John Lennon baloldali pályafutását, de ezeknek a mozgalmaknak a fejlődését is némileg bemutatja. És persze részletes betekintést nyerhetünk az USA erőszakszervezeteinek munkájába, egykori CIA ügynökök és a kormányzathoz közel állók is megnyilatkoznak interjúk keretében. Sokan közülük már bánják, hogy annak idején rossz urat szolgáltak és mocskos módszereket használtak a háborúellenes művészek ellen.

Ha a trockistákkal való kapcsolat mellőzését leszámítjuk, akkor igazán átfogó dokumentumfilmet kapunk John Lennon politikai személyiségéről, a békeharcosról, a háborúellenes zenészről. Minden baloldalinak ajánljuk (jobboldaliaknak meg pláne).

Filmajánló: Fekete Párduc

Valamivel fantáziadúsabb és sokkal többet mond a film magyar fordítása: Fekete Párduc. Eredetileg csak röviden a Panther, azaz Párduc nevet kapta a mozi, ebből az átlagos néző első pillantásra nem biztos, hogy rájön a TV újságot lapozva, miről is van szó. Már ha a hazai csatornák hajlandóak lesznek valaha is leadni egy ilyen kőkeményen balos hangulatú filmet. Mert a Fekete Párducok kőkemény baloldali párt voltak, felvértezve a marxizmus eszméjével. Eredetileg fekete nacionalista szervezetként indult, bár azt inkább a könnyebb tagtoborzás érdekében vetették be, a szervezet hamar nekiállt Marxot olvasni. Majd sokkal tovább mentek – és ez a film egyik jelenetsorát is komolyan végigkíséri -, hamar Mao Ce-tung kis vörös könyvecskéjét kezdték potom pénzért osztogatni, terjesztve ezzel a forradalmi ideológiát és némi mellékes anyagi betevőt szerezvén a szervezetnek. A film számos ilyen anekdotát dolgoz fel a Fekete Párduc Párt történetéből...

A történetnek számos főszereplője van, beleértve a mozgalom leghíresebb szereplőit. A film az ő rövid mozgalmi életüket követi, egészen a kezdetektől. A bevezető történelmi képsorok nagyon hatásosan veszik végig, hogy a XX. század meghatározó polgárjogi szereplői hogyan is beszéltek, majd mindegyiküknél kimerevedik a kép és egy lövés hallható, utalva arra, hogy ezeket az embereket nem véletlenül agyonlőtték. Ezek a képsorok némileg hasonlítanak Oliver Stone JFK című filmjének bevezetésére. Feltehetőleg rongyosra nézte Mario Van Peebles rendező Stone remekművét, mert ahogy a JFK alkotója is, ő is sokat játszik a képekkel. Néhol fekete-fehér jelenetek váltják a színeseket, néha bevág eredeti felvételeket. Ügyelt a részletekre, ha a filmben a szereplők TV adást néztek, azok felvételeit leforgatta, megspékelte némi zajos effekttel, és úgy játszotta be. Ezzel eredetinek, történelmileg hat néhány jelenet, amit tulajdonképpen színészekkel forgattak.

A fő kérdés a filmet nézve, hogy mennyire hiteles. Már a film elején leszögezik, hogy a film cselekménye megtörtént, az emberek valódiak, ám a párbeszédek és a részletek nem biztos, hogy történelmileg teljesen hűek. Ám mégis a filmet egy néger rendező rendezte egy nagyon ellentmondásos szervezetről. A történelem ismeretében megállapítható, hogy inkább neki van igaza, mintha egy konzervatív rendező csinált volna róluk filmet.

Fő erőssége, hogy nagyon jól szemlélteti az akkori USA társadalmi problémáit. Nagyon lelkesítő, ahogy láthatjuk, hogy maroknyi ember képes hatalmat felállítani a hivatalos elnyomás ellenében és küzdeni az igazukért. Tanulságos, hogy a film némely jelenetben szembehelyezi a harcos forradalmárokat a jámbor lelkésszel, utalva ezzel arra, hogy a vallás mennyire is gátolja az embert a szabadsága kivívásában.

A 120 perc sosem lankad el, végig lebilincselő, pláne, ha valakit érdekel a baloldali mozgalmak témája. Épp ezért ajánljuk mindenkinek, aki a mai Magyarországon valamilyen baloldali mozgalom aktív tagja. Ideje végre tanulmáyozni, hogy is kell harcolni egy olyan rendszerben, ahol  a törvényes keretek már elfogytak. Egyetlen hátrány, hogy a színészek nem mindig vannak a topon. Vannak meggyőző alakítások, de nagyrészt B-kategóriás szereplők vannak benne.

Érdekességek: A filmben szereplő kommunista irodalom közül a Mao könyvecske pont ugyanolyan külsőre, betűtípusra, mint a magyar verzió. Ez nem véletlen, mert a Kínai Népköztársaságban nyomtatták ezeket azonos mintára. Viszont az is feltűnő, hogy a Marx kötet borítója is pont olyan betűtípust és színeket használ, mint a korai Szikra kiadások. Ez inkább véletlen.

Angela Bassett színésznő játssza a filmben Betty Shabazz polgárjogi harcosnőt. A színésznő pár évvel korábban már eljátszotta ugyanezt a szereplőt a Malcolm X című filmben.

A párducok irodája falát Che Guevara portréja is díszíti. 

Filmajánló:

A halál ötven órája

Nem rég mutattunk be egy 60 –as évekbeli háborús filmet, a Zöldsapkásokat, amely elég durva kritikát kapott tőlünk, mivel számos kemény agymosó propagandaelemet tartalmazott.  A vietnámi háború és a hidegháború időszakában forgatták, amikor az amerikaiaknak meg kellett győzniük a lakosságot, hogy ott a helyük az imperialista népirtásban. Persze nem csak olyan borzalmak születtek, mint a Zöldsapkások, voltak a korszaknak meghatározó kultuszfilmjei, mint a Kelly hőse, a Piszkos tizenkettő és a Halál ötven órája.

Eredetileg Battle of bulge néven került forgalomba (Csata a kiszögellésért), kivételesen a magyar fordítók ennél sokkal frappánsabb címet adtak a mozinak. 1944 telén járunk, amikor is  a német hadsereg támadást indít az Ardennek hegységben, a célból, hogy elfoglalják Antwerpent, ezzel kettéosztva a szövetségeseket, és időt nyerve ahhoz a nyugati fronton, hogy a háború addig húzódjon, amíg a csodafegyverekkel megfordítható nem lesz a helyzet. Ma már tudjuk, hogy ez csupán néhány elvakult fasiszta agyszüleménye volt. A film negatív főszereplője Hessler ezredes, aki bár fanatikus náci, mégis kezd elege lenni a háborúból, ám a felettese unszolására megtekinti a helyi páncéloshadosztályt, a csodafegyverek makettjeit, a lelkesen éneklő fiatal suhanc katonákat, és meggyőzi magát arról, hogy van még remény. Elindul az elkeseredett német támadás az Ardennekben, ahova csak pihenni küldték karácsonyra az amerikai csapatokat. A film központi témája az üzemanyagért folytatott hajsza, hogy a német tankok folytatni tudják a stratégiai előrenyomulást.  

A téma izgalmas, a képek a korhoz képest szépek, a történet pedig némileg sok szálon fut, ezért néhol szétesik a dolog. A tankok persze a szakértő szemével nézve nem reálisak, csak fogtak néhány amerikai típust, és rámondták, hogy Tigris. Nyilván olyanokat elég nehéz volt annak idején beszerezni. A színészi felhozatal is kiváló: Henry Fonda, Telly Savalas, Charles Bronson, Robert Ryan.  A legnagyobb alakítást a német ezredes hozza, az ő hidegvérűen őrült, vérnáci karaktere elég erősre lett megírva. Mellesleg a háborús bűnös Joachim Peiperről mintázhatták. A film központi témája egyszerűen csak a jó és a gonosz harca, még ha a vergődő fenevad iránt ébreszt azért némi tiszteletet. Az ezredes tisztiszolgája például ráeszmél az eszméje vereségére, és öreg fejjel képes eldobni a film végén a fegyverét.

A Halál ötven órája inkább persze szórakoztató háborús film, mintsem történelmi kordokumentum. A háború persze nem szórakoztató, és ebben a filmben is vannak olyan részek, amelyek komolyan drámaiak, például a Malmedy mészárlás. A lélek valahogy mégis hiányzik belőle, vagy legalábbis nem úgy van benne, mint a Ryan közlegényben.    

  

Filmajánló:
Baader-Meinhof Komplex
A németek számára úgy látszik újra izgalmas téma lett a Vörös Hadsereg Frakció nevű terrorcsoport tevékenysége. A közelmúltban két film is napvilágot látott ebben a témában. Az egyik a legújabb Wer, wenn nicht wir, amelyet nemes egyszerűséggel Vörös Hadsereg Frakciónak fordítottak, eredetileg ez, „Ki, ha nem mi” lenne. A másik a Baader-Meinhof Komplex, amely helyesen a Baader-Meinhof csoport néven jelent meg Magyarországon. Most ez utóbbit vesézzük ki teljesen.

A film rendkívül jó történeti áttekintést ad a szervezet történelméről. A RAF történetének kulcsfiguráinak életét szinte a kezdetektől elkezdi bemutatni. A 68-as diáklázadások közepén találjuk magukat, ahol Rudi Dutschke, a német munkásmozgalom mártírja tartott hangzatos beszédet egyetemi diákvezérként. Óriási a hatás, amikor egy teremnyi baloldali diák üvölti Ho Chi Minh nevét, miközben a vietnámi agresszió ellen foglalnak állást. Sajnos Magyarországról is ez hiányzik, lesz is majd tandíj, meg kapitalista oktatási reform, olcsó diplomákkal, az is a gazdagoknak. A kapitalizmus a 60-as, 70-es évek Németországában is kapitalizmus volt, amely ellen a német fiatalok tömegei lázadtak fel. Egy részük sajnos rossz útra tért és került a ma csak szélsőbaloldalinak tartott Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezetbe. A Rote Armee Fraktion esetében azonban a legkevésbé sem beszélhetünk ideológiáról. Ez egy ideológiai katyvasz volt, amely próbált kommunista alapokból építkezni, de csak anarchista-trockista tévelygés lett belőle, ráadásul erőszakos cselekményeik miatt emberek tömegei fordultak el a baloldali ideológiától. A Vörös Hadsereg Frakció és hasonló „balos” európai terrorszervezetek léte ugyani végső soron mindig is a tőkének kedvezett, ezért sem erőlködtek annyira ezek felszámolásán. A film ennélfogva két ponton erős, a történelmi ábrázolásban, valamint a terroristák lelki világának elemzésében. Teljes mértékben hiányt szenved azonban az ideológiai háttér megismertetése, ez persze nem a film hibája, hanem a RAF-é, hogy nem volt nekik. Azért persze lehetett volna utalásokat tenni a kapitalizmus bűneire, így néző is jobban megérthette volna, miért is cselekedtek úgy ezek a zavarodott fiatalok, ahogy.

A történet vezetése megfelel a filmes igényeknek, sikerült feszültséggel teli filmet generálni. A színészek igazi német nagyágyúk, még a fiatalabb színészek is, ám sokan elég felejthető alakítást nyújtanak benne. Amiért igazán érdemes elővenni, az a hetvenes éveket idéző korszellem. A képek kiválóak, a rendezés és a vágások is egyedi németes megoldásokkal bírnak. Igazi európai mozi, abból a korszakból, amikor a német filmgyártás elkezdett a történelmükkel foglalkozni és azt legalább amerikai színvonalon, gondoljunk itt a Bukásra, amelynek szereplőgárdája ezt a filmet is gazdagítja. Panaszunk lehet, hogy kicsit hosszú, aztán pont a lényeget nem fejtik ki, hogy ezek nem kommunisták. A Vörös Hadsereg Frakció tevékenységét ugyanis a hazai kommunista mozgalom is elítélte. Sőt, a szocializmusban megjelent Fekete Internacionálé című könyv külön fejezetben foglalkozott a hasonló szervezetekkel. Mellesleg a könyv a fasiszta terrorista csoportokról szólt.

Azért feltesszük a kérdést, miért volt szükség néhány éven belül két RAF témát boncolgató, német, egészestés filmre... azt hiszem a válasz a világgazdasági válságban és annak megoldásában van...

Film(nem)ajánló: Zöldsapkások

A Zöldsapkások című borzadály megtekintését kizárólag csak érdekességből ajánljuk azoknak, akiket érdekel az amerikai, hidegháborús média-agymosás. Másra ugyanis alkalmatlan. Az „ajánlásunkban” inkább kiemeljük azokat az általános kliséket, amikkel ez a film él.

A Zöldsapkások egyszerűen csak az USA kormányának és hadigépezetének szócsöve volt az amerikai polgárok felé. 1968-ban készült, azaz nemcsak a hidegháború, de nagyban a vietnámi háború közepén, célja egyszerűen a népirtás legitimizálása, az amerikai nép militarista szellemének feltüzelése és akár maga a toborzás elősegítése. Ennek érdekében számos agymosó elemmel él. Elsőként itt van maga a rendező és főszereplő, John Wayne, aki hírhedt antikommunista volt és előszeretettel jelentgette fel kollégáit annak idején a McCarthy bizottságnál. Szokás szerint semmi színészi teljesítményt nem mutat, és a vén színésznek nem áll túl jól az ezredes szerepe. Ha 1968-ban lett volna internet, akkor ugyanolyan gúnyok célpontja lett volna, mint ma Chuck Norris, aki szintén jobboldalisága miatt került a tréfás netezők célkeresztjébe.

Németek

John Wayne szerepelt világháborús filmben is, sőt ebben az időszakban sorra születtek ezek a témájú alkotások, amelyek célja nyilván a háborús romantika fokozása volt egy hidegháborús helyzetben. Sokszor a németek voltak a fő ellenség, azonban John Wayne tekert egyet a dolgon, és vietnámi filmjében az első mondat németül hangzik el. A sajtótájékoztatós jelenetben ugyanis bemutatkoznak a katonák, akikről kiderül, hogy beszélnek értelemszerűen franciául és vietnámiul, ami evidens a gyarmati előzmények miatt, de emellett németül és valaki egyéb skandináv nyelveket. Ez Wayne nem túl egyértelmű üzenete volt Hollywoodnak és az amerikai nézőknek, hogy le lehet szállni már a németekről, a vietek az ellenség, ráadásul a németek is a bolsevizmus ellen harcoltak a második világháborúban. Ez az elem a hadseregnek sem tetszett túlzottan.

A háború jogos

Már rögtön a film elején belevágnak egy sajtókonferenciás jelenetben ebbe a kérdésbe. A háborúellenes fickó természetesen egy öltönyös aktakukac, szemben vele pedig ott a felsőbbrendű egyenruhás őrmester, akik jól leiskolázza politikából és történelemből. A film szerint a háború azért jogos, mert a gonosz kommunisták világuralomra törekszenek. Azt elfelejtik persze közölni, hogy Vietnámba először nyugati fegyverek és katonák érkeztek, csak azután küldtek a kínaiak és a szovjetek hadianyagot. A megalázott újságíró természetesen csatlakozik a haderőhöz tudósítóként, és a film végére csodák csodájára óriási és „váratlan” karakterfejlődésen megy keresztül, azaz elismeri, hogy az amerikaiaknak Vietnámban a helyük. Mi több, a végén még katonának is beáll.

Amcsi jó, viet rossz

A film egyértelműen egy rasszista mű, ugyanis a vietnámi kommunistákat egyértelműen untermenschként mutatja be. Az amerikai katonák mind jóképűek, borotváltak, még a legnagyobb csata hevében is megvillan a szép szőke haj, a kék szem, és az egyenruha csak kivételes alkalmakkor koszos. Még az amerikai oldalon harcoló vietnámi katona is mély tekintetű, ápolt. A másik oldalon a viet congok viszont csak artikulálatlan csataüvöltésben képesek kitörni, alacsonyak, koszosak, öregek és nem a legjóképűbb statiszták játsszák őket. A külsőn túl a történet is súlyos. Egyetlen amerikai vagy amerikiai-barát vietnámi szereplője sincs a filmnek, akinek ne lenne valamely ismerőse, akinek az egész családját ne erőszakolták és gyilkolták volna le a viet congok. A filmben sorra mesélik távolba révedő, szinte könnyes szemmel a borzalmakat, amiket a viet congok műveltek az ártatlan civilekkel és gyerekekkel.  Ezek között van bélkitépés, lefejezés, persze mélyen melankolikus zenével megfűszerezve. Külön érdemes odafigyelni, hogy az egyik amerikai katona marxista zsargonnal fejezi ki magát, mikor azt mondja, hogy a viet congok „kizsákmányolják” a parasztokat. És az is természetes, hogy a filmben a vietnámi parasztok utálják a gerillákat, mert azok ellopják az ételüket, ráadásul az amerikai bázisra menekülnek védelemért. Mellesleg ezért természetesen kiirtják őket a gonosz kommunisták.

Kisgyerekek

A háborús propaganda célpontjai gyakran a kisgyerekek. Ebben a filmben is szerepet kapnak. A jóvágású amerikai katonaorvos előszeretettel gyógyítja meg a viet congok csapdájába esett kislányt. Persze a pár snittel odébb ugyanazt a kislányt a gonosz kommunisták kivégezték az őserdőben, miután kiirtották a faluja többi lakóját. A film egyik főbb szereplője a vietnámi árva kisfiú, természetesen az ő családját is a viet congok mészárolták le. Ő rögtön barátságot köt az egyik zöldsapkással, és miután a „gonosz kommunisták” még a kutyáját is lemészárolják, már csak az a katona marad egyetlen társa. A film végén a katona meghal, tehát John Wayne veszi át a nevelést.

John Wayne és a kisfiú elsétál a vietnámi naplementébe

Mikor John Wayne magához veszi az árva, síró kisfiút, és rárakja a halott katona zöldsapkáját, együtt elsétálnak a vietnámi tengerpart naplementéjébe. Az persze csak szemfüleseknek tűnhet fel, hogy Vietnám tengerpartja kelet felől szegélyezheti az országot, ahol a nap felkelni szokott. Lenyugodni max. a forgatás helyszínén, Los Angelesben tud a tenger horizontján. A film helyszínei mellesleg egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a vietnámi dzsungel, ennyiből a Budai-hegyekben is forgathatták volna. Ráadásul csomó jelenet igénytelen, a helikopter-lezuhanásnál például látszik a tartókötél, amin lógatják. Bár a helikopteres részek az egyetlenek, amik szépen lettek megcsinálva, de ez egyben hátrány is, mert az eredeti eszközöket nyilvánvalóan a hadsereg bocsátotta rendelkezésre a propagandista filmkészítők számára. A csatajelenetek teljesen hiteltelenek, néhol röhejesek, a vietnámiak például fedezék keresése nélkül, egy csatasorban vonulnak a bázis felé, teljesen nyílt célpontot adva az amerikaiaknak, ráadásul csigalassú tempóban.

A valóság

A valóságban a vietnámi nép elleni amerikai agressziónak 4-5 millió ártatlan áldozata volt, nagyrész nők és gyerekek. Ezeket az embereket nem a háború hevében ölték meg véletlenül, nem elszigetelt és szórványos akciók voltak, nem a háború által eltorzult elméjű gonosztevők követték el. A 4-5 millió embert az amerikai hadsereg szakszerű pontosságával gyilkolták meg, célzottan ölték meg őket, sokakat az USA elnökének közvetlen parancsára (lásd Hanoi terrorbombázása). Bizonyára a vietnámi oldalon is történtek túlkapások, de ezek szórványosak voltak, nem felsőbb parancsra történtek, amely teljesen más kategória, mint a népirtások. A vietnámi hazafiak ugyanis az országuk felszabadítása miatt csatlakoztak a viet conghoz, törődtek a népükkel, az élelmiszert pedig nem vették el a falvakból. A parasztok önként etették őket, de sok esetben a viet congok is etették a parasztokat. A filmnek persze pozitív hatása is lehet, ha intelligens ember nézi meg: pontos képet kap a hidegháborús agymosásból, és sokakat elundorít az amerikai hadsereg szánalmas próbálkozása, amivel befolyásolni akarta az embereket. De ne legyenek illúzióink, biztos voltak, akik hittek ennek a filmnek, és hatására jelentkeztek önkéntesnek és elhullottak, ráadásul egy teljesen értelmetlen és igazságtalan háborúban. Gyilkos film, de sajnos szó szerint.

Érdekességek:

A hadsereg több ponton is beleszólt a forgatókönyvbe. Kifejezetten szerették volna, ha az amerikai bázis megtámadásakor dél-vietnámi kollaboránsok is jelen vannak az ütközetnél. A másik, hogy az eredeti koncepció szerint a kommunista tábornokot észak-vietnámi területről rabolták volna el, de inkább délre tették át e jelenetet.

George Takei játssza Nim kapitányt, a dél vietnámi hadsereg tisztjét, de eredetileg japán származású.

George Takei játssza a Star Trekben Sulu-t. A forgatás miatt kénytelen volt lemondania a sorozat egyik epizódjában való szereplésről.

John Wayne a Piszkos tizenkettő főszerepét utasította vissza a Zöldsapkások miatt.

John Wayne ultrajobboldaliként bizonyára nem örült volna, ha megtudja, hogy kollégája, George Takei homoszexuális.

A film 7 millió dollárba került. A hadsereg több Bell UH-1 Huey helikoptert, C-7 caribou és C-130 Hercules típuaú repülőgépet adott a forgatáshoz. A helyszínt szintén a haderő adta az atlantai Fort Benning támaszponton.

Wayne karakterét Lauri Törni százados alakjára mintázták. A finn származású tiszt szolgált a finn és német hadseregben is a második világháborúban. Később az amerikai hadsereg tisztje lett. A karakter egyértelmű utalás Wayne antikommunista német romantikájára.

Az A-107-es tábor elleni támadást alapjaiban a Nam Dongi csata alapján mintázták. 1964 júliusában Roger Donlon százados ebben az ütközetben kapta meg a vietnámi háború első kongresszusi érdeméremét.

A kiégett vietnámi falu díszlete olyan jól sikerült, hogy később a hadsereg megtartotta katonái kiképzéséhez.

A filmbéli bázis díszleteit a jelenetek felvétele alatt a sok robbantásban teljesen megsemmisítették.   

A film zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós írta.

Robert Ebert chicagói filmkritikus nullásra értékelte.

Oliver Stone a Zöldsapkások hazugságainak hatására készítette el saját első vietnámi háborús filmjét, a Szakaszt.

John Wayne eredetileg szocialistának vallotta magát, és támogatta Roosevelt kormányát, később antikommunista és republikánus jobboldali lett. Bár Sztálin nagy rajongója volt, mégis kezdeményezte a meggyilkolását. 1960-ban Nixont támogatta, de amikor vesztett a választásokon, inkább Kennedy mellé állt.  1966-ban és 70-ben nem vállalt politikai szerepet, mondván színésznek nem teremhet babér a politikában. Ezt csak viccnek szánta, mivel Ronald Reagan lelkes támogatója lett. Tagja volt a szélsőjobboldali John Birch Társaságnak és a szabadkőműveseknek is.

 Filmajánló: Pénzcsináló (Moneyball)

Nem könnyen emészthető, ám annál érdekesebb filmet mutathatunk be olvasóinknak. A Moneyball nem a szokásos hollywoodi baseballos heroikus történet.

A film az amerikai baseball liga mögé ad betekintést. Pontosabban a Brad Pitt által alakított Billy Beane történetét meséli el, aki rúgott egy nagyot a baseball konvencióin. Történt ugyanis, hogy az Oakland Athletics managereként bizony egy alacsonyabb költségvetésű csapat állt rendelkezésére, ám ő eltökélte, hogy mindenképp megnyeri a bajnokságot. A sima módszerrel esélye nem lett volna, szerencséjére azonban összehozta a sors a fiatal játékos-elemzővel, aki kissé másként látta a sportot, főhősünkhöz hasonlóan. A páros irdatlan forradalomba kezdett, sokszor ellene mentek minden megszokottnak, minden szabálynak, minden kollégájuknak, és a néző már azt várná, hogy sikertörténet lesz, pedig nem. Sorra vesztik a meccseket, de mégsem adják fel...

A filmben valójában nem a sporté a főszerep, csak néhány jelenet játszódik a pályán. Nem is a háttéré a főszerep, ez a film elsődlegesen Brad Pitt karakteréről szól. A színész itt is sokadszorra bizonyítja, hogy kinőtt már a hollywoodi szépfiús szerepből, sőt a borzalmas hajviselete itt lehetetlenné teszi, hogy akár egyetlen tinédzserleány is szerelembe essen. Jonah Hill is hozza a szerepet. A színészek karaktere nagyon jól megformált, erre külön ügyelek a forgatókönyvírók, akiknek nagy piros pont jár, mert nagyon sokat sikerült kihozni az első hallásra nem hogy unalmasnak, de abszolút bukásnak látszó sztoriból.

Érdekes, és a magyar nézőknek bizonyára nem megszokott momentumai lesznek a filmnek a játékosok adás-vételének körülményei. Itt az ember tulajdonképpen szinte szó szerint árucikk, adható-vehető. Egyik nap még a csapatban vannak, másnap már akár teljesen más államba kell költözniük az új csapatukba játszani. A dolgot némileg kompenzálja persze a sportolók csillagászati fizetése.

Óhatatlanul felmerül az összehasonlítás Oliver Stone Minden héten háború című művével, ahol elsősorban nem a karakteren, hanem ténylegesen a sport hátterének, inkább mocskosságainak bemutatására kerül a hangsúly. Ebből a szempontból Stone filmje sokkal hitelesebb és életszagúbb, a Pénzcsináló pedig kicsit steril. Nyilván egy filmben nem lehet mindent kivesézni, de a liga szokatlanul szelíd és barátságos hangulatú. A cél nyilván egy hullámvölgyekkel megspékelt sikersztori bemutatása, de ez sokkal sötétebb keretek között is megtörténhetett volna. És ha már a történet arról szól, hogyan szakít a manager a konvenciókkal, akkor a film alkotói is megtehették volna ugyanezt, mint ahogy azt a már említett Oliver Stone is teszi minden alkotásában. Azonban a Pénzcsináló új filmes megoldásokat, nem szokványos képi technikákat nem vonultat fel. Ennek ellenére ajánljuk a filmet, sokat lehet belőle tanulni kitartásról, önbizalomról a változások fontosságáról, különösképp a mai magyar helyzetben mutathat sokak számára példát.  

Filmajánló: Machete

Exploitation film: ez egy külön filmes kategória. Az olvasóink bizonyára már ismerik az exploitation szócskát, amely kizsákmányolást jelent. Filmes szakszóként olyan alkotást jelent, amely célja – néha nem is burkoltan – pusztán a könnyű pénzszerzés. Általában valamilyen klisé köré épülnek, és nagy zajt csapó reklámmal csábítják be az embereket a moziba. Ilyen klisé lehet a sok szex és vér. Ennek folytán az exploitation kategóriának számos alfaja honosodott meg, mint az autósfilmek, ninjafilmek, kung-fu filmek, spagetti-westernek, autósfilmek, biciklis filmek. A négerek elnyomásáról és a gettóéletről szóló filmek külön blaxploitation (=black exploitation) kategóriát is kaptak. A média a Machete című filmet egyből exploitation kategóriába sorolta, teljesen hibásan, mert nem az! Ez az exploit filmek paródiája. A Machete minden ízében profi.

A Machete nem rendelkezik túl bonyolult történettel, nem túl gondolkodtató, igazi kaszabolás és bosszúállás folyik végig az igazság nevében. Nincsenek nagy megfejtések, nagy átalakulások, csak a - néhol túlságosan is egyértelműen - jók és gonoszok párharca. Machete (Danny Trejo) a kőkemény mexikói szövetségi ügynök, aki sajátos módszerekkel dolgozik, nem része a korrupt rendszernek, ezért megölik a családját. Ezután Amerikában próbál szerencsét, ahol sok más bevándorló társával sanyarú sors várja. Itt máris a film első mondanivalója, ami kiemeli az értéktelen exploitation kategóriából. A film ugyanis egyértelműen közösséget vállal a bevándorlókkal a fasiszta, szélsőjobboldali, texasi politikusok és halálbrigádok ellenében. Ezért a film alkotója mindenképp dicséretet érdemel.

Quentin Tarantino jóbarátja Roberto Rodriguez, mexikói filmes. Sok közös vonásuk van, ami alapján a két művészlélek egymásra talált. Mindkettejük független filmes, alacsony költségvetésű filmekkel kezdték a pályafutásukat, szeretik a szokatlan megközelítéseket, a sok vért, görbetükröt tartani a társadalom elé, valamint mindkettejük gyakorlata során az egész filmüket uralják: ez annyit tesz, hogy mindketten forgatókönyvírók, kiválasztják a betétdalokat, rendezik a filmet, aktívan részt vesznek a szereplőválogatáson, sőt még szerepet is játszanak. A szakmában mindkettejük nagy tiszteletnek örvend, nem véletlen, hogy minden filmjük igazi sztárparádét vonultat fel, akár a legkisebb szerepekben is. Már a kezdő felirat során konstatálhatjuk, hogy jé, ezt és ezt a színészt ismerjük. A főszereplő Danny Trejot már több mexikói filmből ismerjük, nem könnyen felejthető figura. Van női főszereplőnk is dögivel, Jessica Alba, Michelle Rodriguez és a szinte saját magát alakító Lindsay Lohen, aki az egyik főgonosz drogos, hedonista kislányát alakítja. A gonoszok sorában ott van Robert De Niro, Jeff Fahey, a már elfeledett Don Johnson és a leggonoszabb Steven Seagal.

Jó sok vér, jó sok trancsírozás, jó sok akció jellemzi a filmet. Lehet – sőt biztos – bizonyos elemei visszataszítólag fognak hatni benne az átlag néző számára. Nem is az volt a cél, hogy nagy tömegeket mozgassanak meg, ez egy szélsőséges mozi. De Tarantino és Rodriguez kedvelői számára nem fog csalódást okozni, mert amit belepakoltak, azt profin csinálták. Kiváló képek, szép látvány. A színészek nagyot alakítanak. Még az egyarcú Steven Seagal is, aki valószínűleg szándékosan kapott néhány bugyután mesterkélt jelenetet. Aki szerint a Machete exploitation kategóriás film, az nem értette meg a lényeget. Érdekességképp a magyar rendező, Antal Nimród is feltűnik a filmben a főgonosz testőreként, és még magyar nyelvű szöveget is írtak számára, amit természetesen Machete nem ért meg.

Filmajánló: Noriega – A sors kegyeltje

Izgalmas történelmi film a Noriega – a sors kegyeltje. A mű eredeti angol címe csak az alcímet tartalmazza, a főszereplő karakter nevét - nyilván egyértelműsítő okokból – már a fordítók tették elé. Sőt, teljesen szöveghű fordításban „Isten kegyeltje”, ami nem teljesen egyenlő a sorssal. És valóban: a cím rendkívül jól ragadja meg a film fő gondolatvezetését, amely Noriega messianisztikus szédelgéseit jelenti. A film nem elsősorban a történelemmel foglalkozik, hanem Noriega őrült lelki vívódásaival. Ezeknek a vívódásoknak nem tudjuk, mennyi is a valódi történelmi hitelessége, valószínűleg nem sok. A filmkészítők nyilván nem találkozhattak Noriega tábornokkal, és nem lehettek ott olyan eseményeknél sem, mint az ellene lezajlott puccs és ellenpuccs. Sok jelenet történelmi hitelessége megkérdőjelezhető, különösképp a voodoo szertartások, vagy amikor Noriega csak úgy magában beszél és őrjöng. Márpedig egy történelmi filmtől elvárjuk, hogy csak olyan jeleneteket tartalmazzon, amelyeket több szemtanú és forrás hitelesen alátámasztott. Itt elsősorban egy átlagos diktátorképet vázol fel a film: a főszereplő természetfelettinek hiszi magát, megrögzött katolikus, ugyanakkor több szeretőt tart a felesége mellett, sokat alkoholizál, néhol egy kis drog és homoszexualitás is becsúszik, óriási luxusban él, miközben a népe éhezik és ugyanakkor a végletekig kegyetlen. A film története tehát mondhatni Noriega ismert személyiségjegyeiből épít fel egy tulajdonképpeni fikciót, ami azért alapban lehet igaz, de mégis csak fikció marad. Sőt, néha a film nem is veszi túl komolyan magát, és próbál poénos lenni. Bob Hoskins jó alakítást nyújt, bár néha eltúlzott maga a sztori és a rendezés, amiért nem jár plusz pont. A Noriegát elvégre is csak TV filmnek szánták, nem pedig moziba. A zene, a vágások, a képi hatások nem maradandóak, ez csupán B-kategóriás mozi. Aztán persze ott egy vitatott jelenet, amely Fidel Castrot a kolumbiai drogkartellek mecénásaként próbálja bemutatni, emellett faragatlanul váratja a vendégeit, és még Noriega feleségével is flörtölésbe kezd. A film ennek ellenére érdekes lehet és kellő kritikai érzékkel lehet belőle néhány dolgot tanulni, de úgy lett volna az igazi ha a film elkészítésének feladatát inkább Oliver Stone-ra bízzák. A film jelenlegi aktualitása, hogy nem rég zajlott a tábornok kiadatása. A 2000-ben készült film végét így a mai napok történelme fogja megírni…

Filmajánló:

A titánok harca

A titánok harca anno még a 80’-as évek elején jelent meg. A Csillagok háborúja láz kellős közepén voltunk, és akkor kijött a film, ami azóta kultikus lett, és tényleg tartalmazott a kornak megfelelő trükkelemeket, de nem haladta meg a Star Wars-t. Ez persze nem a titánok hibája, csupán Skywalkerék előzték be a korukat. Aztán elérkeztünk 2010-be, és újra itt a fantasy láz, sorra jönnek a jobbnál jobb kultikus alkotások a Gyűrűk urával és Avatarral az élen, és Hollywood nem alszik ókor téren sem. A 300 után most itt az új – pontosabban – régi jó film, a Titánok harcának XXI. századi változata. Technikailag óriásit fejlődtünk az elmúlt 30 évben, ennek ékes bizonyítéka ez a film. A látványvilága, az atmoszférája egyszerűen gyönyörű. Szintén a Gyűrűk urára kell visszautalnunk, amelynek vizuális világát talán, ha nem is veri, de rendesen megközelíti ez a film. Persze a Titánok harca fele annyi játékidejű, mint akármelyik Gyűrűk ura epizód – gyors fejszámolással akkor összesen hatodannyi. Aztán a látvánnyal minden szinte ki is merül. Az alaptörténet kiváló, bár mondjuk ez az ókori görögök fantáziájának terméke, ezért nehogy már valami újkori forgatókönyvírónak adjunk pirospontot. Ha pár ezer éven át bejött a sztori, akkor nekünk is jó lesz. Ám a forgatókönyvírókat tovább sem méltathatjuk, a karakterek ugyanis kiforratlanok, vannak formai hibák, a személyiségfejlődést hírből sem ismerik. Perszeusz pillanatok alatt óriási képességekre tesz szert, az egyszerű halászban szunnyadó félisten túl gyorsan tőr ki belőle. Hol a rendszeres olvasóink számára már olyannyira ismert dialektikus fejlődés? Persze attól lesz mese a mese, hogy nem igaz, és valótlan dolgok vannak benne. A forgatókönyvet annyiban méltathatjuk, hogy azért jól összefoglalták másfél órában a Perszeusz sztorit, persze ők is kibővíthették volna a dolgot, és lehetett volna belőle azért egy hosszabb trilógiát is alkothatni. Nem lett volna annyira pörgős, és a szem helyett meg lehetett volna még dolgoztatni az agyat is. Aztán persze ott vannak a fülek. Ramin Djawadi zenéje olyan közepes, és semmi extra. Sehol egy óriási monumentális téma, szinte meg sem hallani, csak egy-két jelenetben. Ott meg azért zavaró, mert a téma első négy hangja ugyanaz, mint a Gyűrűk ura egyik jellegzetes hangsora. A főszereplők között akad sok ismeretlen arc, akik hozzák a formát, de az igazi színészi játékot és karaktereket mégis csak a Liam Neeson és Ralph Fiennes által megformált Zeusz – Hádész páros hozza. A két színész már alkotott egyszer felejthetetlen közös alakítást a Schindler listájában. Itt is Fiennes-é a rosszfiú szerepe. Sam Worthington nem alakít nagyot, inkább csak szigorúan néz, de azt sokat és nagyon. Mindent összevetve ez a film nagyon jó választás, ha megvetted az új Full HD tévédet, és meg akarod tapasztalni, milyen képet is tud kihozni magából a ketyere. Jó szórakozás, de ennyi. A mitológia ráadásul meg van erőszakolva, hiszen a jól ismert görög történetnek csak az alapja maradt meg, csomó dolog át lett írva. Akkor inkább csinálták volna meg a szöveghű történetet három órában, és akkor lenne egy újabb kultuszfilmünk. Így sajnos feláldozták a hitelességet a gyors fogyasztás oltárán. A másik meg, hogy túl sok az ostoba vallásos utalgatás. Félő, hogy egyesek komolyan veszik a mesét. Mondjuk a Biblia is egy mese mindenféle történelmi alap nélkül, sőt számos ponton az ellenkezőjét bizonyítva, mégis sokan nem csak hisznek benne, de komoly politikai döntések mögé is becsúsztatják. Ha a film filozófiai mondanivalója mögé nézünk, bizony nem burkoltan arról próbál meggyőzni bennünket, hogy az istenek ellen nem érdemes lázadozni, sőt jobb, ha inkább behódolgatunk, és akkor minden jó lesz. Ez pedig roppantul káros manapság, hiszen a világ problémáira a vallások maximum beletörődést adnak, de megoldást soha, ráadásul a meglévő problémákat súlyosbítják, és újabbakat is hoznak felszínre (lásd Közel-Kelet).

Filmajánló:

Hétköznapi fasizmus

A kormány uralja a médiát, így esély sincs arra, hogy a Hétköznapi fasizmus című film, akár éjjel is levetítésre kerüljön bárhol a tv-ben. Ellenben a média alternatív frontján, az interneten már fellelhető az alkotás a fiatalabb generációk számára is. Mihail Romm, szovjet rendező nem propagandafilmet rendezett, ez egy korhű dokumentum a fasizmusról.

A film a legelején tisztázza, hogy nem célja teljesen átfogó képet adni a fasizmusról. Ez nem is lenne lehetséges, hiszen annak elemzése több könyvtárat is megtöltene, nem hogy filmben meséljék el a lényeget. Mindenesetre így is nagyon tömény és brutálisan őszinte lett a film. Ennek ellenére elég vontatottan indul és 4-5 perc után már bámuljuk a számlálót, hogy tulajdonképpen eddig nem is történt semmi, aztán hirtelen jön a sok információ... A film célja nem a fasizmus teljes analízise, Romm művének fővonala a címben is szereplő hétköznapok, azaz a fasizmus beszivárgása az emberi fejekbe. A fő cél bemutatni, miként lett az egyszer, dolgos német nép bizonyos elemeiből tömeggyilkos: hogy a nacionalizmus hogyan mérgezte meg a tömegek agyát felsőbbrendűséggel; hogy a média és az intézményesített agymosás hogyan erőltette nap mint nap a németek fejébe a propagandát; hogy hogyan kábították az embereket ígéretekkel; hogy hogyan ölték meg a tömegben az egyéniséget. Aztán a legfontosabb mozzanat, hogy hogyan kezdett el a vesztes háború végén a tömeg Gondolkodni. A film íve és dinamikája egyszerűen zseniális. Korabeli zsákmányolt náci filmfelvételek alapján rekonstruálják a történéseket és illusztrálják a nácizmust. A náci vezetőket nem csak gonosz bestiaként, de gerinctelen, nevetséges alakokként is kigúnyolja a film. Ez nem hatásvadász lejáratás, hiszen a filmfelvételek dokumentumértékkel bírnak, a saját szemünknek pedig hihetünk. Természetesen nem marad el a marxista szemszög sem, a film bemutatja a fasizmus kapitalista jellegét, a nagytőkések szerepét egy pár jelenet erejéig. A nácizmusról szóló dokumentumbejátszások között megjelennek a béke képei is, mintegy kontrasztot teremtve az emberi és embertelen rendszer között. A 140 perc egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Romm nem a levegőbe beszél, a film fontos részei a bizonyítékok: fotók, videók, beszámolók, levélrészletek. Abszolút hiteles, kortalan és kötelező darab.

Mindenkinek ajánljuk!

Könyvajánló:

Emberkísérletek a náci haláltáborokban

A fasizmus mindenre képes. Megvalósítja az emberiség legszörnyűbb társadalmi rendszerét, majd ugyanolyan fanatikusan le is tagadja önmagát. Jelenleg Magyarországon minden 10. ember kételkedik valamilyen szinten a holokauszt igazságtartalmában. Az alternatív neonáci történelemírás irdatlan hazugságokkal kábítja az ostoba közönségét. Sajnos sokan képesek elhinni még azt is, hogy gázkamrák sem léteznek, holott azok ma múzeumként szerte Európában látogathatók. Elég leírni az interneten, hogy valami van vagy nincs, sokan máris igazságként kezelik az információkat. Mi arra biztatjuk olvasóinkat, nekünk se higgyenek. Amit leírunk, nézzenek utána, tájékozódjanak hiteles forrásokból, hogy igazolják, amit leírunk, igaz. És hagyatkozzanak saját tapasztalataikra, és tegyék azt objektíven.

A holokauszttagadás ellen mindent el kell követnünk. A Munkáspárt 2006 az elsőként követelte Magyarországon a holokauszttagadás büntetését. Harcunk sikerrel járt. Ám, a kormányzat a kommunizmus kriminalizálása miatt kénytelen volt a sztálinista bűncselekményeket is belekeverni a dologba – holott azt a világon sehol senki nem tagadja és soha nem is tagadta. A hatalomnak azonban érdeke minden propagandafrontján a munkásmozgalmat és pártjait emberevőknek beállítani – közben katonákat küldenek Irakba háborúzni (1 millió halott). A holokauszttagadás elleni harcot A MI IDŐNK újságban most az Emberkísérletek könyv bemutatásával erősítjük.

Kirády Attila könyve egyben dokumentum és interjúkötet. Több holokauszttúlélővel készített interjúkat. Minden egyes beszélgetés, minden fejezet megdöbbentő. A brutális kísérleteket az orvostudomány nevében hajtották végre, ám a legmegdöbbentőbb, hogy ezeknek a kísérleteknek valójában semmi köze nem volt az orvosláshoz, semmivel nem járultak hozzá az emberiség fejlődéséhez. Kizárólag őrült kísérletezés volt olyan áltudományok nevében, mint az eugenika. Ilyenek voltak az ikerkísérletek, amely Mengele doktor megszállott hóbortja volt. A kísérletek zömét a háború szülte (légnyomás, fagyasztás), ezek szintén nem az emberiség javát, csupán a pusztító náci gyilkoló gépezet hatékonyságának fokozását szolgálták. Sok kísérlet a faji diszkriminációt segítette elő (sterilizálás). A náci emberkísérleteknek több ezer áldozata volt szerte Európában. Tanulságos, hogy ilyen gaztettekre kizárólag a fasiszta típusú totalitárius diktatúrákban került sor, és (ezzel a könyv nem foglalkozik) az Egyesült Államokban. A megrázó történetek lezárásaként a könyv végén a náci orvosperekbe nyerhetünk bepillantást, megismervén a bűnösöket, a bűnüket és a büntetésüket is.

A könyv roppant jó összefoglalása a sötét holokauszt eme még sötétebb fejezetének. Mind emellett a külseje is nagyon igényes.

Zapatisták lentről...

interjú a Los De Abajo-val

Aki járatos a világzenei palettán, a ska-ban, reggae-ben, cumbában és egyéb latin-amerikai stílusokban, vagy csak sokat jár Szigetre és egyéb fesztiválokra, már ismerheti a Los de Abajo nevű mexikói zenekart. Szerencsére ők is vállalják, hogy nem csak a zenére koncentrálnak, hanem bizony szeretnének beleszólni a társadalom közügyeibe, csúnya szóval politizálnak. Még inkább szerencse, hogy ezt a baloldalon teszik, még pedig a számunkra is annyira szimpatikus zapatizmus vonalán. Július 15-én hazánkban koncerteznek és a veszprémi utcai fesztiválon ismét óriási hangulatra számíthatunk tőlük (legutóbb a zenekar a színpadról lejött a közönség közé és ott kezdtek örömzenélésbe). A MI IDŐNK kérésére azonnal és örömmel rábólintottak egy interjúra, kérdéseinkre zenéről, a zapatistákról, politikáról, a dobos, Yocupitzio Arellano válaszolt.  

Július 15-én Magyarországon léptek fel, ez már nem az első itteni koncertetek. Mik a benyomásaid az országról, az emberekről és a koncertekről?

Tényleg nem az első magyar koncertünk, már az első alkalmakkor, mikor itt játszottunk Magyarország az energiát jelentette, az emberekből áradó energiát, a közönség szeretetét a zenénk iránt.  A magyarországiak az egyik legdinamikusabb koncertek az egész világon. Talán ebben a gazdaság és politika által átszőtt világban ez az energia lehetne a rendszer megváltoztatásának kifejeződése.

Csomó koncertet adhattok Európában is, olyan hatalmas országokban, mint Oroszország, Spanyolország, Franciaország, és Németország. Magyarország az egyetlen kis ország a turnélistátokon, miért vagyunk mi ilyen különlegesek?

Sok különleges kapcsolatunk van most Magyarországgal, ismerünk innen embereket és zenészeket, például a Besh O Drom zenekart, és szeretünk is itt játszani. Azt érezzük, hogy még a rossz gazdasági körülmények között is nagyon szívesen fogadnak itt minket. 

Nem túl feszített a tempótok? 14-én Franciaországban játszotok, 15-én itt, másnap pedig már Münchenben. Ez a 3 nap is csak 2500 kilométer utazásnak felel meg.

Stresszes egy kicsit, de az utazás része a munkánknak. Olyan zenészek vagyunk, mint azok a vándorcigányok, csak az a különbség, hogy mi mindig valahova haza tudunk érni egyszer.

Egy tavalyi interjúdban említetted, hogy a balkáni zene nagy hatással van a tiétekre és a mexikói zenei világra is. Magyarország, mint a „Balkán kapuja” és a helyi zene is hatással van rátok? Ismertek magyar zenekarokat?

Ahogy már említettem a Besh O Drom az egyikük, személyesen is ismertem Androdromot, és nagyon sajnálom, hogy elhunyt, de ma a balkáni zene a világon mindenhol jelen van és Magyarországnak is meg kell vetnie a lábát errefelé. A Balkán és Mexikó már összekötötte egymást, és egy nap a mexikói rezesbandák a magyar rezesbandákkal fognak játszani.

Úgy hallottuk, a Los de Abajo egy mexikói forradalmi novelláról lett elnevezve. Miért választottátok ezt a nevet?

A Los de Abajo egy 1910-es novella. A mexikói forradalomban nagyon sok minden történt, de ma a kormánypárt és a jobboldal elfelejti, hogy a nagyapáink miért is harcoltak akkor. Közszereplőként feladatunknak érezzük, hogy emlékeztessük különösképpen a fiatal embereket arra, hogy Mexikó melyik részei nem eladók: A gondolataink, a hazánk és a szabadságunk.

A Los de Abajo jelentése „azok ott lentről”. A ti esetetekben kik „azok ott lentről”? Ők a mexikóiak, akik az USA határától délre élnek vagy a zapatisták, akik Mexikó déli részén harcolnak a szabadságért?

„Azok ott lentről”, akiknek nincs vezetőjük; akik egyenlők egymással; akiknél nem számít a bőrszín, a vagyoni helyzet és a nemzetiség; akik az egyenlőségért harcolnak. Minden emberi lénynek joga van oktatáshoz, gyógyszerekhez, vízhez, szabadsághoz és a választáshoz. Mi zapatisták vagyunk szellemben és szívben is. Politikailag az az üzenetünk mindenkinek, hogy napjainkban a politika rossz és valaminek változnia kell.

Hallottatok már a szintén Los de Abajo névre hallgató chilei futball szurkolói táborról? Ők a Chilei Egyetem csapatának támogatói és erősen baloldaliak. Ez a Los de Abajo az egyik alapító szervezete a „Juntos Podemos Más” nevű baloldali összefogásnak, melynek tagjai többek között a Chilei Kommunista Párt, a Humanista Párt, a Szocialista Blokk, stb...

Persze, már rég hallottunk róluk.

Tudjuk, hogy léteznek.

A mexikói zapatisták a mi pártunk számára is elég érdekesek, és tényleg csodáljuk az ő törekvéseiket. Úgy tudjuk, ti is támogatjátok az EZLN-t, de mit jelent ez a támogatás?

Támogatni annyi, mint terjeszteni a szavaikat, fesztiválokat csinálni, hogy pénzt adhassunk nekik élelmiszerre, gyógyszerre, vagy amit csak tudunk. Támogatni annyi, hogy hiszünk a szavuknak. Ha az ideológiájuk szerint élünk, az egy kinyilatkoztatás más emberek vagy zenekarok felé, hogy mindenki egyenlő a bandában, senki nem kap több pénzt, mint a másik, legyen az akár kisegítő személyzet, hangmérnök vagy énekes. Na, és persze engedelmesnek kell lenned.

Utaztatok már valaha zapatista körzetekbe vagy játszottatok ott? Találkoztatok esetleg Marcos alparancsnokkal?

Persze, hogy játszottunk arra, már jó rég, találkoztunk is Marcos-szal, és ahogy ezelőtt már mondtam: a legjobb példa a támogatásukra, ha az ő filozófiájuk szerint élünk.

Csináltatok egy közösséget a Fiatalok az Alternatív Ellenállásért mozgalmat (Jovenes en Resistencia Alternativa). Hallottuk, hogy tiltakoznak a drogkereskedelem ellen, fellépnek emberi jogok mellett. Mik a legújabb akcióik?

13 új akció is van, amit „Las 13 luchas”-nak hívunk (A 13 Harc – a szerk.). Megpróbáljuk a nyilvánosság elé tárni a kormányzati visszaélés 13 igazságtalan intézkedését. Támogatjuk a szervezetet, kapcsolatokat szervezünk, és törvényes eszközökkel támogatjuk az ellenállást. 

Egyszer láttam, hogy az egyik zenész a bandátokból egy Sarló-Kalapácsos pólót visel koncerten és az LDA v. The Lunatics album borítóján is látható több Vörös Csillag. Tudtad, hogy ezek a szimbólumok tiltva vannak Magyarországon, bűncselekmény viselni és le is tartóztathat érte a rendőrség? Pártvezetőink, aktivistáink is tiltakoznak a tiltó törvény ellen, őket is bíróság elé citálták és bűnösnek találták. Az ügyet az Emberi jogi bíróságon folytattuk és már nyertünk is, de kénytelenek vagyunk a kormányunkkal tovább küzdeni.

Húha! Hát.... ismerjük például Oroszországot és hát a kommunizmus nem feltétlenül működött jól bizonyos országokban, úgy értem, a hibát a demokrácia területén és a hatalmi koncentrációval követték el. A választás alapvető emberi jog. A vörös csillagok és a sarló-kalapácsok ezt a hatalmat jelképezik. Legalábbis nálunk Mexikóban. Talán nem ez a kommunizmus az egyetlen út, de kiállunk az egyenlőségért, oktatásért és a demokráciáért való harc mellett. A kommunizmus is példája, hogy a hatalmat hogyan lehet kevés kézben összpontosítani, ami rossz, és a kapitalizmus is ugyanezt csinálja. Számunkra a vörös csillag egy világos fényt jelent, amit követhetünk, a szabadság útját; hogy jobban tiszteljük a természetet és a Földet, mint a gazdasági piacokat. A vörös csillagok számunkra azt jelentik, hogy francba a Wall Street-tel, francba a háborús gazdasággal és francba a határokkal.  Mind ugyanolyanok vagyunk, magányos emberek, akik elvesznek saját szolgaságukban - miközben rossz emberek is vannak, akik mindent csak önmaguknak akarnak – a természet szörnyszülöttei, akiket semlegesíteni vagy bebörtönözni kell, mert természet és az anyaföld tiszta, senki sem különbözik egymástól, de mégis mindenki különböző emberi lény. 

Kommunista rap New Yorkból...
interjú Sun Rise Above-val

Sun Rise Above névre hallgat egy new yorki kommunista hip-hop előadó. A fiatalember saját stílust alkotott, melyet hiphopragandának nevezett el. Önmagát már inkább a baloldali politika hirdetőjeként definiálja, mint zenésznek. Dalszövegei színtiszta társadalomkritikák. Nem is áll mögötte sem a média, sem a nagy támogatók. A lemezeket saját zsebből és a rajongók hozzájárulásából készíti, mégis több ezer dollár összejön, amiből már megoldja a stúdiót és némi promóciót is. Kár, hogy Magyarországon senki nem mer baloldali ideológiát komolyan felvállalni a zenéjében. Sőt, olyan ostobaságok is előfordulnak, mint a szélsőjobboldali hip-hop előadó (?!?!?). Lapunk felvette a kapcsolatot Sun Rise Above-val, aki azonnal és örömmel igent mondott az interjúra.

AMI: Mi a fő ideológiai vonalad?

Úgy gondolom az ideológia csak az olyan társadalmak terméke, amelyeknek igazolni kell valahogy a tevékenységüket. Szóval nem részesítek előnyben egy ideológiát sem. Megteszem, amit tudok, hogy harcoljunk a bérrabszolgaság eltörléséért, a munkásosztály egyenjogúságáért, az ehhez szükséges forradalomért, amely megdönti a kapitalizmust; a termelőeszközök magántulajdonának eltörléséért; a hiteltermelés, az osztályok, az országok, a pénz és a piacok eltörléséért.

A jelenlegi mozgalom túlmutat azon, amit eredetileg a kommunizmus jelent. Úgy gondolom, hogy a „kommunizmus” sokak fejében úgy van jelen, mint a „szocialista blokk” féle osztályrendszerek, amelyekben még léteztek osztályok, hitelek és országok.

AMI: Hogyan váltál radikális baloldalivá?

A politikám az életkörülményeimből fejlődött ki. A családtagjaim munkások voltak. Egy rozsdaövezetben nőttem fel, egy tömeges iparleépítési hullám alatt. Egész életemben ki voltam és most is ki vagyok téve a társadalmi egyenlőtlenségeknek. Mindig is tudtam, hogy a dolgok el vannak szúrva. Végül elkezdtem kibogozni a szálakat, és kicsivel később ráleltem a Kommunista Kiáltványra egy közkönyvtárban, és innen kezdődött.

AMI: Mi a fontosabb számodra? A politika vagy a zene? Zenész vagy, aki politikáról énekel, vagy politikus, aki a zene által terjeszti az ideológiát?

Eredetileg azért kezdtem hip-hoppal foglalkozni, mert szerettem a zenének ezt az műfaját. Még iskolás koromban kezdtem a zenélést, egy csomó korai anyagom azonban borzalmas volt. Aztán javultam és egyre többen hallgattak. Az eszméim is fejlődtek és végül a zene fölé helyeződtek. A dolgok jobbításának keresése felülmúlta a hip-hop iránti szeretetem, és inkább jobban érdekelt, hogy ezt elősegítsem, minthogy csak a zene miatt muzsikáljak.

AMI: Ért már bántódás a politikai nézeteid miatt?

Volt már bajom emiatt néhány munkahelyen, de semmi olyan mértékű, mint amin oly’ sokan mások átmentek.

AMI: A kommunisták, anarchisták, radikális baloldaliak szinte üldözöttek több kapitalista országban. Lehetséges olyan helyen, mint az USA széles tömegek körében népszerűsíteni ezt az ideológiát?

Vannak itt is bizonyos emberek, akik a kapitalizmus alternatíváját keresik. Újabb közvéleménykutatások szerint óriási számú fiatal valami mást akar. Nem tudom, hogy vajon emberek milliói kezdik-e majd el énekelni hirtelen az Internacionálét, de a munkásokat a kapitalizmus rákényszeríti, hogy harcoljanak ellene, különösképp ilyen megszorítási időszakban. Nemrégiben láthattuk is ezt Wisconsinban. Ha a munkások ki akarják magukat húzni a bajból, akkor végül fel kell lépniük a tőke ellen.

AMI: Mit gondolsz, van annak esélye, hogy egy nem-kapitalista USA épüljön fel? Mondjuk egy Amerikai Egyesült Szocialista Államok?

Ennek abszolút így kell lennie, mert a másik alternatíva a barbárság.

AMI: Van kapcsolatod politikai szervezetekkel vagy mozgalmakkal?

Jelenleg nincs, de korábban azért volt.

AMI: Mi a véleményed más radikális baloldali előadókról? Magyarországon csak a Rage against the machine az egyetlen ismert. Tudsz más ilyen ideológiájú előadókat ajánlani nekünk?

A Rage Against the Machine nagyon jó, talán a legismertebb is. A „The Coup” (A puccs) is egy kommunista hip-hop banda, ők szintén jelen vannak már egy ideje.

AMI: Mi a helyzet az új albumoddal? (Címe: Every day I wake up on the wrong side of capitalism, azaz Minden nap a kapitalizmus rossz oldalán ébredek - a szerk.).

Ez a legjobb album, amit valaha csináltam és különbözik azoktól, amiket eddig összehoztam, mind a receptet, mind a megközelítést illetően. Május végén már elérhető lesz a BandCamp weboldalon és június végétől letölthető lesz az iTunes-ról, az amazon.com-ről és sok más helyről. De már most is meghallgathatsz pár előzetest a Youtube-on. 

AMI: Ismered Magyarországot? Mit tudsz rólunk, van valami benyomásod?  

Egy kicsit ismerem, hallottam Árpádról, Kun Béláról és a Magyar Tanácsköztársaságról, a Népköztársaságról, 1956-ról és hogy pár éve betiltották a munkásmozgalmi szimbólumokat.

AMI: Te is hordasz Vörös Csillagot és Sarló-kalapácsot. Gondolnád, hogy ez itt bűncselekmény és elvihet miatta a rendőrség?

Tudok a tiltásról. Sőt, akkoriban, miután ez történt, részt vettem egy tájékozódó küldöttségben, itt New York-ban a magyar nagykövetségen. Azt hiszem a tiltás csak egy kísérlet a kapitalista állam részéről, hogy eltereljék a figyelmet a kapitalizmus bármely alternatívájáról egy olyan időben, amikor mindenki annyira elkeseredett, hogy a megbukott szocialista blokkot is sokkal jobbnak vélik, mint ami most van.  Nem hiszem, hogy a kapitalisták sikerrel járnak. Az emberibb világért folytatott harc szimbólumokban is megtestesül, de inkább a dolgozó emberek aktuális körülményeiben.

Egy nap Európa munkásai és ez egész világ fel fog kelni.  

Nightwatchman: The Fabled City

Tom Morello első albumát már szemügyre vettük A MI IDŐNK újságban, eljött az idő a második lemez mustrájára, különös tekintettel arra, hogy úton van a harmadik és nemrég beszámoltunk a wisconsini tüntetések által inspirált dalról, a Union Town-ról, amely most megjelent EP-n, és a teljes bevételét munkásmozgalmi szervezetek kapják meg.

A Rage against the machine 2000-es felbomlása óta Tom Morello oszlopos tagja volt az Audioslave zenekarnak, mely foglalkozott ugyan társadalmi problémákkal, koncerteztek Kubában is, de korántsem töltötte be a nagy előd nyílt politikai szerepét. Morellonak hiányzott az aktív kommunista politizálás és a gazdasági válság amerikai hatásait elnézve nem csoda, hogy folyamatosan kikelt az igazságtalanságok ellen, személyes résztvevője volt számos tüntetésnek, Serj Tankiannal, a System of a down énekesével megalapították az Axis of Justice szervezetet, ám ez még mindig kevés volt. Ezek a szervezetek és megmozdulások nem juttathatták el a világ számos pontjára az üzenetet, erre csak a zene volt képes. Ezért Morello gitárt ragadott, hogy dalban szónokoljon, úgy sokkal többen meghallják. Ennek eredménye lett a Nightwatchman alteregó, az akusztikus gitárral felfegyverzett baloldali utcai prédikátor.

The Fabled City 2008 szeptemberében jelent meg, és az előző anyaghoz képest újítás, hogy itt már több elektronika van, míg az előző albumon alig volt elektromos gitár, itt már azért előkerül. A stílus a megszokott country-s lázadódalok a Nightwatchman sajátos szájízével, hozza az előző album színvonalát és irányát. Oly annyira nem akartak eltérni a One man revolutiontól, hogy a producer személye sem változott, Brendan O’Brian még hangszereken is besegít néhány dalban. A nyitódal rögtön az album címadó nótája. Egyetlen hibája, hogy a dallamvezetése néhol kísértetiesen hasonlít az előző album California’s Dark című szintén nyitószámára. Az album alapjában véve nehezen fogja meg az embert, de ha megvan, akkor nehéz bizonyos dallamokat elereszteni. A Whatever it Takes viszont azonnal beüt, mert irdatlan erős refrénje van, amit nehéz kiverni a fejből. Nem véletlen, hogy a dalból videóklipp is készült, mely alacsony költségvetésű, de elég ötletes. Tom Morello kiáll a sarokra utcazenélni, ám inkább felrúgja a könyöradományokat rejtő gitártokot és megindul a kezében a hangszerrel az utcán, és csak zenél és énekel, az emberek pedig nagyokat néznek. A maga nemében zseniális, és lám lehet jó klippet csinálni félmeztelen nők és több százezer dolláros effektek nélkül. Külön kiemelendő még a Night Falls és a Gone Like Rain, mely szintén erős pontja a lemeznek. Érdekesség, hogy Serj Tankian is besegít a Lazarus On Down című dalban. Kevésbé ismert vendégszereplők még Shooter Jenning countrygitáros a The Iron Wheel dalban és Perry Farrell a Jane’s Addictionből a Shake My Shit-ben, bár ez utóbbi dal csak bónuszként került hozzá a Myspace-en. Az album beszerezhető még bónusz lemezt tartalmazó verzióban, melyre még három dal került fel.  Általában véve abszolút szerethető album és nagyon ajánljuk minden olvasónkat, korosztálytól függetlenül, hiszen ezek lágyabb akusztikus költemények, és nem pedig a Rage against the machine-től megszokott kiabálós zúzós rockzene. A hangzás, a zene, az album hullámzása szintén ötöst érdemel. Ami viszont nagyon fontos az a rendszerkritikus szöveg. Ezzel az albummal Tom Morello rengeteget tesz korunk rendszerkritikus baloldaláért. Nagy szerepe van benne, hogy más zenekarok is már nyíltan merik vállalni a kommunizmus eszméjét, a Vörös Csillagot, a Sarló-Kalapácsot. Az újabb RATM koncerteken már felcsendülhet orosz nyelven az Internacionálé, és legutóbb Morello egy videóüzenet sorozatot indított, melyben rajongók kérdéseire ad válaszokat... Az első két részben egy Lenin elvtárs arcképével díszített vörös zászló volt a háttérdekoráció.

Victor Jara

A chilei puccs egyik legismertebb áldozata Victor Jara, kommunista zenész. Az 1973-as chilei puccs során gyilkolták meg, szeptember 16-án.

Salvador Allende világ életében a chilei munkásosztályt szolgálta, már orvosként is ingyen gyógyított szegényeket. A politikai pályája során a szocializmust választott, és a rendkívül népszerű politikust szabad, demokratikus választással elnökké emelte a chilei nép. Az Egyesült Államok titkosszolgálatai ezt nem díjazták, kapcsolatba léptek Pinochet tábornokkal, aki erőszakos puccsal magához ragadta a hatalmat, emberek ezreit ölték meg az első napokban, Allendét öngyilkosságba hajszolták, majd tízezrek lettek a fasiszta diktatúra áldozatai. Köztük Victor Jara, nemzetközileg is népszerű zenész.

1932. szeptember 28-án született Santiago mellett, szegény parasztok gyermekeként. Édesapja tanulatlan volt, és azt szerette volna, ha gyermeke tanulás helyett inkább dolgozna, ezért 6 éves korában már a földeken robotoltatták. Az apa képtelen volt eltartani családját, egyenes volt az útja az alkoholizmus felé, majd elhagyta családját. Édesanyja nevelte tovább a gyermekeit, ő autodidakta módon tanult, és gyermekeit is szerette volna kitaníttatni. Ezért gitározott és zongorázott, temetéseken és esküvőkön adott elő, de meghalt, mikor Victor 15 éves volt. Papi szemináriumba került, ahol tanulhatott, de hamar csalódott az egyházban és kilépett. Belépett a hadseregbe és néhány évig szolgált, miután visszatért szülővárosába és a népzene és a színház felé fordult.

Jara a chilei és más latin-amerikai folklór iránt érdeklődött. Gyakran olvasta Neruda verseit. Először a Cuncumen zenekarban énekelt az 50-es években, a 60-as években pedig Santiagoban próbált szerencsét. 1966-ban már meg is jelentette első lemezét, majd később színházi ambícióit is feladta a zenei karrier miatt. A dalai népzenék voltak baloldali szövegekkel. A 60-as években a Szovjetunióban is turnézott, és méltatta az országot és a nagyon barátságos embereket. Ekkor kezdte támogatni az Unidad Populart (Népi Egység), Salvador Allende pártját. Önkéntes munkát vállalt a pártban és ingyen koncerteket adott. Allende kampánya sikeres lett és 1970-ben elnöknek választották. 1973-ban a puccs ideje alatt Jara az egyetemre ment, ahol tanított. Ott éjszakáztak, énekeltek, hogy tartsák egymásban a lelket. Szeptember 12 reggelén több ezer más emberrel együtt elhurcolták, a Chile Stadionba, amely akkor koncentrációs táborrá alakult pár napig, és ma a Victor Jara Stadion nevet viseli. Itt sokakat megkínoztak és meggyilkoltak a katonai egységek. Jarát is számtalanszor megverték, mivel gitáros volt, a keze összes csontját összetörték, több bordáját is eltörték. A fogsága alatt a Venceremos című dalt énekelte. Szeptember 16-án gépfegyverrel agyonlőtték. A holttestét először kidobták egy Santiago körüli úttest mellé, majd halottasházba szállították, ahol 44 golyónyomot találtak a testén. Feleségének megengedték, hogy a holttestről gondoskodjon, a temetés után pedig titokban rögtön elhagyta az országot. Ma már visszaköltözött Chilébe és a Victor Jara Alapítványt működteti.

2008 júniusában újra megnyitották Jara meggyilkolásának aktáját. 2009 májusában pedig letartóztattak egy egykori közkatonát, akit a gyilkossággal vádoltak.  A vallomása alapján egy tisztet is letartóztattak, aki a vádak szerint orosz rulettet játszatott Jarával. Egy golyót tett a tárba, megforgatta a tárat, majd a zenész fejére tüzelt. Néhány próbálkozás után végül elsült a fegyver és fejbe lőtte Jarát. Ezután utasította két közkatonáját, hogy „fejezzék be a munkát”.

A mártír zenész a munkásmozgalom és egész Chile hőse lett. Dalait számos zenekar feldolgozta, személyét számos esetben említik. A chilei Inti-Illimani zenekar egy dalát dedikálta a zenésznek. A Clash zenekar a Washington Bullets című számában említi az énekest. A U2 együttes One Tree Hill dalában név szerint is említik. Az argentin Los Fabulosus Cadillacs a Matador című dalban emlékezik. A Heavan Shall Burn zenekar a The Weapon They Fear dalukkal tiszteleg előtte. A spanyol, baloldali Ska-P, a Juan Sin Tierra című Victor Jara dalt írta át, melybe az énekest is beleírták. A kubai rapcsapat, az Eskuadron Patriota a Decadencia című dalukban említik. Dalban emlékezik róla még a Simple Minds, Bart Jansch, Ali Primera, From Monument to Masses, The Wakes és a Calexico. 11 nappal Victor Jara halála után a szovjetek felfedezték a 2644-es számú kisbolygót, amelyet az énekesről neveztek el. 

 

Filmajánló:

Machuca

A chilei puccs évfordulója tájékán a témáról szóló filmet ajánlunk olvasóinknak. Nem a puccs közvetlen történetéről, nem Allendéről szól, csupán két fiatal gyermek hétköznapjairól a forradalmi Chilében.

Egyik gyermek szegény, a közeli nyomornegyedben él, a másik gazdag, aki luxusban. Machuca a szegényebbik gyermek lehetőséget kap, hogy színvonalas iskolában tanulhasson, az Allende kormányzat ugyanis tervbe vette a társadalmi különbségek csökkentését. Az őt támogató forradalmi papság (!!!) pedig szegény gyermekek ingyenes oktatását vállalja az elitiskolában. Itt ismerkedik meg egymással a két fiatal fiú. A gazdag srác elég mimózalelkű, próbál a szegény gyerekekkel barátkozni, emiatt a sajátjai is kitaszítják, de a másik oldalon sem találja a helyét. Végül mégis összebarátkoznak, és rögtön a tüntetések közepén találják magukat. A szegény szülők ugyanis zászlókat árulnak a jobb és baloldali tüntetőknek egyaránt, bár ők is inkább a kommunisták között érzik magukat jobban. A konfliktusok egyre jobban éleződnek, és a társadalmi osztályok békétlensége felülírja a barátságot. Az osztálykülönbségek ugyanis feloldhatatlan ellentmondások, amiket nem tud orvosolni a gyermekek közti ártatlanság, tudatlanság és a közös élmények. A gazdagok és szegények közti különbségek a filmben a szülői értekezleten csúcsosodnak ki, ahol a néző megértheti a lényeget, a burzsoázia a saját önző kis hasznát félti, mindenkin átgázolva, a szegények pedig csak iskolába akarják járatni a gyermekeiket. A felsőbb osztályok persze a kommunistázáson kívül nem találnak értelmes érvet. A gyerekek azonban a körülöttük lévő világot még alig értik, ám a szegény fiú, Machuca hamarabb megérzi a különbségeket, aztán eljön a puccs és elszabadul az erőszak. A fasiszta hatalomátvétel során a hadsereg pedig nem a szegények barátja...

A forgatókönyv és az alapötlet zseniális. A film annak ellenére, hogy nem hollywoodi szuperprodukció rendkívül szépen kidolgozott. A gyermekszínészek koruknál fogva nem alakítanak nagyot, de mind a két karakter roppantul hiteles. A felnőttek kevés szerepet kapnak a filmben, leginkább az iskolaigazgató atya alakítása az, amely érezhetően jelen van, és nagyon pozitívan értékelhetjük. A rendező és az alkotó mindent kihozott, amit tudott a chilei keretekhez képest. A 2004-ben készült alkotás több díjat is elnyert. A komoly és elgondolkodtató történelmi korrajzok kedvelőinek ajánljuk a filmet. A Machucából több dolgot is megtanulhatunk. Először is, hogy léteznek normális papok is, akik ténylegesen szociálisan érzékenyek és adott esetben forradalmiak lehetnek. Ez sajnos csak Dél-Amerikában fordul elő, Magyarország talán még hírből sem hallott ilyenről. A másik a latin-amerikai tüntetők virtusa. A demonstráció jelenetei rendkívül lelkesítőek, skandáló tömeg, zászlóerdő, ugrálás, éneklés, hatalmas feliratok és transzparensek. Az a tömeg ténylegesen tudja, mi a problémája, miért az a problémája, mi a megoldása, és azt igazán akarja is. A helyi szakszervezeteknek, pártoknak még van mit tanulnia osztályharcból, illene a Machuca jeleneteit tanulmányozni és Magyarországra is átültetni azt a hangulatot. Biztosak vagyunk benne, hogy a hatalom majd reszketni méltóztatna tőle. 

Filmajánló:

Végrehajtók

Hollywood próbál mindig valami újdonsággal előrukkolni, de amikor tonnaszámra gördülnek ki az újabbnál újabb produkciók, elég nehéz lépést tartani. Már az összes bűnügyi, szerelmi problémát 30szor átrágta a filmtörténet, elfogytak a különböző csaták, innentől az igazán újszerű és érdekes ötletek már csak a fantázia világában születnek. Nem véletlen, hogy az utóbbi 10 év legsikeresebb filmjei között az Avatar, Csillagok háborúja és a Gyűrűk ura trilógia viszi – többek között – a prímeket. A science fiction az a műfaj, amelyben még lehet újat mutatni, ezért egyre több ilyen alkotás lát napvilágot. A jövőben játszódó filmeknek sokszor van egy alapvető közös vonása: az emberélet egyre olcsóbbá válik. A hollywoodiak a jövő szempontjából ugyanis extrapolálnak, azaz a múltból, jelenből következtetnek a jövőre. A kapitalizmus tendenciái pedig egyre jobban kiütköznek. Napról napra értékesebb a pénz, hatalmasabbak a szupervállalatok, egyre több a szegénység és a nyomor, a technika fejlődik, egyre több a reklám, a média agymosása. Nem csoda, hogy ezekből a tendenciákból kiindulva alkotnak meg olyan jövőképeket, amelyben ezek a tendenciák már évtizedes fejlődésen estek át. Így a Végrehajtókban egy olyan világba csöppenünk, ahol a technika már lehetővé teszi, hogy az emberi szervek különböző beépíthető gépekkel, protézisekkel helyettesíthetők. Az emberi szervezetbe építik be a májat, hasnyálmirigyet, tüdőt, szemet, fület, vagy szinte bármit helyettesítő műszereket. Ám ennek – a kapitalista tendencia szerint – ára van, még pedig nem is kevés. Sőt! A mindenható cégnek nem érdeke, hogy a kliens egyben fizessen, nekik az a jó, ha tartozása van. Ez a gondolat konkrétan el is hangzik a filmben, sajnos, ha valaki nem képzett marxista, akkor nehezen hallja meg benne korunk hitelválságának kritikáját, talán az alkotók sem annak szánták. Mi azért felhívjuk rá a figyelmet, hogy a bankárok és a cégek valójában arra törekszenek, hogy sok adósuk legyen. Az sem érdekük, ha a kliens időben kifizeti a tartozást. A kölcsöntőke ugyanis nagyon jó befektetés, nem kell érte dolgozni, csupán az idő szüli a profitot. A filmben pedig mindenképp hitelhez kell folyamodnia a vásárlónak – különben meghal. Kénytelen fizetni a műszervekért, különben meghalnak. És fizetnek is, ráadásul a meggyőző üzletkötőknek köszönhetően örömmel. Ám a tartozásokat – mint manapság a hiteleket – ők sem tudják majd fizetni. Ilyekor jönnek képbe a végrehajtók, akik látszólag teljesen legálisan megkeresik a kuncsaftot, elkábítják és egyszerűen kivágják belőlük a protéziseket. Jude Law alakítja az egyik legprofibb végrehajtók egyikét, számukra az emberélet értéktelen, csak a melót teljesítik, ez is munka. Az egyik nap azonban rosszul sül el az egyik feladat, és főhősünk a mellkasában műszívvel ébred. Azonban ő sem tudja fizetni a részleteket, és hiába a barátsága a másik legprofibb végrehajtóval (Forest Whitaker), a meló számára is csak meló. Innen kezdődik meg a hajsza..

A végrehajtók sztorija izgalmas és fordulatos. Jude Law már kopaszodik és már koránt sem az a madonnaarcú karakter, akiért anno megvesztek a lányok, ezért kénytelen alakítani, azonban ez a szerep túl egyszerű és nem jelent színészi kihívásokat. Pláne a film közepe felé, amikor is elindul a kőkemény – olykor túlzottan erőszakos – akció. Nagyon sok vér folyik a filmben, olykor teljesen feleslegesen, a képi megjelenítés néhol a képzett kórboncnokokat is megszédítheti, ezért szigorúan csak 18 év felett ajánljuk. Az erőszak sok helyen nagyon öncélú és teátrális, amely azért káros lehet. A látvánnyal amúgy semmi gond nincs, a közeljövő világának ábrázolását reálisnak mondhatjuk. Az alapproblémának, azaz az emberi élet elértéktelenedésének és az óriáscégek túlzott hatalmának ábrázolása méltóvá teszi A MI IDŐNK-ben való elemzésére. Sajnos pont ilyen világ felé tartunk. Mondhatnánk ez lesz a jövő, de sajnos a jelen sem szebb.

 

Filmajánló:

Álmok otthona

(Dream House)

Az Álmok otthona az a film, amiről nehéz úgy kritikát írni, hogy ne lőjünk le egy pár poént, de ígérjük, mi az élvezhetőség érdekében nem fogunk. A film roppantul fordulatos, az elejétől a végéig folyamatosan jönnek a mindent megváltoztató nagy megfejtések. Erős film lett, amiről sokat fognak még beszélni.

Amennyire Daniel Craignek nem állt jól a James Bond szerep, annyira passzol a karaktere ennek a filmnek a főhősére. Adott az író, aki boldog családjával beköltözik egy házba. A szomszédok persze mind furán néznek rájuk, többen kitérnek előle, a környékbeli fiatalok beosonnak a pincéjükbe és szeánszot rendeznek, aztán végre kiderül, a család egy olyan házba költözött, ahol korábban a családfő lemészárolta gyermekeit és feleségét. Ez eddig még nem is lenne óriási probléma, de amikor észreveszik, hogy éjjelente fura alakok ólálkodnak a ház körül, és megpróbálják elgázolni, már komolyodik a helyzet. A családfő azonnal nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt a házban, miért akarják megölni, és a válaszok már a film harmadánál váratlan fordulatokat hoznak, és elindul maga az izgalom.

A film nem is teketóriázik, nincs hosszú bevezető, rávezetés, szinte az első percekben már konfliktus adódik, onnan kezdve az események végig lebilincselőek. A legfőbb erőssége a forgatókönyvnek a kiválóan megkomponált sztorin túl az atmoszféra megteremtése. Minden, ami egy jó kis pszicho-thrillerhez kell, de mégsem klisés túlzásokba esve: izgalmas zene, téli környezet, ódon ház, kisvárosi hangulat, szürkeség és fakó színek. A rendező azért néha él az elcsépelt, hirtelen a semmiből nagy robajjal a közönséget halálra rémisztő elemekkel, de annyi belefér. Mégsem csak thriller kategóriába sorolható. Van benne némi krimi is, akció szerencsére minimális, néhol horrorelemek és egy jó nagy adag dráma is, hiszen nagy lélektani változásoknak leszünk szemtanúi.

Daniel Craig nagyon jól játszik, a többiekre pedig nincs panasz. A vágások néhol következetlenek, a jelentek sorrendjének meghatározását a stúdió kisajátította magának, amiért össze is rúgták a port a színészekkel, akik a filmhez kapcsolódó promokon és interjúkon már nem voltak hajlandóak megjelenni. A sztori érdekessége, hogy a forgatás alatt jött össze Daniel Craig és Rachel Weisz, ami mindig jó reklám egy filmnek. A zene, a képek és a hangok is jól sikerültek. A filmet – más negatív kritikák ellenére – mi nyugodt szívvel ajánljuk.

Harry Brown

Valamivel kreatívabb címet is adhattak volna a Harry Brown című filmnek. Ezt leszámítva nagyon igényes alkotás. Nem rég mutattuk be újságunkban az Összeomlás című filmet, amiben a kiégett átlag amerikai úgy dönt, igazságot tesz. A szituáció itt is hasonló. A helyszín jelenleg a ködös Anglia. A házak, a város, a környezet szürkesége végig rányomja a bélyegét a filmre. Ez teljesen ellentétes környezet az Összeomlás los angelesi hőségével. A főhősnek ebben a filmben sincs vesztenivalója, már nyugdíjas, a felesége épp most halt meg, egyetlen barátját pedig meggyilkolta a helyi galeri. Idős, az élet már mögötte van, nap mint nap szembeütközik az erőszakkal, a kocsmában már nyíltan árulják a drogot, a rendőrség tehetetlen, a fiatalok az utcán ártatlanokat gyilkolnak szórakozásból. Miért is ne venné kezébe a dolgot? Megteheti, ugyanis annak idején tengerészgyalogosként Észak-Írországban teljesített szolgálatot, ért a gyilkoláshoz. Számára eljött az idő az önbíráskodásra. Elindul az aluljáró világába, ahol az öregember keresi barátja gyilkosait, és jajj annak, aki az útjába áll...

A főszerepre nem is találhattak volna Michael Caine-nél tökéletesebbet. Eleinte érző, gondoskodóm a barátja és felsége halála után azonban az arca végig rezzenéstelen, kifejezéstelen, a gyilkos hidegséggel. A thrillernek abszolút központja lesz, azonban kevés hangsúly fektetődik a személyiségére. Érthető a történet, de apróbb változtatásokkal sokkal, megnyilatkozásokkal sokkal jobban érthetőbb és átérezhetőbb lenne a személyiség. Ez volt az Összeomlás egyik legerősebb tulajdonsága, ott a főszereplő kitárulkozott a nézőnek. A Harry Brown esetében is megvan ennek a csírája, a film elején barátjának nem mesél a katonai múltjáról, de pálfordulása után már megnyílik az egyik leendő áldozatának. Ezt a vonalat tovább boncolva sokkal mélyebb hatást lehetett volna elérni. Az operatőr és a rendező kiváló képeket hoztak létre, a thriller számtalan elemét megvillantva, kezdve az abszolút amatőr klisének számító „hirtelen nagy hanggal valami berobban és mindenkit megijeszt” borzalmaktól a fényekkel és sötétséggel való profi operálásig.

Az örök kérdés persze fennmarad: szabad-e az átlagpolgárnak ilyen módon igazságot tenni? A film nem szerénykedik és egyértelmű igen választ ad a kérdésre. Ez rendkívül sok rossz értelmezést vonhat maga után. Az erőszakot, mint megoldást elismeri, pedig egy csapat drogos kölyök megpadlóztatásával a probléma még nincs elintézve. Aztán egy jelenetben óriási banda támad a rendőrökre, Molotov-koktél és hasonlók. A 2009-ben készült film a 2011-es angliai zavargások fényében áthallásos lehet utólag. Az önbíráskodás szintén problémás lehet magyar szituációkra vonatkoztatva, hiszen hazánkban fasiszta önjelöltek lépnek fel az általuk cigánybűnözésnek titulált ellenségkép ellen. A kapitalista társadalmakban az erőszak a rendszer természetéből fakad. Még az olyan egykori jóléti államokban is, mint Anglia, ahol azért jobb az átlagjövedelem, mint hazánkban. A rendszer oktatás, erkölcsi nevelés nélkül dob utcára embereket, munkát nem ad, rendes bért nem fizet, marad a bűn. A rendszernek ez jó, hiszen a lakosság tisztességes része miattuk félelemben él, ez növeli a fogyasztást, jót tesz a biztosítótársaságoknak, a munkások a sanyarú sorsuk miatt nem a felelős kormányokat, hanem a bűnözőket hibáztatják. A megoldás ennél fogva a bűnözés okainak megszüntetése, azaz a kapitalizmus túlhaladása. A rendőrség csak tüneti kezelést alkalmaz, természetesen erre is hatalmas szükség van. Nem véletlen, hazánkban nincs elég rendőr, ők is alul vannak fizetve. A közbiztonság fenntartása csak addig érdek, amíg a gazdagok környékét és gyárait védik. Bizonyos nyugati nagyvárosokban a rendőrség a szegények lakta problémás környékekről egyszerűen kivonul.

Filmajánló:

Set Up

Az amerikai társadalom lételeme a bűnözés és a bűnnel való szimbiózis. Nem véletlen, hogy az amerikai filmek 99%-ának központi témaköre a bűnöző életmód. A romantikus karaktereket Hollywood már kiizzadta, ezért a sármos bűnözők helyett most teljesen más karakterek, a mocskok hódítanak. Olykor persze kénytelenek a női rajongók miatt a sármos karaktereket borostásan, flanellingben kiállítani a nézőknek.

A film elején még három jóbarát kéz a kézben, tűzön-vízen át összetart. Ott a szépfiú Ryan Phillippe, a kőarc 50 Cent – főállású rapper – és egy szinte ismeretlen színész a jófiú szerepében. Ez utóbbinak nem sok szerepe akad, ugyanis a szépfiú váratlanul golyót ereszt társaiba, ezt csak 50 cent éli túl. innen kezdve jön a kérdés, miért is tette ezt az évtizedes barátsággal? Miért lőtte le őket? Persze a fekete rapper is inkább először lő, aztán kérdez, úgyhogy a megfejtés helyett inkább a bosszún van a hangsúly. Szép kis bosszúhadjárat veszi kezdetét, amely során a nem túl bonyolult szálak kezdenek kibogozódni. Ez persze jó sok lövöldözéssel és járulékos hullákkal jár. A keresztapa szerepében még Bruce Willis is feltűnik. Ő nagyon érdekes karaktert hoz, ugyanis mindene megvan, ami egy profi bűnszervezet vezetőjének meg kell, hogy legyen, ám nincs nyugalma, és rájön az élet olyan apró örömeinek élvezetére, mint a reggeli közbeni újságolvasás. Ettől függetlenül hozza a kegyetlen gyilkológépet, pontosabban a piszkos munkát az embereivel végezteti el. Bruce Willis tehetséges színész, és már többször bizonyította, hogy a legborzasztóbban megírt szerepekből is többet hoz ki, mint amire halandó ember számíthat, ez esetben is így van, ám ez sajnos nem mondható el társairól. 50 cent karaktere nem túl bonyolult, kemény bűnöző, ám mégis van némi erkölcsi többlete, hiszen ő a főszereplő, akinek szurkolni kell. Gengszterrapperként sem volt túlságosan hiteles, Ryan Phillippe pedig pláne nem hiteles profi bűnözőként. De valljuk be őszintén, ebben a filmben minden alakítás eltörpül Willis mellett. Talán egy hidegvérű és brutális rosszfiú van még (Shaun Taub), akinek sajnos névtelenségig minimális szerep jutott a filmben, de azt legalább zseniálisan oldotta meg. Lényegében az összkép semmi újat nem szolgáltat, csak a szokásos csimbumm, az sem az elvárt XXI. századi technikával. A sztori kiszámítható, lapos, a vége logikátlan. Nincsenek nagy fordulatok és nagy megfejtések, amikben mostanában bővelkednek az amerikai mozifilmek. Sőt, szinte versengés indult, ki tud váratlanabbnál váratlanabb megoldásokkal előállni, a Set-Up ehhez képest B-kategória. Nagyszabású akciójelentek nincsenek, nagy lelki tusák végülis nincsenek, vagy rosszul hangsúlyozva, egy szóval semmi, amitől olyan hú de extra lenne. Ez pedig a mai akció-felhozatalban már minimálisan elvárható. A 90-es években nagy durranás lett volna, de már 2011 van. A komolyabb dialógusok is kimerülnek néhány borzalmas, vallásos, értelmetlen lelkizésben. Összehasonlítva az utóbbi idők hasonló stílusú bűnözős akciomovie-féle alkotásával, a Ben Affleck főszereplésével készült The Town-nal (Tolvajok városa), ez a film mindenben eltörpül mellette. Egy könnyed délutánra ajánlhatjuk, esetleg kőkemény Willis rajongóknak. Lehetett volna jobb is.

Lemezajánló:

Fear Factory – Mechanize

A Fear Factory zenekar háza táján mostanában eléggé áll a bál. Az indusztriális metálzene egyik úttörő zenekara még manapság is aktív. Azonban a 4. stúdióalbum, a 2001-es Digimortal után elszabadultak az indulatok. Először Burton Bell énekes lépett ki, majd a zseniális Dino Cazares gitáros. Aztán Burton mégis visszatért, a basszgitáros átvedlett gitárossá, és Byron Stroud állt a helyére. Magyarul pont az egyik őselem, Dino maradt ki a játszmából, aki igen durva és gyors pengetéstechnikájával, mélyre hangolt gitárhangzásával adta az igazi prímet a Factory-ban. Az ő riffelését a basszusgitáros nem tudta tisztán visszaadni, és minden jó ízlésű rajongó inkább Dino új bandája, a Divine Heresy felé kacsingatott. Onnan viszont az énekes, Burton hiányzott, aki az elsők között alkalmazta a dallamos ének és a brutális üvöltözés váltakozását. A szappanoperának itt nincs vége, csodák csodájára Dino és Burton újra összeállt Fear Factory néven, innen viszont a dobost és a basszusgitárost hagyták ki. Mindennek tetejébe Burton kijelentette, hogy a Fear Factory egy jó üzlet, és most erre a váltásra volt szükség. Mikor már az összes rajongót a rosszullét kerülgette ezek hallatán, megjelent a kőkemény sorlemez, a Mechanize.

Az album tematikája nem hoz sok újat... szerencsére. Jobb is, hogy a FF megmaradt eredeti imidzsénél, és most is a 80-as, 90-es évek science fiction univerzumának vonalán halad tovább. Nem titkoltan nagy hatással volt a bandára a Szárnyas fejvadász vagy a Terminátor filmek jövőképe. Elgépiesedett világ, elgépiesedett emberek, mindent átszövő ipar, elembertelenedés, mondhatjuk, a „modern kapitalizmus” antiutópiájáról énekelnek. Valakinek nyílván unalmas a téma, hiszen az 1992-es Soul of a new machine is erre a témára épül, és onnan kezdve minden lemez főtémája az esetek 90%-ában. A kezdő dal, a Mechanize is direktbe ezzel nyit. Zseniális szöveg, kiváló verzé, ami egy mély gitárriffelés után nagy üvöltözésben csúcsosodik ki. Dino Cazares szokásához híven ezen a lemezen is többféle gitárhangolást használ. Nagyrészt a megszokott 7 húros „A” hangoláson van a hangsúly, de több számban is megcsillantja a már tényleg brutális basszusnak számító 8 húros hangszereket is. A következő Industrial Discipline már erős dallamos refrénnel büszkélkedhet, ezért slágeresen fülbemászó, klipesélyes is lehetett volna, érthetetlen okokból nem erre forgatták. A Fear Campaign viszont nem volt jó választás a klipphez, mert ahhoz elég gyenge dal. A Powershifter sem hozza meg az album elejétől várt színvonalat. Viszont az azt követő 3 dal, a Christploitation, az Oxidizer és a Controlled demolition visszateszi a mércét. A Christploitation szójáték aktuális politikai témát dolgoz fel, mégpedig, hogy hogyan is zsákmányolja ki az egyház az emberek Krisztusba vetett hitét, és hogy mennyire eltorzult istenképet próbálnak eladni és ráerőszakolni az emberekre.  A lemez a vége felé sem ül le, szokás szerint az utolsó dal itt is egy lassabb szerzemény, a Final Exit. Eddig tart a sima szerzemény. Azonban, ha már a srácok a stúdióban voltak, 2010-es körülmények között, újra felvették a 92-es albumuk két dalát, a Crash Test-et és a Martyrt, ezek speciális CD kiadványokra kerültek fel. A Mechanize abszolút szerethető album lett, talán üti is a megszokott színvonalat. A hangzás tökéletes, talán csak az elkészülés háttere hagy foltot a művön, de hallgatás közben a banda minden hülyeségét el lehet felejteni. Összegezve zeneileg érdemes volt Dinoért a dobos és a basszusgitárost beáldozni.

Érdekesség: Fura ötlettől vezérelve egy Box-os verziót is kiadtak, ebben benne van a lemez, poszter, matricák, ami érthető is, de a mellékelt szerszámkészletre nem találunk magyarázatot.

Filmajánló:

Összeomlás

Nem mai film, 1993-as alkotás, de mindig aktuális mű az Összeomlás. Michael Douglas végre nem szépfiút alakít, hanem William Fostert, a tipikus amerikai átlagpolgár sztereotípiáját, és játékával nem csak a főszereplőt, de az egész amerikai társadalmat is képviseli. A történet ugyanis bárhol, bármikor megeshet és manapság meg is esik. Ha nem is konkrétan kimondva a kapitalista társadalom kritikája a film, a társadalommal foglalkozó baloldaliak bizony látják a megbúvó összefüggéseket.

A történet egy a társadalomból lassan kiszoruló átlag amerikai egy napjának kálváriáját meséli el. A történet régebben kezdődik, mint maga a film, már rég kirúgták, a felesége elhagyta, kénytelen a szüleivel élni. Los Angelesben egy dugóban ül, rettentő hőségben. Bekattan a melegtől és az önmagában és környezetében lévő betegségtől, ami maga a kóros társadalom. Úgy dönt, inkább gyalog indul „haza”, ám a képsorok nem egy átlagos hazautat mesélnek el, hanem egy ámokfutást. Hiába ismételgeti ártatlanul, hogy csak „hazamegyek”, a néző érzékeli a látens agressziót, elkeseredést. A „főhős” természetesen erkölcsileg feddhetetlennek tűnik, a világ körülötte az, ami teljesen nyíltan bűnös és romlott. Szinte keresi saját magának a bajt és a konfliktusokat. Kiakad, hogy a gyorsétteremben a hamburger nem úgy néz ki, mint a reklámban szereplő képeken; hogy a kóla túl drága; az útja során egy bandák által uralt területre merészkedik, ahol bizony belé is kötnek, majd egy neonáci katonai boltjába is betér. Saját törvényei szerint cselekszik: ha nem tetszik, hogy a golfklub nagy területet foglal el, akkor csak átvág rajta. Évtizedek felgyülemlett sérelmeit egyetlen nap alatt próbálja feloldani, míg csak „haza akar menni”. Ám sejtjük, hogy a családjához való „hazamenetel” már nem csak azt jelenti, hogy fel akarja köszönteni a kislányát a születésnapján, hanem valami szörnyűségre készül. Hiszen az erkölcsi és morális felsőbbség, amit éreztet a beteg környezettel csak látszat, a kapitalista társadalom őrült kórja őt is megfertőzte. A végén szembesül a valósággal, mikor felteszi az őt üldöző rendőrnek,  a szintén zseniális alakítást nyújtó Robert Duvallnak a kérdést: „Én lennék a rosszfiú?”

Marxista szemszögből nézve a sztori igazolja az ideológia társadalomról és egyénről írott fejezeteit. A környezet ugyanis óriási hatással van az egyénre, legyen szó akár a náci Németországban gyártott fanatikus tömeggyilkosokról, vagy a kapitalizmus produktumairól, akiket a film szó szerint így jellemez: „gazdaságilag nem életképesek”. A főhős erkölcsileg tiszta, boldog és tisztes családapa lehetne, az élet és a világ azonban kiszúrt vele. A kapitalizmus a jelenlegi válságában életveszélyes, folyamatosan termeli ki azokat az embereket, akik fegyvert ragadva akarnak elégtételt venni sérelmeikért, borult elméjükkel sajnos ártatlanokon. Ma Magyarországon az elkeseredett lakáshitelesek közül már nem egy gyújtotta fel saját lakását, veszélyeztetve ezzel más ártatlanok életét és boldogulását. Sajnos nagyon sok William Fostert, sok „gazdaságilag életképtelen” embert produkál a kapitalizmus, akik mindannyiunkat veszélyeztetnek. Nem elég csupán vigyázni egymásra, a rendszer ellen közösen kell fellépni. Az Összeomlás a kapitalizmus egy tragédiája a sok közül, de szimbolizálja minden gazdaságilag életképtelen sorscsapásait. Abszolút kihagyhatatlan film.

Lemezajánló:

Nightwatchman : World wide rebel songs

Tom Morello, ha nem a Rage against the machine kommunista zenekarban gitározik, akkor általában Nightwatchman néven ír új dalokat, amelyekkel járja a különböző tüntetéseket is szerte Amerikában és lelkesíti a nagyérdeműt. Morello igazán közvetlen és emberséges zenész, a rajongók közül bárki tehet fel neki kérdéseket a honlapján, amire videóüzenetekben szokott válaszolni a youtube.com-on. Már két nagylemeze jelent meg akusztikus dalokkal (mindkettőt már bemutattuk A MI IDŐNK újságban), majd egy Union Town névre elkeresztelt EP jelent meg, mely címadó dala már elektromos gitárszólót is tartalmazott, és a wisconsini tüntetések inspirálták. A Union Town dal természetesen felkerült a World wide rebel songs albumra, annak egyik legerősebb pontjaként.

Már nagyon vártuk az albumot, hiszen a One Man Revolution és a The Fabled City eléggé meghatározó alkotások lettek a szélsőbaloldalon. Mivel a Rage against the machine csak koncertezett és nem készített lemezeket, a rajongók inkább Morello munkássága felé fordulnak, aki nem rejti véka alá politikai véleményét, és folyamatosan terjeszti az igét. A lemezt „elektronikus” jelzővel látták már el a megjelenés előtt. Sajnos sok magyar sajtótermék félreértette a dolgot, és elektronikus zeneként aposztrofálták annak a gitárosnak a játékát, aki közismert arról, hogy gitáron és az effektpedáljain kívül nem használ semmi más kütyüt, szintetizátort vagy dobgépet, azaz műhangokat. Az elektronikus jelző arra utal, hogy itt már elektromos gitárokat is használ a megszokott akusztikusokkal egyetemben. Bár az akusztikus nóták még mindig többségében vannak, mégis az It Begins Tonight nóta az album legerősebb pontja, amely viszonylag elég kemény és energikus elektromos gitáros szerzemény. Az album kezdődala a Black Spartacus Heart Attack- Machine – kicsit hosszú és kissé bugyuta cím – szintén nagyon jó dal lett, állítólag a cím egy fekete színű gitár neve. A Save The Hammer For The Man nótában Ben Harper is vendégszerepel, és elég jó kis dalt sikerült összehozniuk, ám mégis túl hosszú lett és mindenkinek a Besenyő Családos Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént című dalt fogja eszébe juttatni, aki ismeri.  Morello néha szakít a megszokott country-folk stílussal, a Facing Mount Kenya dalban afrikai ritmusokat használ, ám sajnos ez a dal is mélypont a lemezen. A többi nótára viszont nem hogy panasz nincs, de mindegyik nagyon a helyén van és hozza a várt Morello színvonalat. Külön felesleges is lenne kiemelni akármelyiket is. Az album hullámzására szintén sok gondot fordítottak a készítők, a lassú, melankolikusabb dalokat általában valami pörgősebb, biztatóbb követi. Az biztos, hogy aki Rage against the machine rajongó most nagyban Morelloval próbálkozik, és biztosan nem fog csalódni, annak ellenére, hogy ez egy teljesen más stílusú zene. Reméljük nagyon sok Nightwatchman rajongó is születik majd, és bátran állíthatjuk, Morello egymaga már nagyon közel áll ahhoz, hogy hozza az anyazenekar szintjét. Ha nem is a milliós lemezeladásokban, de a szakmai tiszteletben és a művészi színvonalban mindenképp. A Nightwatchman mindenképp tiszteletet érdemel, és talán az az idő is eljöhet, amikor a legtöbb rajongó inkább az új Nightwatchman anyagot fogja várni a Rage against the machine helyett. Természetesen a két project nem zárja ki egymást, örülnénk, ha mind a kettő működhetne. Szebb lenne a világ és normálisabbak lennének a fejek.

Zeneajánló:

Soulfly - Conquer DVD

A Soulfly 2008-as lemeze a Conquer extra verziója tartalmaz egy bónusz koncert DVD-t is. Rendhagyó módon most a nagylemez elemzésétől eltekintünk, hiszen a koncert is legalább annyira értékes, mint a fő anyag.

Max Cavalera annak idején kilépett a brazil Sepultura együttesből és 1997-ben, az USA-ban megalapította a Soulfly-t. A stílus nem sokat változott a legutolsó Sepu lemez óta, nevezhetjük akár a folytatásnak is, modern metál, brutál riffek, törzsi dobok és harmóniák. A szövegvilágát tekintve pedig szociálisan érzékeny témák, amelyeket nem éppen irodalmi nyelven képes elordítani a fantasztikus torkú gitáros énekes, Max. A Soulfly sorra ontotta az agresszívabbnál agresszívabb albumokat, az első három anyaggal elérték a csúcsot, majd újabb vizekre eveztek. Marc Rizzo gitáros egyre többet szólózott, és a brutális keménységtől inkább a finoman kimunkált precíz szólók és hangzások felé vezetett az út, amelyet a Dark Ages, a Conquer és az Omen anyagok reprezentáltak. Mindössze egy DVD került kiadásra, a The song remains insane, mely videóklippeket rakás interjút és élő felvételeket is tartalmazott. Ez azonban nem elégíthet ki egy Soulfly fanatikust, szükség volt egy igazi koncertfelvételre is, amely az elejétől a végéig bemutatja az őszúzdát. Talán financiális okai voltak, hogy a varsói koncert csupán bónuszként került a Conquer nagylemez mellékleteként forgalomba, ez azonban semmit nem von le az értékéből.  Hogy teljes legyen a kép, a következő nagylemez, az Omen is tartalmaz egy bónusz koncert DVD-t, amely a 2009-es With full force fesztiválon került rögzítésre- 

A varsói koncert hihetetlenül energikus és profi. Szinte hibátlan a felhozatal, az elmúlt évek legjobb számai kerülnek terítékre. Érdekességképpen a Conquer nagylemezről kemény nulla nóta került fel a repertoárba, nyilván korábbi turnén került rögzítésre a fellépés. A koncert mellé felrakták még az Innerspirit dal videóklippjét, ez is az előző lemez slágere. A zenészek hozzák a formájukat. Max hangja kiválóan dörren meg, első osztályúan üvöltözik, sőt még annál is jobban. A dob és basszus is abszolút pontosan szólal meg, Marc Rizzo kiválóan gitározik, talán ez egy kis gyenge pontja a lemeznek, mert oda is bebiggyeszt egy kis szólót, ahol a lemezen nincs. Sajnos ezek inkább amolyan virtuózkodó, arcoskodó szólók, amelyek túl sok muzikalitással nem bírnak, csupán látványosak. Itt a kevesebb néha több elvet alkalmazva jobb lenne az összkép. Nem Marc hibája, de a Mars című dal végén az akusztikus szólót normálisan kezdi el játszani, majd hirtelen elektromosra vált át, ezzel megöli az egész dalt és a hangzást. Valószínűleg valami technikai gondja lehetett, hiszen kétnyakú, akusztikus-elektromos kombinációjú gitárral állt ki, tehát akusztikusan szándékozott volna szólózni. Hogy mi lehetett a probléma, talán már sosem tudjuk meg. Egyebekben a gitártechnika fantasztikusan dörren meg, a hangzásra csak egyetlen komoly panaszunk lehet, kizárólag Dolby Stereoban érhető el, a ma már alap 5.1-es hangzásnak nyoma sincs. A képek, a fények kiválóak, a vágásokat is jól oldották meg. A koncert hangulata szintén szuper, a közönség tombol. Önmagában a koncertért már érdemes beszerezni a lemezt.

 

Lemezajánló:

NoFX – Hardcore

A NoFX az a banda, amely bár 20 éve pont ugyanolyan zenét nyomat, nem lehet megunni. Többek között azért is, mert képesek sokkolni a közönségek különféle kiadványaikkal és koncertprodukcióikkal. Volt már egy számos albumuk fél órás dallal, adtak ki lemezt csupa félperces számmal. Ezek persze nem a teljes értékű nagylemezeik, hanem csak EP-k (a nagylemez és a kislemez közti átmenet). Mostanság egyre több EP lát tőlük napvilágot. Volt a Cockie, the Clown, majd a fontosabb EP-ket összegezték The Longest EP címen, és az is kiadásra került. Legutóbb megjelent nagylemezük, a Coaster A MI IDŐNK hasábjain már elemzésre került, és kiadtak egy világkörüli turnéról készült DVD-t is Backstage Passport címen. A legújabb agyrémük pedig szintén egy EP, melynek igazából neve nincs. Se számlista. A borítón, egy X, és egy NoFX felirat. Eleinte nem is hívták sehogy ezt a kiadványt, aztán ráragadt a Hardcore cím. A lemezen ugyanis nem punk dalok, hanem erőteljes, kemény és durva hardcore dalok találhatók. Egy két rövid szám vagy dalbetét erejéig már csinált a NoFX hasonlót, de ez most töményen egy egész albumnyi. Pontosabban EP-nyi, hiszen a 9 szám ellenére elég rövid az album. Sok dal csupán fél perc hosszú. Eredetileg 10 számot terveztek, de csak 9 került felvételre. A lemez kizárólag bakeliten jelent meg, többféle formátumban. Az egyiknél csupán az A-oldalon vannak a dalok, ezért a „Play this side” szöveget rakták rá. A másik oldalon a „Don’t play this side” éktelenkedik, értelemszerűen ez az oldal üres. A XXI. századi technológiának köszönhetően már nem okoz nehézséget, hogy bakelitanyagból mp3 formátumot csinálhassanak, ezért gyakorlott internetezőknek az anyag szinte percek alatt letölthető. A banda különleges ötlettől vezérelve a számcímeket nem tüntette fel a lemezen, nyilván szerettek volna fejtörést okozni a rajongóknak, vagy rábírni őket, hogy hallgassanak hardcore zenét is. Szerencsére az interneten a számlista már fellelhető, ezt A MI IDŐNK újságban is megmutatjuk, bár a 6. számot a nemzetközi rajongótábornak még nem sikerült megfejteni. Összességében sajnos a lemez számunkra nem aratott osztatlan sikert. A hardcore dalok eléggé egyszerűek, üvöltözősek, tehát nehezen érthetők, zeneileg sincsenek a topon. Mindenesetre érdekes anyag, fanatikusoknak beszerezhető, bár ez inkább a hardcore kedvelőknek szól, a NoFX tábor számára azonban csalódás lehet ez a kuriózum. Inkább várjuk az új NoFX sorlemezt.

01 - Agnostic Front - Friend Or Foe

02 - Necros - IQ32

03 - Urban Waste - Police Brutality

04 - Social Unrest - Mental Breakdown

05 - Battalion Of Saints - No More Lies

06 - unknown

07 - Sin 34 - Say We Suck

08 - Rebel Truth - Child Hosts The Parasite

09 - Stretch Marks - Professional Punk

Könyvajánló:

A fészkelődő holtak

Ha az átlag magyar alterbalos magyar nyelvű tájékoztatást keres a mexikói zapatista mozgalomról, a különböző internetes keresőkben valószínűleg a Munkáspárt 2006 és A MI IDŐNK újság anyagaival fog először találkozni. Azonban az utóbbi időben a google egyre több találatot fog kiadni A fészkelődő holtak című könyvre. Nem akármilyen módon látta meg ez a krimi a napvilágot. Adott Paco Iganio Taibo II, akit rövidebben PIT II-nek is becéznek, már régóta az egyik legelismertebb mexikói krimiíró és Subcomandante Marcos, a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg szóvivője. Taibo szintén radikális baloldali családban nevelkedett, nagyapja harcolt a spanyol polgárháborúban, szülei is kommunisták voltak, ezért menekültek Mexikóba a Franco fasizmus elől. Taibo részt vett a 68-as mexikói, baloldali diákmozgalomban. Subcomandante Marcos írja a zapatista mozgalom felhívásait, és ha hihetünk a mexikói hírszerzésnek, akkor korábban a mexikói autonóm egyetemen tanult filozófiát, és mellette erős irodalmi műveltsége is van, tehát nem meglepő, hogy az utóbbi időkben egyre több szépirodalmi alkotása is napvilágot lát. Sajnos a magyar közönség ezeknek híján van, ám most végre megjelent A fészkelődő holtak című négykezes regény. Taibo és Marcos megállapodtak, hogy közös krimit írnak, a páratlan számú fejezeteket a zapatista parancsnok, a párosakat pedig a főfoglalkozású krimiíró írta. A fejezetek egymás után jelentek meg a La Jornada újságban, végül könyv formájában is kiadásra került. A bevételek teljes egészét Mexico-U.S. Solidarity Network szervezetének ajánlották fel.    

A történetet többen misztikusnak, egyszerre elmebetegnek és zseniálisnak írták le. Ezzel nem is vitatkozunk, azonban a misztikusságot tekintve nem kell természetfölötti dolgokra gondolni, természetes, hogy krimi lévén végig titkokba ütközünk, és hát az egyik író, Marcos pedig egy mindig maszkban megjelenő felkelő, arcát még soha senki nem látta, leszámítva a mexikói hírszerzés által megjelentetett képet róla. Ha az ő személyét misztikum lengi körül, műve sem kerülheti el ezt a sorsot. Mivel két író van, a történet is két szálon fut, ami végén és közben is már persze összekapcsolódik. Két főszereplő, két nyomozó: Taibo hőse a már korábbi regényeinek főszereplője, Hector Belascoarán, a félszemű, sánta mexikóvárosi detektív, míg Marcos hőse az EZLN vizsgálóbiztosa, az egyszerű, ám intelligens parasztember, Élias Contreras. A fejezeteken érződik a két író különféle nyelvezete és stílusa. Erre rátesz, hogy Marcos amolyan vidéki dialektusban írta meg a főszereplője narrációját, amit a magyar fordításban is sikerült remekül visszaadni. Taibo inkább a történetre, a karaktere bemutatására koncentrál, Marcos sokkal jobban belemegy a zapatisták világának és a mexikói politikai élet a bemutatásába. Igazából ez a könyv értéke, mert a történet elég egyszerűre sikerült, bár van benne fordulat és meglepetés is. Leginkább Quentin Tarantino filmjeihez lehetne hasonlítani, ahol a különféle dialógusoknak, a történethez szervesen nem kapcsolódó beszélgetéseknek legalább akkora szerepük van, mint magának a fő szálaknak. A történet egyszerre véresen komoly és ugyanakkor kőkemény, néhol vulgáris humor is megtalálható benne. A sztori az elvárásoknak megfelelően keményen baloldali. A szereplők nagyrészt vagy kommunisták, vagy jobboldaliak, mondani sem kell ez utóbbiak lesznek a rosszfiúk. A karakterek ennél fogva elég egyértelműek, van a Jó Kormány (zapatisták) és a másik oldalon pedig a Rossz és a Gonosz, amely két fogalom közti különbség ismertetésére Marcos egész fejezetet szentel, ez olyan, mint egy történelmi és filozófiai kis tanulmány a történetbe ékelve. Aztán ott vannak a vicces karakterek is, mint Ruso és Chino (beszélő nevek), az első orosz, a második kínai, és a poén kedvéért pont az orosz maoista, és a kínai a trockista, de azért jó cimborák. Marcos még saját magát is a regénybe írta, hiszen ő adja Éliásnak a megbízást és látja el további instrukciókkal. Bár csak mellékszereplő, Sup becenéven sokat említik. Kicsit szürreális a regény, de pont ez adja a realitását, elég megnézni a mexikói társadalmi-politikai-gazdasági életet, ezt is a szürreális szóval írhatjuk le leginkább. Kiváló politikai krimi, amiről a kritika is csak pozitívan emlékezett meg. Mi is minden olvasónknak ajánljuk, egyszerre lesz szórakoztató és elgondolkodtató.  

Filmajánló:

A majmok bolygója – Lázadás

Az 1968-as Majmok bolygója kultuszfilm lett. Azóta számos bőrt próbáltak a történetről több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. A sorozat számos részében próbáltak az emberek visszatérni a majmok bolygójára, majd onnan is vissza a földi időkbe, végül megérkezett a remake, amely inkább a regény történetét próbálta hűen visszaadni, az 1968-as film ugyanis sok részben eltért tőle. És most itt az új XXI. századi technológiával megspékelt őrület, amely már eltávolodik a Majmok bolygójától, a történetben pedig azt boncolgatja, hogyan is alakulhatott ki az intelligens majomfaj.

A történet napjainkban játszódik, a film főhőse fiatal, ambiciózus tudós, aki többek között az Alzheimer-kór gyógymódját kutatja. Édesapja (John Lithgow) is ezzel a betegséggel küzd, így személyesen is érdekelt saját kísérletei sikerében. A különböző szerek kísérleti állatai pedig a majmok, akik feltűnően intelligensebbek lesznek a szertől. Oly’ annyira intelligensek, hogy nem nagyon bírják a bezártságot, és az egyik alany ki is szökik, jókora galibát csinálva, amiért is a projectet leállítják. Ám előtte életet adott egy bébicsimpánznak, Cézárnak, amelyet lágy lelkű főhősünk szárnyai alá vesz, felnevel, a szer azonban rá is hatott az anyamajmon keresztül, ezért ő is elég szép intelligenciával büszkélkedhet. Mellesleg a kutató édesapja is látványos javulást mutat a szer gerillakutatásának köszönhetően. Ám Cézár kezd emberihez hasonló viselkedést felmutatni, és meg is védi gazdáit, amiért állatgondozás alá kerül, kegyetlen felügyelők közé. Innen kezdődik maga a kőkemény sztori, aminek a végkifejletét nem árulhatjuk el.

A történet mindenképp elgondolkodtató. Két fő problematikát feszeget, az egyik a biotechnológia veszélyessége, és a tudomány istenjátszása, a másik pedig maga az emberi és állati kegyetlenség szembeállítása. A film megnézése erős emberundort fog kiváltani, és minden néző inkább majom szeretne lenni. A film hangulata végig nagyon nyomasztó. Cézárnak rendkívül sok kínnal, magánnyal, számkivetettséggel kell megbirkóznia, és az empatikus nézők számára nagyon jól átjön a számítógéppel animált állat érzelemvilága. Cézár virtuális-computerizált karaktere Oscar-díjas teljesítményt produkál, a néző rendkívül jól azonosulhat emberszabású rokonunkkal, akinek állati ártatlansága iránt erős szimpátia ébredhet. Aki megnézi, készüljön fel egy állat másfél órán keresztüli folyamatos sajnálatával. Lényegében ez a legrosszabb pontja a filmnek, meg lehetett volna oldani kicsit vidámabbra is talán azt a forgatókönyvet.

Óriási volt a léc, amelyet az első kultikus Majmok bolygója film feltett az azt követő sorozat epizódjai számára. Lényegében egyiknek sem sikerült azt a lécet átugrani, mindegyik leverte, ez idáig. A Lázadás ugyanis végre behozhatja elődjét, és 50 év után méltó párja lehet az első klasszikusnak. Köszönhetően a kiváló sztorinak, a kidolgozásnak, különösképp a számítógépes trükköknek, a grafikának, az élethűségnek. A színészi teljesítmény emberi oldala nem hagy túl sok nyomot a nézőben, kivéve John Lithgow alakítását, aki igen tehetséges színész, méltatlanul keveset foglalkoztatva. A férfi és női főszereplő helyére lehetett volna nagyobb neveket is találni. A fő erősség a mondanivaló, amely kellőképpen elgondolkoztató és nyomot hagy a nézőben. A sztori vége azonban azt sugallja, hogy ennek a vonalnak is mindenképp lesz folytatása. A film alkotói itt sem engedték meg maguknak azt a luxust, hogy lezárjanak egy történetet, tehát készüljünk fel, a jövőben már egy sokkal nagyobb ember-majom összecsapásra számíthatunk, még több computerrel, még több látvánnyal. Ha ez a rész hozza a 68-as kultuszfilm sikerét, akkor az majd verni fogja.

Filmajánló:

Cowboyok és űrlények

Ez lesz az a film, amit majd nem tudunk, hova tenni. Szeressük vagy utáljuk? A sikert nem is tudjuk előre kikalkulálni: kultuszfilm lesz vagy óriási bukás? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Egy biztos: a bátorság határtalan, és ebből a filmkészítőknek nem kevés jutott. Kezdve a forgatókönyvírókkal, akik kitalálták azt az őrültséget, hogy a western ötvözik a sci-fivel, egészen a rendezőn át, aki elvállalta a megfilmesítést, végig az őrült producereken, akik pénzt mertek belefeccölni, egészen a világsztárokig, akik vállalták a szerepet. Nem akármilyen gárda gyűlt össze egy nem akármilyen sztorihoz.

Daniel Craig, egykori James Bond alakít nem kevésbé elütő szerepet, egy amnéziás cowboy bőrébe bújik, aki a történet elején a préri közepén ébred. Pechére rögtön ki is kezdi egy arra járó társaság, akik szintén pechesek, mert Craig elemében van, és mindenkit el is intéz. Innen tudjuk, hogy a készítők nem vígjátékot forgattak cowboyokkal és ufókkal, hanem egy nagyon is komoly filmet. Daniel Craig mellett főszerepet játszik még Harrison Ford, aki e film elején még egy megrögzött szemét, de a túlzott karakterfejlődés hatására máshogy fejezi be pályafutását. Mert karakterfejlődés minden szereplőnél van, nem is csoda, ha az ember rájön, hogy űrlények akarják kiirtani a faját, csoda lenne, ha nem menne keresztül bizonyos morális változásokon. Az űrhajók pedig jönnek, és nem jó szándékkal, hanem lőnek is a menekülő amerikai telepesekre. Így Daniel Craignek sem kell sokat bolyongania, amíg végre rájön, hogy a fenébe is nem emlékszik semmire és kerül a puszta közepére kikötve. Plusz a kezén egy földönkívüli karperec éktelenkedik, amivel elég jól le lehet durrantani bármit még egy idegen űrhajót is. Így az emberi fajnak is van sansza, persze csak ha a közös ellenségek összefognak, így majd feltűnnek a rézbőrűek is, és az emberi faj rájön, hogy az összefogás sokkal jövedelmezőbb, mint egymás kiirtása. Sajnos a mi történelmünk elkerülte ezt a fordulót, és az indián lakosság még ma is nagyon komoly szociális elnyomás alatt van az USA-ban. Ha erre gondolunk, talán mégis jobb lett volna, ha egy idegen invázió összeránt minket.

A film kidolgozása profi, nyilván nem két forintból készült, a látvánnyal, a hanghatásokkal nincs is semmi baj. A film elején és végén hallható zene is kiváló, elsőre fülbemászik a dallam, kicsit Ennio Morricone westernjeire hajaz, egyetlen probléma, hogy csak itt hallhatóak markánsan, jobb lett volna, ha a zene sokkal nagyobb szerepet kap a filmben. A színészi játék szintén kiváló, Harrison Ford ellövi a védjegyének számító féloldalas mosolyt is. Tehát itt áll egy képtelen ötlet, a sci-fi és a western ötvözése, ennek ellenére szórakoztató alkotás. Sok western, ufók, kalandos történet. Mi kell még egy jó estéhez? Az alkotók jól oldották meg a feladatot. Az UFO-s műfajban persze mindenképp a Függetlenség Napja az etalon, amit nem sikerült még ennyi év után sem überelni, de a legutóbbi Spielberg-féle Super 8-at simán üti. Persze a Függetlenség Napja vadászrepülős akcióját a lovas-UFOs összecsapással összehasonlítva az utóbbi kevésbé tűnik érdekesnek vagy normálisnak. Persze az is lehet, hogy nem a sci-fi kategóriában kellene összehasonlítási alapokat keresni. 

This machine kills fascists”

„Ez a szerkezet fasisztákat öl” – állt Woody Guthrie, amerikai folkénekes gitárján. A felirat azóta sokakat inspirált…

Vannak a papok a templomban, akik célja az osztályelnyomás fenntartása egy hazug eszme erőszakos agymosásával. Az egyházak kisajátították a hitet, és a tanokat saját képükre formálták. Az istenhitet saját érdeküknek megfelelően alkalmazzák, ez pedig mindig vagy a saját hatalmuk növelésének érdeke, vagy az adott kormányzat hatalmának védelme. Velük szemben azonban megjelennek a külvárosi prédikátorok, gitárral, mikrofonnal felszerelkezve… felveszik a lemezeiket, koncerteznek, akár utcazenélnek és rávilágítanak a valódi társadalmi problémákra, elmondják az igazi megoldásokat, vagy csak a véleményüket. A baloldali prédikáció sokszor zenében teljesedik ki. Olyan énekesek-gitárosokban, mint Tom Morello, Billy Bragg, Woody Guthrie és persze komplett zenekarokban, mint a Rage against the machine, Los De Abajo, Anti-Flag, akik nem finnyáznak, ha politizálni kell és nem tántorítja el őket, ha idealistáknak titulálják őket. A politika számára az egyik legfontosabb út a széles tömegek elérésére a zene. Épp ezért ezek a zenekarok rettentő sokat tettek az ügyünk érdekében, mint ahogy a szélsőjobboldali zenekarok is óriási károkat okoznak a fejekben.

Woody Guthrie is egyike volt azoknak, akik ki mertek állni politikai nézeteikkel. Neki annyival könnyebb dolga volt, hogy a második világháború alatt kezdte antifasiszta dalnokságát. 1912-ben született, Oklahoma államban. Akkoriban nagyon erős befolyása volt vidéken a Ku Kulx Klan-nak, aminek még édesapja is a tagja volt, fia születése előtt egy évvel részt vett Laura és Lawrence Nelson meglincselésében, amely eseményről fia, Woody 3 dalt is írt. Édesapja egyebekben a Demokrata Pártban is politizált és az iparban tevékenykedett üzletemberként. A család élete mégis tragikus volt, sok tűzeset fordult elő házukban, egyikben nővére életét vesztette. Édesanyja a Huntington-kór nevű idegrendszeri betegségben hunyt el, 1930-ban. Ekkoriban Los Angeles-be költözött, és közel élt a „Vörös Domb”-hoz, ahol sok radikálisan politizáló lakos élt. Ekkor már folkzenével foglalkozott, fellépett rádiókban is, és elég pénzt keresett, hogy eltartsa családját. Ekkor ismerkedett meg Ed Robbin-nal, aki politikai mentora is lett, bemutatta több szocialista és kommunista politikusnak, köztük Will Geer, kommunista színésznek, akit később az 50-es években meghurcolt a McCarthy-bizottság. Woody egyszer azt nyilatkozta, hogy 1936-ban a legjobb dolog, ami történt vele, hogy belépett a kommunista pártba; ellenben a pártnak papíron nem volt a tagja, inkább csak pártoló tag. Cikkeket is írt a The Daily Worker-be, a kommunista párt lapjába, összesen 174-et, a Woody Sez (Woody mondja) rovatba.

A világháború kitörésekor a rádióműsorukat beszüntették politikai okok miatt, ezért Woody visszatért családjához Texasba, de Will Geer hamar felkereste, hogy költözzön New Yorkba. Ekkor írta meg leghíresebb dalát a „This Land is your Land”-et (Ez a föld a te földed). Karrierje egyre felfelé ívelt, különböző rádióműsorokat vezetett, ahol újra szép fizetést kapott. Az Almanac Singers formáció keretein belül békedalokat írtak, majd a Szovjetunió megtámadásakor radikálisabb antifasiszta dalokat írtak. Woody a gitárjára egy „This machine kills fascists”, azaz ez a szerkezet fasisztákat öl címkét ragasztott. Aztán megjelentek gitárok a címkénél nagyobb felirattal is rámázolva a hangszerre. Ez is bizonyítja mennyire téves az a szélsőjobboldali álláspont, mi szerint azért hívják a nácikat fasisztának, mert a nemzeti-szocialistában benne van a szocialista szó, ezért dehonesztálja a mozgalmat. Már akkor és ott Amerikában is fasisztának hívták a nácikat is.

Közben lelkesen szervezték a munkásmozgalmat is, sok a dolgozó nép szenvedését leíró slágert írtak. Százával születtek a dalok a világháború alatt, ám őt is elérte a sorozás szele, kérvényezte, hogy inkább előadóként lelkesítené a katonákat, de ezt elutasították, ezért a kereskedelmi flottához igazolt, amely szoros kapcsolatban működött a hadsereggel. 1945-ben a kommunista kötődései miatt kivágták a flottából. Közben elvált korábbi feleségétől (ez évekig tartott, mivel az asszony katolikus volt). Újra megnősült, született 4 gyermeke, de egyik négyéves kislánya tűzesetben életét vesztette, ettől sokáig mély depresszióba zuhant.

A 40-es évek végén újabb tragédia történt, egyészségi állapota romlott, kiderült örökölte édesanyja betegségét a Huntingtont. A felesége elvált tőle, majd feketelistára került, mint kommunista, ezért Will Geer-hez menekült, nála lakott egy ideig, majd újra megnősült és Floridába költözött. Ekkor egy tábortűzbalesetben megégett a keze, és többé nem tudott gitározni. Harmadik feleségétől hamar elvált. 1956-tól 1967-ig különböző kórházakban kezelték, izmait nehezen tudta mozgatni a betegség miatt. Visszatért hozzá második felesége, akik élete végéig látogatta és ápolta. Ekkoriban kereste fel Bob Dylan, aki akkor még fiatal srác volt, és rendszeresen látogatta példaképét a kórházban. Élete vége felé azonban már fel sem ismerte Dylant. 1967. október 3-án hunyt el. Második felesége megalapította a Huntington-kór Ellen Küzdő Bizottságot, amiből kialakult az Amerikai Huntington-kór Társaság. Woody nyolc gyermeke közül ketten szenvedtek még a betegségben, ketten korán, 41 éves korukban meghaltak, egy másik fia pedig autóbalesetben hunyt el 21 évesen.

Woody Guthrie munkássága, zenéje és politikája számos más előadót inspirált. Csak a „This machine kills fascist” felirat a gitáron óriási pályát futott be. Az Anti-Flag zenekar egy dalt jelentetett meg ezzel a címmel, a basszusgitárosuk szintén a hangszerére festette a jelszót. A Today is the day zenekar szintén megjelentetett egy ilyen című dalt 2004-ben, a Kiss the Pig albumon. Ethan Daniel Davidson egy egész albumcímnek szánta a mondatot, ugyanígy tett 2009-ben a Beatnik zenekar, majd 2010-ben a D.O.A. A TYM cég egy gitár-effektpedálnak adta ezt a nevet. Micah P. Hinson szintén ezt a szlogent rakatta a gitárjára. Egy francia punk rock válogatás "Cette Machine Sert A Tuer Tous Les Fascistes" címmel jelent meg. A jelszónak számos változat is elterjedt, sokan parodizálták vagy némileg megváltoztatták, utalva ezzel az eredeti szerző munkásságára.

Filmajánló:

Gamer – Játék a végsőkig

Bizonyára sok olvasónk van a fiatal korosztályból, akik játszottak már FPS játékkal, azaz belső nézetű lövöldözős játékkal, amelynek lényege, hogy a számítógépen a főszereplőt saját szemszögéből irányítjuk. Mivel lövöldözős játékokról van szó, ennél fogva, egy nagy puska lóg be jobbról/balról a látótérbe, és lehet háborúzni és akciózni. A Gamer című film a jövőbe kalauzol el minket, ahol a technika már lehetővé teszi, hogy a játékosok ne csak egy számítógépes figurát mozgassanak, hanem élő-hús vér embereket. A forgatókönyv író páratlan fantáziáját dicsérnünk kell, valóban jól vetíti előre, mi is várható, ha a jelenlegi perverz kapitalizmus csak tovább fejlődik ebben a rothadásában. A történet szerint egy fiatalember, Ken Castle (Michael C. Hall) roppantul gazdaggá válik, mikor a cége kifejleszti azt a technológiát, hogy az agyba ültetett nanotechnikás sejtek segítségével az computeresen kontrollálhatóvá válik. Az osztálykülönbségek persze lehetővé teszik, hogy lesznek gazdagok, akik irányítanak és szegényebb emberek, akik „színészként” ebben a virtuális világban hús-vér emberként „engedelmeskednek” a számítógépen adott parancsoknak. Első ilyen próbálkozás a Society (Társadalom) nevű játék, amely tulajdonképpen a ma már létező Sims és Second Life virtuális játékok képzeletbeli hús-vér továbbfejlesztése. A másik pedig az akcióvonal (Slayers – Mészárosok), amelyben a kormány által a cég számára felajánlott elítélt bűnözőké a főszerep. A játék a médiában is népszerű, milliók rajonganak a műsorért, amelyben az otthonról irányított elítéltek széjjellövik egymást. Az elítélteknek 30 küldetést kell túlélniük, hogy szabaduljanak, de a főszereplő, John Tillman (Gerald Butler) kivételével ennek senki nem került még a közelébe. Az őt irányító tizenéves srác szintén nagy népszerűségnek örvend. Szerencsére ebben a társadalomban nem csak a média által agymosott „nép” él, hanem vannak földalatti ellenállók is, akik szerint a szabadság kicsit mást jelent. Önmagában a film nem nagy durranás, kapott hideget-meleget. Ami igazi érték benne, amikor a néző a film után kicsit mögé gondol és összeveti a jövőt a mai kapitalista társadalommal. Meg lehet találni az összekötő kapcsokat. Az ábrázolt jövő számos degenerált összetevője a mai világunkban is megtalálható. Óriási reklámok, brutalitás, perverzió, mindent uraló média, mindenhol képernyők, kicsit Orwell 1984 utánérzés van benne. Az ember már ma is elszakad a természet világától, és minden csak a beton és a virtuális valóság ural. Minden mű. A film értéke, hogy figyelmeztet, hogy a jelen halad előre, és jövő lesz. Azt persze nem mondja ki, hogy a kapitalizmussal le kell számolni, ezt már csak mi gondoljuk hozzá. De hogy a filmről is beszéljünk, sokak számára idegesítő lehet a rengeteg kamerarángatás, az akciójelenetek alatti gyors rángások és villódzások, amelyek sokaknak akár kemény szemfáradást, fejfájást is okoznak... ironikus módon ezzel sikerült elérni a rendezőknek, hogy a nézőnek is fájjon. Lehet ez a modern mozizás jövője? A jelenetek amúgy jól kidolgozottak, a képek szépek, de nagyon nehéz ilyen káoszban követni az eseményeket, hogy most ki éppen hogyan robbant fel. A színészi játékok közül Michael C. Hall (Dexter sorozatból már ismerős lehet) szerepe kissé eltúlzott, és kőkemény ripacs színjáték jött le a képernyőről. Hogy ezért a rendező vagy maga a színész felelős, már nem derül ki. Valószínűleg szándékosan van ripacsra és teátrálisra megírva a karakter. Ezzel szemben Gerald Butler hozza a kőarc figurát, aki ritkán mozdul, de ha igen, akkor ott életben senki nem marad. Talán szándékos is ez a kontraszt a pozitív és a negatív hős között. Aztán persze van nem túl erőltetett szerelmi szál is a filmben, ami egyáltalán nem hollywoodian zavaró. Összességében nézhető filmet kapunk, amely akkor lesz igazán érdekes, amikor utánagondolunk...

 

Filmajánló: Hold (Moon)

Manapság divatosabbak az egyre egyszerűbb filmcímek, a Hold is ez a kategória. A Hold egyszereplős film, Sam Rockwell játssza a szintén Sam-re elkeresztelt munkást, aki teljes magányában él a Holdon és felügyeli az emberiség megmentésére hivatott tiszta energia kitermelését. Ahogy a film felvezetője tömören bemutatja a nem is oly távoli jövőben a Holdon állítják elő a helium3-at, amit a Földre juttatnak, ezzel azt sugallják a képsorok, hogy az emberiség problémái megoldódtak, csomó mosolygó etnikum jelenik meg, mint valami reklámfilmben. Itt meg is kell állnunk, ugyanis el kell oszlatnunk azt a feltételezést, hogy a technikai fejlődés maga után húzza a társadalom fejlődését. Az ipari forradalmak a történelmi bizonyítékai annak, hogy ez nem így van, sőt ezekben az időszakokban a dolgozók életminősége erősen romlott. A társadalom fejlődésének ugyan eleme lehet a technika fejlődése, de semmiképpen sem alapja. Az a termelőeszközök tulajdonának birtokviszonyán múlik. A kis elméleti kitérő után térjünk is vissza a filmre, amelyben a rendező Duncan Jones egy elég érdekes világot teremtett, a Holdbázist. Modern, tiszta környezet, mesterséges megvilágítás, éles sarkok, néhol kissé nyomasztó és klausztrofóbiás hatást kelt, ám a színek ritkán depresszívek, nagyon dominál a nyugtató fehér. A főhős helyzete szintén nyomasztó, ugyanis három éves szerződése van, ami idő alatt egyedül kell lennie, nem látja a családját, csak némi nem élő videókapcsolat áll rendelkezésére. Szerencsére, amikor a történetbe a néző belecsöppen, már csak pár hete van vissza a szerződés lejártáig, ezért Sam már készül vissza a Földre. Ám már a történet elején érződik, hogy nincs valami rendben a fejével, néha fura dolgokat vizionál. Egyetlen társa GERTY, a robot, amely fejlett mesterséges intelligenciával rendelkezik, végrehajtja az utasításokat, sőt társalogni is képes. GERTY hangját nem más adja, mint az Oscar-díjas Kevin Spacey, szinkronosan nézve sajnos az ő művészete ezzel kiesik. Telnek-múlnak a napok, amikor is végre elkezdődik az igazi bonyodalom, Sam a terepen balesetet szenved, majd váratlanul GERTY mellett ébred a gyengélkedőn, ahonnan a robot nem nagyon akarja kiengedni. Sam mégis kilóg, visszamegy a baleset színhelyére, ahol a roncsok között megtalálja a sérült önmagát, akit visszaszállít a bázisra. Innentől fogva két Sam fog működni, és próbálják kideríteni, mi is lehet. A rutinos sci-fi néző itt már gondolkodik, hogy vajon klónokról, tudathasadásról lehet szó, a megfejtést nem áruljuk el, de érdekes történet kerekedik ki, amely nem a végső csattanóra, inkább a probléma megoldására helyezi a hangsúlyt.

A képek gyönyörűek, a holdtáj, a bázis nagyon jól kimunkáltak. Olyan részletekre is figyeltek, hogy az űrruha sem sterilen tiszta, emberek vagyunk, így bizony néha koszosan kerül a szekrénybe. Arra nem kapunk választ, hogy a Hold gravitációs körülményei itt miért olyanok, mint a Földön? A zenét Clint Mansell írta, aki a Rekviem egy álomért népszerű dallamaiért is felelős. Ízlések és pofonok, nekem már a Rekviem két hangból álló zenéje sem tetszett, és ennek a filmnek a zenéje is kimerül két-három zongoraakkordból. Sam Rockwell nagyon jó alakítást... pontosabban alakításokat nyújt, hiszen két Sam-et játszik el. Érdekesség, hogy az egész filmben kevesebb, mint 10 színész tűnik fel összesen, Sam-en kívül mindegyikük csak néhány másodpercre.

Könyvajánló:

Dilbert munkahelyi túlélőkönyve

Scott Adams 1989-ben publikálta először Dilbert nevű képregény-figuráját, mely szatirikusan tartott görbetükröt az irodai lét elé. A képregény-sorozat a Garfieldhoz hasonlóan újságokban is megjelenik, konkrétan 65 ország 2000 lapjában. Dilbert villamosmérnök a hozzá tartozó sztereotípiákkal, fehér ing, nyakkendő, ami rosszul áll, szemüveg, ám foglalkozása ebből a könyvből nem derül ki. A szerző nyilván nem szándékosan, de komoly kapitalizmuskritikát valósított meg ebben a műben. A célja nyilvánvalóan az volt, hogy humorosan lefesse a mai néhol embertelen és képmutató irodai környezetet, kisarkítsa a hibáit, sztereotipizálja a munkatársakat, ezzel sok dolgozó magára ismerhet, esetleg elles néhány trükkök a munkahelyi túlélésről. A humor egyik módszere a valóság némi torzításával vicces kontextusba helyezni a szereplőt, jelen esetben a munkahelyi körülményeket eltúlozni, ám az a sajnálatos helyzet, hogy a valóság a könyvben leírtnál sokkal súlyosabb. Itt a főhős még azért odaszólhat a főnöknek munkája elvesztése nélkül, nincs halálra dolgoztatva, nem tengődik minimálbéren, nincs családi válságban, nem aggódik hitelei miatt. A könyvben felvázolt problémák, mint a rossz munkakörülmények, unalmas kollégák, dilettáns vezetők, az üzleti etika hiánya ma már minden magyar melós számára túlélhető faktorok. Úgyhogy javasoljuk a szerzőnek, látogasson el Magyarországra, hogy itt helyi szinten egy sokkal durvább anyagot írhasson. Az, hogy a mű meglátásunk szerint nem elég brutális a valósággal nem von le értékéből, a szerző valószínűleg sterilebb körülmények között edződve szerezte a tapasztalatait, mint a magyar valóság. Ennek ellenére a hazai olvasó is élvezheti a művet, sokan ráismerhetünk munkahelyi környezetünkre, akár konkrét kollégát is felismerhetünk a sztereotip karakterek között. Sőt, két helyen viccesen javaslat van a kommunizmus bevezetésére is, persze nem szélsőbaloldali könyvről és íróról van szó. Azért érdemes elgondolkozni a következő párbeszéden:

Dilbert: Minél jobban megalázol, annál több prémiumot kapsz, igaz?

Főnök: Ha nem tetszik, próbáld ki a kommunizmust!

A könyv ára elég borsos, bár a mai árak mellett lehet nem kirívó: 1980 forint. Ezért egy 200 oldalas művet kapunk, ám egy oldalon 2-3 mondatnyi szöveg szerepel csak, nagy képekkel, így ez kicsit megtévesztő, ám mindenképp kényelmesen olvasható, és lapozás előtt azért elgondolkodtató. Tény, hogy az összeállítás kb. 1 óra alatt így elolvasható. A külső és a belső is elég egyszerű, csak fekete-fehér szövegek és ábrák, a Dilbertre jellemző minimálgrafikás képregény-megoldásokkal. A hangsúly a szövegeken van.

Filmajánló:

Hanna

Csupán ennyi a neve a legújabb közös amerikai-európai akcióalkotásnak (bár magyar nyelven még hozzárakták a „Gyilkos természet” alcímet). A film elején még nem tudjuk, ki kicsoda, hol is vagyunk, mi miért van, de a köd hamarosan nagyrészt szertefoszlik, és film végére pedig minden világos lesz. Annyit azért elárulhatunk, hogy az északi tundrán élő apa szinte születése óta képzi ki a lányát a nagy feladatra a zord körülmények között. Egy titkos CIA project részvevőiként egykoron menekülniük kellett a titkosszolgálat elől, ehhez nyújtott a sarkkör kiváló fedezéket és jó gyakorlóterepet a későbbi leszámoláshoz való felkészüléshez. A főgonoszt Cate Blanchett alakítja, aki pedig nem más, mint a titkos project egykori kegyetlen igazgatónője, aki még mindig magas beosztásban van, és meg is lepődik, amikor eljön a leszámolás ideje, és a hajsza megindul két vonalon, az apa és a lánya útján, akik különválva keresik egymást és az ellenséget, illetve teszi ugyanezt a rosszak csapata. A végső titkot persze nem áruljuk el, de rutinos mozizóknak nem lesz nagy meglepetés. Valahogy ez is a film hibája, hogy várjuk a katarzist, vagy valamit, de nem kapunk semmit. A történet nem nagy durranás, hasonlókat már százszor ellőttek ez előtt. A színészi alakítások sem a legprofibbak, ez a forgatókönyv hibája is, ami szinte semmilyen teret nem enged a karaktereknek. Ennek ellenére csalódást nem okoz a fiatal főszereplő, Saoirse Ronan. A film mindenesetre elég dinamikus, jól váltakoznak a pörgős akciójelenetek és a nyugis részek. Szintén jó munkát végeztek az operatőrök és a vágók, hiszen a film képei nagyon szépek, a kameramozgások jól kimunkáltak és néhány ötletes képi megoldás szerepel benne. A zene és az atmoszféra is kiérdemli a pozitív megjelölést. A muzsikáért nem más felel, mint a Chemical Brothers. Nagyon sok terepen megfordulunk, kezdve a finn tundrával, aztán valahol Marokkóban térünk magunkhoz, majd hogy a német befektetőknek is maradjon valami, végül Berlinben kötünk ki. Azonban ez még mindig kevés, hogy a forgatókönyv satnyaságát ellensúlyozzuk. Ráadásul a 111 perc is hosszú. Azért egyszer nézhető.

Filmajánló: A feláldozhatók

Adott Sylvester Stallone és az összes többi profi akciószínész, aki valaha is megfordult a műfaj A-kategóriájában, kivéve persze Chuck Norris-t, aki érthetetlen módon nem került bele a szándékosan parádésra készített szereposztásba. Talán ezért is feláldozhatók a film címe. Egyebekben nem elég burkoltan az a cél, hogy a filmtörténet leglátványosabb, legparádésabb robbantgatós, lövöldözős, verekedős akciófilmjét hozzák össze. Ehhez nem kell túl sok fantázia, csak minél több pirotechnika, vaktöltény és szinte már elfeledett akciószínész. Itt van a főszereplő Stallone, Jason Statham és Jet Li, akik végigviszik a durvulást az egész filmben, de sajnos a többiek szinte csak erőltetett beugrószerepet játszanak, és ez az erőltetettség át is jön a vászonról. Mindenki az ominózus jelenetet reklámozta a megjelenés előtt, amelyben, Schwarzenegger, Bruce Willis és Stallone egyszerre jelennek meg, ám eléggé látszik, hogy a templom háttere mégsem olyan élethű, és a karakterek mintha utólag kerültek oda és megfogalmazódik a kérdés, hogy a 3 színész találkozott-e egyáltalán a jelenet felvételénél, vagy csak trükkel lett összevágva. Azért eleve nehéz volt elképzelni Stallone-t és Schwarzeneggert egy jelenetben, mert közismert a két színész egymás iránti végtelen gyűlölete. Bár ez nem biztos, hogy hátrány, hiszen szerepük szerint is utálják egymást, és végig epés megjegyzéseket tesznek. Azonban mégse feledjük el, hogy Schwarzenegger, Bruce Willis, Mickey Rourke, nem szerves része a történetnek, csak pár snittben szerepelnek. Dolph Lundgren már többet van jelen, de mégsem főbb szereplő. A főgonosz pedig Eric Roberts, akit egyszer már Stallone elintézett a Specialistában. Nagyon jó alakítást nyújt a talán tudat alatt a baloldali diktátorokat a jobboldaliakkal összemosó szerepben játszó David Zayas. Szerepe szerint a nyugati tőkét kiszolgáló, népét terrorizáló, drogkereskedelemmel foglalkozó, azaz fasisztoid jegyeket hordozó diktátor. Ám ez is egy személyiségtorzulás eredménye, eredetileg a népét akarta szolgálni, de valami elcsúszott, báb lett és a Feláldozhatók egyetlen nem gagyi vonása a diktátor személyiségfejlődése, amely érdekes, ám túlzottan hollywoodi és nem valóságos. Nyilvánvalóan a Castro-rendszert körüllengő rossz sztereotípiát próbálják erősíteni a bátor felszabadító alakjával, akinek eltorzul a rendszere és diktátor lesz. Persze, aki járt már Kubában, az tisztában van vele, hogy ez nem így működik és egy rossz amerikai propaganda része. Az utalások sehol sem egyértelműek, de ahhoz képest sok van. Például a tábornok arcképe sokszor a Guevaráéhoz hasonló ikonikus alakban tűnik fel falakon, zászlókon, a film helyszíne egy karib-tengeri kitalált szigetország, a zászlaja erősen hasonlít a kubaira, csak más színekkel és nincs benne csillag, ráadásul ezeken a zászlókon is megjelenik a tábornok Che-hez hasonló ikonja, mint ahogy az némely kubai zászlón is látható. A katonák és a tábornok előszeretettel hord olyan vörös baretsapkát, mint a venezuelai Hugo Chavez és hadseregének bizonyos alakulatai. Ezzel együtt a film –bár jól kidolgozottak a csimbumm jelenetek- gagyi. A történet lapos, kiszámítható minden mozzanata, semmi fordulat, ténylegesen csak a pörgésen és a lövöldözésen a hangsúly. A pirotechnika tényleg feljebb helyezte a lécet, de már eddig is sok volt. Kizárólag kikapcsolódásra ajánlott, hiszen a filmet nézve az agyat egyáltalán nem kell használni, az amerikai közönségnek tetszene. Különösen káros, hogy az erőszak ábrázolásának rosszabbik fajtája jeleneik meg ebben a filmben, amely komolytalan, vicces, személytelen és kizárólag agresszív.

Filmajánló: RED

Nem, a filmnek sajnos semmi köze a vörösökhöz, bár van benne orosz szál, CIA, hidegháború és jó sok egyéb, ami kell egy sikeres hollywoodi szuperprodukcióhoz. Merthogy a RED hollywoodi film, e jelző minden pozitívumával és negatívumával egyetemben.

RED: valójában egy rövidítés, a Bruce Willis által alakított nyugdíjas CIA ügynök aktáján áll ez a kód, jelentése: Retired, Extremely Dangerous, azaz nyugdíjazva, rendkívül veszélyes... Mert Bruce Willis bizony már megöregedett az első Die Hard óta, és ez meg is látszik rajta. Csakúgy, mint a többi főszereplő a filmben, szóval egyfajta öregfiúk felvonulása ez a film, és ezt ki is hangsúlyozza mind a sztori, mint a karakterrajz. Morgan Freeman játssza az öregebbek közül is a legkorosabbat. John Malkovich őrült-paranoiást alakít. Ez a tulajdonsága persze jól jön, hiszen hőseinket valójában is üldözik. Mary-Lousie Parker egyszerű civil (a többi szereplő mind vérprofi ex-CIA ügynök, akik anno különböző titkos hadműveletekben vettek részt). Aztán itt van Helen Mirren a női CIA bérgyilkos, aki kora ellenére is jól tartja magát. Ernest Borgnine szintén idős, raktárost alakít a CIA titkos adattárában, ő is sokaknak ismerős lehet. Igazi sztárparádé a film, Richard Dreyfuss is fontos szerepet kap rosszfiúként, és Brian Cox is hitelesen alakítja ez egykori ellenségből baráttá átvedlett orosz ügynököt. Azért két viszonylag fiatal szereplő is van, rá is szükség volt, hogy a női rajongók is azért bemenjenek a moziba. A Kés/Alatt sorozat szexmániás sebészét alakító Julian Mcmahon itt a CIA hatalmával visszaélő alelnököt játssza, Karl Urban pedig a fiatal, ambiciózus CIA ügynököt, akinek az a dolga, hogy a nyugdíjas elődeit kérdés nélkül hidegre tegye. Persze azért a kérdéseket ő is felteszi, és végig izgulhatunk, hogy vajon melyik oldalt is fogja szolgálni. Vele kapcsolatban pedig senki ne filózzon, hol is látta már ezt a színészt: Karl Urban a Gyűrűk urában alakította Éomer-t.  Már rögtön a film elején meg is kezdődik a hajsza az egykori CIA ügynökök után, a takarítóbrigád azonban nem olyan tapasztalt, mint a megkövült Bruce Willis (Chuck Norrist kellett volna ráküldeni). Mellesleg a többi főhős is szerepel a halállistán, ők sem értik, miért. Megkezdődik a szálak kibogozása, hogy miért is akarja őket az ügynökség hidegre tenni és kik állnak az akciók mögött...

A film stílusa igazi katyvasz. Komoly akciójelenetek, közben komédiás beszólások. John Malkovich kifejezetten vígjátékszerepet játszik, Bruce Willis ingadozik az akcióhős és a hősszerelmes között, Karl Urban végig komoly, mint a vakbélgyulladás. Talán pont ezektől –és a szerelmi száltól- lesz a film hollywoodi és fogyasztható. A színészi klasszikusok játékát méltatni nem is kell, a névsor magáért beszél. A sztori azonban sok helyen kiszámítható, túl sok meglepetést ne várjunk. Könnyed kikapcsolódás, bár a CIA téma ennél többet érdemelt volna. Súlyos hátránya, hogy úgy próbálja beállítani a hírszerző szolgálatot, mintha annak lenne jó és rossz arca. Sajnos a történelem nem ezt mutatja. A CIA számos szocialista országban végzett aknamunkát (Magyarország sem kivétel), számos igaz forradalmárt gyilkoltattak halomra, népirtásokat generáltak, helyi konfliktusokat robbantottak ki, minden erejükkel az imperializmus egyik legfőbb támaszai voltak. És így is van ez ma is. Miközben jót szórakozunk a filmen, azért tartsuk észben, hogy ez csak mese, és a főszereplők valódi megfelelői hidegvérű hóhérok, bérgyilkosok, népirtók, elnyomók és bűnözők.

Silverchair: The Best of Volume 1.

Hogy miért is pont a Silverchair együttessel foglalkozunk? Mert dalaikban –rockzenéhez híven- nagyon sok társadalmi problémát érintenek. Legtöbb slágerük is ilyen témájú, ezekből készült válogatáslemez CD és DVD formátumban. Rögtön első slágerük, amelyet még tizenévesen demoztak fel a Tomorrow, szintén a szociális igazságtalanságról szól, és egy korábbi történetet vettek alapul, melyben egy gazdag embert szegény körülmények közé helyeznek, hogy ezzel megtapasztalja mások sanyarú sorsát. A CD-re a slágerdalok kerültek fel, a DVD-re pedig a videóklippek, élő felvételeket és az Emotion Pictures címre keresztelt turnéfilm. A kiadvány sok verzióban megjelent (2 CD-s, CD+DVD, csak DVD...), így mindenki szabadon választhat, hogy a gyűjtemény melyik részét akarja birtokba venni és belemerülni a korai Silverchair zenei világába, azaz a Frogstomp, Freak show és a Neon ballroom albumokba, amelyek a post-grunge időszakban voltak népszerűek.  

CD:

A duplalemezes CD verzió első fele maga az összes kislemezt tartalmazó korong, kivételt képez a Shade című sláger, amely szintén megjelent kislemezen, sőt klippje is van. Érthetetlen, miért is maradt le ez a közkedvelt dal a lemezről, amely ráadásul nem is keményebb nóta, abszolút illene a válogatásra. A Shade videóklippje még a DVD verzión sem szerepel. A CD-n a számsorrend nem követ időrendi sorrendet, össze-vissza következnek a dalok, inkább talán az érzelmi hullámzást vették alapul, mert egész lemezt akartak alkotni. A kemény Anthem for the Year 2000-del kezdi a sort, mely nyíltan rendszerellenes dal, még a fasizmust is szidják benne. Aztán jön a szintén energikus Freak, majd lazul a dolog és a harmadik és negyedik helyre kerültek az inkább a legnagyobb slágerek, az Ana’s Song és az Emotion Sickness. Ezek a dalok abból az időszakból valók, amikor az énekes-gitáros-frontember, Daniel Johns depresszióval és anorexiával küzdött – a zeneipar rajtahagyta a nyomát a tizenéves fiatalember lelkén, akit rögtön a mélyvízbe dobtak. A Nirvana énekes, Kurt Cobain 1994-es öngyilkossága után ugyanis nagy űrt kellett betölteni, és ennek egyik útja volt a Silverchair zenekar, melyet igyekeztek a Nirvana képére alakítani. Daniel Johns ugyanúgy szőkére festett hosszú hajat viselt. Ám ez semmit nem von le a zenekar értékéből, hiszen ők is nagyszerű dalokat írtak és rendkívül jól adták őket elő. Idővel sikerült művészileg és külsőben is kitörni a Nirvana skatulyából, e Best of… lemez kiadása után pedig már teljesen új, könnyedebb popposabb stílusú lemezek jöttek, amelyek már egyáltalán nem is hasonlítanak a 90-es évek grunge-vonalára. A lemez, mivel Best of a végére sem ül le, egyre másra követik egymást a legütősebb szerzemények a Silverchair első 3 albumáról. Komoly témák kerülnek elő, az Israel’s son című dal szövegi világába beleértelmezhetjük az izraeli-palesztin konfliktust, a Pure massacre pedig egyértelmű utalás a háborús atrocitásokra. A kettes CD-re amolyan ritkaságok kerültek fel, mint az Ana’s Song akusztikus verziója és egyéb remixek, kiadatlan vagy csak B-oldalas dalok.

DVD:

A DVD a Compelete Videology alcímet is viseli. Ez persze hibázik, pont a már említett Shade klippjének méltánytalan mellőzése miatt is. Innen már nem komplett az anyag. Ráadásul a Silverchair ausztrál bandaként az első album klippjeihez gyártott külön ausztrál és amerikai verziót, és ezekből az utóbbi volt mindig az igényesebb, hiszen ott már nagyobb nemzetközi piacot kellett kiszolgálni. Egyedül csak a Pure Massacre került fel amerikai verzióban a lemezre. Az Israel’s son amerikai verziója lemaradt. A Tomorrownak is volt egy régebbi demoverziós klippje, ami szintén nem szerepel a lemezen. Ez három fontos videóklipp, ami csak érdekességképpen is akár rámehetett volna az anyagra. Egyebekben a felkerült dalok hozzák a nagyszerű zenei és képi élményeket. Ehhez hozzájött még pár élő felvétel is. Ezen kívül újrakeverték az előzőleg VHS-en megjelent Emotion Pictures turnéfilmet, mely szintén tartalmaz néhány élő felvételt. Közülük az egyik egy fagyos, hóviharos, szabadtéri koncert, aminek pozitívuma, hogy érdekesség, negatívuma, hogy a Tomorrow című dalt az első sornál be is fejezik, mondván lefagynak az ujjai és így nem lehet gitározni, ezért egy energikusabb dalba csapnak át, a Madman-be.Vices momentum, de azért a Tomorrow-t meghallgattuk volna élőben is. A videóklippes és koncert DVD-k esetében ma már alapvető elvárás az 5.1-es hang, ami sajnos hiányzik, kizárólag Dolby Stereo-ban dörren meg a cucc, ezt megbocsátjuk, hiszen 2000-es kiadványról van szó. A videóklippeknek a CD-vel ellentétben már időrendi sorrendje van, csak fordítottan, az akkor legújabb Emotion sickness-szel indít, és a Tomorrow marad utoljára.

Filmajánló: Csúcshatás

Hogy ki sorolta be akcióthrillernek a Csúcshatás című filmet, azt inkább hagyjuk és jobb is, ha felejtjük, mert nagyon nem erről van szó. A film írói valószínűleg oda-vissza kívülről tudják a Trainspotting című drogosfilmet és megnézték azért a Harcosok klubját is, és azok képi világából, a vágásából sokat átvettek modernebb technikával és XXI. századi szemlélettel. A Csúcshatás is inkább afféle drogos film, ám ez esetben a drog nem puszta kéjforrás és önpusztító szer, hanem pont ellenkezőleg. A fiktív, NZT névre hallgató tabletta ugyanis arra képes, hogy agyunk kapacitását 100%-ra növelje a –film alkotói szerint- 20%-ról. Ez természetesen csak legenda, a valóságban az agy nem így működik, de ettől az apróságtól tekintsünk is el. A szer által főhősünk, a szerencsétlen író hihetetlen, ám nem természetfeletti képességek birtokába jut, szinte mindenről tud valamit, hiszen korábbi emlékeit elő tudja hívni az agyából, nyelveket tanul meg minimális idő alatt és a sok információ alapján előre következtet olyan dolgokat, amelyre a normál agy képtelen. Innen egyenes az út a tőzsdére... A szernek természetesen mellékhatásai is vannak, kiderül, hogy alkohollal keverve főhősünk emlékezete kiesik, ha nem szedi a szert, akkor pedig leépülés és halál várható, ami ellen folyik a folytonos küzdelem végig a filmben. A főhős, Eddie Morra egyszerű kis író éppen alkotói válságban, a csaja is épp akkor hagyja el, amikor belecsöppen magába a történetbe. Hirtelen összefut ex-sógorával is, aki megsajnálja szerencsétlent és beavatja az NZT világába. A főhősünk agykapacitása erre hihetetlen mértékűre tágul, amit a film vizuális eszközökkel is nagyon jól szemléltet. A történet innentől elég érdekfeszítő is, azonban a problémák megoldásai abszolút fantáziátlanok. Így a vizuális megoldásokért jár a pont, az alapötletért szintén, a történet végéért azonban mindenki beírhat egy nagy nullást. Ha a mérleg nyelvének a színészeket szánjuk, akkor a megnézés felé billen a dolog, hiszen az eddig nem túl sokat, ám annál emlékezetesebbeket alakító Bradley Cooper (Szupercsapat, Másnaposok) ismét nagyon hitelesen hozza a formát, Robert De Niro-t pedig már nem szükség méltatni, az ő neve mindent elárul. Az ukrán maffiózó arc is rendkívül egyedien alkotja meg saját karakterét. Nem túl zavaró elsőre, bár észrevehető, hogy a pörgős jelentek alatt a főhős önnarrációi nagyon a Harcosok klubjában hallhatókra hajaznak, persze koránt sem annyira elsöprőek. Egyszer azért érdemes megnézni.

Könyvajánló:

Nyári Zsolt: A vöröscsillag-per

Nyári Zsolt könyvéről és a bemutatókról már rengeteget írtunk. Most azonban elolvastuk a művet, és bizony az elvártnál sokkal többet kaptunk. A vöröscsillag-per könyv ugyanis sokkal többet rejt magában, mint a munkásmozgalom, a nemzetközi szolidaritás és az antifasiszta harc alapvető jelképéért folytatott küzdelem leírását. A könyv a magyar politika és legfőképp a magyar baloldal jelentősebb aspektusait számba veszi. A várva várt unalmas jogi Btk. magyarázat szerencsére elmarad, sőt Dr. Magyar Gábor egészen közérthetően magyarázza el a ma már szakvizsga tananyaggá vált Vajnai-per jogi hátterét. A per azonban csak kis szeglete a könyvnek. Maga a „csillagharc” egy szimbólumért folytatott küzdelem. Márpedig az igazi küzdelmek mindig kicsiben kezdődnek, akár szimbólumokért. Ilyen a Jobbik lassú hozzászoktatós taktikája nyilaskereszt ügyben, először csak árpádsávoztak, majd jöttek a horthysta frázisok és ma már szálasi emlékművük is van. A fidesz is először jelképeket vett elő, koronáztak, utcákat, tereket neveztek át. Először királyok kapják meg azokat az utcaneveket, amelyeket a munkásmozgalom hőseiről neveznek át. Majd a király utca után jöhet maga a király. Természetesen a Jobbik-Fidesz és a Munkáspárt 2006 esete között az az apró különbség, hogy mi a népért dolgozunk, ők pedig ellene. E könyv tematikája is eklatáns példája ennek a folyamatnak, a vöröscsillag-per kapcsán számos más téma felé elkanyarodunk, a szimbolika a gyakorlatban is megelevenedik. Szó esik a szélsőjobboldali, valódi önkényuralmi jelképekről, a baloldali munkásmozgalomról, hazánk sorsáról, a párizsi békeszerződésről, a neonáci előretörésről és a kormányok tétlenségéről. Tehát, akit speciel a vöröscsillag-per nem érdekel, de a baloldaliság igen, nyugodtan vegye kézbe a könyvet, mert roppant sok hasznos és talán új információt tudhat meg történelemről, kultúráról, társadalomról és legfőképp a politikáról. Elsőre feltűnik, hogy a stílus (jelezve magán a könyv borítóján is) beszélgetőkönyv. Ténylegesen más, mint egy szokásos interjú, annál sokkal mélyebb, tényleg beszélgetősebb, és az előre megkonstruált kérdéskörök mellett ott a spontaneitás is. Minden beszélgetőalany megkapja az állandó és visszatérő kérdéseket, persze minden szereplő a saját szakterülete szemszögéből speciálisan nyilatkozik, így az ügyvéd, az alkotmányjogász, a közgazdász és sokan mások. A könyvben azonban végig főszereplő maga a „csillagharcos”, Vajnai Attila, a Munkáspárt 2006 elnöke, és az interjúk közötti átvezetésekben maga a szerző, Nyári Zsolt, aki személyes élményeit osztja meg ezekben az intermezzokban. Egyetlen kritikai észrevétel, hogy ezek a jól kitalált átvezetések lehettek volna sokkal terebélyesebbek is, még több személyes élményt és véleményt beleírva, sőt nem csak az egyes interjúk felvezetéseként, de levezetésként is kíváncsiak lettünk volna a szerző véleményére. Bizonyára Zsolt nem akart a középpontban lenni, és a főszerepet átengedte Attilának. Mindenesetre nagy bátorságra vall –szerintünk-, hogy Zsolt bevállalta ezt a könyvet, talán nem véletlen, hogy később a Fideszmédia rágalomhadjáratba kezdett ellene. Zsolt ennek ellenére a bemutatón nemes egyszerűséggel karját széttárva kérdezte, hogy mitől is kellene félnie, és hogy miért is? Mondhatjuk, hogy akkor van demokrácia, ha nem kell félni, vagy hogy akkor leszünk demokraták, ha nem félünk. Rá ez utóbbi igaz.

Filmajánló: Tőzsdecápák II

Oliver Stone 1987-ben készítette el a Tőzsdecápákat, amely sajátos képet nyújtott a világot irányító cégek és brókereik működéséről. Némileg belepillanthattunk a kapitalizmus embertelen erkölcsiségébe és a Wall Street alkalmazottainak szinte robotszerű működésébe. Ám a munka után belőlük is előbújik az „ember”. Ilyen volt Bud Fox is, az első rész fiatal, feltörekvő sztárja, és mentora, aki később ellenfelévé vált, Michael Douglas, aki ebben a szerepben Oscar díjat is nyert. A Tőzsdecápák első részének végén, a feltörekvő Bud Fox végülis legyőzi és börtönbe juttatja Gordon Gekko-t. A második rész Gekko szabadulásával kezdődik, senki sem várja a börtön kapujában, még saját lánya sem, aki gyűlöli apját, többek között, mert testvére a két rész közötti időben tragikusan elzüllik és meghal. A lány szerepében kiváló alakítást nyújt Carey Mulligan. A film főszereplőjének, Shia LaBeouf-nek viszont koránt sem ennyire testhezálló a szerep, bár jól alakít, a karakter azonban többet érdemelt volna egy kisfiús arccal rendelkező, görbe hátú és vállal is alig rendelkező színésznél. Erre a feltörekvő brókerszerepre annak idején Charlie Sheen ideális választás volt. Szerencsére az ő karaktere sincs teljesen mellőzve, hiszen egy cameo erejéig ő is feltűnik a filmben, de egy félperces bájcsevejen kívül semmi köze az eseményekhez, de valljuk be, a második részben óriási űr lenne Sheen hiánya, ezt sikerült Stone-nak némileg pótolnia. A film tulajdonképpen a fiatal bróker és Gekko személyiségének fejlődését kíséri végig, ami a fő motívuma a filmnek. Ráadásul ezt nem is akármilyen környezetben viszi véghez: a 87-es első részben még csak potyogtak a dollármilliárdok, azonban a mostani rész a gazdasági válság kellős közepébe kalauzol el minket. A frissen szabadult, tulajdonképpen nincstelen Gordon Gekko próbálja visszaszerezni birodalmát, közben könyvet ír és előadásokat tart, egyik ilyen alkalom is szerepel a filmben. Ez a legzseniálisabb jelenet, amikor is Gekko kifejti a hitelválság lényegét, és pont úgy beszél a gazdaságról, mint egy marxista. A figyelmeztetései persze süket fülekre találnak és megkezdődik a kapitalizmus nagy összeomlása, amiből sokan próbálnak még hasznot is húzni. E kapcsán az egyik milliárdos még a szocializmus rémével is képes fenyegetni, tehát Stone azért ebbe a filmbe is beletette a baloldali nézeteit. A jellemrajzok nem egyértelműek. A Csillagok Háborúja mintájára itt is a jó és a rossz viaskodik a szereplőkben, különösképpen Gekkoéban. A fiatal bróker pedig próbál jó lenni, például sok támogatást szerez a környezetbarát fúziós energiakísérletekre, de tudomásul kell vennie, hogy a kapitalizmusban ez a fajta magatartás nem kifizetődő, és ami nem kifizetődő, az nem is életképes. Az útja a Gekkohoz hasonló, erkölcsiséggel szintén minimálisan megáldott milliárdos Bretton James-hez vezet, akinek szerepében Josh Brolin nyújthat kiváló alakítást. Itt párhuzamba állíthatjuk a mentori viszonyokat, az első részben Fox volt az újonc és Gekko a mester, most Jacob az újonc és Bretton James a nagyöreg: szintén némi Csillagok háborújás párhuzam. Persze nem mondhatjuk azt, hogy ez a film a Star Wars üzleti változata, szerencsére a történet egyedi, érdekfeszítő és emellett ott van Stone rendezői zsenije is, a már jól ismert képi effektjeivel, amelyek mellett még újabbakat is bevet, többek közt az telefonbeszélgetéseknél osztott képernyős megoldást, hogy mindkét fél reakcióit egyszerre lássuk. Oliver Stone filmjeire jellemző még, hogy a legkisebb szerepekre is minimum Oscar-díjas színészeket vonultat fel, a Tőzsdecápák 2-ben nincs annyi karakter, hogy igazi sztárparádét lássunk, de azért feltűnik még Susan Sarandon, Frank Langella, Austin Pendleton és a szintén zseniális alakítást nyújtó Eli Wallach, az öreg milliárdos szerepében.

Filmajánló:

Sorsügynökség 

Philip K. Dick már számos történetét ismerheti a közönség. A fantáziadús író agyából pattant ki a Szárnyas Fejvadász, a Különvélemény és az Emlékmás is. Mindhárom történet hollywoodi szuperprodukcióvá nőtte ki magát. És itt a következő várományos is. A Sorsügynökség című film a reklámokban amolyan szerelmi történetként van aposztrofálva, ám annál némileg több. A Mátrixhoz hasonlóan a történések hátterében van némi elgondolkodtató mondanivaló a világ titkos működéséről. Ez a film is egy ilyen fiktív háttérhatalom, a Sorsügynökség tevékenységébe belefutó fiatal szenátorjelölt (Matt Damon) kalandját meséli el. Hogy kik is az ügynökség tagjai? Olyanok, mint az angyalok, de inkább ügynökök, és az „Elnök” által írt sors könyvének történéseit próbálják minél jobban betartatni, azaz a valóság történéseit úgy manipulálni, hogy az minél jobban a sors könyvére hasonlítson. Ez már túlzottan meseszerű, pedig a történet egész jól kezdődött, és az ember azt is hihetné, hogy a főhős valódi politikai hatalommal, hús-vér emberekkel áll szemben, akik a világ történéseit próbálják saját érdekeikhez igazítani. Talán, ha szimbolikus is ez a cél, mégis a szerelmi történet kerül előtérbe, így a férfi nézők számára már unalmas is lehet, a női nézők pedig nyugodtan hátradőlhetnek, mert megindulhat a hajsza a tiltott szerelemért. Az „Elnök” (aki tulajdonképpen akár lehet maga az isten) ugyanis semmiképp nem szívlelné a főhős és a főhősnő szerelmének kibontakozását, ezért mindent elkövetnek ellene. Sajnos a forgatókönyv számos ponton logikailag hibás, vagy agyonerőltetett, például az ügynökök ajtókon bemennek és teljesen más helyre tudnak csöppeni, ami a régi Tapsi Hapsi rajzfilmekben még elmegy, de itt eléggé gagyi megoldás. A színészi játékban Matt Damon sajnos nem nyújt maradandót, sőt, konstatálhatjuk, hogy neki nem áll jól az öregedés, különösképp, hogy a szerep szerint fiatal szenátorjelöltet alakít. Arról nem is beszélve, hogy a Bourne sorozatban szintén ő az a szereplő, akinek fogalma sincs, mi is zajlik körülötte és igyekszik kibogozni a szálakat. Ezzel szemben a partnernőjének, Emily Bluntnak kifejezetten jól áll a szerep, és minden rezdülésében óriásit alakít, nem is csoda, hiszen nagyon eltalált karakter a szolidan vagány és okosan őrült nő. A filmet mindenkinek ajánljuk, akinek van ideje és türelme elmerengeni az élet nagy kérdésein, elsősorban a sorson és a szerelmen, de nagy válaszokat ne várjunk.

színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 106 perc, 2010 (12)

rendező: George Nolfi

író: Philip K. Dick

forgatókönyvíró: George Nolfi

zeneszerző: James Horner

operatőr: John Toll

producer: Bill Carraro, Michael Hackett, Chris Moore

vágó: Jay Rabinowitz

szereplő(k):

Matt Damon (David Norris)

Emily Blunt (Elise Sellas)

Shohreh Aghdashloo (Mrs. Norris)

John Slattery (Richardson)

Terence Stamp (Thompson)

Anthony Mackie (Harry)

Michael Kelly (Charlie Traynor)

Anthony Ruivivar (McCrady)

Filmajánló : CHE

 

A Mi Időnk Szerkesztőbizottság, 

DVD

Che hazánkba látogatásának 50. évfordulóján milyen más filmet is ajánlhatnánk, mint a közlemúltban magyar nyelven, DVD-n is megjelent filmeposzt. Címe csupán ennyi: CHE. De mivel a film több, mint 4 órásra sikeredett, két részre bontották, és a mozikban is e szerint mutatták be, az első részt januárban, a másodikat februárban. Majd egy évvel a premier után hazánkban is megjelenhetett DVD-n. A lemez több formában elérhető, megvásárolható a két rész külön-külön, illetve egyben is. Az első rész „Az argentin” alcímet kapta, a második pedig „A gerilla” néven került forgalomba. A rendező Steven Soderbergh és a főszereplő Benicio del Toro neve garancia volt a minőségre.

CHE

Az argentin

E filmek nem tekinthetők klasszikus Che Guevara életrajznak, hiszen a történetet nem a születésétől kezdik, ezek a mozik kizárólag a kubai és a bolíviai forradalmi harcokra szorítkoznak. Nem is lett volna rá szükség, hiszen korábban „A motoros naplója” is óriási siker volt, a filmet és a könyvet is már bemutattuk A MI IDŐNK lapjain. A film legkorábbi jelente Mexikóban játszódik, ahol is Che találkozik Fidellel. Ez nem a film első jelenete, ugyanis ugrálunk az időben. Az argentin szerkesztése nem lineáris. Időbeli ugrálások vannak egy interjú, az ENSZ-ben elmondott beszéd és reakciók, valamint a kubai harcok között. Ez a filmes megoldás nagyon jól eltalált, és sokkal dinamikusabbá teszi a mozit, mintha a történések valóban egymás után következnének. Roppantul unalmas lett volna a film hátsó kétharmadában kizárólag akciójeleneteket nézni, melyek elég látványosra sikerültek és sok helyütt uralják a filmet. Érdemes jó hangzással megnézni, hiszen 5.1-es hangminőségben került fel a magyar verzió. Természetesen a rendező Steven Soderbergh nem csak a hollywoodi típusú csimbummra koncentrált. Igyekezett bemutatni Che személyiségének minden vonalát, az orvostól a forradalmárig. Che több jelenetben gyógyít és megmutatja a nép iránt érzett szeretetét és emberiességét. Azonban a katonáival elég durva, szigorú és realista. Kiderül, hogy bizony tud csúnyán is beszélni és a háború poklához méltó szigorú ítéleteket hozni és azokat végrehajtani.  Külön érdekesség, hogy az ENSZ-ben mondott beszédének –melynek december 12-én volt évfordulója- több részletét is beletették a filmbe. Ezek a felvételek stílszerűen fekete-fehéren lettek leforgatva, furcsa is lenne az eredeti felvételeket ismerve ezt színesben látni. Itt Che bekerül a nagyhatalmi színjátékba, ahol a sok, öltönyös diplomata mellett ő az egyenruhájában áll a pódiumon és teszi helyre a fasisztoid latin-amerikai és az USA megbízottait. Nagy hangsúly van a forradalmi eszmék magyarázatán is, melyet többségében Che és Fidel szájából hallhatunk. Ezek túl sok meglepetést nem okoznak a gyakorlott A MI IDŐNK olvasóknak, viszont az átlagember számára hasznos lehet ezek ismerete. A színészek teljesítménye külön kiemelendő, nagyon jó alakítást nyújtanak, és az eredeti karakterükre való hasonlóság sok helyen megdöbbentő. Különösképp egy jelenetben, mikor a gerillák egy közös helyen összegyűlnek és sorban megölelik Che-t, mindenkit név szerint köszöntenek, és Fidel, Raul Castro, Almeida, Cienfuegos is nagyon hasonlít az eredetijéhez. A Fidelt alakító színész persze kicsit eltúlozza a formát: az tökéletesen látszik, hogy ronggyá nézte a Castro-ról forgatott valamennyi filmfelvételt, ami fellelhető az archívumokban, és nagyon jól imitálja a gesztusait, a mimikáját, a beszédstílusát a legkisebb fejbiccentésen át a törzshajlongásokig és az affektáló mutogatásig, ám egy egész életműnyi gesztust sűrít bele a másfél órás filmbe, ami azért nagyon tömény és eltúlzott.

A gerilla

„Az argentin” és „A gerilla” között nincs sok átmenet. Kimarad Che kubai ténykedése, nincs szó az utazó nagyköveti státuszáról, az afrikai missziójáról, egyből Bolíviában találjuk magunkat, ahol megkezdődik a robbantgatás és a lövöldözés. Sajnos „A gerilla” nem hozza „Az argentin” színvonalát. itt már nincs a jól érezhető koncepció, nincs mondanivaló, se okulás, egyszerűen csak szenvedés és bolyongás egy dzsungelben, faluról falura. Olyan, mintha kivették volna „Az argentin” fontos jeleneteit a filmből. Nyílván Che élete nem fért volna egyetlen filmbe, kettőhöz pedig a felhozatal így kevés volt. Persze belefért volna a koncepcióba a kongói harc is, így két izgalmas történetet kaptunk volna, viszont akkor azt külön le kellett volna forgatni. Érezni, hogy a rendező kompromisszumokra kényszerült, ezért néhol unalmas részeket is kapunk a filmtől, ez persze ne tántorítson el senkit, hogy megnézze és szeresse ezt az alkotást.