Külföld

Választások Romániában

                                                 A Fidesz ismét rossz lóra tett

December 9-én törvényhozási választásokat tartottak a szomszédos országban, amelynek eredménye az előzetes papírformát hozta. A 41,7 százalékos részvétellel zajlott erőpróbán négy párt illetve választási szövetség lépte át az ötszázalékos bejutási küszöböt. A három szervezetből álló Szociálliberális Unió (USL) a voksok 58,6 illetve 60,1 százalékával 273 képviselői és 122 szenátusi helyett szerzett, ami abszolút többséget biztosít a Szenátusban és kétharmadot a Képviselőházban. Traian Basescu elnökhöz kötődő, az elmúlt hónapokban szervezett, jobbközép irányzatú pártkoalíciónak, az Igaz Románia Szövetségnek (ARD) 56 képviselője és 24 szenátora lesz. A populista Néppártnak 47 illetve 21 jelöltje győzött. Kelemen Hunor által vezetett Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mintegy 380.00 szavazatot, a voksok 5,13 illetve 5,23 százalékát kapta, és az új törvényhozásban 18 képviselője valamint 9 szenátora foglal helyet. Tizennyolc, különböző, nem magyar nemzetiségi szervezet egy-egy képviselője is mandátumot kap az új parlamentben.

A Fidesz támogatását élvező, Tőkés László volt püspök befolyása alatt álló Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a voksok 0,65 illetve 0,80 százalékával és nem jutott be a törvényhozásba. Szlovákia és Ukrajna után, az erdélyi magyar szavazók túlnyomó többsége is elutasította az Orbán-kormány helyi klientúráját. Az RMDSZ megőrizte ugyan vezető szerepét a romániai magyar közéletben, de az ötszázalékos küszöböt nehezen lépte át. A 2008-ban tartott választásokon az RMDSZ 6,2-százalékot kapott és 22 képviselői és 9 szenátusi mandátumot szerzett. Egy-két korábbi hely elvesztése, az RMDSZ ellen gátlástalanul kampányoló Néppárt számlájára írható.

Pragmatikus politikát folytató, a jobb- és a balközép román pártok között ingázó Szövetség helyzetét stagnálás jellemzi. Az RMDSZ mérsékelt jobboldali párt, az Európai Néppárt tagja és euro-atlanti politika támogatója. A szervezeten belül működő szociáldemokrata platform szerepe jelentéktelen. Parlamenti és kormányzati tevékenysége azonban hozzájárult a magyar nyelvű oktatás bővítéséhez, a nyelvi jogoknak a közigazgatásban történő elfogadásához és egyes területek gazdasági fejlesztéséhez. Az RMDSZ a rendszerváltás szülötte, és semmiképpen sem tekinthető a felszabadulás után Erdélyben alakult, haladó szellemű Magyar Népi Szövetség eszmei örökösének.

Mintegy egymillió választásra jogosult magyarnak negyven százaléka ment el szavazni, amit csak részben lehetett a rendkívüli rossz időjárással indokolni. A részvételi arány azonban nem volt rosszabb, mint a kizárólag román lakosságú területeken. A Fidesz minden eszközzel támogatja a Néppárt szervezeti erősítését, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező magyarok szavazatait a 2014-es hazai választásokon, a fiókpártja segítségével begyűjthesse. Az Orbán-kormány azonban nyitva hagyta a kiskaput, a magyar választók 85-90 százalékos támogatottságát élvező RMDSZ felé is. Figyelemre méltó, hogy, a kettős állampolgársággal rendelkezők száma eléri a 340.000 főt a környező országokban.

Az agresszív és durván személyeskedő választási kampány a 2010-es hazai választások előtti hangulathoz hasonlítható. A jelenlegi román belpolitikát a 40 éves jogi végzettségű Viktor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök és a 61 éves, 2004 óta az államfői tisztet betöltő Traian Basescu egykori hajóskapitány elhúzódó, éles ellentéte jellemzi. Az alacsony részvétel miatt, a júliusban tartott népszavazáson nem sikerült leváltani az elnököt, ezért a kényszerű társbérlet egyelőre tovább folytatódik. A lakosság túlnyomó többsége azonban változást követel, amit a választások után azonnal szétesett Igaz Románia Szövetség gyenge támogatottsága is bizonyít. Korábbi nyilatkozatai ellenére, Basescu a pártok nyomására Pontát jelölte kormányfőnek, amit a törvényhozás december 18-i ülése megerősített. A kijelölt miniszterelnök hangsúlyozta, „el akarja kerülni a belpolitikai válságot,” amit sem az IMF, sem az Európai Unió nem nézne jó szemmel.

A Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt és a Konzervatív Párt tagjaiból álló, 26 tagú új kabinet még Karácsony előtt megalakult. Ponta szerint, a 2013 évi költségvetést január 15-ig beterjesztik a törvényhozásban. A várakozásokkal ellentétben, az RMDSZ nem lett a kormánykoalíció tagja, ami érdekérvényesítő lehetőségeit jelentősen csökkenti. A liberálisok szerint, a Szövetség nem állt ki határozottan Basescu leváltása mellett, akinek a támogatására viszont Orbán Viktor felszólította az erdélyi magyarokat. Az RMDSZ nélkül azonban az USL-nek nincs kétharmada a parlamentben, ami a tervezett alkotmányreform nélkülözhetetlen feltétele. Az alaptörvény megváltoztatását az államfő túlzott hatalomkoncentrációjának csökkentése és a közigazgatási rendszer tervezett átalakítása indokolja. A koalíción belüli fő törésvonalat a Nemzeti Liberális Párt neoliberális gazdaságpolitikája és a szociáldemokraták visszafogott szociális érzékenysége közötti ellentét jelenti. A Szociálliberális Unió ugyan biztosan győzött, de a kibontakozás útja mégis bizonytalan.                                                        ács

                                                                                                                                                           

                    

                                                   Kettős mérce Hágában

A volt Jugoszlávia területén elkövetett emberiség elleni bűnök kivizsgálására létrehozott hágai Nemzetközi Törvényszék (angol rövidítése: ICTY) az elmúlt hetekben több meglepő döntést hozott. Felmentették Ante Gotovina volt horvát tábornokot, és Mladen Markovic rendőrparancsnokot, akik első fokon 24 illetve 18 évi börtönbüntetést kaptak. Elejtették a vádat Ramush Haradinajnak, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyik parancsnokának ügyében is. Életfogytiglani börtönre ítélték viszont Zdravko Tolimir egykori szerb tábornokot a Srebrenicában történt vérengzés miatt.

Az eseményt győzelemként ünnepelték Zágrábban. „Nyugdíjas” amerikai katonai tanácsadók közreműködésével, Gotovina irányította 1995-ben a „Vihar” hadműveletet, amelynek során felszámolták az önkényesen kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaságot. A horvát katonák mintegy 150.00- 200.000 szerbet elűztek, kétezer helyi lakost megöltek és számos falvat felgyújtottak. A felmentés hozzájárul az 1999-ben elhunyt Franjo Tudjman horvát elnök tisztára mosásához is, aki parancsot adta az etnikai tisztogatásra. Hazáját elhagyva, Gotovina 18 éves korában, 1973-ban belépett az idegenlégióba, és 1978-ban francia állampolgárságot szerzett. Később a szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen testőre lett. Gotovina 1991-ben tért vissza Horvátországba. Philippe Rondot francia tábornok naplója szerint, az egykori légiós mindig élvezte a francia titkosszolgálat védelmét. Vecernje Novosti belgrádi lapnak adott nyilatkozatában, Serge Brammertz, a Hágai Törvényszék belga főügyésze is bírálta az ítéletet. Kijelentette, hogy a bíróságnak „elegendő bizonyíték állt a rendelkezésére, mert a bűncselekmények valóban megtörténtek”.

A Törvényszék, a 44 éves koszovói Ramush Haradinajt szerbek és romák sérelmére elkövetett háborús bűntettekkel vádolta, és a nyomozás során 39 holttestet találtak. Haradinaj pályafutásához tartozik, hogy a jugoszláv néphadsereg tisztje volt, majd nyolc évig Svájcban élt, ahol biztonsági őrként, kidobó emberként is dolgozott. 1998-ban hazatért és a koszovói felkelők egyik vezetője lett. A Szerbiához tartozó tartomány NATO/ENSZ protektorátussá válása után, 2004-ben rövid ideig miniszterelnök volt.

Belgrád iránti barátsággal nem vádolható volt hágai főügyész, Carla del Ponte illegális tevékenységgel, elsősorban szervkereskedelemmel vádolta az UCK egykori vezetőit, akik szoros kapcsolatban álltak a térséget uraló fegyver- és kábítószer maffiával is. A Bíróság a tanukat nem tudta kihallgatni, mert részben eltűntek, részben meggyilkolták őket. A koszovói fegyveres csoportok bűntetteinek leleplezését azonban nem erőltetik a washingtoni, és brüsszeli döntéshozók, akik az „önállóság” megadásával jutalmazták az albánoknak Jugoszlávia szétverésében szerzett érdemeit. A rövidesen kormányfővé visszalépő Haradinaj, az „igazságtalan” vádak és meghurcolása miatt viszont pert tervez del Ponta asszony ellen.

A Biztonsági Tanács döntése alapján 1993-ban alakult Bíróság feladata az 1991 óta elkövetett bűncselekmények kivizsgálása, a bizonyítékok összegyűjtése és a vád képviselete. Tevékenységét objektívan és pártatlanul kell végeznie. Az eredeti elképzelés szerint, a bűnösök elítélésével hozzá kellene járulnia a térségben kialakult feszültség csökkentéséhez. A Törvényszék 161 személy ellen adott ki körözést, akiknek a 68 százaléka szerb származású. 126 esetben hoztak ítéletet, 13 vádlottat felmentettek.

Szerbiában nagy felháborodást váltott Gotovina és Haradinaj szabadlábra helyezése. Dubravaka Stojanovics ellenzéki történész Belgrádban kijelentette, hogy „a Törvényszék elvesztette hitelességét és ítéleteivel képtelen a térség országai közötti megbékélést elősegíteni”. Tomiszlav Nikolics szerb elnök szerint, „a Bíróságot a szerb nép elítélésére hozták létre”. A közvéleményt felháborítja, hogy Vojiszlav Seselj radikális politikus már tíz éve van Hágában, de ügyében ítélet még nem született.

Az orosz diplomácia „politikai motiváltnak” tartja a Törvényszék döntéseit.  A Bíróság nem emelt vádat egyetlen NATO tisztségviselő ellen sem, akik 1999-ben elrendelték Jugoszlávia bombázását, köztük a stratégiai fontosságú újvidéki híd lerombolását. Egyes vélemények szerint, a hágai Törvényszéket Tony Blair volt brit miniszterelnök és Bill Clinton amerikai elnök „találta ki,” hogy bosszút álljon Milosevics szerb államfőn, aki nem volt hajlandó Koszovót önként feladni. Kétségtelen, hogy a délszláv konfliktusban a szerbek követték el a legtöbb büntettet, de a súlyos jogsértésekért mások is felelősek.

A Törvényszék tevékenysége 2014. december 31-én zárul. Az európai adófizetők pénzén fenntartott, évi 250-270 millió dolláros költségvetéssel rendelkező intézménynek közel kilencszáz munkatársa van. 

                                                                                                                                             ács

                                                                                                                                          

                                  

      Cseh elnökválasztás: ki nevet a végén?

Január 11-12-én rendezték az elnökválasztás első fordulóját, amelyen kilencen indultak a prágai Hradzsin palota bársonyszékéért. Az esemény érdekessége, hogy első ízben rendeztek közvetlen elnökválasztást a Cseh Köztársaságban. Az indulás feltétele, 50.000 támogató aláírás összegyűjtése volt. A január 25-26-i második fordulóban a két legtöbb szavazatot kapott jelölt, a 69 éves, balközép irányzatú Milos Zeman korábbi kormányfő, és a jelenlegi jobboldali kormány külügyminisztere, a 75 éves Karel Schwarzenberg indul, akik a szavazatok 24,2 illetve 23,4 százalékával, közel azonos eredményt értek el. Az első forduló nem hozta az előzetes papírformát, mert a biztos befutónak tartott Jan Fischer volt miniszterelnök, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) korábbi alelnöke 16,35 százalékot kapott és a harmadik helyre került. Jiri Dienstbier, a Cseh Szociáldemokrata Párt jelöltje 16,1 százalékkal a negyedik lett.

A választók keményen megbüntették a Václav Klaus márciusban leköszönő államfőhöz kötődő vezető kormányerőt, a Polgári Demokrata Pártot (ODS), amelynek jelöltje, Premysl Sobotka a voksok 2,5 százalékát kapta. Sobotkán nem segített, hogy a Legfelső Bíróság elnökének véleménye, és cseh közvélemény túlnyomó többségének az elutasítása ellenére, Klaus államfő Petr Necas miniszterelnök ellenjegyzésével a választás előtti napokban amnesztiát hirdetett. Az amnesztia során mintegy 6.200 fő, köztük súlyos gazdasági bűntetteket elkövető személyek részesültek elnöki kegyelemben.

A két jelölt közül bármelyik győzelme változást hoz a cseh politika stílusában. Brüsszelben fekete báránynak számító Václav Klaus közismerten euroszkeptikus álláspontot foglalt el, és nem engedte kitűzni az Európai Unió zászlaját az elnöki palotára sem. Zemannal és Schwarzenberggel hasonló probléma nem fordulhat elő, mert mindketten az euroatlanti politika elkötelezett hívei. A balközép irányzatú Zeman a 2003-ban tartott elnökválasztáson Klaussal szemben alulmaradt. Személyi okok miatt 2009-ben kilépett a Cseh Szociáldemokrata Pártból, és Polgári Igazság néven egy új szervezetet alapított.

Az arisztokrata családból származó, hercegi címet viselő Karel Schwarzenberg 1948-ban szüleivel együtt elhagyta Csehszlovákiát és Ausztriában telepedtek le. Bekapcsolódott a jobbközép irányzatú Osztrák Néppárt tevékenységébe, jelenleg is cseh-osztrák kettős állampolgár. A közismerten antikommunista politikus, a rendszerváltást követően hazatért és Václav Havel elnök kabinetirodájának lett a vezetője. Schwarzenberg által 2009-ben alapított konzervatív párt, a TOP 09 a neoliberális gazdaságpolitika hirdetője. A párt öt képviselője vesz részt a jobboldali Necas kormányban. Schwarzenberg vártnál jobb eredménye, a tőkés körök által irányított média hatékony támogatásának köszönhető.

A választók 20-22 százalékának bizalmát élvező Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja nem indított saját jelöltet, hanem az ellenzéki programmal indulók támogatására szólította fel a híveit. Vojtech Filip, a párt elnöke élesen bírálta Karel Schwarzenberget, aki a kabinet tagjaként felelős a kormány elhibázott gazdaság- és szociális politikájáért. Schwarzenberg kiállt az egyházi kárpótlás mellett is, amit a baloldali erők élesen elítélnek. Filip támadta a bűnőzöknek adott elnöki amnesztiát, amivel Václav Klaus elnök a népszerűtlen Polgári Demokrata Párt helyzetén próbál javítani. A kommunista szavazók a második fordulóban a kisebbik rosszat, Milos Zemant támogatják vagy tartózkodni fognak.            ács          

                                      Kuba az új esztendő küszöbén

Ötvennegyedik születésnapját ünnepli a kubai forradalom. 1959. január elsején a felkelők Fidel Castro vezetésével bevonultak az ország második városába, Santiago de Cubába, január 8-án elérték Havannát, és megbuktatták Fulgencio Batista elnök korrupt rendszerét. A kubaiak megőrizték egységüket a Szovjetunió, a kelet-európai „szocialista” országok szétesése után is. Átvészelték a kilencvenes évek súlyos gazdasági megszorításait, „a különleges időszakot”. A szigetország túlélte az agresszív Bush-korszakot és a Pentagon héjáinak provokációit. A merényletek, a fenyegetések, és az öt évtizede tartó amerikai blokád ellenére az ország megvédte szuverenitását.

Az elmúlt évtizedek sikerei közé tartozik, hogy az országban megszűnt az analfabétizmus, és a munkanélküliség. Mindenki számára elérhetővé vált az egészségügyi ellátás és az oktatás.  A szigetország példája hozzájárult Venezuelában, Bolíviában, Ecuadorban és más latin-amerikai országokban történt alapvető gazdasági és társadalmi átalakuláshoz.

A tavalyi év kiemelkedő eseményét, a Kubai Kommunista Párt 2012. január 28-29-én tartott Országos Pártkonferenciája jelentette. A tanácskozás napirendjén a pártszervezetek felkészítése a gazdasági modellváltás feladataira volt. A változások elősegítik a gazdasági irányítás korszerűsítését és a piaci hatások fokozott érvényesítését. Fontos és érzékeny feladat a munkaerő egy részének átirányítása az állami szektorból, az elsősorban szolgáltatásokat végző magánszférába.

A Pártkonferencián elfogadott határozat, többek között hangsúlyozta a demokratikus centralizmus erősítését és az eszmei tevékenység fokozását. Elítélte a korrupciót és a közvagyonnal történő visszaélést. Változást jelent, hogy párt- és állami vezetők tisztségeiket a jövőben legfeljebb kétszer ötéves ciklusban láthatják el. A pártszervezeteknek „biztosítani kell az ország lakosságával folytatandó széles, őszinte véleménycseréhez a bizalom légkörét és a szükséges feltételeket”. Raúl Castro, első titkár-államelnök kijelentette, hogy „a forradalmi vívmányok, és a szocialista rendszer bukását csak az okozhatja, ha képtelenek vagyunk kijavítani a múltban elkövetett és jövőbeni hibáinkat”.

Decemberben ülésezett a kubai parlament, amelynek napirendjén a gazdaság eredményeinek az értékelése, és a 2013. évi költségvetés elfogadása is szerepelt. A múlt évben a bruttó nemzeti termék (GNP) a tervezett 3,4 helyett 3,1 százalékkal növekedett. A termelékenység 2,1, a bérek 2,2 százalékkal emelkedtek. A költségvetési deficit 3,8 százalék volt. A lakosság ellátása szempontjából fontos, élelmiszerimportra 633 millió dollárt fordítottak. A gazdaság kiemelt ágazatának, a cukoriparnak termelése 20 százalékkal nőtt. 2,8 millió külföldi turista látogatott a szigetországba, ami az idegenforgalomban kétmilliárd dollár bevételt jelentett. A 2013. évi terv 5,4 százalékos gazdasági növekedést és 3,6 százalékos költségvetési hiányt irányoz elő. A beruházások 34 százalékkal emelkednek, amelynek 79 százalékát a termelési kapacitás bővítésére kívánják fordítani. A cukoripar termelése 21,7 százalékkal bővül. A turizmus bevételeit 12,5 százalékkal kívánják növelni.

A gazdaságot és a lakosság helyzetét súlyosan érinti az amerikai embargó, amelyen az Obama adminisztráció sem változtatott. Az USA diszkriminációs politikája akadályozza Kuba kapcsolatait a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetekkel is, amelyek támogatása meggyorsíthatná a szigetország infrastruktúrájának a korszerűsítését.

A kubai belpolitika jelentős eseménye lesz a február 3-án tartandó parlamenti és regionális választás, amelynek jelölő gyűlései jelenleg is zajlanak. A szigetország szocialista fejlődése szempontjából fontos kérdés, hogy a hatalmi szervekben a generációváltás fokozatosan megtörténjen.                                                                                                  kovács

                                               Ukrajna a választások után

Október 28-án parlamenti választásokat tartottak a 46 milliós Ukrajnában, ami viszonylag nyugodt körülmények között zajlott. A jelöltek fele-fele arányban pártlistákon illetve egyéni körzetekben szerezhettek mandátumot.  A 450 fős törvényhozásba, a Legfelső Radába jutott pártok képviselőinek a száma (zárójelben a 2007. évi eredmény): Régiók Pártja: 186 (175), Egyesült Ellenzék-Haza: 105 (156), UDAR (Ukrán Demokrata Szövetség): 40, Szabadság Párt 37, Ukrán Kommunista Párt 32 (27), függetlenek és egyéb: 50.

A választások eredménye az ország kettészakadását mutatja. Viktor Janukovics államfőt támogató Régiók Pártjának valamint a kommunistáknak a főleg orosz ajkú, keleti dél-keleti ipari régiókban és a Krímben van jelentős befolyásuk. Az ellenzéki pártok viszont az ország nyugati részében élveznek nagyobb támogatást. Kivételt jelent Kárpátalja, ahol Régiók Pártja győzött és a kormánypárt színeiben a kijevi parlamentbe került Gajdos István, a Magyar Demokratikus Szövetség elnöke (UMDSZ), Beregszász polgármestere is. Nem jutottak viszont mandátumhoz a Fidesz által támogatott Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség jelöltjei.

Az Egyesült Ellenzék-Haza, a hétéves börtönbüntetését töltő Julija Timosenko volt kormányfő nevéhez kötődik. A párt a liberális politikát, és az euroatlanti szervezetekhez történő csatlakozást támogatja. Hasonló nézeteket és erőteljes korrupció elleni harcot hirdet, a Vitalij Klicsko bokszvilágbajnok által alapított UDAR is. A 41 éves Klicsko a politikusok új generációját képviseli, és beleszólása lehet a 2015 évi elnökválasztásba is. A kommunisták a korábbi 5,4 helyett, a voksok 13,2 százalékát kapták. Egyéni körzetekben való mérsékelt eredményük miatt, mandátumaik száma alatta marad támogatottságuknak. A parlamentbe került, az Oleg Tyahnyibok által vezetett szélsőséges, rasszista Szvoboda (Szabadság) is, ami a nyugati országrészben élvez nagy támogatást. Lvovban például a legtöbb szavazatot kapta. A párt a németek oldalán harcoló, a II. világháborúban számos kegyetlenkedést elkövető ukrán milicisták rehabilitációját is követeli. A voksok mindössze 1,1 százalékát szerezte Viktor Juscsenko volt elnök Mi Ukrajnánk Pártja, ami a politikai életből való teljes kiszorulását jelenti.

Az ország gazdasága 2010-ben 4,3 százalékkal növekedett. A munkanélküliség 7,8 százalékos. Az egy főre eső nemzeti jövedelem, vásárló erő paritáson a múlt évben 7.300 dollár volt. Az infláció 8 százalék. A nemzeti jövedelem 56 százalékát a szolgáltatások és 34 százalékát az ipar termeli. A lakosság egyharmada a szegénységi küszöb alatt él. A gazdaságban meghatározó az orosz kapcsolat, az export és az import mintegy negyede a nagy szomszéddal bonyolódik.

A Régiók Pártjának a biztos kormánytöbbséghez nemcsak a kommunisták, hanem több független képviselő támogatása is szükséges. Geopolitikai helyzete miatt, Ukrajna mind Moszkva mind Brüsszel és Washington számára stratégiai fontosságú. Oroszország irányában elődeinél nyitottabb Janukovics, ellenzi a NATO tagságot, de egyszerre több vasat próbál a tűzben tartani. Julia Timosenko elítélése azonban takaréklángra állította az Európai Unióval való kapcsolatokat. Nem sikerült még aláírni a Brüsszel által lebegtetett társulási szerződést és nincs időpontja az EU - Ukrajna csúcstalálkozónak sem. Vladimir Putyin orosz elnök a választások előtt Kyivbe (Kijev) látogatott, ahol az Ukrajnát érzékenyen érintő gázárakról is tárgyalt kollegájával. Moszkva kiemelt célja Ukrajna bevonása az orosz-belarusz-kazah vámunióba, amiből nyugati kártyáinak elvesztésétől és az Oroszországtól való fokozott függőségtől félő Janukovics egyelőre megpróbál kimaradni.    

                                                                                                                                         kovács                                                                                                                    

                                   

Fidel Castro újra „halott”, de köszöni, jól van

Az utóbbi napokban újabb pletykák kezdtek terjedni, Fidel Castro egészségügyi állapotáról, már nem először a történelemben. A jelenlegi híresztelés szerint a kubai vezető agyvérzést kapott és neurovegetatív állapotban van. Természetesen pár nap múlva Fidel egy levéllel és képekkel újra igazolta, hogy a pletykák ismét hamisak.

Tavaly konkrétan Castro halálhírét költötték rosszmájú amerikai és ellenzéki lapok. Ekkor is a jól bevált taktikával, fényképekkel támasztották alá, hogy a kubai vezető él. Még arra is ügyelnek, hogy ne lehessen a fotók hitelességét megcáfolni, ezért Castro mindig valami aktuális eseményen fotózzák, vagy jelenlegi esetben a Granma című újság aktuális számával a kezében.

Az utóbbi években most már szinte rendszeressé váltak a Castro halálát boncolgató álhírek, ez korábban is előfordult. Egyes rosszindulatú emberek addig mentek, hogy Castro egy egészalakos álló képét egy koporsóba montírozták, majd úgy retusálták a képet, mintha rossz minőségű lenne. Internetes átverések során szintén terjedtek emailben olyan üzenetek, amelyek Fidel Castro halálát bizonyító orvosi fotókat ígértek az adott linkre kattintva, ilyenkor persze egy jó kis vírus volt a jutalom.

A halálpletykákat cáfolta az utóbbi időben, hogy Castro számos cikket publikált, sőt könyve is jelent meg. 2006-ban műtétet hajtottak rajta végre, amely jól sikerült, ennek ellenére ezt is összekapcsolták halálhírrel.

Az igazság persze mindig kiderül. Komoly példányszámú lapoknál dolgozó újságírókat nem is zavarja, hogy ezekkel a cikkekkel lejáratják magukat és a médiájukat. Egyáltalán miért fontos a hitelességet feláldozni az olcsó propaganda oltárán? Mert a nagytőkés körök és a Kubából kipaterolt maffiózók és fasiszták legalább 1-2 napig tort ülhetnek – most már egyre gyakrabban – a kubai ellenfelük halálán. A kommunista hisztériakeltést újra lehet gerjeszteni. Akár még a több százezer magyar éhezővel nem törődő fideszmédia is kiállhat, és szónokolhat annak a kubai rendszernek az antidemokratizmusáról, amely teljesen megszüntette hazájában az éhezést.

És persze van itt még egy fontos szám: 638. Guinness rekord. Ennyi merényletkísérletet élt túl Fidel. Mert a Miamiban és Washingtonban székelő körök nem csak a halál hírét költik, de rá is zúdították a halált Fidel Castro-ra. Sikertelenül. Sajnos számos társának, szocialista forradalmak vezetőinek nem adatott meg a szerencse, hogy túléljék az antikommunista bűnözők merényleteit. Amilcar Cabral, Thomas Sankara, Salvador Allende, Che Guevara és még számos vezető vált az USA és más gyarmatosító hatalmak gyilkos terveinek áldozatává. Az ő halálhírük sajnos igaz volt.

  Kommunista siker a csehországi választásokon

Október 12-13-án tartották a regionális, és a részleges szenátusi választások első fordulóját Csehországban. A 81 tagú felsőház 27 új szenátora többségéről csak egy héttel később döntöttek a választók. A regionális erőpróbán 13 megye és Prága önkormányzatának tagjai szereztek mandátumot, amelyek elosztása a következő (zárójelben a 2008 évi eredmény):

Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD): 208 (280), Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM): 182 (114), konzervatív, nacionalista (ODS): 102 (180), liberális TOP09/STAN: 44 (-) kereszténydemokrata KDU-ČSL:42 (43) és más szervezetek 33 mandátum. A részvétel 37 százalékos volt. A jobboldali kormányban jelenleg az ODS és a TOP 09 képviselői vesznek részt.

Sajtójelentések szerint, a regionális választások után hackerek támadták meg a Kommunista Párt brnoi szervezetének a honlapját, és a pártot gyalázó szöveget helyeztek el.

A Petr Necas kormány megszorító gazdaságpolitikája és a politikai elittel szembeni elégedetlenség miatt a kormánykoalíció nagyobbik pártja, a polgári demokraták súlyos vereséget szenvedtek. A szociáldemokraták a legtöbb szavazatot kapták (23,58 százalék), de korábbi korrupciós botrányaik miatt támogatottságuk jelentősen csökkent. 2008-ban tizenhárom régióban kerültek az első helyre, most csak kilencben. A voksok 20,44 százalékával, a kommunisták országos szinten a második helyen végeztek, de két megyében (Usti és Karlovy Vary) az első helyre kerültek. A többség biztosítása érdekében, egyes régiókban a szociáldemokratáknak és a kommunistáknak várhatóan együtt kell működniük. A választási eredmények azt mutatják, hogy az antikommunista hisztéria Csehországban megbukott és a KSČM az egyetlen valódi ellenzéki erő az országban.

A részleges szenátusi választások második fordulójában a részvétel 18,6 százalék volt, ami a lakosság teljes közömbösségét mutatja. A szétosztott 27 mandátumból, a szociáldemokratáknak 13, az ODS-nek 4, a kereszténydemokratáknak 2, a kommunistáknak 1 hely jutott. Hét mandátumon a regionális és kisebb szervezetek jelöltjei osztoztak. A középbal-baloldali pártok a felsőházban 49 hellyel rendelkeznek, ami biztos többséget jelent. Az ODS szenátorainak a száma 25-ről 15-re csökkent.

George Dolejs, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártjának alelnöke kijelentette, hogy elégedettek az eredménnyel. Hangsúlyozta, hogy „az antikommunista kampányt folytató nagyobbik kormánypárt, az ODS súlyos belső válsággal küzdődik, ami a szervezet szétesését is okozhatja”.  Bohuslav Sobotka, a Cseh Szociáldemokrata Párt elnöke a választások után kijelentette, hogy „a lakosság elégedetlen az ellentmondásos és igazságtalan szociális intézkedések miatt.” A megváltozott erőviszonyok következtében, a baloldali erők „a Necas-kormány mielőbbi lemondását és új választások kiírását követelik”.         kovács

                           Zöld fény a kubaiak külföldi utazásához

A jövő év elején új intézkedések lépnek életbe a szigetországban, amelyek megkönnyítik a lakosság utazásait. Törvény biztosítja a más országokban történő hosszabb tartózkodást vagy a végleges letelepedést is. A kiutazáshoz csak érvényes útlevél és külföldi vízum szükséges. A hatóságok a jövőben nem igénylik sem a meghívó levelet, sem az esetenkénti kiutazási engedélyt. Az érvényes úti okmánnyal maximum 24 hónapig lehet külföldön tartózkodni, ami két alkalommal hasonló időtartamra meghosszabbítható. Csökkennek a kiutazások adminisztratív költségei és megszűnik a kivándorlók hátrahagyott javainak végleges állami tulajdonba vétele is.

A központi pártlap, a Granma szerint, a kubai kormánynak joga és kötelessége, hogy az „agyelszívással” szemben megvédje az ország jogos érdekeit, ezért bizonyos esetekben (tudósok, orvosok, edzők stb.) a kiutazáshoz előzetes jóváhagyás is szükséges. Raul Castro államfő a múlt év végén tartott parlamenti beszédében kijelentette, hogy „az egyetlen ország vagyunk, amelynek az állampolgárai vízum nélkül letelepedhetnek és dolgozhatnak az Egyesült Államokban, ha illegálisan partot érnek. Az amerikaiak biztatása azonban már sok tragikus esetet okozott”. A csábításnak engedve, a forradalom győzelme után számos szakember távozott az országból, akiknek hiánya nehezítette a gazdasági és műszaki fejlődést. Az „agyelszívást” ösztönzi kizárólag a kubai egészségügyi dolgozók számára fenntartott amerikai vízumprogram is.

A kubaiak utazásának kérdése hosszú idő óta az Egyesült Államok és a Miamiban megtelepedett szélsőséges emigráns csoportok által irányított Kuba elleni médiakampány kedvelt témája. A havannai kormány azonban folyamatosan keresi az együttműködést a lojális emigrációval, amit elmélyíthet a külföldi utazások megkönnyítése is. A Granma szerkesztőségi cikke hangsúlyozta, hogy, „a több mint 150 országban élő emigráció nagy többségét szoros szálak kötik Kubához, családjukhoz, és elítélik a hazájuk ellen alkalmazott amerikai blokádot valamint az agresszív politikát”.

A változások azt is jelentik, hogy az emberi jogok kettős mércét alkalmazó bajnokainak egy gyakran ismételt támadási lehetőségük kiesett. Most új fogást kell keresniük a társadalmi-gazdasági fejlődés szocialista jellegű megoldásait kereső, a kaptalista utat elutasító kubai rendszeren.                    ács

     Mi történik Szíriában?

Más országokban lezajlott „arab tavasz” példáját követő, helyi tüntetésekkel kezdődött elégedetlenségi hullám másfél év alatt külső hatalmak által támogatott véres polgárháborúvá vált. A harcok miatt, mintegy kétszázezren menekültek a szomszédos országokba. A 22,5 millió lakosú ország lakosságát súlyos etnikai és vallási feszültségek osztják meg, amit 1971 óta hatalmon lévő Aszad-klánnak hosszú ideig sikerült a felszín alatt tartania. A rendszer fő támaszát a lakosság 12 százalékát kitevő alaviták, az iszlám síita ágából kiszakadt, liberális vallási irányzatú áramlat tagjai jelentik. A népesség tíz százalékát számláló keresztények, valamint az üzleti életben meggazdagodott szunnita csoportok is a Baath-párti kormányzat hívei közé tartoznak. Ide sorolható a viszonylagos autonómiát élvező kurd és a drúz kisebbség is, akiknek a népességen belüli aránya kilenc illetve három százalék. Súlyos feszültségforrást jelent, hogy a lakosság háromnegyede harminc alatti, akiknek a többsége a munkaerőpiacon nem talál helyet.

Az ország stratégiai fontosságát mutatja, hogy Izraellel, Törökországgal, Iránnal, Libanonnal és Jordániával határos. Szíria a nagyhatalmak vetélkedési terepévé vált. Oroszország és Kína a jelenlegi vezetést, a regionális egyensúly megőrzését támogatja. Az USA, nyugat-európai szövetségesei és a társadalmi változásoktól rettegő arab monarchiák a lázadók segítésével az erőviszonyok megváltozását és Irán elszigetelését szeretnék elérni. Szíriát, Iránt és Algériát leszámítva, az arab világ meghatározó országaiban Washington dominanciája érvényesül. Líbiai befolyása elvesztése után, Moszkva nem akar újabb pozíciót feladni.

A konfliktus hátterében, a NATO-tag Törökországnak, az ultrakonzervatív Szaúdi Arábiának és az atomklubba tartó Iránnak a regionális befolyásáért folytatott küzdelme is jól érzékelhető. Törökország hozzájárult menekülttáborok létesítéséhez és bázisokat, valamint fegyvereket biztosít a szunnita többségű, úgynevezett „Szabad Szír Hadsereg” részére. Az ankarai kormány aggódik egy országára is átterjedő vallási jellegű polgárháború kitörésétől és a „kurd kártyának” szíriai részről történő kijátszásától. Az országban élő 12-15 milliós kurd kisebbség autonómia törekvéseit, a török vezetés erőszakkal elnyomja. Szíriában és Irakban viszont a kurdok széleskörű önállóságot vívtak ki maguknak. Ankara helyzetét nehezíti, hogy az országban élő 15-20 milliós alevita közösség vezetői már többször jelezték, hogy szolidárisak szíriai testvéreikkel.

Aszad elnök fontos szövetségese, az USA-val és több EU tagállammal feszült viszonyban lévő Irán. Szíria esetleges „átállítása” megnehezítené Teherán kapcsolatát a libanoni Hezbollah és az Izrael biztonságát fenyegető, a Gázai övezetet uraló Hamasz szélsőséges mozgalmakkal. Szíriához tartozó Golan-fennsíkot 1967 óta megszállva tartó Izrael nem érdekelt a már „kitapasztalt’ Basar al-Aszad rendszerének a megbuktatásában, mert ez ellenőrizhetetlen folyamatokat és a radikális iszlám erők megerősödését okozhatná a térségben. Szíria legnyugodtabb határa jelenleg az izraeli.

Az orosz és a kínai vétó miatt Szíriában nem alkalmazható a „repüléstilalmi övezet” létesítésére vonatkozó „líbiai forgatókönyv”, aminek meghatározó szerepe volt Kadhafi megbuktatásában. A lázadóknak eddig nem sikerült egyetlen nagyobb várost sem elfoglalniuk, ahol a líbiai Bengázihoz hasonlóan ellenkormányt tudtak volna alakítani. Aleppoért folytatott elkeseredett harcoknak is ez a magyarázata. A halottak száma eléri a húszezer főt, amit a szembenálló felek csak járulékos veszteségnek tekintenek. A kormányerőkre és a felkelőkre egyaránt jellemző, a hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmód. A személyi és anyagi veszteségeket jelentősen növeli a dezertált katonákkal, külföldi zsoldosakkal, valamint a terrorista Al Kaida „önkénteseivel” kibővült lázadók taktikája, akik elsősorban a nagyvárosok lakónegyedeiben létesítenek bázisokat, ahonnan a hadsereg nehézfegyverekkel és légierővel próbálja kiűzni őket. A felkelés támogatottságában a lakosság megosztott. A szembenállást növeli, hogy a szunnita szélsőséges csoportok (dzsihadisták, szalafisták stb.) az általuk elfoglalt területeken bevezették az iszlám törvénykezést, a sariát, ami a „puha” iszlámista rendszerben korábban elképzelhetetlen volt.

Párizsban megjelenő Le Monde Diplomatique augusztusi száma részletesen ismerteti az arab baloldali mozgalmaknak a szíriai eseményekkel kapcsolatos eltérő nézeteit. A cikkíró megállapítja, hogy a tunéziai és egyiptomi megmozdulások egységes támogatottságával szemben, Szíria esetében a vélemények megoszlanak. Jellemző, hogy egyetlen szervezet sem támogatja feltétel nélkül az Aszad-rendszert, viszont a felkelés hívei kisebbségben vannak. A helyzet tárgyilagos megítélését nehezíti, hogy a népi megmozdulásba gyorsan bekapcsolódtak az egykori gyarmatosító hatalmak és a szélsőséges arab erők. A baloldali pártok túlnyomó többsége autoriternek és elnyomónak tartja a szír rendszert, de elítélik a lakosságot is sújtó nemzetközi szankciókat, a konfliktus internacionalizálását. A marokkói, tunéziai és egyiptomi tapasztalatok azt mutatják, hogy mindenütt megerősödött a Muzulmán Testvériség szervezet, amelyik feltétel nélkül támogatja a szíriai lázadókat. Az „arab tavasz” utat nyitott az iszlám hegemónizmus előtt. A szíriai helyzet megítélése, az egyes baloldali pártoknak a politikai iszlámizmushoz való viszonyát is tükrözi.

Számbeli és fegyverzeti fölényük ellenére, a kormányerők egyelőre csak helyi sikereket értek el, és a mérsékelt lakossági támogatást élvező felkelést nem tudták leverni. A lázadók jelentős támogatást kapnak több NATO országtól, Szaúdi Arábiától és az öböl-menti arab monarchiáktól, ami pénzt, fegyvereket, katonai tanácsadást, valamint felderítést jelent. A londoni The Economist szerint egyes nyugati titkosszolgálatok azon dolgoznak, hogy magas beosztású személyek „átállításával” gyengítsék a szíriai katonai és polgári vezetést.

Az USA és az Európai Unió egy demokratikus rendszert szeretne megvalósítani Szíriában, de ez az utópisztikus terv Irakban is megbukott. Az országban nincsenek demokratikus hagyományok, a gazdaság fejletlen és a polgári szerveződések túl gyengék. A lázadók győzelme viszont a szaúdiak által támogatott szélsőséges iszlámisták megjelenését jelentheti, akik Szíriában előnyösebb helyzetben vannak, mint a szomszédos országokban.  Egyes nyugat-európai megfigyelők szerint, Aszad esetleges bukása után, nem a stabilitás és a szabadság, hanem a káosz következik Szíriában. Nem véletlen, hogy Washington óvatos magatartást tanúsít a konfliktus kezelésében.

A társadalom meghatározó csoportjai között korábban létrejött, közös érdekeken alapuló együttműködést az elhúzódó polgárháború meggyengítette, és régi formájában tovább már nem működhet. A fegyvernyugvás és a külföldi beavatkozás megszűnése után a válságból való kiutat csak a különböző etnikumok és felekezetek hiteles képviselői közötti párbeszéd jelentheti, amelyhez új szereplők kellenek. Egyelőre csak remélni lehet, hogy az ENSZ új szíriai különmegbízottja, a veterán algériai diplomata Lakhdar Barahimi legalább a harcok közeli befejezését el tudja érni.               ács              

                 Egy lázadó lány Tel Avivból

 Videók és kisfilmek gyártásával foglalkozó, 26 éves Dafni Leef nevét gyorsan megismerték Izraelben. A növekvő megélhetési költségek elleni tiltakozásul, társaival együtt a múlt év nyarán hatalmas megmozdulást szervezett Tel Aviv egyik fő utcáján, a Rotschild-körúton. A társadalmi elégedetlenség hulláma átterjedt Jeruzsálemre, Haifára és más városokra is. Felmérések szerint, a lakosság 85 százaléka pártkülönbség nélkül támogatta az akciót. A drámai események évfordulóján, a balközép irányzatú Haarec napilap hosszabb cikkben foglalkozott a megmozdulás okaival és a mozgalom jelenlegi helyzetével.

A szervezők jól ismerték a más országokban lezajlott hasonló demonstrációk tapasztalatait, de az eseményeket kiváltó okok helyi eredetűek voltak. A lakbérek 2005-2011 közötti mintegy negyvenszázalékos emelkedése és a legfontosabb élelmiszerek hasonló arányú növekedése robbantotta ki a békés lázadást. Az országos felháborodást erősítette, hogy a bérek nem követték a megélhetési költségek drasztikus emelkedését. Leef és társai tavaly június 14-én állították fel első sátraikat, amit sok ezer követett. A sátortábor rövid idő alatt énekesek, művészek, politikusok és a helyzetükkel elégedetlen emberek népszerű találkozóhelyévé, politikai fórummá vált. A mozgalom legnagyobb rendezvényére 2011. szeptember 3-án került sor, amelyen Tel Avivban és más városokban mintegy félmillió személy, az izraeli felnőtt lakosság közel tíz százaléka vett részt. A sikeres megmozdulás után, egyes szervezetek lebontották sátraikat, és elfordultak a mozgalomtól. A városi hatóságok október elején kiürítették a Rothschild-körutat.

A tavalyi megmozdulásra emlékezve, Dafni Leef irányításával, több száz aktivista június 23-án megkezdte egy új sátortábor építését, amit a rendőrség erőszakosan megakadályozott. Az áremelkedések és a szociális háló lebontása elleni tüntetőket brutálisan szétverő akció képeit a társadalmi hálózat videón is bemutatta. Az erőszakos fellépés miatt felháborodott kétezer fős tömeg, a demokratikus szabadságjogok helyreállítását és Ron Huldai polgármester lemondását követelte. Egyes szélsőséges csoportok viszont kirakatokat és bankok bejáratait rongálták meg. A hatóságok 89 fiatalt, köztük Leefet, hamis vádak alapján őrizetbe vették.

A kormánypárti média baloldali kapcsolatai miatt támadta Leefet, aki filmjeiben rendszeresen foglalkozott a civil szervezetek tevékenységével, és követelte a polgári házasságkötés bevezetését Izraelben. A mozgalom más vezetőit viszont azért bírálták, mert együttműködnek a kommunista kötődésű, arab-zsidó tagságú Hadash, és a palesztinok érdekeit képviselő Balad pártokkal. Egyes aktivisták azért váltak politikai céltáblává, mert anarchista szervezetek tagjai, és állítólag a jobboldali Netanjahu-kormány megdöntésére szövetkeztek. Dafni Leef az izraeli Kettes Csatornának, a napokban adott nyilatkozatában kijelentette: „Felháborodásunkra nem kaptunk a kormánytól megfelelő választ. Az anyagi gondok miatt a lakosság tömeges lecsúszása folytatódik. Az árak egyre magasabbak, és a közszolgáltatások privatizációja folytatódik. A megélhetési költségek növekedése a családokat szétszakítja, az emberek már nem tudnak kitörni a szegénységből, ami ellen minden eszközzel tiltakoznunk kell”. Az esélyegyenlőségért és a létbiztonságért küzdő társadalmi mozgalom nem kötődik pártokhoz, szervezése horizontálisan történik. Választott vezetők helyett, csak szóvivői vannak.

Akiva Edgar ismert izraeli újságíró a The National Interest amerikai külpolitikai folyóiratban megjelent „Társadalmi szakadék Izraelben” című írásában kétarcúsággal vádolta Benjamin Netanjahu kormányát. A jobboldali rezsim a szociális vívmányok leépítése során élesen támadja a korábbi Munkapárti kormányokat, viszont kiemelt kedvezményekben részesíti 1967-es háborúban megszállt Ciszjordániába költözött telepeseket. Hebron-hegyen például az egy főre jutó városi költségvetés nyolcszor nagyobb, mint Jeruzsálemben. A bölcsődékre és óvodákra előirányzott összeg 25 százalékát, a kormány a telepesek által lakott helyiségeknek adja, ahol a lakosság négy százaléka él. Az arabok lakta települések a költségvetés 12 százalékát kapják, de az összlakosság húsz százalékát képviselik. A megkülönböztetést az is mutatja, hogy egy telepesre 70 százalékkal magasabb összeg jut a költségvetésből, mint az ország többi lakosára. Akiva Edgar hangsúlyozta, hogy a kölcsönös felelősség és a szolidaritás elvei helyett, a neoliberális gazdaságpolitika, a nacionalizmus és a megszállt területek szorosabb ellenőrzése jelenti a hatalom fő célját. Hivatalos adatok szerint, az elmúlt négy évtizedben az izraeli kormányok mintegy 200 milliárd sékelt (kb. 50 milliárd dollár) fordítottak települések létesítésére és fejlesztésére a megszállt területeken. A kormány azonban cáfolja azokat a megállapításokat, amelyek összefüggést jeleznek a jóléti állam leépítése és a telepeseknek nyújtott fokozott anyagi támogatás között.

Edgar írásában méltatta a társadalmi igazságért folytatott „sátoros” harc részvevőit, akik határozottan visszautasították a kormányzatnak a tüntetők politikai elkötelezettségére vonatkozó támadásait. Az elkeseredettség és az egyéni tragédiák olyan helyzetet teremtettek, ami korábban ismeretlen volt Izraelben. Kilátástalan anyagi helyzetük miatt, az elmúlt hetekben két személy, az 58 éves Mose Silman és a háborús rokkant, 45 éves Akiva Mapei nyilvánosan felgyújtották magukat. Súlyos égési sérüléseik miatt, mindketten meghaltak. Sokan azonban nem értenek egyet az egyedi tiltakozásnak ezzel a kétségbeesett módjával. Dafni Leef kijelentette, hogy a két megrázó esetet „olyan emberek követték el, akik megpróbáltak szembeszállni a rendszer brutalitásával”. „A kormány viseli felelősséget azért, hogy hasonló tragédiák a jövőben ne következhessenek be”.

                                                                                                                                      Tudósítónktól                                                                                              

Vendégszerető Zeusz akció

A Vendégszerető Zeusz akció keretein belül 6000 bevándorlót utasítanak ki Görögországból. Az intézkedés teljesen emberellenes, erkölcstelen és demagóg. A célja elterelni a figyelmet a görögöket érintő újabb megszorító csomagról. A problémákat a kapitalizmus mindig próbálja a társadalom leggyengébb rétegeire hárítani, ezzel levezetvén a tömegek feszültségét. A valódi probléma maga a kapitalizmus, ezért a kapitalisták olyan szervezeteket pénzelnek a háttérből, amelyek azt terjesztik, hogy a bevándorlók, zsidók, melegek cigányok, nyugdíjasok és minden más kisebbség felel a társadalom szegénységéért.

Az akció másik értelme, hogy a lassan forradalmivá váló Görögország egyik tömegbázisa lehet a rossz körülmények között élő bevándorlók serege, akik a megszorítások tömegdemonstrációin bizony komoly szerepet tölthettek volna be. A 6000 ember kiutasításával csökkenhet a görög baloldali tüntetések résztvevőinek száma. Az akciót szinten minden párt erősen bírálta, még a bevándorló-ellenes neonácik is, akik szerint ez szemfényvesztés.

                            Kuba: Útkeresés és gazdasági modellváltás

Július végén ülést tartott a kubai parlament, ahol Raul Castro államfő, a Kubai Kommunista Párt első titkára, az ország gazdaság helyzetéről adott tájékoztatást. Az elnök kijelentette, hogy „a globális gazdaság és pénzügyi válság valamint az amerikai embargó ellenére, 2012 első félévében a GDP 2,1 százalékkal növekedett, ami az előző év azonos időszakához képest 0,2 százalékos fejlődést jelent”. Elsősorban a kereskedelemben és az építő iparban volt nagyobb növekedés. Az élelmiszeripar egyes szektoraiban, a hústermelésben és citrusfélék gyártásában viszont a tervek nem teljesültek. Szervezési és technikai nehézségek ellenére, a cukortermelés 17,1 százalékkal nőtt. A turista forgalom 5,8 százalékkal emelkedett, de a bevétel némileg elmaradt a tervezettől.

Raul Castro kijelentette, hogy a gazdaság élénkítésére vonatkozó párthatározatok szellemében, a jövőben lehetővé teszik maximum öt alkalmazottat foglalkoztató szövetkezetek létesítését, amelyek adómentességet élveznek. Az elnök szerint, „meg kell szüntetni a termelés bővítését nehezítő bürokratikus akadályokat”. Havanna és más körzetek ellátásának a javítása érdekében, „lehetővé kell tenni a termelő vállalatok piacra jutását, ami elősegítheti a jelenlegi archaikus elosztási rendszer átalakítását”. A tervezett intézkedések között szerepel, a megműveletlen földek szétosztásának folytatása, és az egyedileg kiosztott területek nagyságának 67 hektárra történő emelése. Az elmúlt években 1.300.000 hektár földet adtak át művelésre mintegy 200.000 parasztnak.

Az államfő hangsúlyozta, hogy a szakértők tanulmányozzák egy új monetáris politika alapelveit, ami lényeges változásokat jelenthet a gazdaságban és a pénzügyekben. Az átalakulások része, a parlament által elfogadott új adó- és vámtörvény is. Kísérleti jelleggel több vállalat gazdasági és pénzügyi önállóságot kap a jövőben, ami „új rendszert jelent az állami szervezetek és a vállalatok közötti kapcsolatokban”. A változások végrehajtására, a gazdasági tevékenység irányítására 2.500 személy szerzett felsőfokú szakképzettséget.

Raul Castro szerint, nem kell gyorsítani a változásokat, amit egyesek Kubában és külföldön tanácsolnak. Az ország jövője a szocializmushoz és a függetlenséghez kötődik. Elutasítjuk azokat a szirénhangokat, amelyek a szocialista célok feladását és a lakosságot sújtó gazdasági sokkterápiát követelnek. „a VI. Pártkongresszus és a januárban tartott Országos Pártkonferencia határozatainak végrehajtása csak a gondolkodásmód megváltoztatásával érhető el”. „Eredményt nem lehet nyomásgyakorlással és rögtönzéssel elérni”.

A gazdasági „kiigazításáról” adott tájékoztatást, madridi látogatása során Alberto Betancourt, a 83.000 tagot számláló, Kubai Közgazdászok Szövetségének alelnöke, a kormány tanácsadója. Nyilatkozatát az EL Pais napilap ismertetett. Betancourt hangsúlyozta, hogy „Kubában nem lesznek politikai változások.” Az egyik legfontosabb feladat, hogy a 2011-2016 tervidőszakban az állami szektorban dolgozók száma mintegy húsz százalékkal, 900.000 fővel csökkenjen. A változások célja, hogy a munka és a bér legyen a kubaiak legfontosabb jövedelemforrása, amit a termelékenység növelésével lehet elérni. A kisvállalkozók (vendéglátók, taxisofőrök, kiskereskedők stb.) száma mintegy 380.000 fő, ami az év végére elérheti félmilliót. Betancourt szerint, a társadalmi igazság azt követeli, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezőknek több adót kelljen fizetniük. A kormányzat meg akarja akadályozni a vagyon koncentrációját. Megoldandó nehéz problémát jelent az egyéni vállalkozások anyagellátását biztosító nagykereskedelmi hálózat kiépítése.

 A sajtóbeszélgetésen szóba került a vegyes vállalatok kérdése is. A hatékony ellenőrzés érdekében a kubai állam legalább 51 százalékos részvételre tart igényt. A külföldi vállalatok elégedetlenek a szabályozással, és változást követelnek. Betancourt hangsúlyozta, hogy „az 51 százalék attól is függ, hogy miről van szó. Golfpályák létesítéséről, beruházásokról a különleges gazdasági övezetben vagy exportra termelő vállalkozások alapításáról.” A közgazdász szerint, Kuba kétfrontos harcot vív, „egyrészt támogatni kell a külföldi beruházásokat, másrészt ügyelni kell arra, hogy a stratégiai ágazatokban az állami tulajdon többsége megmaradjon”.

Raul Castro által bejelentett intézkedések a múlt évben megkezdett gazdasági változások óvatos folytatását jelentik. A havannai vezetés láthatóan tartózkodik a bizonytalan kimenetelű kezdeményezésektől és az elkerülhető kockázatoktól. Nem kis feladatot jelent, hogy az elnöknek meg kell küzdenie a „reformokat” ellenző, egyes párt és állami funkcionáriusok szembenállásával is.

A kubai államfő Kínában, Vietnamban és Oroszországban tett rövid látogatást a közelmúltban. A két ázsiai ország kommunista pártja megőrizte vezető szerepét, de nem avatkoznak be dinamikusan fejlődő gazdaságuk közvetlen irányításába. Az eltérő adottságok és környezet ellenére, a „szocialista piacgazdaság” építésében szerzett tapasztalataik hasznosak lehetnek a szigetország számára is. Kína és Oroszország Kuba hagyományos partnerei, amelyek támogatása kedvező hátteret jelenthet a várhatóan nem kevés belső feszültséget okozó strukturális változások sikeres végrehajtásához.

                                                                                                                              kovács

                        Líbia: választások káoszban

Moammer Kadhafi múlt év októberében történt meggyilkolása, és 42 évig tartó zsarnoki rendszerének bukása óta az észak-afrikai ország lekerült a világlapok címoldaláról. Erőteljes és gyakran könnyeket fakasztó médiasegédlettel, a NATO által kidolgozott forgatókönyv jól működött. Az iraki és afganisztáni „műveletekkel” ellentétben, Líbiában a franciák és az angolok voltak a főszereplők. Obama elnök által meghirdetett új elvek szerint, az amerikaiak a háttérbe húzódtak, de folyamatos támogatást biztosítottak a fegyveres konfliktusok irányításában kevésbé tapasztalt, és hadieszközökben gyakran utánpótlásra szoruló szövetségeseiknek.

Az akció megindításában döntő szerepe volt Nicolas Sarkozy francia elnöknek és Dávid Cameron brit kormányfőnek. Nyilvánosságra került, hogy a francia politikus 2007. évi választási kampányához, tekintélyes összeggel Kadhafi is hozzájárult, ami kellemetlen volt az államfő számára. A költséges és népszerűtlen líbiai kaland lehetett az egyik oka Sarkozy kudarcának a júniusi elnökválasztáson.

Kadhafi megbuktatásának hatalmas ára volt. A NATO bombázások, a nyolc hónapig tartó véres polgárháború, a foglyok és a régi rendszer támogatásával vádolt fekete bőrű vendégmunkásoknak legyilkolása mintegy hatvanezer áldozattal járt. Ez az ország népességének egy százalékát jelenti. Hatalmas károk keletkeztek a lakóépületekben és az infrastruktúrában, amelyek helyreállítása hosszú ideig eltarthat.

A központi irányítás teljes hiánya és a törzsi megosztottság mellett, a helyi hatalmi centrumok kialakulása jelenti a legnagyobb veszélyt. Az elmúlt másfél évben, mintegy 150 fegyveres milícia alakult az országban, amelyek tagjainak a száma eléri a 125.000 főt. A biztonsági helyzetre jellemző, hogy a főváros, Tripoli nemzetközi repülőterét is egy helyi milícia ellenőrzi és a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság küldöttségét a fegyveresek több napig fogva tartották Zintanban. A párizsi Le Monde Diplomatique szerint, aggodalomra ad okot, hogy a régiók, a városok és a törzsek korábban is laza kapcsolatai teljesen szétestek. „A feudális rendszerhez hasonlóan mindegyiknek saját ura és önálló fegyveres ereje van”.  „A mostani se béke, se háború állapot magában rejti egy újabb erőszakhullám kirobbanását.”

Washingtonban, Londonban és Párizsban a kormányok viszont elégedettek lehetnek, mert az olaj- és gázkészleteiről elhíresült ország történetében először tartottak „szabad” választásokat. A sikeres választások miatt, a nyugati médiának ismét kedvelt témája lett Líbia. Híradások szerint, 3,4 millió választásra jogosult személy közül, 2,7 millió regisztráltatta magát, akiknek mintegy 60 százaléka szavazott. A líbiaiak kétszáz képviselőt választottak, akikből nyolcvan pártlisták alapján, százhúsz egyéni körzetekben szerzett mandátumot. Feszültséget jelentő, regionális megosztás is befolyásolja az eredményt, mert a nyugati Tripolitánia régió száz, a keleti Bengázi székhelyű Kirenaika hatvan, és a déli sivatagos Fezzan negyven képviselőt küldhet a törvényhozásba.

A parlament megalakulásával megszűnik az erőtlen, állandóan taktikázó és a nyugati országok elvárásaihoz igazodó Átmeneti Nemzeti Tanács (NTC) tevékenysége. A szomszédos Egyiptomban alkalmazott biztonsági fékeket követi az átmenet menetrendje. Az új parlament választja meg a kormányt és fogadja el az ország alkotmányát, amelyet népszavazásnak kell jóváhagynia. A referendum után, 2013-ban újabb választás következik. Egyiptomban a Washingtonnal szorosan együttműködő hadsereg vigyáz „rendre”, Líbiában viszont nincs központi irányítású fegyveres erő csak korrupt törzsi vezetők, és politikusok vannak.

A választáson mintegy 150 párt 4.000 jelöltje indult, de a politikai intézményrendszer kialakulása csak most kezdődik el. A lassan érkező választási eredmények azt mutatják, hogy a pártlistákra adott voksok alapján, a NTC volt alelnöke Mahmud Dzsibril által vezetett, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető 65 pártból összetákolt, Nemzeti Erők Szövetsége (ANF) vezet. Az ügyesen helyezkedő hatvanéves Dzsibril a nyugati országok bizalmi embere. A politikus az USA-ban folytatott tanulmányokat, de Kadhafinak és fiának, Szaif al-Iszlamnak tanácsadója volt. Dzsibril jó időben szakított Kadhafival, ami biztosította politikai túlélését. A választások fontos szereplője volt két iszlámista szervezet is. A szomszédos országok Muzulmán Testvériség mozgalmaihoz hasonlóan, egyelőre mérsékelt politikát hirdet a Mohamed Szaván által vezetett Igazság és Építés Pártja (JCP). Szélsőségesnek tekinthető viszont a Líbiai Nemzeti Párt, amelyet Ali al-Szalabi szalafista vallástudós és Abdul Hakim Belhadzs volt milicista vezér irányít, aki 2011 augusztusában Tripoli katonai kormányzójává nevezte ki magát.

A harcok befejezése után, a külföldi olajipari vállatok (az olasz ENI, a francia Total, a spanyol Repsol, az amerikai Epson stb.) gyorsan visszatértek az országba, ahol a helyi milíciák garantálják a munka biztonságát. A termelés 2012 májusában már elérte a polgárháború előtti szintet, a napi 1,6 millió hordót. Szakértők becslése szerint, a lerombolt infrastruktúra újjáépítése az elkövetkező húsz évben mintegy 200 milliárd dolláros üzletet jelenthet, de a külföldi cégek félnek egy újabb erőszakhullámtól. A bizonytalanság kedvező helyzetet, nagy profitot jelent az Irakból és Afganisztánból már ismert biztonsági cégek valamint a „privatizált” amerikai és angol katonai vállalkozások számára, amelyekből mintegy tucatnyi „dolgozik” már az országban. A NATO intervenció hosszan tartó következményeit a líbiaiaknak kell megfizetniük.

A líbiai változásokban döntő szerepe volt, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elfogadott „repüléstilalmi övezet” sajátos értelmezésének. A NATO államok túlléptek a korlátozott lehetőségeken. Katonai létesítményeket és irányítási központokat bombáztak, a lázadókat tanácsadókkal, fegyverekkel valamint hírközlési eszközökkel segítették. Kadhafi elfogásában is meghatározó volt a „kívülről” érkezett információ.

Az új vezetésre súlyos feladatok várnak: dönteni kell a törzsi tagoltságú ország jövőbeni államszerkezetéről, az olajjövedelmek régiók közötti szétosztásáról, meg kell teremteni a biztonság alapvető feltételeit és a határok védelmét. Fontos kérdés, hogy a muszlim jogrend mennyire épül be az új alkotmányba. A változások érintik az ország külpolitikai orientációját is. A nagyhatalmak között az elmúlt években ügyesen lavírozó korábbi rendszer az „el nem kötelezettséget” és az Afrika központúságot hirdette, amit Washington, Párizs és London dominanciája váltott fel.                

ács                                                                                                                                   

                               Mexikó: régi tequila új pohárban

A 112 millió lakosú közel kétmillió négyzetkilométer területű közép-amerikai országban június elsején elnök- és parlamenti választásokat tartottak, amelyet éles politikai harc kísért. A hatévente ismétlődő erőpróbán a voksok 38,2 százalékával, a centrista Intézményes Forradalmi Párt (PRI) jelöltje, a 45 éves Enrique Pieto Nieto győzött. A baloldali Demokratikus Forradalom Pártja (PRD) vezetője, Andrés Manuel Lopez Obrador a szavazatok 31,6, a jobboldali Nemzeti Akciópárt (PAN) által indított Josefina Vázquez Mota asszony 25,4 százalékát kapta. Obrador a voksok újraszámlálását követelte az Országos Választási Bizottságtól, mert szerinte az ország 143.000 szavazóhelye közül 113.855-ben csalások történtek. A PRD aktivistái elsősorban ötszáz peso értékű (38 $) vásárlási utalványok tömeges osztogatásával, a szavazók „megvásárlásával” követtek el visszaéléseket. A választási részvétel 62 százalékos volt.

A 2000-ben és 2006-ban elszenvedett kudarc után, az Intézményes Forradalmi Párt ismét megszerezte az államfői tisztet. A siker nem teljes, mert a PRI nem kapott abszolút többséget az ötszáz tagú Kongresszusban, ahol a baloldali PRD viszont növelte a befolyását. A PRI korábbi monopolhelyzetére jellemző, hogy 1989-ig jelöltjeik irányították Mexikó mind a 31 államát. Jelenleg huszonegy államban van PRI, ötben baloldali kormányzó. Baloldali siker, hogy megőrizték Mexikóváros polgármesterségét, ahol Miguel Angel Mancera jogász, a voksok közel kétharmadával győzött. Obrador jelöltségét támogatta az egyetemisták „Yo soy 132” elnevezésű, a neoliberális politikát elutasító mozgalma is. A választási eredmény elleni tiltakozásul, az ellenzék mintegy hetvenezer fő részvétel, július 7-én hatalmas megmozdulást rendezett Mexikóvárosban.

A december elsején beiktatásra kerülő Nieto megválasztása a PRI arculatváltását és az elöregedett vezetők cseréjének kezdetét jelenti. Győzelméhez jelentősen hozzájárult, hogy a lakosság 70 százaléka által nézett országos tévécsatorna, a Televisa aktív kampányt folytatott mellette, és a fizetett hirdetéseken kívül, a híradásokban is rendszeresen népszerűsítette személyét.

A 2006-os elnökválasztáson súlyos csalásokkal vádolt, és Obradorral szemben mindössze 0,56 százalékos előnyt szerzett, akciópárti Felipe Calderon leköszönő elnök tevékenysége elsősorban a kábítószerkartellek ellen folytatott „háborúhoz” kötődik. A harcokban mintegy 400.000 szövetségi illetve az önkormányzati rendőr és 50.000 katona vett részt. Mariela Morales főügyész szerint, 2006 és 2011 júniusa között az összecsapásokban, a különböző rendvédelmi szervekhez tartozó 2.888 személy vesztette életét. A szervezett bűnözésnek 32 polgármester is áldozatává vált. A La Jornada Mexikóvárosban megjelenő baloldali napilap azt írta, hogy a 2006 óta történt fegyveres összecsapásoknak és merényleteknek 65.000 halottja volt. A vérengzések elsősorban a két legerősebb kartell. a Zetas és a Sinaloa piaci befolyásért folytatott harcának a következménye. A kormány stratégiája eredménytelen volt, mert a letartóztatott maffia vezérek helyére azonnal újak léptek és a bűnözés folytatódik. A drogháború kudarcát mutatja, hogy 2011-ben, az USA-ban fogyasztott kokain majdnem teljes mennyisége Mexikón keresztül került a szomszédos országba.

A szövetségi rendőrség és a katonaság a drogkartellek elleni bevetését törvénytelenségek kísérték. Bírósági ítélet nélküli kivégzések, kínzások, letartóztatások és házkutatások történtek. A katonai bíróságok az emberi jogok súlyos megsértése miatt 2006-2011 között 3611 esetben folytattak vizsgálatot, de mindössze 29 elmarasztaló ítélet született. A hatóságok által elkövetett jogsértéseket a Hágai Nemzetközi Bíróság is vizsgálja.

A korrupció ellenes harc sem volt sikeres. A Banco de Mexico adatai azt mutatják, hogy az elmúlt hat évben mintegy 31 milliárd dollár értékű törvénytelen pénzmozgás történt, ami 106 százaléka, az előző, 2000-2006 közötti időszak hasonló folyamatának. A „piszkos” pénzek elsősorban az ország északi államaiban kerülnek felhasználásra, ahol virágzik az építőipar. Szakértők becslése szerint, az évi pénzmosás, a Bruttó Nemzeti Össztermék (BNP) 3-8 százalékával arányos.

Nieto megválasztása változó hangsúlyokkal, elődje neoliberális politikájának a folytatását jelenti. Az új kormány adóreformot, a privatizáció bővítését, a gazdasági verseny növelését és az állami kézben lévő olajtársaság, a Pemex átalakítását tervezi. A vállalkozók érdekeinek megfelelően naprendre kerül a munkaerőpiac „rugalmasabbá” tétele is, amit választásokra való tekintettel mostanáig a PRI ellenzett. Az új elnök programjának kihagyhatatlan része, a közbiztonság erősítése, ami elsősorban nem rendőrségi, hanem társadalmi kérdés. Kétharmados törvények esetében Nieto számíthat a jobboldali PAN képviselőinek a támogatására is.

Az Egyesült Államok és Kanada mellett, Mexikó tagja az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés szervezetének, ami az USA regionális befolyása erősítésének az egyik fontos eszköze. A mexikói választások eredménye, valamint Fernando Lugo paraguayi elnöknek „alkotmányos” puccsal, a közelmúltban történt leváltása a jobboldali erők megerősödését jelzi Latin-Amerikában.

Mario Vargas Llosa, a baloldalisággal nem vádolható, Irodalmi Nobel-díjas perui író a mexikói Intézményes Forradalmi Párt 2000-ben véget ért, hetvenegy éves uralmát „tökéletes diktatúraként” jellemezte. Vajon Enrique Pieto Nieto tevékenysége a diktatúra korszerűbb változatát vagy valami mást fog jelenteni?                                                                                                        kovács

Yo soy132 (A 132. vagyok). Az ország és média demokratizálásáért indított mexikói mozgalom. Tagjai ellenezték Nieto elnöki jelölését és a média félrevezető kampányát. Yo soy 132, a tiltakozókkal való szolidaritást fejezi ki. Nieto május 12-én sajtókonferenciát tartott az előkelő Ibero-Amerikai Egyetemen, ahol a résztvevők többsége élesen bírálta a politikust. A kérdések elsősorban arra vonatkoztak, hogy Nieto, Mexikó Szövetségi Terület korábbi kormányzójaként 2006-ban, Atenco településen miért verette szét brutálisan a rendőrséggel a helyi lakósok tiltakozó felvonulását. Az összecsapásoknak két halálos áldozata és számos sebesültje volt. A konferencián a politikus védte korábbi döntését, de a felháborodott diákok távozásra kényszerítették.

Az eset után, a vezető média és a PRI politikusai azt terjesztették, hogy a résztvevők nem diákok, hanem a konkurens pártok emberei voltak. Válaszul, a gyűlésen résztvevő 131 egyetemi hallgató a You Tube felvételén bemutatta diákigazolványát. Sokan szolidaritást vállaltak a diákokkal és úgy mutatkoztak be, hogy „ én vagyok a 132. résztvevő”. A tiltakozáshoz történő csatlakozás a világ minden részéről napokon keresztül tartott. A fiatalok az amerikai Occupy és a spanyol 15-M mozgalmat tekintik példaképüknek. A diákok és támogatóik megmozdulásai a főváros mellett, a vidéki egyetemi központokra is kiterjedtek.      (a szerkesztő)

Pierre Laurent, a Francia Kommunista Párt Országos Titkára 

Nyílt levél François Hollande-nak, a Francia Köztársaság Elnökének

Párizs, 2012. június 27.

«Ne írja alá !»

Köztársasági Elnök Úr !

Az európai csúcsértekezlet, amelyen Ön részt fog venni, rendkívüli jelentőséggel bír. Ahogyan Ön a választási kampányában hangsúlyozta, az Európai Uniót, amely folyamatosan viharos helyzetben van, «új irányba kell terelni ». Kötelességünk új intézkedések kidolgozása, amelyek szakítanak a napról-napra igazságtalanabbnak és rombolóbbnak bizonyuló megszorítási politikák logikájával, hogy fenntartható kiutat találjunk a válságból.

Egyúttal, ez az első csúcs, amelyen Ön Franciaország hangját hallatja és politikáját képviseli. Ebből az alkalomból érvényesítheti a változást, amelyért Önt a franciák megválasztották.

Január 22-én Bourget-ban elhangzott beszéde alkalmával Ön elkötelezte magát, hogy « újratárgyalja a december 9. megállapodásban létrejött európai szerződést », vagyis a Nicolas Sarkozy és Angela Merkel által kidolgozott szerződést. Öt hónap elmúltával ennek az elkötelezettségnek a tiszteletben tartása szükségesebbnek látszik, mint valaha.

A franciák úgy döntöttek, hogy szakítanak Nicolas Sarkozy politikájával. Ezzel összeegyeztethetetlen, hogy ez a szerződés diktálja a francia költségvetési politikát, és ami még rosszabb, hogy Brüsszel nagyobb ellenőrzésének legyen alávetve, a parlamenti demokráciára és a nép szuverenitására való tekintet nélkül.

Állampolgáraink már 2005-ben megcsalattak, amikor « nem »-el szavaztak az Európai Alkotmányos Szerződésre. Most a stabilitási, koordinációs és kormányzási szerződés érvényben maradása a demokrácia újabb megtagadását jelentené.

Az elmondottakon túl és főként, – a válság kibontakozása az EU-ban azt mutatja, hogy a tagállamok pénzügyi helyzetében semmiféle enyhülés nem érhető el, ha a jelenlegi úton haladunk tovább.   

 A fejlődés új modeljeire alapozott gazdasági fellendülés nélkül, a pénzügyi piacok jövedelmezőségre alapozott beruházásaitól független és befolyásuktól mentes fontos fejlesztési döntések nélkül, az úgynevezett gazdasági koordinációval a válságból való kilábalás lépésről lépésre eltűnne előlünk, mint a délibáb. A gazdasági koordinációs politika az óriás vállalatok által uralt, zárt területté alakítaná Európát a Telecom Itália, a Siemens és az AXA csoport vezérigazgatóinak nemrég a sajtóban megjelent kívánságai szerint.

Az EU csúcs megnyitása alkalmából a legnagyobb mértékben aggasztó, hogy a költségvetési paktum, vagyis a stabilitási, koordinációs és kormányzási szerződés érintetlenül jöhet ki a csúcsértekezletről. Ez az egyetlen szöveg, amely kötelező erővel bírhat, és együtt az Európai Stabilitási Mechanizmussal – amely a költségvetési szerződés utasításainak a feltételeit határozza meg, – egyedül lehet alávetve a tagállamok által való ratifikálásnak.

Angela Merkel kérésére a « növekedési paktumot », amelyet Ön a szerződés szövegéhez kívánt hozzáadni, csak egy protokolban akarják csatolni a csúcsértekezlet következtetéseihez. Semmiképpen sem tekintenék kötelezőnek, és hatóerejét minden pontban ellentételeznék a költségvetési paktum előírásai. Ez nagy valószínűséggel csak egy újabb pénz kidobásra vezetne. A nadrágszíjat tovább szorítanák, semmi lényegi változás nem történne, sem az adósság közösségiesítése terén, sem az Európai Központi Bank szerepében. A Bank Unió, amelyről szó van, nem változtatna a hitelek jelenlegi kritériumain. Franciaországban megfojtaná az állami beruházásokat, éppenúgy mint a helyi hatóságokét.

Ha mindez megvalósulna, Önnek meg kellene mondania az igazságot a franciáknak. Semmi sem kötelezi, hogy elismerjen ilyen következtetéseket.

Teljesen megértem, Elnök Úr, hogy egy európai politikai irányváltozást nem lehet kinyilatkoztatni. Meg kell tárgyalni. Merkel kancellár szemben áll egy ilyen irányváltozással és ellene van a legkisebb engedménynek is, sőt még nagyob hatalmi befolyásra törekszik. Franciaország nem köteles meghátrálni.

Mi francia kommunisták és a Baloldali Front, nem egyedül nyugtalankodunk.

Négy európai ifjúsági szervezet (francia, osztrák, spanyol és német) vezetői egy héttel ezelőtt egy nyilvános fórumon ünnepélyesen követelték a költségvetési paktum visszautasítását. Bernadette Ségol és Ignacio Fernandez Toxo, a Szakszervezetek Európai Szövetségének (ETUC) két felelős vezetője figyelmeztettek « a növekedés tartalmára és újraindításának eszközeire », a szociális feltételek romlására az Unióban, és az európai demokrácia kereteinek veszélyeztetésére. Kifejezetten aláhúzták: « nem hisszük, hogy a munkaerő piac strukturális reformjai munkahelyeket teremtenek és még kevésbé, hogy növekedést eredményeznek ».

Következésképpen felkérem a következőkre: jelenlegi állapotában ne írja alá a csúcs következtetéseit. Hozza nyilvánoságra a határozatokat és nyisson vitát az országban és Európában azok korlátairól. Ne eröltesse a költségvetési paktum ratifikációját a francia parlamentben, ahogyan Angela Merkel tervezi ezt megtenni a Bundestagban június 29. után.

Ha nem teszi, akkor, ahogyan Ön tudja, mi nem fogjuk ratifikálni ennek a szövegét, és fel fogjuk szólítani az összes baloldali képviselőt, hogy  hasonlóan cselekedjék. Fel fogjuk szólítani a franciákat, hogy fejezzék ki szembenállásukat egy olyan ratifikációval, amely ellenkezik az Ön saját elkötelezettségével az újratárgyalásra.

Van másik út! Javasoljuk, hogy Franciaország kezdeményezzen egy « Európa új alapokra való helyezésére vonatkozó egyezményt », amely tartalmazza:

·         az Európai Központi Bank alapszabályának és feladatának újjáalakítását, hogy szabályozza a magán bankok viszont-finanszírozását olyan beruházások ösztönzésére, amelyek célja több munkahely teremtése és továbbképzés, és bűnteti a spekulatív hiteleket;

·         a szociális, ökológiai és szolidáris fejlesztésre orientált állami bank létrehozását, amelyet az EKB pénzteremtő műveleteivel finanszíroznak, és amelynek feladata a közszolgáltatások fellendítése, a szociálisan hatékony közberuházások, az újító és munkahely teremtő ipari beruházások támogatása ;

·         az újjáépítést az európai szociális és ökológiai normák felemelésével.

Kérem, Elnök Úr, fogadja megkülönböztetett üdvözletem kifejezését.
Pierre Laurent
a Francia Kommunista Párt Országos Titkára



      Forradalom vagy ellenforradalom Egyiptomban

Hoszni Mubarak három évtizeden át tartó zsarnoki uralmának a 2011 februárjában történt megdöntésével az „arab tavasz” első hullámai elérték az afrikai kontinens második legnépesebb államát, a 82 millió lakosú Egyiptomot is. Az érdemi változásokért harcoló, a kairói Tahir-téren összegyűlt sokszázezres tüntető tömegnek a reményei azonban nehezen valósulnak meg. A politikai vákuum erőszakos kihasználásával hatalmat azonnal átvette a régi gárda főtisztjeiből álló, Fegyveres Erők Legfelső Tanácsa (CSFA). A 24 tagú Tanács élén Huszein Tantavi marsall, a megbukott államfő védelmi minisztere áll, aki egykor a Szovjetunióban kapott pilótaképzést.  Az arab világot is érintő események alakulását befolyásolja, hogy az egyiptomi hadsereg jelenlegi vezetése jó kapcsolatokat ápol Washingtonnal, amit a változatlanul folyósított, évi 1-1,2 milliárd dolláros katonai támogatás is jelez.

A tüntetéseket követően, a múlt év márciusában rendezett népszavazás meghatározta az átmeneti időszak feladatainak a sorrendjét: parlamenti választások, az alkotmányozó gyűlés tagjainak az új törvényhozás által történő megválasztása, és az elnökválasztás. A referendumnak megfelelően, 2011-2012-ben parlamenti választásokat tartottak. A törvényhozás 498 mandátumából 235 helyet, a Mubarak rendszerben betiltott Muzulmán Testvériség mozgalom által alapított Szabadság és Igazság Pártja, 123-at pedig a radikális iszlám szalafista mozgalom jelöltjei szereztek meg. A korábbi rendszer alatt kinevezett bírókból álló alkotmánybíróság, az elnökválasztás előtt két nappal, „eljárási szabálytalanságokra” hivatkozva feloszlatta a parlamentet, ami a pozitív változások egyik legfontosabb vívmánya volt.

Az elnökválasztás június 16-án és 17-én lebonyolított második fordulójában csak két jelölt, az iszlámista Mohamed Murszi, és Mubarak utolsó miniszterelnöke, Ahmed Safik indulhatott. Hosszas „gondolkodás” és súlyos megmozdulásokkal fenyegető várakozás után a választási bizottság, a voksok 51,7 százalékát megszerző Murszit hirdette ki június 24-én győztesnek. Nem kétséges, hogy az eredményhirdetés előtt Tantavi és Murszi alkut kötöttek, és a hadsereg jogosan veszteni engedte az általa korábban támogatott Safikot.

A második fordulóban az egyiptomiak csak két rossz, a szélsőséges Muzulmán Testvériség és a korrupt régi rendszer jelöltje között választhattak. Murszi támogatottsága 13 millió, Safiké 12 millió szavazat volt. A viszonylag kis szavazatkülönbség azt mutatja, hogy a hatalmát féltő hadsereg mellett, a Tahir-tér-i tüntetők egyrésze, a vallási és nemzeti kisebbségek is elutasították az iszlámista politikát képviselő Murszit. A választás legfőbb eredménye, hogy a köztársasági Egyiptom élére először került civil elnök, amit a lakosság többsége elégedetten fogadott. A progresszív változásokat támogató jelöltek összesen negyven százalékot kaptak az első fordulóban, de megosztottságuk miatt nem jutottak tovább. A forradalom folytatását követelő nasszeristák jelöltje, Abul Futuh az első fordulóban 17,5 százalékot szerzett kijelentette. Futuh szerint, „a katonai diktatúrával szemben támogatták a civil jelöltet”. „Mubarak bukása után súlyos hibát követtek el, mert hagyták, hogy a hatalom a katonai tanács kezébe kerüljön”.

A hatalmat gyakorló Fegyveres Erők Tanácsa „átmeneti” alkotmányt fogadott el, ami törvényalkotói joggal ruházta fel a testületet. Az elmaradt választás miatt, a száztagú Alkotmányozó Gyűlés tagjait is a hadsereg vezetése fogja kijelölni. A katonai „segédlettel” készülő új alkotmány egyik célja, hogy a fegyveres erők megőrizhessék korábbi előjogaikat és hatalmas profitot termelő vállalkozásaik a jövőben is érintetlenek maradjanak. Szakértők szerint az ország teljes gazdaságának mintegy harmadát a hadsereg ellenőrzi.

 A CSFA politikájára jellemző, hogy a tömegek nyomása ellenére nem módosították Mubarak neoliberális gazdasági intézkedéseit. A katonák „megnyugtatták” Washingtont és Brüsszelt, hogy a piacgazdaság jelenlegi rendszerén nem fognak változtatni. A hadsereg csak a gazdasági birodalmát fenyegető privatizációt ellenzi. Az elmúlt évben, a visszahúzódott rendfenntartó erők helyett, sokszor a katonai rendőrség lépett fel a társadalmi igazságot követelő sztrájkolókkal szemben, mert a munkabeszüntetéssel „veszélyeztetik az ország gazdasági érdekeit”. Az eddig történt látszólagos átalakulás a régi rendszer Mubarak nélküli, enyhített változatát jelenti, ami a látszólag a háttérbe húzódott Obama adminisztráció számára is előnyös.

A CSFA rendeletei az új elnök tevékenységét statisztaszerepre korlátozták. Murszi a kormány tagjait kinevezheti, de nem dönthet a költségvetésről, a biztonsági kérdésekről és nem avatkozhat be a hadsereg ügyeibe. Katonai és biztonsági kérdésekben kizárólag az újonnan létrehozott Nemzetvédelmi Tanács az illetékes. Tagjainak a kétharmada a tábornoki karhoz tartozik, de döntéseit szótöbbséggel hozza. Az új elnök első beszédében „kiegyensúlyozott politikát” hirdetett, és megerősítette a nemzetközi szerződések tiszteletben tartását, ami elsősorban Izraelt érintheti. Nyilatkozatának új eleme volt, hogy síkraszállt Kairó és Teherán kapcsolatainak a javítása mellett. A két ország között mintegy harminc éve szünetelnek a diplomáciai kapcsolatok.

Kairóban sokan a „török példát” emlegetik, ahol az Erdogan miniszterelnök által irányított mérsékelt iszlámista kormány a katonákat visszairányította a laktanyákba és a hatalomra törő, összeesküvő tábornokokat bíróság elé állította. A bonyolult és elmaradott társadalmi viszonyoktól terhes Egyiptom azonban nem hasonlítható a regionális hatalmi státuszt élvező, és az Európai Unióba tartó Törökországhoz. Egyiptomban a lassú, de nem megfordíthatatlan változások csak most kezdődnek el. Az „arab tavasz” tartósan még nem köszöntött be a fáraók földjén.                              ács

Európai csúcsértekezlet: Csak a bankok győztek

Országaink állam és kormányfői a népeik javára kivívott győzelmekről szóló nyilatkozatokkal tértek haza az EU csúcsról, és hogy meghátrálásra kényszerítették Merkel kancellárt, Mario Draghit vagy Jean-Claude Junkert. A válság kezdete óta immár 19-edszerre azt állítják, hogy « megmentették Európát ». Francois Hollande egyenesen arról nyilatkozik, hogy Európát « jó irányba terelték ». Ez hamis propaganda.

A költségvetési paktum, amelyet újra kellett volna tárgyalni, érintetlen maradt és a növekedési paktum, amelyet Francois Hollande javasolt, nem emelkedett jogerőre. Az összes úgynevezett « pénzügyi segélyt », akár közvetlenül, akár közvetve, akár az ESM alapból finanszírozzák, akár nem, az európai állampolgárok fogják kifizetni költségvetési megszorítások vagy a dolgozók jogainak megnyirbálása útján. Minden intézkedés, amelyet Olaszországgal vagy Spanyolországgal való szolidaritás jegyében hoztak, csak a veszteséget teríti szét (‘szocializálja’). Ez a népek önrendelkezési jogának és a parlamenti demokráciának is újabb vesztesége.  

Az igazság az, hogy a liberális Európában, habár a tárgyalásokat 27-en folytatják, mindig a bankok a nyertesek. Felhívunk minden baloldali férfit és nőt, az összes parlamenti képviselőt, hogy mindenáron akadályozzák meg ennek a végzetes paktumnak a parlamenti jóváhagyását.

Csak az EU teljesen új alapokra helyezése teszi lehetővé a válságból való kilábalást. Annyiszor fogjuk ismételni, ahányszor kell: a megszorítások elmélyítik a válságot. Gazdasági növekedés nem lehetséges ebben a keretben. A következő alternatívát javasoljuk:

–        európai megoldást a létező fenntarthatatlan állami adósságokra, amely jelentős csökkentésükre irányul;

–        az Európai Központi Bank szerepének és feladatainak olyan módon való újraszabályozását, amely nem a spekulációt, hanem a munkahely teremtést és a képzést bátorítja;

–        új intézmény, egy Európai Bank létrehozását, amelyet az EKB és a pénzügyi tranzakciókra kivetett adókból finanszíroznak, és amelynek pénzalapja kizárólag a közszolgáltatások és a tartós ipari beruházások finanszírozását szolgálja;

–        felfelé harmonizálja a munkások jogait és az összes szociális jogot.

Pierre Laurent, az FKP országos titkára, az EBP elnöke (Franciaország); Paolo Ferrero, a Rifondazione Communista országos titkára (Olaszország); Alexis Tsipras, a Syriza elnöke, az EBP alelnöke (Görögország); Cayo Lara, az Izquierda Unida szóvivője (Spanyolország); Jose-Luis Centella, a SKP főtitkára (Spanyolország); Katja Kipping és Bernd Riesinger, a Baloldali Párt társelnökei (Németország)

Klaus Fischer

Junge Welt, 2012. 06. 30,

A bank nyer

A bank-mentés könnyebbé vált: Az EU-csúcson a váltókat egy adósság-unióhoz vezető útra állították. A jövőben a tántorgó pénz-konszerneknek közvetlen hozzáférésük lesz a segélypénzekhez, anélkül, hogy ezért a mindenkori államoknak további megszorításokat kelljen tenniük. A német követelés, hogy pénzek csak akkor folyhatnak ki, ha a felvevőkre a közvetlen ráhatás biztosított, recsegve-ropogva szétpukkant az olaszok és spanyolok ellenállásán Brüsszelben pénteken éjszaka.

Angela Merkel kancellár még él és euro-kötvényeket még senki sem nyomtat vagy értékesít. De a zsilipek tovább nyílnak, ha a nagybankok szükség helyzetben az EFSF és ESM segélyalapokból hamarosan magukat kiszolgálhatják. A cél a kötelezettségek szocializálása.

E rendszerbeli átalakítás okán az állam és kormányfők által felhozott mentő és indokoló záradékok nevetségesek. Ezek arról szólnak, hogy az EKB vezetésével egy központi felügyeletet fognak létrehozni. A kikötéseket természetesen a felvevő országoknak teljesíteniük kell. És hamarosan kivetnek a pénzügyi tranzakciókra egy adót is, ami ütközik az eddigi tapasztalatokkal. A bankok ellenőrzése és szabályozása csak szóvirág volt a válság 2007/2008-as kezdete óta azért, hogy az adófizetők terhére különböző „mentőcsomagokat” tudjanak keresztül vinni.

Hogy egy nevezőre hozzák a brüsszeli eljárást: a kormányzatok a rendszer szempontjából fontos pénzügyi konszerneket meg fogják tartani. Minden áron. Amúgy sem félnek közvetlenül kotorászni a polgárok zsebében. Csaknem mellékesen felborítják a nemzetállamok eddig létező politikai, gazdasági és kulturális együttműködésének rendszerét. Valami újat hoznak létre, ami az európai polgárt ijedelemmel fogja eltölteni: a különböző módon létrejött nemzeti kormányzatokból és egy demokratikusan nem legitimált eurokráciából álló kettős uralmat. A második fél lesz felelős a szociális borzalmakért, mint most.

Ez kevéssé örvendetesen hangzik, de az állam irányítóinak nincs sok választása. A pénzügyi szektor a klinikai halál állapotában van – mert az évek során felhalmozott magán nyereségeket és bevételeket nem tudta kielégítően tőkésíteni, és ehelyett, a pénz megsokszorozása érdekében, abszurd „termékeket“ talált ki. Az évek hosszan folytatott spekulációs túlkapások miatt a válság kitörése után reálisnak vélt euro, dollár és yen milliárdok égtek el. A bankok saját tőkéje és az ügyfelek betétei legalább is erősen leértékelődtek – anélkül, hogy tisztességesen elkönyvelték volna. De mi történt volna, ha a betétek hirtelen csak a felét érték volna, vagy teljesen elértéktelenedtek volna? Hány milliárd szerződés és pénzügyi kockázati ügylet vált volna elévültté? A nyugdíjasok, akiknek a befizetéseit pénzügyi akrobaták először befektették, azután felemelték és végül elvesztették, milyen nyugdíjra számíthattak volna? Minden csempészet, mellébeszélés és pénz nyomtatás, az összes mentőakció és mentési megállapodás végül is azt a célt szolgálta, hogy ezeknek a nyilvánosságra hozatalát megakadályozza.

l’Humanité:

                                    A magyar Pétaint rehabilitálják

Lucile Alard, a párizsi baloldali napilapban hosszabb írásban foglalkozott Horthy Miklósnak a „magyar királyság volt kormányzójának, a náci Németország szövetségesének rehabilitációjával, ami nagyon nyugtalanítja a magyar demokratákat”.

A közelmúltban parkot neveztek el Horthyról, oszlopot és márványtáblát állítottak az emlékére, ami azt mutatja, hogy az egykori kormányzónak „új kultusza kezdődik Magyarországon”. A Fejér megyei „Csókakőn a napokban avatták fel Horthy Miklós mellszobrát, ami éles vitát okozott az országban”. Fűrész György, a település fideszes polgármestere az ünnepségen kijelentette, hogy „Horthy utat mutatott nekünk.” A cikkíró szerint, „ez egy ellentmondásos út, mert az első világháborús haditettei mellett, a tengernagy elhíresült a múlt század húszas éveiben bevezetett zsidótörvényekről és Hitlerrel folytatott későbbi együttműködéséről”.

„A magyar szélsőjobboldal kedvelt személyének kultusza ellen azonban nincs kifogása az Orbán Viktor miniszterelnök által irányított Fidesznek”. Orbán nem reagált a pártjához tartozó csókakői polgármester kijelentéseire sem. Vadai Ágnes ellenzéki képviselő szerint, „úgy látszik, hogy a szélsőséges Jobbik nincs egyedül Horthy szomorú emlékének a felelevenítésében, mert a Fidesz támogatja a volt kormányzó rehabilitációját”. Határozott figyelmeztetést jelentett, hogy Elie Wiesel magyar származású amerikai író, az egykori deportált visszaküldte a magyar kormánynak a 2004-ben kapott kitüntetését.

A kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz számára Horthy Miklós rehabilitációja egy újabb lépést jelent a tekintélyelvű hatalom megvalósítása irányában. Január elsejével életbe lépett a szabadságjogokat is érintő, nacionalista szellemű új alkotmány. A következő kormányok számára nem kívánatos örökséget jelent, hogy „esetenként tizenkét évre szóló mandátummal, a miniszterelnök megbízható embereit helyezte az államigazgatás legfontosabb tisztségeibe”.

„A volt kormányzó személyének újra fényezése, Orbánnak a szélsőjobboldal felé történő közeledési szándékát jelzi”. Az új fordulatról szólva, Vadai Ágnes kijelentette, hogy „a Fidesznek szüksége van rájuk. A párt a 2010-ben tartott választások óta támogatóinak közel a felét elvesztette”. „A népszerűség csökkenése arra ösztönözte Orbánt, hogy előre meneküljön”. „A magyar lakosság háromnegyede azon a véleményen van, hogy rosszul mennek a dolgok az országban”. A l’Humanité cikkírója szerint, „Sarkozy volt francia elnök pártjának tapasztalatai viszont azt mutatták, hogy a szélsőjobb irányában tett fordulat nem túlságosan kifizetődő”.

Pétain és Horthy életútjában több hasonlóság van. Mindketten katonaként kezdték, és Hitler oldalán bukott politikusként fejezték be pályafutásukat. A végjáték azonban eltérő. Pétain 1945-ben önként hazatért és bírósága elé állt. Horthy nem tért vissza Magyarországra. A portugál üdülőhelyen, Estorilban eltöltött nyugodt éveit elsősorban Sztálinnak köszönheti, aki a volt kormányzó idős korára és fegyverszüneti próbálkozására való tekintettel ellenezte felelősségre vonását. Újdonsült hívei azonban erről kínosan hallgatnak.

                                                                                                                     Tudósítónktól

Henri Philippe Pétain (1856-1951) Az első világháborúban a francia erők egyik parancsnoka. A verduni csata után marsallá léptetik elő. A két világháború között különféle katonai tisztségeket tölt be. 1939-40-ben francia nagykövet a Franco kormány mellett, Spanyolországban. 1940 júniusában hadügyminiszter, majd Párizs német megszállása után miniszterelnök. 1944. július 11 - 1944. augusztus 19. között a Vichy székhellyel működő bábállam államfője. Találkozik Hitlerrel is. A második világháború után halálra ítélik, amit De Gaulle elnök életfogytiglani várfogságra változtat. A szellemileg teljesen leépült Pétain később kegyelemben részesül.                                 ( a szerkesztő)                                   

                              

                                       Merre tart Görögország?

A május 6-i parlamenti választást követő patthelyzet miatt, június 16-án ismét szavaztak a görögök. Angela Merkel német kancellár valamint az Európai Bizottságból, a Nemzetközi Valutalapból és az Európai Központi Bankból álló „trojka” leplezetlen zsarolása ellenére az újabb politikai erőpróba nem erősítette a „memorandumnak” nevezett súlyos megszorításokat tartalmazó csomagot elfogadó pártok táborát. A választást hatalmas hisztéria előzte meg, amelyben polgári média teljes összeomlással és a közszolgáltatások szétesésével rémítette a választókat.

Alexisz Ciprasz, a Sziriza elnöke kijelentette, hogy „a múlt hazai és külföldi erőinek a szent szövetsége mindent megtett, hogy eltérítse népünket a szociális igazságért és az emberhez méltó életért folytatott harcától”. „Harcunkat állhatatosan és önmegtartóztatással folytattuk az ellenünk irányuló példátlan támadással szemben”.

Az új, 300 fős parlament összetétele (zárójelben: május 6-i eredmények): jobbközép Új Demokrácia: 129 (108), Radikális Baloldali Szövetség (Sziriza): 71 (52), szociáldemokrata Paszok: 33 (41), nacionalista Független Görögök: 20 (33), szélsőjobboldali Arany Hajnal: 18 (21), Demokratikus Baloldal: 17 (19), Görög Kommunista Párt: 12 (26). Az eredményt torzítja, hogy a választási törvény alapján, legtöbb szavazatot szerzett párt, az Új Demokrácia ötven mandátumos „prémiumot” kapott.

A pártok támogatottsága június 17-én némileg módosult. A Független Görögök korábbi híveinek egyrésze az Új Demokráciát erősítette, a Paszoktól és a túlságosan merev politikát folytató Görög Kommunista Párttól elfordult választók viszont a Szirizára szavaztak. Népszerű programja mellett, a Radikális Baloldali Szövetség gyors megerősödése azzal is magyarázható, hogy a görögök megelégelték a családi klánok által irányított, a válságért elsősorban felelős Új Demokrácia valamint a Paszok több évtizedes politikai váltógazdaságát. A Sziriza 2009-ben a voksok 4,5, májusban 16, 7, és júniusban 26,9 százalékát kapta.

Karolusz Papuliász államfő az Új Demokrácia vezetőjének Antonisz Szamarasznak adott kormányalakítási megbízatást. Szamarasz kísérletének sikere azon múlik, hogy az egyelőre vonakodó Evangelosz Veneszilosz, a Paszok elnöke hajlandó-e belépni a „trojka” által követelt, újabb drákói intézkedéseket végrehajtó kormányba. Az új kabinet első feladata egy 11,5 milliárd eurós megszorító csomag elfogadása lenne, ami elbocsátásokkal, munkahelyek megszűntetésével, fizetés- és nyugdíjcsökkentéssel járna.

Alexisz Ciprász, kijelentette, hogy a Sziriza ellenzékben marad és nem hajlandó támogatni olyan kormányt, amelyik elfogadja a memorandumot. A görög társadalom egyre romló hangulata lényeges és gyors változásokat követel. Az újabb megszorításokat követő elégedetlenség miatt éhséglázadások és zavargások törhetnek ki az országban, ami néhány hónapon belül az új kormány bukásához vezethet. Nincs kizárva, hogy a várhatóan forró ősz után, vagy a jövő év elején az államfőnek új választást kell kiírnia, aminek egyetlen alternatívája, a Sziriza lehet.

Az Európai Unió vezetőit Görögország sorsa már alig foglalkoztatja, mert a fejlődés útjára és az integráció változataira éles különbségek vannak a Brüsszelben hangadó nyugat-európai országok politikai elitje között. A madridi El Pais szerint, a legnagyobb problémát nem Görögország jelenti, hanem az, hogy az Európai Unió képtelen azonos nyelven és hitelesen beszélni.                                                                                                         kovács

        Fidesz kudarc Erdélyben

Június 10-én önkormányzati választásokat tartottak Romániában, amelyen három magyar párt indult.  A rendszerváltás után alakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a 2008-ban bejegyzett Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A Fidesz politikusok aktívan résztvettek a választási harcban. A magyar parlament elnöke, Kövér László az MPP mellett kampányolt, míg Németh Zsolt külügyi államtitkár, Budai Gyula és mások a botrányos magánéletéről elhíresült Tőkés Lászlóhoz kötődő tavaly alakult szervezet, az EMNP mellett korteskedett. Vasile Blaga a szenátus és Roberta Anastase a képviselőház elnökének a látogatás elhalasztására vonatkozó kérése ellenére, Kövér nemcsak a választási agitáció miatt, hanem a nyilasokkal együttműködő magyar író, Nyírő József kudarcba fulladt újratemetése ürügyén is botrányt okozott a szomszédos országban. Victor Ponta román kormányfő szerint, „Orbán Viktornak kötelessége lenne elhatárolódnia Kövér Lászlónak a Nyírő ügyben tett kijelentéseitől és bocsánatot kellene kérnie Magyarország nevében”. 

A Fidesz kapcsolata azonban hűvös az azonos pártcsaládhoz, az Európai Néppárthoz tartozó pragmatikus politikát folytató Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel. A tőkés piacgazdaság, az európai integráció és a NATO mellett elkötelezett, baloldalisággal nem vádolható Szövetség meghatározó politikai erőt jelent. Az RMDSZ képviselői több, különböző összetételű koalíciós kormányban résztvettek, és kiélezett politikai helyzetekben gyakran a mérleg nyelvét jelentették.

Az önkormányzati választáson az RMDSZ a voksok 5.6, az MPP 0,54, és az EMNP 0,47 százalékát kapta. Az RMDSZ 193, az MPP 7 és az EMNP 2 polgármesteri helyhez jutott. A megyei listákra leadott szavazatok szerint, 2008-ban az RMDSZ-t a választók 5,14, az MPP-t 1 százaléka támogatta. A szavazatok 44 százalékával, választások győztese az USL (Szocálliberális Unió) lett. 15,2 százalékot kapott és súlyos vereséget szenvedett, a Basescu államfőhöz kötődő Demokratikus Liberális Párt (PDL). A magyar választók egyrésze tartózkodott vagy román pártokra szavazott, mert a magyar szervezetek nem jelentenek baloldali alternatívát.

Markó Béla az RMDSZ volt elnöke, a román szenátus tagja a választások után az Erdélyi Magyar Televízióban kijelentette, „ …eljön ide a magyar országgyűlés elnöke, és fogalma sincsen, hogy mi van Romániában, hogy mi van Erdélyben, fogalma sincs, hogy mi az erdélyi magyar ember érdeke és ennek ellenére idejön és beleszól. A legnagyobb baj azonban, hogy mi ezt lenyeljük, és ennek a következménye az, ami történik”. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke szerint „…hiába kísérelte meg két magyarországi támogatást is élvező párt megosztani az erdélyi magyarságot, az emberek tudták, hogy mit akarnak és az egységre, az erős képviseletre szavaztak”.  Az MPP-nek és az EMNP-nek „nagy szerepük volt abban, hogy elveszett Szatmár és Maros megye, valamint elvesztek olyan román többségű városok, ahol eddig magyar ember irányított”. Borbély László kijelentette, hogy „a magyarországi politikusok látogatása nem hozott többlet szavazatokat, viszont mozgósította a román szavazókat, akik már nem a magyar jelöltre voksoltak”. „A két párt kontraproduktiv és negatív kampánya a román pártok malmára hajtotta vizet”. A politikusok korteskedése mellett, a Fidesz közeli pártokat a budapesti média és magyarországi kampányszakértők is támogatták. Az MMP és az EMNP bázisa lehet, a 2014-es magyarországi választásokon a Fidesz számára történő erdélyi voksgyűjtésnek.

Az eredmények azt mutatják, hogy az RMDSZ elsősorban a székelyföldi Kovászna és Hargita megyékben erős. Meggyengült viszont azokon a területeken, ahol a magyarok kisebbségben élnek, de korábban jelentős képviseletük volt. A Szövetség jelöltjei az előző választáshoz képest kevesebb támogatást kaptak Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. 

A 2011-ben tartott népszámlálás szerint, a tizenkilencmilliós Romániában jelenleg 1.238.000 magyar él, ami az összlakosság 6,5 százalékát jelenti. A 2002-ben tartott népszámlálás óta a magyarok száma 13,6 százalékkal csökkent, ami 193.800 főt jelent. A magyarok aránya Hargita megyében 84.8, Kovászna megyében 73,6 Maros megyében 37,5 és Szatmár megyében 34,5 százalék.

A Fidesz látszólag nem tanult semmit a szlovákiai tapasztalatokból, ahol pártfogoltja, a Magyar Koalíció Pártja az utolsó két választáson nem érte el az ötszázalékos parlamenti bejutási küszöböt. Orbán Viktor és csapata viszont elutasítja a kiegyensúlyozott politikát folytató magyar-szlovák párttal, a Híddal való együttműködést. 

Ez év őszén parlamenti választásokat tartanak Romániában, amelynek főpróbája a mostani helyhatósági erőpróba volt. Az erdélyi magyarok érdeke közös jelöltek állítása lenne, de a súlytalan MPP-vel és EMNP-vel az RMDSZ várhatóan nem kíván együttműködni. A tervezett egyfordulós, új választási rendszer a nagyobb pártoknak kedvez, ami a Szövetség számára is előnyös Úgy tűnik, hogy a Fidesz nemcsak Szlovákiában, de Romániában is rossz lóra tett.                                    ács

                                   A francia választások után

A parlamenti választások június 17-én tartott második fordulójának eredménye: szocialisták és szövetségeseik: 320, jobbközép UMP: 221, zöldek-környezetvédők: 19, Baloldali Front: 10 mandátum. Az 577 tagú nemzetgyűlés további hét helyén a szélsőjobboldali Nemzeti Front, a centrista Modem és más szervezetek jelöltjei osztoztak.

Pierre Laurent, a Francia Kommunista Párt (FKP) országos titkára, a választások után tett nyilatkozatában kijelentette, hogy a Baloldali Front számára „ez nem egy jó eredmény”. Laurent hangsúlyozta, hogy Francois Hollande, a Szocialista Párt (PS) jelöltje az elnökválasztás április 22-én tartott első fordulójában a baloldalra eső szavazatok 65 százalékát kapta, de a baloldali mandátumok 90 százalékát szerezte meg. Az elnökválasztáson Jean- Luc Mélenchon a baloldali szavazók 25 százalékának a támogatását élvezte, a Baloldali Front képviselőinek száma azonban nem éri el a szocialisták mandátumainak az öt százalékát sem. „A borzalmas választási rendszer az oka, hogy a parlamenti helyek mintegy kilencven százalékát megszerző két nagy párt monopolhelyzetének.”. A FKP országos titkára kijelentette, hogy a jelenlegi feltételek nem alkalmasak a kommunistáknak a kormányba történő belépésére”.

Jean-Luc Mélenchon, a Baloldali Front társelnökének a nyilatkozata szerint, „a jövő dönti el, hogy az új kormány meg fog-e felelni a baloldali elvárásoknak”. „Megfizettünk önállóságunk megőrzéséért, mert a szocialisták megpróbálták a Baloldali Front jelöltjeit mindenütt megbuktatni”. „Engedmények, naivitás és türelmetlenség nélkül, a társadalom szociális követeléseinek a szószólói maradunk”. Marie-Beorge Buffet megválasztott képviselő, a Francia Kommunista Párt volt titkára hangsúlyozta, hogy „a kommunisták a baloldali többség részeként, önálló és építő szándékú politikát kívánnak folytatnia jövőben”.

A Baloldali Front eredményes parlamenti munkájához nélkülözhetetlen egy önálló frakció alakítása, amelyhez legalább tizenöt képviselő szükséges. A 2007-es választásokhoz képest kapott félmilliós szavazattöbblet ellenére, a Front a korábbi tizenkilenc mandátumából kilencet elvesztett. A most megválasztott képviselők közül kilenc kommunista, és egy a Baloldali Párthoz tartozik. A korábbi tapasztalatok alapján remélhető, hogy a tengerentúli területek képviselőinek a támogatásával végül sikerül baloldali csoportot alakítani.

A választások utáni politikai helyzet elemzésére a Francia Kommunista Párt Országos Tanácsa június 18-án és 19-én ülést tartott. Pierre Laurent referátumában kiemelte, hogy „véget ért a tíz évig tartó jobboldali kormányzás, aminek része volt Nicolas Sarkozy öt évig tartó brutális és cinikus elnöksége is.” Francois Hollande megválasztásával új politikai korszak kezdődik. A baloldali erők győzelméhez jelentősen hozzájárult a Baloldali Front. A súlyos társadalmi és gazdasági problémákat (munkanélküliség, alacsony bérek, szegénység, iparágak megszűnése, a közszolgáltatások leépülése stb.) az új kormánynak sürgősen meg kell oldania, mert különben a válság tovább mélyül. 

Laurent szerint, nem jó előjel, hogy a szocialisták azért is törekedtek az abszolút többség megszerzésére, hogy az éles véleménykülönbségeket, elsősorban a Baloldali Fronttal való ütközést elkerüljék. „A baloldali parlamenti többség a szocialisták javára eltorzult”. Hollande programja nincs olyan állapotban, hogy megvalósításra alkalmas legyen.  „A tömegek mozgósításával akarjuk a szükséges és elkerülhetetlen változásokat a lehető leggyorsabban kiharcolni”. Pierre Laurent javasolta, hogy az Országos Tanács 2013. február elejére hívja össze a Francia Kommunista Párt következő kongresszusát.                             ács                                                                                       

                                                     Merre tart a Die Linke?

A Mi Időnk korábban már közölte, hogy a német Baloldali Párt, a Die Linke 2012. június 2-3-án, Göttingenben, tartotta harmadik kongresszusát. A tanácskozást éles belső viták és súlyos személyi ellentétek előzték meg. A Die Linke, a keleti országrészben működő Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS), valamint szakszervezeti aktivisták és a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) politikájával elégedetlen baloldali szocialisták által alapított WASG egyesüléséből, 2007-ben alakult. A szervezeti összekapcsolódás ellenére, még nem sikerült eszmeileg is egységes pártot létrehozni. 

A Die Linkében két jelentős erőcsoport alakult ki, amelyek egyrészt Oskar Lafontaine volt SPD elnökhöz, a WASG alapítójához, másrészt Gregor Gysihez, a Die Linke parlamenti frakcióvezetőjéhez kötődnek. Az alapvető ellentétet az egységes politikai irány elfogadása jelenti, annak ellenére, hogy a küldöttek túlnyomó többségének a támogatásával, az előző Erfurtban tartott kongresszus egy radikális baloldali programot hagyott jóvá. A nyugati tartományokban többségben vannak azok a párttagok, akik határozottan elutasítják a neoliberális gazdaságpolitikát és határozottabb szociális programot  követelnek. A PDS gyakorlatát követve, a párt több keleti tartomány irányításában viszont együttműködik a szociáldemokratákkal, és egyes „pragmatikus” vezetők készek lennének kormányzati pozíciókért az SPD-nek további elvi engedményeket tenni.  A szociáldemokraták számára a „vörös posztót” jelent az általuk „árulónak” tartott Lafontaine személye, akinek meghatározó szerepe volt Baloldali Párt sikeres szereplésében.

Az elmúlt időszakban a Baloldali Párt vezetői túlzottan a belső problémákkal foglalkoztak, ami egyik oka lehet, hogy a 2009-es Bundestag választásokon elért 11,9 százalékos eredménnyel szemben, a Die Linke jelenleg az ötszázalékos bekerülési küszöb határán mozog. Az elmúlt hetekben tartott regionális választásokon a párt képviselői Schleswig Holsteinben és Észak-Rajna Wesztfáliában kiestek a tartományi parlamentekből. A német média többsége a párt megosztására törekszik és a felnagyított személyi kérdésekből csinál napi szenzációt.

A kongresszus legfőbb eredménye, hogy sikerült elkerülni a párt kettészakadását és megőrizni a vezető testületeknek, a tagság véleményét is tükröző keleti-nyugati összetételét. A Die Linkének hagyományosan két társelnöke van.  A kongresszus először a női elnököt választja meg. Ezt a tisztséget a 34 éves, drezdai születésű Katja Kipping nyerte el, aki a voksok 67,1 százalékát kapta. A másik társelnök, a szavazatok 53,5 százalékával, az 57 éves stuttgarti szakszervezeti vezető Bernd Riexinger lett. Az országos politikában kevéssé ismert Riexinger mindössze 46 szavazattal kapott többet, mint ellenfele az SPD-vel való együttműködést hirdető, „pragmatikus” Dietmar Bartsch, aki keleti országrészben lévő Thüringia tartomány pártszervezetének az elnöke. A küldöttek megválasztották a párt négy alelnökét és a választmány negyvennégy tagját is. A Die Linkében több platform és fórum működik. A kongresszusi kompromisszumok kiharcolásában fontos szerepe volt a német médiában gyakran szereplő, csinos Katja Kippingnek, aki az „egyenjogúsítás” fórum egyik vezetője. Bernd Riexinger viszont az Oscar Lafontainhez közelálló „baloldali szocialista” csoporthoz tartozik. 

A kongresszus befejezése után, a két társelnök nyilatkozott a Neues Deutschland baloldali napilapnak. Legfontosabb feladatuknak a jövő évi parlamenti választásokra való felkészülést, a negatív tendenciák megfordítását és a párt támogatottságának a megerősítését tartják.  Katja Kipping hangsúlyozta, hogy „meg kell tanulnunk egymást meghallgatni”. A párttagokkal beszélni kell, és ennek alapján lehet csak demokratikus döntéseket hozni. „Gysi és Lafontaine fontos személyek, de a vezetésbe bekerült egy új generáció, akik kevésbé kötődnek a hatalmi központokhoz”. Bernd Riexinger szerint, „az alapvető kérdések nyolcvan százalékában egyetértés van a párton belül. Az ellentéteket egymás véleményét tisztelve kell megvitatni”. A keleti tartományokban 20-30 a nyugati országrészben 3-7 százalékos támogatást élvez a párt, ami megkerülhetetlen különbség. Erősíteni kell a civil mozgalmakkal és a szakszervezetekkel való kapcsolatokat. Riexinger kijelentette, hogy a választási kampányban olyan lényeges kérdésekkel kell foglalkozni, mint a munkahelyek megvédése, az alacsony bérszínvonal valamint az országot egyre súlyosabban érintő euróválság. Beszélni kell a közszolgáltatások ellehetetlenülő finanszírozásáról és az önkormányzati tulajdont fenyegető privatizációról is. Kipping a párizsi l’Humaniténak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy csak közös akarattal lehet kialakítani a legjobb választási stratégiát, amit közösen is kell végrehajtani. A politikus hangsúlyozta, hogy Angela Merkel politikája megbukott, mert a kancellár által ajánlott „orvosság”, a megszorítások csak tovább súlyosbítják a helyzetet. Az eladósodást kellene elsősorban megfékezni.

A göttingeni pártkongresszuson a Die Linke élére új vezetők kerültek, akik tiszta lappal indulnak, mert a korábbi belharcokban nem vettek részt. Az elkövetkező hónapok eseményei fogják csak megmutatni, hogy a váltás mennyire volt sikeres, és az országos politika élvonalába került Katja Kipping és Bernd Riexinger hogyan tudnak megbirkózni a rájuk váró hatalmas feladatokkal.   

                                                                                                                                            kovács                                                                                                                                             

            A franciák ismét szavaztak

A nemzetgyűlési választások első fordulójával, a politikai nagyüzem június 10-én folytatódott Franciaországban. A mandátumok többsége azonban csak a június 17-én tartandó második fordulóban talál gazdára, amikor relatív többség is elegendő a győzelemhez. A június 10-i eredmény azonban jól mutatja az egyes pártok támogatottságát, mert a második körben a korábbi jelöltek többsége már nem indul.

Az első forduló után a pártok sorrendje százalékban a következő: szocialisták 29,2;  jobbközép UMP, volt kormánypárt 26,6; szélsőjobboldali Nemzeti Front 13,7; Baloldali Front 6,9; zöldek-környezetvédők 5,46; különféle jobboldali szervezetek 4,19; különféle baloldali pártok 3,51; középutas Modem 2,33.  A részvétel szokatlanul alacsony, 57,1 százalék volt. Június 10-én 36 jelölt már mandátumot szerzett az 577 fős parlamentben, akik közül 23 a szocialista párthoz és 7 a jobbközép UMP-hez tartozik.

A néhány hete tartott elnökválasztáshoz képest a Baloldali Front 4,2 százalékkal kevesebb szavazatot kapott, ami elsősorban a „hasznos szavazatok” elvével magyarázható. Az előző nemzetgyűlési választásokkal összehasonlítva azonban jelentős a növekedés, mert 2007-ben a kommunisták csak a voksok 4,3 százalékát szerezték meg. A szélsőséges Nemzeti Frontnak 4,2 százalékos szavazatvesztése volt az elnökválasztás óta, de néhány jelöltjük várhatóan bekerül a parlamentbe. Marie-George Buffet kommunista politikus, Jean-Luc Mélenchonnak, a Baloldali Front volt elnökjelöltjének a bátorságát dicsérte, aki Pas-de Calais megyében a szélsőjobboldali Marine le Pen egyik ellenfele volt. Mélenchon a harmadik helyen végzett, és a szocialista jelölt, Philippe Kemel támogatására szólította fel választóit.

Hivatalos adatok szerint, az első fordulóban a középbal/ baloldali jelölteket a szavazók 47, jobbközép pártok képviselőit 34 százaléka támogatta. A szocialisták és a zöldek már az első fordulóban közös jelölteket állítottak, a Baloldali Fronttal való egyeztetés a két forduló között történt. A szocialisták azonban nagyon mérsékelten viszonozzák a Frontnak az elnökválasztás második fordulójában, Hollande melletti határozott kiállását. Várható, hogy a Francia Szocialista Párt és szövetségesei abszolút többséget szereznek a parlamentben. Francois Hollande államfőnek viszont nem érdeke, hogy a radikális baloldal parlamenti támogatására is rászoruljon.

Az előző nemzetgyűlésben a kommunistáknak és szövetségeseiknek 20 mandátumuk volt. A Baloldali Front június 17-én 13-20 képviselői hely megszerzésére számíthat, de arányos választási rendszerben 38-40 mandátuma lehetne. A számos lehetőséget biztosító parlamenti frakció alakításához jelenleg 15 mandátum szükséges. Pierre Laurent, a Francia Kommunista Párt országos titkára szerint, a parlamenti választások első fordulója azt mutatta, hogy a franciák elfordultak a jobboldaltól. „Az eredmény igazolta, hogy a Baloldali Front, a francia baloldal második legnagyobb ereje”.                                                         ács

   

Politikai meglepetés Belgrádban

A szerbiai elnökválasztás május 20-án tartott második fordulója felborította az előzetes felméréseket. Tomiszlav Nikolics, a Szerb Haladó Párt (SNS) vezetője a voksok 49,5 százalékával legyőzte a biztos befutónak tartott Borisz Tadics jelenlegi államfőt, aki 47,3 százalékot kapott. 2004-ben és 2008-ban elszenvedett veresége után, a nacionalista irányzatú 60 éves Nikolicsnak a harmadik próbálkozásra sikerült legyőznie régi ellenfelét. A részvétel az első forduló 57,7 százalékával szemben 46,3 százalék volt. Az államfő beiktatása június első napjaiban történik. Ezt követően, kilencven napon belül meg kell alakulnia a kormánynak vagy újabb választás következhet. 

Az Európai Unió elvárásaihoz mindig jól igazodó Tadics taktikája, az elnök- és a parlamenti választás egyidejű tartására nem hozott sikert a Demokrata Pártnak (DS). A május 6-án tartott választásokon, az SNS 73 helyével szemben, a szociáldemokrata irányzatú demokraták csak 67 mandátumot szereztek a 250 fős törvényhozásban. Harmadik helyen 44 mandátummal, a hágai börtönben elhunyt egykori jugoszláv elnök, Szlobodán Milosevics által 1990-ben alapított, „utódpártnak” tekintett Szerb Szocialista Párt (SPS) végzett. A távozó kormányban résztvevő SPS, a 2008-ban kapott 7 százalékkal szemben most 14,6 százalékot szerzett, amivel bármilyen összetételű, jövőbeni koalíció megkerülhetetlen tagjává vált. A párt élén a 48 éves Ivica Dacsis áll, aki Szlobodán Milosevics szóvivője volt. A kommunista gyökereit gyorsan felejtő, balközép önmeghatározású párt tagfelvételét azonban mind a Szocialista Internacionálé, mind az Európai Szocialista Párt elutasította. A politikai mezőnyben számottevő erőt képvisel a jobbközép irányzatú, euroszkeptikus Szerbiai Demokrata Párt (DSS-21 mandátum), a neoliberális politikát képviselő Liberális Demokrata Párt (LDP-20 mandátum) valamint a Szerbia Egyesült Régiói ((URS-16 mandátum) nevű szervezet is. A Vajdasági Magyar Szövetségnek öt képviselője került be a belgrádi parlamentbe.

A Vajdaságban hat „magyar” párt működik, de mindegyik jobboldali irányultságú. Politikai súlya egyedül a VMSZ-nek van, a többi csoport lokális jellegű. Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek április 27-én, Szabadkán tartott kampányzáró gyűlésen, a VMSZ melletti kiállása ellenére, a szervezet a 260-280.000 fős magyar közösségből csak 65.000 szavazatot kapott. A Szövetség a magyar nemzetiségű választók kb. 45 százalékának a bizalmát élvezte, nyolc százalék más magyar pártra szavazott, mintegy húsz százalék viszont a Demokrata Pártot támogatta.

A választók megbuktatták a vezető kormánypártot és Tadic elnököt, de radikális változások nem várhatók. A lakosság elégedetlen, mert a munkanélküliség 24 százalékos és a havi átlagbér 360 euró/fő szinten stagnál. Az országban hatalmas méreteket öltött a korrupció. Az EU-hoz történő csatlakozás hosszú és sok áldozattal járó folyamatnak tűnik. Az euró övezet pénzügyi válsága csak növelheti az évtized végéig tervezett várakozást az „elitklub” előszobájában. 

 Önkéntesen a hágai börtönbe vonult Vojiszlav Seselj által alapított szélsőséges Szerb Radikális Pártból, 2008-ban kilépett Tomiszlav Nikolics alapította a „szalonképesebb” Szerb Haladó Pártot. Az SNS a Nagy-Szerbiáról való soviniszta álmodozás helyett, a gazdasági kérdésekre és a megélhetési gondokra helyezte a hangsúlyt választási kampányban. Nikolics támogatja az európai integrációt, de az ENSZ tagjainak többsége és öt EU tagállam által el nem ismert Koszovó önállósága ügyében Tadicnál sokkal határozottabb álláspontot képvisel. A megválasztott államfő már lemondott pártelnöki tisztéről, amit Tadics korábban nem tett meg. A Szerb Haladó Párt 2010-ben együttműködési megállapodást kötött az orosz kormánypárttal, az Egységes Oroszországgal. A megválasztott elnök első, „nem hivatalosnak” minősített külföldi útja Moszkvába, a „testvérpárt” tanácskozására vezetett, ahol Putyin elnök 800 millió dolláros hitelt ajánlott fel Szerbiának. 

A Magyar Külügyi Intézetben rendezett konferencián Juhász József, az ELTE BTK docense és Szilágyi Imre az Intézet főmunkatársa, a térség szakértői elemezték választások után kialakult helyzetet. Szerbiában kurzusváltás történt, amelyben meghatározó lesz az új kabinet összetétele. A parlamenti erők megosztottsága miatt, a stabil kormányzáshoz több párt együttműködése szükséges. Jelenleg mindenki mindenkivel tárgyal, de három forgatókönyv valószínűsíthető. SNS-DP nagykoalíció, ami biztos parlamenti többséget jelent, és élvezné Brüsszel valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatását. A két párt programjában, a koszovói kérdést leszámítva nincs alapvető különbség, de súlyos személyes ellentétek akadályozzák az érdemi összefogást. Visszaállhat a régi koalíció is, amit a demokraták, a szocialisták, a liberálisok és több kisebb szervezet alkotott. Kérdéses, hogy az államfő és számos kérdésben eltérő nézeteket képviselő kormány együttélése mennyire lehet konfliktusoktól mentes. Nem kizárható, hogy a Szerb Haladó Pártnak sikerül megegyeznie az elnökválasztás előtt még Tadicnak elígérkezett Szocialista Párttal és a koalícióhoz csatlakozna a Vojiszlav Kostunica, volt államfő által vezetett Szerbiai Demokrata Párt is.

A hosszas alkudozással járó, elhúzódó kormányalakítás miatt, várhatóan forró nyárra lehet számítani Szerbiában.                                                                                                        kovács

       

 

Die Linke kongresszusa előtt           

           Regionális választások Németországban

Május 6-án Schleswig- Holsteinben, 12-én Észak-Rajna-Vesztfáliában rendeztek előre hozott tartományi választásokat. A két szavazás regionális jellegű volt, de a jövő évi parlamenti választások előtt jelzést mutat a pártok jelenlegi támogatottságáról. A 2,8 millió lakosú Schleswig- Holstein az ország egyik legkisebb tartománya. A korábbi kereszténydemokrata (CDU) vezetésű helyi kormányban résztvettek a szabaddemokraták (FDP) is. A választáson a CDU és az FDP meggyengült, a szociáldemokraták (SPD) viszont megerősödtek, ezért valószínű CDU-SPD „nagykoalíció” alakulása. A Zöldek és a néhány éve feltűnt, a politikai elittel elégedetlen szavazók, elsősorban a fiatalok között népszerű Kalózpárt is átlépte az ötszázalékos bejutási küszöböt. A Die Linke (Balpárt) 2009-ben hat százalékkal először került be a kieli törvényhozásba, most viszont csak 2,2 százalékot kapott.

A 18 millió népességű Észak-Rajna-Vesztfália Németország legnépesebb és politikailag legfontosabb tartománya, amelyet mostanáig Die Linke eseti támogatásával, kisebbségi szociáldemokrata-Zöld kormány irányított. Május 12-én az SPD 39 százalékot, a Zöldek 11,3 százalékot szereztek, ami kényelmes többséget jelent a törvényhozásban. A CDU a 26,3 százalékot kapott, ami a párt valaha elért legrosszabb eredménye a régióban. A parlamentbe jutott az FDP és a Kalózpárt is. A választásokra azért került sor, mert a düsseldorfi tartományi törvényhozás a költségvetést nem fogadta el, amit a jobboldali pártok mellett, a Die Linke képviselői sem szavaztak meg. A Balpárt most 2,5 százalékot kapott, és kiesett a helyi törvényhozásból. 

Az SPD sikeréhez hozzájárult, hogy összhangban a francia szocialisták, és a Baloldali Front politikájával elsősorban a növekedésre helyezték a hangsúlyt, az Angela Merkel kancellár által meghirdetett megszorítási politikával szemben. A kudarc miatt, Norbert Röttgen, a CDU tartományi vezetője lemondott tisztségéről. Merkel menesztette a lehetséges vetélytársának tartott a politikust a környezetvédelmi miniszterségből is. A helyi SPD főnök, Hannelore Kraft asszony viszont könnyen ”királycsináló” lehet a párt kancellárjelöltségéért folytatott versenyben. 

A Die Linke Észak-Rajna-Vesztfália-i szervezetének nyilatkozata szerint, „eljött az idő a helyzet alapos elemzésére”. A 2010-ben kapott 435.000 szavazat több mint a felét a párt elvesztette. A voksok jelentős része most az SPD-t és a Kalózpártot erősítette. Közlemény hangsúlyozza, hogy a „párt képviselői csak két éve vesznek részt a helyi törvényhozásban, és ez nem volt elegendő jelentősebb szociális változások megvalósításához”. A képviselőcsoport azonban nem használta ki megfelelően a parlamenti szószék által biztosított lehetőségeket, a nyilvánosságot és elkövetett számos hibát is. A helyi pártmozgalom túlságosan befelé fordult, és a képviselők nem keresték fel rendszeresen a munkahelyeket. A nyilatkozat megállapítja, hogy "tanulni kell a kudarc tapasztalataiból, és a harcot nem szabad abbahagyni”. 

A Párizsban megjelenő kommunista napilap, a l’Humanité hosszabb cikkben foglalkozott a Die Linke helyzetével, mivel a párt országos támogatottsága a korábbi 10-11 százalékról 6-7 százalékra csökkent. Az újság idézi Klaus Ernstet a párt társelnökét, aki kijelentette, hogy a vezetéssel kapcsolatos személyi viták rontottak a Die Linke megítélésén. A másik társelnök, Gesine Lötzsch „családi okokra” hivatkozva néhány héttel ezelőtt lemondott tisztségéről. A helyzetet nehezíti, hogy a 2006-ban alakult Kalózpárt elsősorban a baloldalról vesz el szavazatokat. A képviseleti demokrácia válságát hirdető szervezet, látszólag a közvetlen demokrácia hívének mutatkozik. Tagjai forradalmi jelszavakat hirdetnek, de populista módon ingyenes közszolgáltatást követelnek.

A Die Linke számára fontos eseményt jelent a június 2-3-án Göttingenben tartandó pártkongresszus, ahol nemcsak a vezetőszervek megújításáról döntenek, hanem válaszolni kell az új kihívásokra, és el kell fogadni azt a programot, ami biztosítja a párt eredményes szereplését a 2013-ban esedékes Bundestag választásokon.                                                         ács

                     Alekszisz Ciprasz a görög baloldal új arca

A május 5-én tartott parlamenti választások igazi nyertese, a második helyen végzett Radikális Baloldali Koalíció, a Sziriza volt. Az ország legnépszerűbb politikusa Alekszisz Ciprasz, a párt vezetője a görög és az európai lapok címoldalára került, amikor Karolosz Papuliasz államfő kormányalakításra kérte fel.

A politikus 1974-ben, Athénben született. A görög főváros Műszaki Egyetemén szerzett építészmérnöki diplomát, de csak néhány évig dolgozott szakmájában. Középiskolás korában, a nyolcvanas évek végén bekapcsolódott a kommunista ifjúsági mozgalomba, később párt tagja lett. Vezető tisztséget töltött be az Országos Diákparlamentben is.

Alekszisz Ciprasz, a kilencvenes évek közepén Szinapimosz párthoz csatlakozott, amit a Görög Kommunista Párt vezetőségének a politikájával elégedetlen párttagok, környezetvédők és más baloldali erők alakítottak. 1999-2003 között a párt ifjúsági szervezetének a főtitkára volt. A Szinapizmosz 2004-ben tartott kongresszusán a politikai bizottság és titkárság tagjává választották, ahol elsősorban az ifjúság helyzetével és az oktatás reformjával foglalkozott. A 2006-ban tartott helyi választásokon Ciprasz bekerült az athéni önkormányzatba. 2008-ban a párt elnöke lett. A 2009-ben tartott választásokon először szerzett parlamenti mandátumot és a párt képviselőcsoportjának a vezetője lett. Az antikapitalista és antiglobalista erők hatékonyabb összefogása érdekében, a Szinapizmosz és több kisebb baloldali szervezet a 2004-es választások előtt alapította Szirizát.

A londoni Guardian szerint, „Ciprasz fiatal és karizmatikus politikus. Szakértők sem vitatják tapasztalatát és közéleti szerepének a jelentőségét. Sokan úgy gondolják, hogy személye a szükséges politikai változásokat képviseli”. Az Athens News azt írta, hogy „Ciprasz vált a vitathatatlan vezetőjévé, a hagyományos politikai pártok által folytatott megszorítási politika elleni lázadásnak”. A BBC idézi Ciprasz szavait: A görög választók szavazataikkal egy új nyitáshoz adtak felhatalmazást, ahol a szolidaritás és az igazságosság váltja fel a szanálási program kegyetlen intézkedéseit”. 

A Sziriza nem javasolja az euró övezetből történő kilépést, hanem a megszorító intézkedések újratárgyalását és a tartozások törlesztésének elhalasztását követeli. A párt elutasítja, hogy a pénzügyi diktátumot elfogadó, a választók által büntetett jobbközép Új Demokrácia párttal, és a balközép Pasokkal történő kormánykoalíciót, de nem támogatja a szakértő kormány tervét sem.

Ha Karolosz Papuliasz köztársasági elnök alkudozása és a nyílt külső nyomás, a két középutas pártot valamint a 19 mandátummal rendelkező Baloldali Demokratákat jelentő szövetségre nem járnak eredménnyel, akkor júniusban új választásokat fognak tartani Görögországban. Felmérések szerint, egy új erőpróbán, a Sziriza a voksok 20-22 százalékával az első helyen végezne, a konzervatívok 18-19, a szociáldemokraták 12-13 százalékot kapnának. Az első helyezett még ötven plusz mandátumban is részesül. A görög belpolitikai dráma tovább folytatódik…                                                                                        ács

  

Az erdélyi magyar orvosképzés korlátozása

A nacionalizmus legtöbbet saját nemzetének árt. Ez egyrészt logikus alapelv, hiszen már a Newton törvények óta tudjuk, hogy minden erővel hat ellentétes erő, amely egyenlő nagyságú és ellentétes irányú azzal. A társadalomban a fizika kicsit máshogy működik, mert ha valaki erővel hat, előfordul, hogy sokkal nagyobb erőt kap vissza. Így keletkeznek a háborúk. Először csak egy pitiáner ügy van, aztán ebből lesz egy nagyobb ellenválasz, arra szintén nagyobb válasz érkezik, a történelem pedig nem azt mutatja, hogy az emberiség az „okos enged” elve szerint viselkedik. A történet vége pedig az lesz, hogy egyre csak jönnek a sorozatos lépések, majd kitör a nemzetek közötti háború, majd mind a két fél felemlegeti a harci cselekmények előtti sérelmeit, mint háborús indokot. A nacionalista őrület ennélfogva óriásit árt a saját nemzetének; a béke őrzése helyett önző álláspontra helyezkednek, amely eddig soha a történelemben nem prosperált.

A Magyar Gárda és a Jobbik nacionalista provokációi szintén ezt az őrült tendenciát követik. A hazafiság ürügyén a határon túli testvéreink bőrével játszanak kizárólag politikai érdekből vagy műpatriotizmusból. Folyamatosan provokálják a szomszéd országok lakosságát és kormányait is. Ennek eredménye természetesen nem hogy nulla, de óriási károkat okoz a határon túli magyar közösségeknek. A neonáci gárdák provokációinak köszönhetően Szlovákiában bevezették a nyelvtörvényt, és sok helyütt gyakoriak a magyarellenes atrocitások. A Munkáspárt 2006 a korábbi A MI IDŐNK újságokban már többször felvetette, hogy a nacionalista uszítás eredményeképpen meg fogják szüntetni az erdélyi egyetemi karokat, köztük a marosvásárhelyi orvosképzést. Sajnos, ismét igazunk lett: olyan román törvénymódosítás lépett életbe, amely lehetővé teszi az orvoskar bezárását.  

A nemzetek egyetlen járható útja a normális, önzetlen együttélés, amely nem a nacionalizmus, hanem az internacionalizmus útja. Minden országnak le kell ráznia a tőkés igát, és megszabadulnia a nacionál-soviniszta babonáktól. Az egyetlen út a béke útja, nem a háborús uszításé. Azt kell néznünk, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt. El kell érni, hogy a béke és egyetértés internacionalista többségének hangja erősebb legyen, mint a militarista nacionalisták agresszív kisebbségének fröcsögése.  

                                          Merre tart Szíria?

A múlt év februárjában tartott kormányellenes tüntetéssel kezdődött, a közel tízezer polgári és kétezer katonai áldozattal járó súlyos konfliktus. Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában lezajlott drámai eseményeket követően, megmozdulások vannak a közel-keleti országban is. A gyakran fegyveres összecsapásokkal végződő tüntetetések résztvevői Basar al-Aszad elnök lemondását, a Baath-párt egyeduralmának a megtörését és demokratikus szabadságjogokat követelnek. A kormányzat szerint, a megmozdulásokat, és az utóbbi időben megszaporodott véres merényleteket külföldről támogatott terroristák szervezik.

A hazánknál kétszer nagyobb területű Szíria demográfiai összetétele vegyes képet mutat, ami az ellentétek egyik forrását jelenti. 22,5 milliós ország lakosságának háromnegyede szunnita mohamedán. Tizenkét százalékuk az iszlám síita ágából kiszakadt, liberálisabb irányzatú alevitákhoz tartozik. A rendszer fő támaszát az aleviták jelentik, akik az államszervezet és a fegyveres erők kulcspozícióinak többségét foglalják el. A kiszámíthatatlan változások ellenzői közé tartoznak, a lakosság tíz százalékát kitevő keresztények, valamint az üzleti életben meggazdagodott és a hatalomhoz közelálló szunnita csoportok. A rendszert támogatja a kurd és a drúz kisebbség is, akiknek a népességen belüli aránya kilenc, illetve három százalék. A növekvő bizonytalanság azonban a kormányzat iránt mostanáig lojális csoportok megingását okozhatja. A népesség 90 százaléka arab. Súlyos feszültségforrást jelent, hogy a lakosság háromnegyede 30 év alatti, akik a munkaerőpiacon nehezen találnak helyet.

A vásárlóerő alapján számított GDP 2011-ben 5.100 dollár/ fő volt. A munkanélküliség 8,2 százalékos, a lakosság 12 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Az USA, az EU által elrendelt szankciók nemcsak a hatalmi elit utazásait korlátozzák, hanem súlyosan érintik a gazdaságot is. Az európai országok leállították a kőolaj importot, és megtiltották az olaj- és a gázipari berendezések exportját Szíriába. 2010-ben a kőolajtermelés az ország exportjának 30, az állami bevételek 20 százalékát jelentette. Az idegenforgalom korábban a GDP 12 százalékát biztosította, ami tizedére csökkent. A konfliktusokat növeli a GDP 17 százalékát termelő agrárszektor dolgozóinak az elégedetlensége, akiket a több éve tartó, a kormány által tabuként kezelt szárazság súlyt. A külföld felé nyitott szír gazdaság összeomlása súlyos fenyegetést jelenthet Basar al-Aszad rendszerére. A helyi vállalkozók megkezdték vagyonuk külföldre, elsősorban Libanonba történő menekítését.

Az egyre növekvő  válság megosztja a nagyhatalmakat, és a környező országokat. USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a változásoktól rettegő arab monarchiák, a nyílt beavatkozást álcázó, a nemzetközi erők által biztosított, „humanitárius folyosó” megnyitásában látják az átmeneti megoldást. Oroszország, Kína, és más államok viszont a regionális egyensúly, a status quo megőrzésében érdekeltek. A nyugati országok által kezdeményezett korábbi határozattervezetnek a Biztonsági Tanácsban történt orosz és kínai vétóját a libai tapasztalatok is indokolják. A lakosság védelme ürügyén Libában elrendelt repüléstilalmi övezet fedezte a Kadhafi rendszer külső erőkkel támogatott megbuktatását, és az olajcsapok feletti ellenőrzés megszerzését. Alekszandr Tolkacs, az Orosz Föderáció budapesti nagykövete a külpolitikai újságírókkal folytatott beszélgetésen kijelentette, hogy „Moszkva nem a kormányt támogatja Szíriában, és a békés megoldásában érdekelt. Külső beavatkozás nélkül, a népnek kell döntenie az ország jövőjéről”.

A Pentagonnal és a NATO-val jó kapcsolatokat ápoló, a tüntetők követeléseivel látszólag egyetértő egyiptomi és tuniszi katonai elit Hoszni Mubarak illetve Ben Ali elnököket gyorsan menesztette, de a tömegek által követelt radikális változásokat mindig megakadályozta. Lényeges különbséget jelent, hogy Szíriában a fegyveres erők irányítását az Aszad-klán határozottan kézben tartja, és a katonák többsége támogatja a hatalmat. Az USA és az EU embargója sem veszélyezteti a főleg orosz fegyvereket használó hadsereg utánpótlását.

 George Bush volt amerikai elnök által „a gonosz tengelyének” nevezett Szíriát sokoldalú kapcsolatrendszer köti Moszkvához, aminek egyik jele a Tartuszban létesített orosz haditengerészeti bázis. Az ország stratégiai fontosságát mutatja, hogy Izraellel, Törökországgal, Iránnal, Irakkal, Libanonnal és Jordániával is határos. A Szíriához tartozó Golan fennsíkot 1967 óta megszállva tartó Izrael nem érdekelt  a már „kitapasztalt” Aszad megbuktatásában, ami ellenőrizhetetlen folyamatokat, és a radikális iszlám csoportok megerősödését okozhatja a régióban,. Damaszkusz fontos szövetségese a nukleáris kísérletei miatt, az USA-val és az EU-val feszült viszonyban lévő Irán. Teheránnak meghatározó befolyása van a Libanonban székelő Hezbollah, és a Gázai-övezetet uraló Hamasz szélsőséges mozgalmakra, amelyek Izrael biztonságát veszélyeztetik.

A szíriai események hullámai érintik a regionális hatalomra törekvő, NATO-tag Törökországot is. Ankara először reformokat követelt Aszadtól, de az elutasítás után, a lázadók pártjára állt. Törökország hozzájárult menekülttáborok létesítéséhez, és bázisokat valamint fegyvereket biztosít az úgynevezett „Szabad Szír Hadsereg” részére. Az ankarai kormány tart egy országára is átterjedő vallási jellegű polgárháború kitörésétől, és a veszélyes „kurd kártya” Szíria által történő kijátszásától. A Törökországban élő 15-20 milliós alevita közösség vezetői már jelezték, hogy szolidárisak szíriai testvéreikkel. A közvetítő szerepben mutatkozó Erdogan török kormányfő a közelmúltban, Kínában és Iránban tett villámlátogatást, hogy a konfliktus rendezéséhez a „másik oldalról” is támogatókat találjon.

Az Arab Liga felfüggesztette Szíria tagságát és szankciókat jelentett be. A Washington instrukcióit követő szervezet, elsősorban a pénzügyi hátterét biztosító katari emírség és más konzervatív arab országok érdekeit képviseli. A gyakran kettős mércét használó Arab Liga „elnézte”, hogy az V. Amerikai Flottának támaszpontot nyújtó Bahreinben a szunnita dominanciájú hatalom fegyveres erővel és a szaúdi katonaság „testvéri” segítségével szétverte síita többségű lakosság megmozdulásait. Számos tüntetőt meggyilkoltak, megkínoztak és börtönbe vetettek.

Kofi Annan ENSZ különmegbízott tárgyalásai eredményeként, április 12. óta „hivatalos” tűzszünet van, amelynek az ellenőrzésére fegyvertelen ENSZ megfigyelők is érkeztek Szíriába. A „kéksisakosok” jelenléte ellenére a fegyveres összecsapások folytatódnak. Az állandó fegyvernyugvás azonban kezdete lehetne egy tartós politikai rendezés hosszú és kiszámíthatatlan folyamatának. Nem kétséges, hogy a 47 éves, eredetileg szemészorvosnak készült Basar al-Aszadnak előbb vagy utóbb távoznia kell. Basar hatalma erősen függ a családi klántól, amelynek kulcsfigurája, Maher al-Aszad, az elnök öccse. Maher a hadsereg elitegységének, a megmozdulások elfojtásában döntő szerepet játszó tízezer fős Köztársasági Gárdának a parancsnoka. Az előjelek azt mutatják, hogy az „arab tavasz” érkezésére még sokáig várni kell Szíriában.                                                                                  ács                                                                                                                  

                                 Fordulat Franciaországban

Az elnökválasztás május 6-án tartott második fordulójában a Baloldali Front által is támogatott szocialista jelölt, Francois Hollande a voksok 51,67 százalékát kapta, és ezzel véget ért az öt évig tartó, Nicolas Sarkozy nevéhez kötődő korszak. A részvétel 81,5 százalékos volt. Az eredmény a baloldali és a balközép erők sikerét jelzi, de Hollandra szavazott a centrista Bayrou híveinek egyharmada és a Le Pen-féle Nemzeti Front elégedetlen táborának mintegy 18-20 százaléka. Az alkalmazottak, a munkások és a szabad foglalkozásúak 55-57 százaléka valamint a városok lakosságának a többsége Hollandet támogatta. A szocialista jelölt Párizsban a voksok 55,6 százalékát kapta. A baloldal szerint, Sarkozy elsősorban a gazdagok elnöke volt. Felmérések szerint, a havi 1.200 € alatt keresők 59, a 3.000 € feletti jövedelműek 48 százaléka szavazott Hollandere. A súlyos politikai hibák mellett, a nagyon agresszív Sarkozy kudarcához hozzájárult a jobboldal megosztottsága és a pártok közötti súlyos ellentétek. Jellemző, hogy Jacques Chirac, a jobbközép irányzatú volt francia elnök és környezete is a szocialista jelöltet támogatta.

A kommunisták és a baloldali szocialisták együttműködésével alakult Baloldali Front választási felhívása hangsúlyozta, hogy meg kell törni a megszorításokat jelentő Merkel-Sarkozy tengelyt és újra kell tárgyalni az EU stabilitási megállapodását. A Front igazságos, a gazdagokat terhelő adózási rendszert és az erőszakos centralizáció megszűntetését követelte. A munkavállalók és a nyugdíjasok jogainak a védelméért, széleskörű társadalmi párbeszédet javasol az új kormány megalakulása után. A baloldal szerint, szakítani kell Sarkozy túlzott atlanti elkötelezettségével, amiről Hollande a választási harcban nem nyilatkozott. A szocialista politikus azonban ígéretet tett, hogy az eredetileg tervezett 2013. december 31. helyett, az év végéig kivonják a francia katonákat Afganisztánból.

A választás után Jean-Luc Mélenchon, a Baloldali Front jelöltje az elnökválasztás első fordulójában kijelentette, hogy „a Szocialista Pártnak most valódi baloldali politikát kell folytatnia”. Pierre Laurent, a Francia Kommunista Párt országos titkára szerint, a Baloldali Front támogatása döntő volt Hollande győzelmében. A politikus szerint, a választás megmutatta, hogy vissza lehet szorítani a minden európai polgárt fenyegető monetáris diktatúrát. A Front legnagyobb kihívása, hogy a június 10-én és 17-én tartandó parlamenti választások után baloldali többségű kormány alakuljon az országban. Sarkozy bukása nem csökkenti a jobboldal és a szélsőjobb fenyegetését, akik változások ellen vannak. Jelöltjeiket mindenütt le kell győzni és meg kell akadályozni, hogy a Nemzeti Front képviselői a parlamentbe kerüljenek.

A választási kampányban a kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező, 57 éves Francois Hollande programjában elsősorban az egyenlő esélyek biztosítása, a munkahelyteremtés, a fiatalok problémái, a társadalmi igazságosság és az oktatás színvonalának a javítása szerepelt. Az elkövetkező hónapok eseményei fogják megmutatni, hogy a tömegek által várt fordulatot az új, várhatóan szocialista többségű kormány mennyire akarja, tudja és fogja megvalósítani.

                                                                                                                          kovács                                                                                                   

     

A görög választók elutasították a diktátumot

Május 6.-án előre hozott parlamenti választásokat tartottak 11.3 millió lakosú Görögországban. A politikai erőpróbán harminckét párt indult, de csak hétnek sikerült átlépnie a háromszázalékos bekerülési küszöböt. A választók 65 százaléka azokra a pártokra szavazott, amelyek elutasítják a „trojka” (Európai Bizottság, Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank) követeléseit. A „memorandumnak” nevezett csomag az idén 3 milliárd, 2013-2014-ben 11,7 milliárd euró megszorítást jelent. Az új kormánynak kellene a nagy állami vállalatok (vasút, energiaszolgáltatók stb.) privatizációját lebonyolítania. A „reformok” miatt, a minimálbér 751 euróról 586-ra, az átlagnyugdíj 680 euróról 580-ra csökkent. A lakosság mintegy húsz százaléka munkanélküli, a fiatalok felének nincs állása.

A választások eredménye nem hozta az előzetes papírformát, mert a hatalomban korábban egymást váltó két nagy párt, a jobbközép Új Demokrácia (ND) és a balközép szociáldemokrata PASOK, az első helyezettnek „prémiumként” járó ötven mandátum ellenére, még együttesen sem tudtak többséget szerezni a háromszáz fős parlamentben.

Mandátumok eloszlása (zárójelben a 2009. október 4.-i választás eredménye):

Új Demokrácia: 108 (72), Radikális Baloldali Koalíció - Sziriza: 52 (11), PASOK: 41 (129), Független Görögök: 33(-),  Görög Kommunista Párt: 26 (21), Arany Hajnal: 21 (-), egyéb: 19.

A „Független Görögök” nacionalista jellegű szervezetet, amit a megszorítások elutasítása miatt, az ND-ből kizárt képviselők és tagok alapítottak. A párt az Oroszországhoz történő erőteljes közeledést javasolja. Az Arany Hajnal újnáci szervezet, és a bevándorlók kitoloncolását követeli az országból.

Hatalmas sikert jelent, hogy görög testvérpártunk, a Sziriza az ország második pártja lett és megelőzte a szociáldemokratákat is. Pártjuk megalkuvó politikájával elégedetlen PASOK szavazók is a Szirizára voksoltak. Különböző baloldali szervezetekből és a Görög Kommunista Pártból kivált csoportokból 2004-ben alakult párt elnöke, a 38 éves Alekszisz Ciprasz. A párt elutasítja a kormány képviselői által aláírt, megszorításokat tartalmazó „memorandumot”, követeli a görög államadósság eltörlését és az Európai Központi Bank alapszabályának a módosítását. A párt képviselői a választási gyűléseken élesen bírálták, hogy a bérből és fizetésből élők valamint a nyugdíjasoknak kell elviselniük a korábbi kormányok felelőtlen gazdaságpolitikájának a következményeit.

A 67 éves Aleka Papariga asszony által vezetett, az európai munkásmozgalom ortodox szárnyához tartozó, az egykori ellenállási mozgalom meghatározó erejét jelentő Görög Kommunista Párt elutasítja az együttműködést, az „opportunistának” nevezett Radikális Baloldali Koalícióval.

A Sziriza antikapitalista, antiglobalista párt, és a demokratikus szocializmust hirdeti. Támogatói között sok a fiatal. Megválasztott képviselői között található, a 89 éves nemzeti hős, Manolisz Glezosz is, aki 1941 májusában letépte a horogkeresztes zászlót az Akropolisz csúcsáról. A francia Baloldali Fronthoz és a spanyol Egyesült Baloldalhoz hasonló párt, tagja az Európai Baloldali Pártnak és képviselői résztvesznek az Európai Parlament baloldali frakciójának a munkájában. Alekszisz Ciprasz az Európai Baloldali Párt egyik alelnöke.

Görögországban patthelyzet van és a politikai pártok egyelőre képtelenek kormányt alakítani. Antonisz Szamarasz, a legtöbb szavazatott kapott Új Demokrácia vezetője már visszaadta a kormányalakítási megbízatást Karolosz Papolidász államfőnek. A megosztott parlament miatt, tartós válság, és esetleg új választások várhatók.

A görög és az azonos napon tartott francia választások eredménye azt jelenti, hogy elfogyott a lakosság türelme a megszorításokkal és hatalmi elittel szemben. Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy távozó francia elnök által meghirdetett a növekedést bénító szigorú fiskális politika megbukott. Az európaiak változást, és hiteles vezetőket követelnek!   

                                                                                                                                      ács              

     Franciaország: A második forduló előtt

Az április 22.-én tartott elnökválasztás első fordulójában a szocialista, Francois Hollande a voksok 28,6, a jobboldali Nicolas Sarkozy jelenlegi államfő, 27,2 százalékát kapta. A választás tíz résztvevője közül még három jelöltnek volt jelentős támogatottsága: a szélsőjobboldali Marine Le Pen 17.9, a baloldali Jean- Luc Mélenchon 11.1 és a centrista Francois Bayrou 9.1 százalékos eredményt ért el. Megoszló szavazótáboruk meghatározó lesz a május 6-i második fordulóban, Hollande és Sarkozy párharcában. A részvétel 80,4 százalékos volt.

A két első helyezett eredménye nem okozott meglepetést, és megfelelt az előjelzéseknek. Marine Le Pen a vártnál valamivel több szavazatot kapott, ami főleg a franciáknak bevándorlók iránti ellenszenvével magyarázható. A Baloldali Front jelöltje sikeresen szerepelt és többszörösen meghaladta a kommunista jelöltnek, Marie-Gerorge Buffetnek a 2007-ben tartott választáson elért 1,93 százalékos támogatottságát. A rendkívüli dinamikus Jean-Luc Mélenchonnak azonban nem sikerült elérnie azt a célját, hogy a „dobogó” harmadik helyére kerüljön.

A választási gyűlések előkészítésében és Mélenchon sikeres szereplésében kulcsszerepet játszottak a szakszervezeti mozgalomba és az önkormányzatokba beépült, százezres tagságú Francia Kommunista Párt aktivistái. A szervezésben meghatározó volt, hogy a Baloldali Front táborában nemcsak a nagy tapasztalattal rendelkező idősebb kommunisták, hanem a 18-24 év közötti fiatalok is felülreprezentáltak voltak.  Mélanchon népszerű jelszava volt, hogy „Front a Front ellen”, ami Le Pen-féle Nemzeti Front rasszista politikája ellen irányult. Mélenchon szerint, „mindenekelőtt le kell győznünk a szélsőjobboldalt. A szomszédunkban viszont ne az ellenséget lássuk, hanem a természetes szövetségest a pénzügyi hatalmasságok ellen”. „Polgári lázadást” hirdetett az EU bürokratái és a piacok uraival szemben. A baloldali jelölt támogatottsága a választási kampány kezdetén 5-6 százalék volt, az eredmény ennek a kétszerese lett.

Az első forduló után, Pierre Laurent a Francia Kommunista Párt országos titkára kijelentette, hogy „a jobboldal súlyos vereséget szenvedett”. Sarkozy legyőzése érdekében a Baloldali Front a második fordulóban Francois Hollandet támogatja. Laurent szerint, „a jobboldal és a szélsőjobb nem törhet át”. A kommunisták már a június 10-én és 17-én tartandó parlamenti választásokra tekintenek, ahol körzetenként a legtöbb szavazatot kapott jelölt szerzi meg a mandátumot. A korábbi választásokon a kommunista párt, a szocialisták és a zöldek együttműködésre törekedtek, de ennek most nagyobb sújt ad Mélenchon jelentős támogatottsága. Sarkozy azzal támadja Hollandet, hogy a kommunisták nyomására bal felé tart.

A Courrier International sajtószemléjében azt írta, hogy a választás népszavazás volt Sarkozy politikájáról, amelyben csak a franciák 27 százaléka szavazott bizalmat az elnöknek. A lap az első forduló győztesei közé sorolta Hollandet, Mélanchont és Marine Le Pent. Az eredmény megmutatta, hogy a lakosság változást követel.

A francia médiában már megindult a találgatás, hogy a kieső jelöltek szavazói a második fordulóban kit fognak támogatni. Előzetes becslések szerint, Hollandet erősítheti Mélenchon támogatóinak 85-90 százaléka, Bayrou híveinek egyharmada és Marine Le Pen szavazóinak 18-20 százaléka. A Nemzeti Front 60, és Bayrou híveinek 35 százaléka viszont Sarkozyt fogja választani. Figyelembe véve a várható tartózkodást, a közvélemény kutatók jelenleg 54-56 százalékos arányú Hollande győzelmet jósolnak. A nagy politikai rutinnal rendelkező, a francia-német európai dominanciának elkötelezett Sarkozy nem adta fel a harcot azért, hogy a Nemzeti Front és a centristák tábora többségének voksait megszerezze. 

A Francia Szocialista Párt 1988-ban győzött utoljára elnökválasztáson, amikor a kommunisták támogatottságával Francois Mitterand került az elnöki székbe.                                kovács

Európai Unió mérlegen

- menni vagy maradni

A szélsőjobboldal demagóg politikája abból áll, hogy megtalál bizonyos köröket, akik valamit hallani akarnak és azt elmondják nekik. Sok elégedetlen ember él Magyarországon, az Európai Unió tagállamában. Természetes, hogy sokan az EU-ra is haragszanak. Ezek a szélsőjobboldali elemek nem is tudják igazából, mi is az az EU, csak annyit tudatnak velük, hogy valami háttérhatalom.. néha melléejtik a zsidó jelzőt... zsidó összeesküvő háttérhatalom. A fasiszták ezzel máris tálalták a népbutító hazugságot a szavazóiknak, és kész is egy jó kis EU-szkeptikus társaság.

Van azonban ennél rosszabb is, mikor egy pártvezetés kommunistának gondolja magát, de az eszmével teljesen ellentétes elveken építkezik. És természetesen nem csak ideológiailag, de pragmatikailag is óriási hibákat követnek el. A Magyar Kommunista Munkáspárt ugyanis hirtelen derült égből villámcsapás EU szkeptikus lett.

Már nem az első eset, hogy a másik munkáspárt meglovagolja a szélsőjobb hullámait és jelszavait, emlékezzünk vissza, mikor minden médiájukból az folyt, hogy a Munkáspárt nemzeti párt, még a keresztényi jelszó is elhangzott, a nyilasok „voltunk! vagyunk! leszünk! jelszaváról nem is beszélve. A cél persze természetesen az volt, hogy a túlzott nacionalizmussal ki akarták fogni a Jobbik hálójából az elégedetlen lumpentömeget. Rossz taktika volt, nem jött be (ez sem, mint nagyon más sem 20 év alatt).

Újabb rossz taktikájuk, hogy most - a Jobbikot követve - ki kell lépni az EU-ból, mert az egy kapitalista szervezet.

Akkor világítsunk meg pár dolgot:

1, Az EU nem kapitalista. Kapitalista csak egy gazdaság (és persze társadalom és politika) lehet. Az EU országok szövetsége. Az igaz, hogy rettentő sok hiányossága és sok hátránya is van, de ne feledkezzünk meg szándékosan az előnyökről.

 

2, Magyarország gazdasága szintén kapitalista. Az MKMP logikája alapján akkor ennyiből ki kellene lépni Magyarországból is.  A kommunista mozgalom nem arról szól, hogy kapitalista környezetben kommunizmust játszunk. Az MKMP vezetés döntéshozói úgy néz ki soha nem olvasták a „Baloldaliság” – a kommunizmus gyermekbetegsége című művet Lenintől.

3, A probléma nem az EU, hanem a kapitalizmus. Ne keverjük demagóg módon szándékosan a kettőt. A kapitalizmust kell megszüntetni, és azt az EU-ban is meg kell szüntetni, amit csak az EU parlament segítségével tudunk megtenni. Nem kizárólag a parlamentarizmussal, de nem tehetjük meg a burzsoáziának azt a szívességet, hogy egyszerűen kivonulunk a parlamentekből. És mivel a kapitalizmus a probléma, azt kell megszüntetni, nem a hozzá csatlakozó EU-t.

4, Az európai kapitalizmus és a magyar és európai munkások kizsákmányolása nem fog megszűnni az EU-ból való kilépésünkkel, és nem csak hogy nem gyengítené, de erősítené az európai nagytőkét. Mi Szociális Európát akarunk, ezt kell megvalósítani, ennek pedig – többek között – egyik legfontosabb módja, hogy temérdek kommunista képviselőt küldünk az EU parlamentbe.

Putyin harmadszor a Kremlben

A március 4-én tartott orosz elnökválasztás nem okozott nagy szenzációt, mert az eredmény az előzetes papírformát hozta. A 60 éves Vlagyimir Putyin a voksok 63,7 (45,5 millió szavazat) százalékával már az első fordulóban megszerezte a győzelmet. Kormányfőként eltöltött négy év után, május 7.-én visszatér a Kremlbe, ahol 2000-2008 között már két ciklust letöltött. 2004. évi választáshoz képest a régi/új elnök négymillió szavazatot vesztett. Támogatottsága Moszkvában 47,2, szülővárosában Szentpéterváron 58,8 százalékos volt.

Az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának (KPRF) elnöke, Gennagyij Zjuganov 12,3 millió szavazatot kapott, ami 17,2 százalékot jelent. A politikus számára ez volt a negyedik elnökválasztás, de mindig a második helyen végzett.  Az egyetlen valódi ellenzéki induló, Zjuganov támogatottsága az ipari és bányászati régiókban (Pskov, Orjol, Szamara. Tomszk stb.) meghaladta országos átlagát. Putyin által jóváhagyott, a választási versengés látszatát keltő jelöltek, a liberális Vlagyimir Zsirinovszkij, a milliárdos Mihail Prohorov és az utóbbi időben szociáldemokrata szólamokat hirdető Szergej Mironov voltak. Egyikük sem érte el a tíz százalékot. Viszonylag sikeresen szerepelt az orosz politikában új arcnak tekinthető, 47 éves Prohorov, aki közel nyolc százalékot kapott. Saját pártja szervezésével is próbálkozó vállalkozónak, a városi középosztály, a felsőfokú végzettségű fiatalok és a külföldön élő oroszok között voltak támogatói. A részvétel 65,3 százalékos volt.

Több civil csoport figyelemmel kísérte a választás tisztaságát. A Golosz alternatív jogvédő szervezet, a Putyinra eső szavazatok arányát 50,7, a Szavazók Ligája 53 százalékra becsülte. Az ellenzéki résztvevők esélyeit csökkentette az állami média egyoldalú propagandája, a jelöltek starthoz állását is nehezítő szabályok valamint Putyin megválasztását minden eszközzel támogató központi és regionális hatalmi szervek akciói. Megfigyelők szerint, rendszeres volt a „szavazók” egyik körzetből a másikba történő szállítása. Putyin népszerűségén sokat rontott a távozó elnökkel történő „megegyezéses” helycseréje, ami kétségessé tette a demokratikus változások iránti illúziókat, és megmutatta Dimitrij Medvegyev statiszta szerepét.

A többi jelölttel ellentétben, Gennagyij Zjuganov nem gratulált Putyin győzelméhez, és nem fogadta el tárgyalásokra szóló meghívását sem. A választások után tartott sajtókonferenciáján, Zjuganov kijelentette, hogy „a törvénytelenségek és a csalások miatt, „nem ismeri el az eredményt”. Megjegyezte, hogy „nem volt biztosítva a jelöltek egyenlő esélye”. „Putyin olyan felelőtlen ígéreteket tett, amelyek értéke eléri az öttrillió (!) rubelt”. A kommunista jelölt szerint, „piszkos kampány folyt ellene”. „Néhány évet ismét elvesztünk, folytatódik a korrupció, és a bűnözés”. A párt „békés és demokratikus eszközökkel kívánja megvalósítani céljait, de fokozni akarja az utca nyomását a kormányzattal szemben”.

Az orosz vezetés számára a komoly kihívást jelent, a politikában is szerepre vágyó, a nyugati országok felé kacsingató feltörekvő középosztály, amelynek képviselete a pártstruktúrában még nem jelenik meg. A kilencvenes évek 15 százalékával szemben a középosztály aránya 25 százalékra növekedett, amihez hozzájárult a gazdasági konjunktúra és a kedvező adózási rendszer. Ez a réteg a tőke szabad mozgását biztosító igazságügyi reformot, növekvő vagyonaik törvényes védelmét és az akadékoskodó állami bürokrácia leépítését követeli.

Putyin a nagyorosz nacionalizmustól sem mentes, határozott választási kampányt folytatott. A média azt sugallta, hogy az emberek elveszthetik mindazt, amit az elmúlt években elértek, és „a nemzet atyjának” nincs hiteles alternatívája. Putyin elsősorban a kisembereket, az állami alkalmazottakat, és a fegyveres testületek tagjait szólította meg. A hadiipar fejlesztésére 590 milliárd euronak megfelelő összeget ígért, és ezzel biztosítani akarta a szektor tízmillió dolgozójának és családtagjaiknak a voksait. Roszijszkaja Gazeta azt írta, hogy „a hadiipar lehet a gazdaság diverzifikációjának a húzóereje.” Putyin az erős és paternalista rendszer híve. A gazdaság fejlődése és az életszínvonal alakulása az energiahordozók exportjától függ. 2000-2008 között a GDP évi 7-8 százalékkal növekedett, 2011-ben csak 4,3 százalékvolt. 2011-ben a vásárlőerőn számított GDP 16.700 dollár/fő volt. A költségvetési egyensúly biztosításához a kőolaj árának tartósan 130 dollár/hordó körül kellene alakulnia.

Putyin nagy terve, a volt posztszovjet térséget összefogó Eurázsiai Unió megvalósítása, amelynek alapja lehet az Oroszország, Kazahsztán és Belarusz között fokozatosan beinduló vámunió. Az elképzelés megvalósítása elképzelhetetlen Ukrajna nélkül, de Kijev egyelőre Brüsszel és Moszkva között ingadozik. Putyin választási beszédeiben USA ellenes tendencia volt tapasztalható. A két ország között Szíria és Irán kérdésében valamint a tervezett amerikai rakétapajzs ügyében tartós nézeteltérések vannak, amihez hozzájárulnak az amerikai diplomáciának az orosz belügyeket érintő, az emberi jogokra vonatkozó „tanácsai”. Az orosz külpolitikai prioritások között, Európa is háttérbe szorult, amihez hozzájárultak az EU tartós pénzügyi gondjai is. Oroszország csalódott a befektetőit gyakran érő visszautasítások miatt, amit Putyin a MOL-Surgutneftegaz ügyletre kimondatlanul is utalva, „felháborítónak” nevezett.

A médiában sok találgatás folyik Putyin várható politikájáról és új csapatáról. Taktikai lépésnek tekinthető Medvegyev bejelentése, hogy a jövőben a régiók kormányzóit nem az elnök nevezi ki, hanem a korábbi gyakorlatnak megfelelően a lakosság fogja választani. A lojális tőkés csoportok felé történő nyitást jelenthet, hogy Putyin meghívta Prohorovot a kormányba. Gennagyij Zjuganov viszont kijelentette, hogy nem lehet új politikát csinálni az erkölcsileg bukott emberekkel, mert ez csak a gazdasági oligarchák, és a korrupt bürokraták kurzusának a folytatását jelenti.

A folytatás május 7.- után következik….                                                                  ács                                            

                         Európai Parlament figyelmeztette az Orbán-kormányt

Az EP Strasbourgban, február 16-án tartott plenáris ülésén 315 igen, 263 nem szavazattal, 49 tartózkodás mellett elfogadta a szocialista, a liberális, a zöld és a baloldali/kommunista frakciók közös tervezetét. A javaslat elfogadásához szükséges volt, hogy a Fideszt is tömörítő jobboldali Európai Néppárt valamint a Konzervatív frakció több képviselője tartózkodjon, vagy igennel szavazzon.

A határozat többek között „súlyos aggodalmát fejezi ki a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és szociális jogok tiszteletben tartása és védelme ügyében”. „Felkéri a magyar kormányt, hogy vegye figyelembe az Európai Bizottság, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság ajánlásait, kifogásait és követelményeit,” és „ezeknek megfelelően módosítsa az érintett törvényeket”. A határozat foglalkozik az igazságszolgáltatás, valamint az adatvédelem függetlenségének az erősítésével és elítéli a „bírók mandátumának önkényes megrövidítését”.  Alkotmánybíróságra vonatkozóan szükségesnek tartja, hogy a testület „minden jogszabályt ellenőrizhessen, beleértve a költségvetési és adótörvényeket is”. A médiatörvénynek biztosítania kell „média szabadságát és pluralizmusát”, valamint „az ellenzék és a civil szervezetek képviselőinek a részvételét a Média Tanácsban”. Az állásfoglalás felkéri az Európai Parlament Állampolgári Jogi Bizottságát, hogy a szintén vizsgálatot folytató Európa Tanáccsal és a Velencei Bizottsággal folyamatosan kövesse az Orbán-kormány intézkedéseit, amiről az Állampolgári Jogi Bizottság egy jelentést fog készíteni. A határozat nem tartalmaz szankciókat, hanem egy folyamatos monitoring eljárás megindítását kezdeményezte.

                                                                                                                Tudósítónktól

  

          Európai Parlament Baloldali/Északi Zöld frakciójának (GUE/NGL) nyilatkozata

Az Európai Parlament többsége nyíltan elítélte az Orbán-kormányt, mert Magyarországon veszélybe került a jogbiztonság, a média szabadsága, az igazságszolgáltatás függetlensége valamint az emberi és a szociális jogok védelme és tiszteletben tartása.

Marie Christine Vergiat, Baloldali frakció francia képviselője a szavazás után kijelentette: „eljött az ideje, hogy az európai intézmények megvizsgálják közelmúltban elfogadott magyar alkotmányt, valamint a sarkalatos törvényeket és pontosítsák, hogy ezek összhangban vannak-e az emberi jogok alapelveivel.

Üdvözlöm az elfogadott jelzésértékű határozatot. Sajnálom, hogy az Európai Néppárt nem csatlakozott a javaslathoz, mert az emberi jogok egyetemesek. Ezt tudomásul kell venni az EU tagállamok és más országok kormányainak. Ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az emberi jogok egyetemessége terén előre léphessünk. Európai Uniónak rendet kell teremtenie saját háza táján is. Az Európai Parlament ma egy lépést tett ebben az irányban.

Azt szerettem volna, ha a szöveg bizonyos kérdésekben határozottabb lett volna, és elitéljen olyan diszkriminációs intézkedéseket, mint például a homoszexuálisok megkülönböztetése. A határozat nem foglalkozik az új magyar oktatási törvénnyel sem, ami valódi fenyegetést jelent a sokszínűség és az oktatáshoz való hozzáférés egyenlősége ellen. Az Európai Bizottság elhíresült az eljárások megkezdésének az elhúzódása miatt. A határozatban ezt is bírálni kellett volna”.

2012. február 16.

Camila Vallejo: Az én generációm nem fél

A chilei diákvezér, az Egyetemi Hallgatók Szövetségének alelnöke a napokban nyilatkozott a madridi EL Pais munkatársának, Rocío Montes Rohasnak.  Az alábbiakban az interjúból közlünk részleteket:

Camila Vallejo egy évvel ezelőtt még ismeretlen volt. Néhány hónap alatt a csínos, földrajzszakos egyetemista lány vihart kavart a társadalomban és a politikai életben. Népszerűségére jellemző, hogy sokan Che Guevarához, és a Spanyol Kommunista Párt egykori főtitkárához, a polgárháború idején mondott, „no pasarán” (nem törnek át) szavairól híres La Pasionariához  (Dolores Ibarruri) hasonlítják. Camilát naponta mintegy harminc találkozóra hívják. Egy német énekes dalt komponált a tiszteletére, ami a YouTubeon is megtalálható.

A beszélgetésre az egyetemisták szövetségének székházában került sor, ami Santiago belvárosában, egy régi palotában található. A katonai diktatúra idején, az épület a hírhedt titkos rendőrség, a DINA központja volt.  A diáklány erre nem emlékszik, mert a Pinochet rendszer bukásakor, 1990. március 11-én másfél éves volt.

Kérdés: Mi a különbség a mai fiatalok és a szüleik élete között?

Válasz: Vallejo kijelentette, hogy kortársai nem ismerik a félelmet. Ki merik mondani, hogy az országban korrupció és elnyomás van. A vállalkozók csalnak, a politikusok többsége becstelen. Az elmúlt hónapokban az ország radikálisan megváltozott. Tiltakozások és sztrájkok kezdődtek. Ingyenes és színvonalas oktatást követelve, a diákok az utcára vonultak. A konfliktus következményei elérték kormányt is, a jobboldali Sebastian Piňera elnök népszerűsége 23 százalékra csökkent. A húsz évig kormányzó, balközép koalíció szétesett.

A felháborodást nem a gazdasági válság okozta. A fejlődés évi hatszázalékos. A szegények aránya 1987-2009 között, 45-ről 15 százalékra csökkent. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adatai szerint, a leggazdagabbak tíz százalékának jövedelme viszont huszonhétszer nagyobb, mint a legszegényebbek tíz százalékáé. Demokráciánk deficites, óriási szociális különbségek vannak az országban.

„Rengeteget dolgozunk, az adósságok rabszolgái vagyunk. Kénytelenek vagyunk csalni az árammal és a vízzel. Nincs szabad időnk. Hiába követelünk igaznak látszó célokat. Csalódottak és elkeseredettek lettünk. Ez az elégedetlenség robbant 2011-ben. Chile felébredt. Itt vagyunk, vitatkozunk, és harcolunk, változtatni akarunk a rendszeren”.

Kérdés: Mi a véleménye az abortusz tiltásáról? Nem tartja igazságtalannak, hogy külföldön a legkonzervatívabb latin-amerikai államok közé sorolják hazáját?

Válasz: Ellenkezőleg, Chile a világ egyik legliberálisabb országa. Nagyon erősek viszont a maradi nézetek, ami nemcsak a jobboldalra, hanem a centrumra és a baloldalra is jellemző. A szexuális kisebbség jogainak a kérdésében nem léptünk előre. Bizonyos feltételek mellett, támogatom az abortuszt. Tiszteletben kell tartani a nők önrendelkezési jogát. Mielőtt az anya világra hozná gyerekét, el kell döntenie, hogy tud-e számára megfelelő életkörülményeket biztosítani. Az abortusz most pénz kérdése, és az anyagiaktól függ.

Felmérések szerint, a társadalom 39 százaléka nagyon elégedetlen. A korábbi balközép kormányok megígérték, hogy az oktatási rendszer átalakításával megpróbálják enyhíteni az egyenlőtlenséget. A diktatúra alatt kialakított oktatási modell, azonban kormányzásuk alatt alig változott. Az emberek megundorodtak a hatalmi elittől és az elégedetlenség kitört.

Vallejo elmondta, hogy szülei szegénységben éltek, céljuk a túlélés volt. Csatlakoztak a kommunista párthoz, de nem voltak vezetők. Egyetemistaként döbbent rá a chilei társadalom súlyos ellentmondásaira, és vált a kommunista mozgalom aktív tagjává.

Kérdés: Mi a különbség, hogy a párt képviselői most a parlamentben ülnek, a diktatúra idején viszont fegyveres harcot hirdettek?

Válasz: A népnek joga van küzdeni a társadalmi igazságtalanság ellen. A fegyveres harcról soha nem mondtunk le, de ehhez megfelelő feltételek kellenek. Ezt az utat jelenleg elutasítjuk. A mostani feszültség oka, a demokráciaellenes neoliberális politika.

Kérdés: Nemrégiben bírálta a párt vezetését, mert Kim Dzsong Il észak-koreai államférfi halála alkalmából részvétét nyilvánította. Soha nem kritizálta viszont Kubát, ahol a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából, 2009-ben látogatást is tett?

Válasz: A két példa nem hasonlítható össze. Kuba ugyan nem a demokrácia a világban elismert legjobb modellje, de a szigetországban olyan eredményeket értek, ami Chilében nem sikerült. Mindig akadnak olyan reakciós csoportok, akik az egyéni szabadságjogokat elszántan védik a közösségi jogokkal szemben. Chilében a vállalkozások szabadsága fontosabb, mint az oktatásban való részvétel joga. A lakosság nem bízik az intézményekben. Közvélemény kutatások szerint, a fegyveres erők, a katolikus egyház, a kormány és a parlament veszítettek tekintélyükből. A lakosság mindössze 16 százaléka vallja, hogy a demokrácia jól működik az országban.

Kérdés: Akar-e parlamenti képviselő lenni?

Válasz: A képviselőség nem old meg semmit. Az igazi kihívást az jelenti, ha az ember a döntéshozók között tud befolyást szerezni. Ha elégedetlenek vagyunk a dolgok menetével, akkor tisztséget kell vállalni. A parlamentről azért kell beszélnünk, hogy összetétele a tényleges erőviszonyokat mutassa, és ne bürokraták üljenek ott.

Kérdés: Kik a példaképei Latin-Amerikában? A brazil Dilma Rouseff? Hugó Chávez? Az argentin Cristina Fernández vagy Fidel Castro?

Válasz: Mindenkiből meg lehet ragadni valamit, mert a történelmi fejlődés és a politikai helyzet alapján kialakultak egyéni sajátosságaik. Nagyon tetszik nekem az ecuadori Rafael Correa, a bolíviai Evo Morales, és az uruguayi José Mujica tevékenysége. Sohasem támogatnám viszont a volt chilei elnök, a szocialista Michelle Bachelet asszony újraválasztását.

Kérdés: Mi a véleménye a chilei diákmozgalom jövőjéről?

Válasz: Ez az első lépése annak a társadalmi folyamatnak, amiben dolgozunk. Alapvető reformokat akarunk az oktatásban, és egy olyan országot, ahol az állam szélesebb jogokat biztosít a polgárainak. Szóba nem jöhet harcunk feladása.

A beszélgetés során említés történt arról is, hogy a chilei diákvezér január utolsó napjaiban Európába látogat. Útja során Németországot és Olaszországot keresi fel.

A múlt év végén, az amerikai Time magazin és a londoni The Guardian napilap az „év emberének” választotta Camila Vallejot.                                      Munkatársunktól

                                    Pártkonferencia Kubában

A Kubai Kommunista Párt a múlt év áprilisában tartott VI. kongresszusának határozata szerint, január 28-29-én Országos Pártkonferenciát rendeztek Havannában, amelyen nyolcszáz küldött képviselte a mintegy 800.000 fős tagságot. A konferencia fő témája, a pártszervezetek felkészítése a gazdasági modellváltás végrehajtásában volt.

Raúl Castro a párt első titkára záróbeszédében kijelentette, hogy „támogatjuk a demokrácia erősítését a társadalomban, amit a párton belül kell elkezdeni”. A pártszervezeteknek „biztosítani kell az ország lakosságával folytatandó széles, őszinte véleménycseréhez a bizalom légkörét és a szükséges feltételeket”. Raúl Castro hangsúlyozta, hogy „a forradalmi vívmányok, és a szocialista rendszer bukását csak az okozhatja, ha képtelenek vagyunk kijavítani a múltban elkövetett és jövőbeni hibáinkat”.

Az Első Titkár szerint, „csak egyesek vágyálmaiban fordulhat meg, hogy a Pártkonferenciával megkezdődött a politikai rendszer és a Forradalom vívmányainak a lebontása.” „Az egypártrendszer megszűntetése és az imperialisták pártja vagy pártjai működésének a hazánkban történő engedélyezése azt jelentené, hogy lemondunk a kubaiak egységének stratégiai fegyveréről”. Raúl Castro megjegyezte, hogy „a legkisebb mértékben sem becsüljük el azokat az országokat, ahol több párt működik, de a demagógia és a politika piacosításának a trükkjeivel szemben megvédjük a jelenlegi rendszert Kubában.

A Pártkonferencián elfogadott határozat, többek között hangsúlyozza a demokratikus centralizmus erősítését és az eszmei tevékenység fokozását. Elítéli a korrupciót és a közvagyonnal történő visszaélést. Elfogadhatatlannak tartja kétféle mérce alkalmazását az igazságszolgáltatásban. Változást jelent, hogy párt- és állami vezetők tisztségeiket a jövőben legfeljebb kétszer ötéves ciklusban láthatják el. A határozat külön foglalkozik a párt és a KISZ kapcsolatával, és figyelmeztet a Szövetségnek a fiatalok nevelésével kapcsolatos felelősségére.                                                                                       Tudósítónktól                                                                                          

                                       

 Merre tart Észak-Korea?

A koreai félsziget északi részen fekvő Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) a világ egyik legzártabb állama. Kim Dzsong Ilnek, a Koreai Munkapárt főtitkárának, a „kedves vezetőnek” múlt év decemberében történt halála után reflektorfénybe került a 24 milliós távol-keleti ország, ahol az egykori Szovjetuniót idéző külsőségek és a konfuciánus örökség megférnek egymás mellett. A szocialista eszméktől idegen, dinasztikus hagyományok jelenlétét mutatja, hogy a 29 éves Kim Dzsong Un személyében a Kim család harmadik tagja került a legfőbb hatalmat jelentő, Nemzetvédelmi Bizottság elnöki tisztébe. Nyugati szakértők többször megjósolták az ország összeomlását, de ez nem következett be. A KDNK túlélése nemcsak a példátlan tekintélyuralmi rendszernek, hanem a hatalmi pozíciókat elfoglaló, kiváltságos helyzete megőrzésében érdekelt katonai és polgári elitnek is tulajdonítható.

A krónikus élelmiszerhiány ellenére, elsősorban a fővárosban, Phenjanban az életkörülmények érezhetően javultak. Az elmúlt néhány évben jelentősen megnövekedett a gépkocsik száma. Létrejött egy sokszázezer előfizetővel rendelkező mobilhálózat, de külföldi számok hívása csak egy szűk kör számára lehetséges. A hallgatólagosan eltűrt feketepiac működése elképzelhetetlen lenne, a hatóságok, a fegyveres testületek egyes tagjainak közreműködése nélkül. A növekvő szürkegazdaság hozzájárul a hatalomtól részben független, tehetős réteg kialakulásához. A korábbi egalitárius helyzetet követően, szociális feszültségek tapasztalhatók.

Nem hivatalos adatok szerint, az egy főre eső GDP: 1.800-1.900 USD volt 2009-ben. A nemzeti jövedelem 47 százaléka az iparból, 32 százaléka a szolgáltatásokból és 21 százaléka a mezőgazdaságból származik. A hetvenes évek végéig Északon a fejlődés gyorsabb volt, mint Délen, de jelenleg a déli ország gazdasági teljesítménye harmincszor nagyobb, mint északié. A köztársaság első elnöke, Kim Ir Szen által a múlt század hetvenes éveiben meghirdetett „juche”, az önerőre támaszkodás politikája ellenére, Észak-Koreában jelentős külföldi beruházások történtek, amelynek értéke 2010-ben elérte 1,43 milliárd dollárt. Amerikaiak és kanadaiak mellett, mintegy harminc európai vállalat is tevékenykedik az országban.

A Szovjetunió összeomlása után, a Kínai Népköztársaság lett a KNDK legfontosabb gazdasági partnere. Szakértők szerint, a két ország közötti árucsere 2010-ben 3,5 milliárd dollár értékű volt, ami a KNDK kereskedelmi forgalmának 57 százalékát jelentette. Kínai vállalatok elsősorban a bányászatban, és az infrastruktúra a korszerűsítésében vesznek részt. Megkezdődött egy 6,5 milliárd USD értékű projekt, ami új kikötők, erőművek és a vasúthálózat korszerűsítésére irányul. Dél-Koreával való együttműködés meghatározó része, a két országot elválasztó demarkációs vonal északi részén épült, 65 négyzetkilométer területű Kaesong Ipari Park. Száztíz dél-koreai vállalat működött 2010-ben a Parkban, amelyek 42.000 észak-koreai dolgozót foglalkoztattak.

A kínai befolyás ellensúlyozására és a kétoldalú kapcsolatok bővítésére, Kim Dzsong Il a múlt év szeptemberében Oroszországba látogatott, ahol tárgyalásokat folytatott Dimitrij Medvegyev elnökkel és más orosz vezetőkkel. A megbeszéléseken szóba került egy Észak-Koreán áthaladó és a dél-korai hálózatba csatlakozó 1.100 km hosszú gázvezeték építése, valamint a transzszibériai vasút a dél-koreai Szöulig történő meghosszabbításának a terve. A gáztranzit Phenjan számára évi 300-500 millió dolláros bevételt jelenthetne. A technikai részletek egyeztetése végett, megállapodás született egy szakértői bizottság alakításáról. A két ország közötti árucsere 2010-ben 110 millió dollár volt, ami jóval alatta van a lehetőségeknek és a Szovjetunióval bonyolított egykori forgalomnak.

George Bush volt amerikai elnök Irán és Szíria mellett, „gonosz tengelyéhez” sorolta a nukleáris kísérleteket folytató Észak-Koreát. A két ország közötti kapcsolatok fagyosak, és egyelőre nem sikerült újraéleszteni a nukleáris leszereléssel foglalkozó, Peking által kezdeményezett hatoldalú tárgyalásokat. Az urándúsítás miatt hozott szankciók azonban az országot kevéssé érintik. Peking számára Phenjan nemcsak ásványkincsei miatt, de geostratégiai okokból is fontos partner.  

Észak-Korea külső stabilitását a térségi „status quo” megőrzésének igénye is erősíti. Kína érdekelt a jelenlegi rendszer fenntartásában és a stabilizáció megőrzésére törekszik. Peking és Moszkva egyaránt ellenzi a két Korea egyesítését, ami az amerikai csapatok megjelenését jelentené határaiknál. Német tapasztalatokon okulva, Dél-Korea sem rajong az egyesítésért, mert ez hatalmas anyagi terhet és nagy migrációs hullámot jelentene. Az ellenzők közé tartozik Japán is, mert regionális befolyását gyengítené egy fejlett gazdasággal rendelkező, egységes koreai állam.

USA-ban, Dél-Koreában, valamint Oroszországban az idén elnökválasztás lesz, és Hu Jin tao kínai elnök is megválik tisztétől. A koreai kérdésben érdekelt országok politikusai most mással vannak elfoglalva. A viszonylagos nyugalom Kim Dzsong Unnak, a „nagy utódnak” időt jelenthet hatalma konszolidálásához, és az esetleges személycserék lebonyolításához. Az ifjú Kim a kilencvenes évek végén állítólag Svájcban járt középiskolába, ahol németül és angolul is megtanult. Kim Dzsong Il 2010-11-ben négy alkalommal látogatott Kínába részben azért, hogy kijelölt, de politikai és katonai kérdésekben járatlan utódját elfogadtassa a pekingi vezetéssel.

Az „örökös elnök” címével illetett, 1994-ben elhunyt Kim Ir Szen kijelentette, hogy szeretné, ha hazája „erős és virágzó országgá válna”. A kívánság első része valóra vált, mert Kim Dzsong Il irányításával korszerű, több mint egymillió katonával és fejlett rakétatechnikával rendelkező hadsereg jött létre. Az új vezetés feladata lenne, hogy az Elnök másik óhaja, mindenki számára megfelelő életkörülményeket biztosító rendszer is megvalósuljon.       ács

Amerikai halottgyalázás – foglalkozzunk az élőkkel is!

Az amerikai hadsereg katonái nem tisztelve semmiféle emberi erkölcsi normát videófelvételt is készítettek róla, ahogy a tálib ellenállók holttestére vizelnek. Az ügy kipattant, és azonnal sajtóhír lett. Egy végletekig lehülyített nép hadseregétől nem is várnánk mást. Ez egy agresszor hadsereg, amely egy teljesen értelmetlen háborúban harcol a polgári lakosság ellen. Persze minden egyes háború értelmetlen. Ez is csak a tőke érdekeit védi, segíti az amerikai imperializmus kiépítését, a térségben fellelhető ásványkincsek és piacok fölötti totális ellenőrzést. Az imperializmus már csak így működik. (Ajánljuk korábbi számaink azon elméleti cikkeit, amelyek az imperializmussal foglalkoznak.) A barbár cselekedetet persze azonnal felkapta a sajtó, hiszen az emberek szeretnek ilyen megdöbbentő dolgokat látni a híradóban. Sajnálatos, hogy a média a halottak meggyalázásán kívül nem foglalkozik az élők meggyalázásával. Irakban és Afganisztánban ugyanis halomszámra ölik meg az ártatlanokat. Eddig milliós nagyságrendű a háborúk miatt elhunyt emberek száma, akik közül sokakat egyszerűen csak lelőttek vélt vagy valós harci cselekmények közben, sokan azonban a háború okozta élelmiszerellátás, egészségügyi ellátás csökkenése miatt vesztették életüket. Ezekért az agresszor hadsereg fejei ugyanúgy felelősek, mint a degenerát kiskatonák – tisztelet a kivételnek, akiket csak parancsra hurcoltak el távol hazájuktól harcolni. Ők ugyanolyan vesztesei ennek az embertelen háborúnak, mint az afgán nép. Mindenesetre illene foglalkozni azzal, hány ember halálát is okozza odaát ez a háború, hány nőt erőszakolnak meg, hányan esnek ki az egészségügyi ellátásból, hányan kénytelenek fertőző vizet inni, hány ember éhezik, hány embert ér naponta megaláztatás. Ahol halottakra vizelnek, ott az élőkkel ugyanezt megcsinálják. Csak éppen nem mindenhol van ott egy bomlott szellemű amerikai katona, aki azt kézikamerájával heccből megörökítse. És hogy mi lesz a történet vége? Valószínűleg egy újabb My Lai (vietnámi atrocitás, mely során az amerikai hadsereg katonái tömegmészárlást rendeztek, mely során számos nőt és gyereket végeztek ki, és falvakat gyújtottak fel). A tetteseket látszatbíróság elé rendelik, hogy elmondhassák: ez egy civilizált, demokratikus hadsereg, majd a katonák végül nagyon enyhe ítéleteket kapnak, gyakorlatilag legalizálva a háborús bűncselekményeket. 

Hidegháború Irán és az USA között

Az iráni nukleáris program miatt ismét kiéleződött a feszültség a 75 millió lakosú közép-keleti ország és az Egyesült Államok között. Washington az olajbevételeket kezelő Iráni Központi Bankkal szemben szankciókat léptetett életbe, és az olajimport befagyasztását követeli ingadozó európai szövetségeseitől. Nyomást gyakorol a legnagyobb importőrökre, elsősorban Kínára és Japánra is. Hormozi-szorosban iráni hadgyakorlat zajlott és olajembargó esetén Teherán a stratégiai fontosságú tengeri átjáró lezárásával fenyegetőzik, ami Washington szerint a diplomáciai eszközök határát, a „vörös vonal” átlépését jelenti. A szoroson közlekedő tankhajók a világ olajkereskedelmének 40 százalékát, naponta átlagosan 17 millió hordót szállítanak. Irán devizabevételének 80 százalékát, évi mintegy százmilliárd dollárt a kőolajexport biztosítja, amiből az európai országok részesedése 2010-ben 18 százalék volt.

A Külügyi Intézetben tartott konferencián elhangzott, hogy Teheránnak joga van a nukleáris energia békés célú felhasználására, és nincs hiteles bizonyíték arra, hogy iráni tudósok katonai programokon dolgoznának. A polgári célú felhasználásra öt százalékos urándúsítás elegendő, de atomfegyverek előállításához kilencven százalék szükséges. Szakértők szerint, az irániak húszszázalékos dúsítást értek, és megkezdték a fűtőelemek gyártását is. A további fejlesztéshez szükséges technológia elsajátítása csak idő kérdése. Leon Panetta amerikai védelmi miniszter szerint az irániak még nem dolgoznak az atombomba előállításán. A teheráni kormány aláírta az atomsorompó egyezményt, amihez viszont nem csatlakozott a nukleáris programját homályban tartó Izrael. Irán tagja a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (IAEA), akinek a szakemberei ellenőrzik az ország nukleáris létesítményeit.

Az újabb amerikai fenyegetés indoka, az Ügynökség múlt év novemberi jelentésének Teherán által cáfolt egyik megállapítása, hogy „az esetleges fegyverfejlesztésnek határozott jelei vannak” Iránban. A vitatható hatáskörű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség irányításában lényeges változás történt 2009 decemberében. Washington által élesen támadott, pártatlanságáról ismert Nobel-békedíjas, egyiptomi Mohamed El Baradeit megbízatásának a lejártával, az USA iránt elkötelezett japán diplomata, Yukiyo Amano váltotta.

Obama kormányzat nehéz helyzetben van, mert az elnökválasztás évében nem szeretne újabb fegyveres kalandba bonyolódni, de rendkívüli erős az Irán ellenes, harcias izraeli lobby nyomása. Az USA védelmi minisztere óvta a Netanjahu kormányt, hogy egyoldalú katonai lépéssel oldja meg a konfliktust. Hormuzi-szorossal kapcsolatos iráni kardcsörtetés viszont része a március 2-i parlamenti választások előkészületeinek és a konzervatív politikai erők közötti élesedő törésvonalaknak. A feszültséget mutatja, hogy az élelmiszerárak jelentős emelkedése miatt, Mahmúd Ahmadinedzsád elnök helyzete az utóbbi időben meggyengült. Az iráni vezetés regionális hatalmi pozícióra törekszik, amellyel összefügg a nukleáris program folytatása és a külső beavatkozás határozott elutasítása.

Irán elleni esetleges légicsapás következményei beláthatatlanok. Veszélyeztetné a térségben lévő amerikai támaszpontok helyzetét, beleértve az Ötödik Amerikai Flotta bahreini bázisát. Hatása kétséges, mert a nukleáris létesítmények tizenkét különböző helyen találhatók, és egyetlen csapással nem semmisíthetők meg. Teheránnak egyre növekvő befolyása van az amerikai fegyveres jelenléttől megszabadult síita dominanciájú Irakban, és további nehézséget okozhat az USA-nak Afganisztánban, valamint más országokban is. Irán mozgósíthatja régi „szövetségeseit”, a gázai övezetet uraló, Izraelt rendszeresen provokáló Hamaszt és a libanoni székhelyű Hezbollahot. A két szervezettel való kapcsolat a belső feszültségektől terhes Szírián keresztül történik, aminek Irántól való „leválasztásával” az USA már hosszabb ideje próbálkozik.  

A jelenlegi helyzetben több forgatókönyv képzelhető el: Támadás az iráni nukleáris létesítmények ellen, aminek hatalmas kockázata van. Politikai, gazdasági és katonai eszközökkel való feltartóztatás, ami a szankciók fokozását jelenti. Hosszabb távon lehetséges a kialakult állapot hallgatólagos tudomásul vétele, és Irán beengedése az atomklubba, amelynek a nagyhatalmak mellett gyakorlatilag már tagjai az atomcsend megállapodás aláírását elutasító India és Pakisztán, valamint az egyezményből kilépett Észak-Korea is.

Meghatározó tényező, hogy egyes államok érdekei ütköznek a stratégiai fontosságú térségben. Iránnal jó kapcsolatokat ápoló Oroszország és Kína a Biztonsági Tanácsban biztosan vétót emelne a nyílt intervencióval szemben. Legvalószínűbb kompromisszumnak egyelőre, a jelenlegi húzd meg, és ereszd meg politika, a kölcsönös fenyegetések folytatása látszik.   ács               

                                  

Kuba az új esztendő küszöbén

53. születésnapját ünnepli a kubai forradalom. 1959. január elsején a felkelők Fidel Castro vezetésével bevonultak az ország második városába, Santiago de Cubába, január 8-án elérték Havannát, és megbuktatták Fulgencio Batista elnök korrupt rendszerét. A kubaiak megőrizték egységüket a Szovjetunió, a kelet-európai „szocialista” országok szétesése után is. Átvészelték a kilencvenes évek súlyos gazdasági megszorításait, „a különleges időszakot”. A szigetország túlélte az agresszív Bush-korszakot és a Pentagon héjáinak a provokációit. A merényletek, a fenyegetések, és a közel öt évtizede tartó amerikai blokád ellenére az ország megvédte szuverenitását.

Az elmúlt évtizedek sikerei közé tartozik, hogy az országban megszűnt az analfabétizmus, és a munkanélküliség. Mindenki számára elérhetővé vált az egészségügyi ellátás és az oktatás.  A szigetország példája hozzájárult Venezuelában, Bolíviában, Ecuadorban és más latin-amerikai országokban történt alapvető gazdasági és társadalmi átalakuláshoz.

2011. esztendő kiemelkedő eseménye, a Kubai Kommunista Párt április 16-19. között tartott VI. kongresszusa volt.  A tanácskozáson döntés született a gazdasági modellváltásról és a piaci hatások fokozottabb érvényesítéséről. Raul Castro a Központi Bizottság beszámolójában hangsúlyozta, hogy növelni kívánják a vállalatok önállóságát, és csökkentik a központi szervek feladatait. Támogatják a magánszektor tevékenységének a bővítését, és fokozatosan megszűntetik a jegyrendszert. Az elkövetkező években az állami szektorból mintegy egymillió munkavállalót más területekre fognak irányítani. A politikus kijelentette, hogy a tervgazdaság dominanciája megmarad. Nem engedik a stratégiai ágazatok privatizációját, és a tulajdon koncentrációját. Támogatják a külföldi befektetéseket, és vegyesvállalatok létesítését. Raul Castro élesen bírálta egyes pártfunkcionáriusok tevékenységét, akik szembehelyezkednek a tervezett változásokkal. A betegsége miatt visszavonult Fidel helyett, a Kongresszus Raul Castrot választotta meg a párt első titkárává.

December utolsó napjaiban ülésezett a kubai parlament, ahol a képviselők a 2011. év értékelését, és az idei költségvetés tervezetét vitatták meg. Yzquierdo Rodriguez gazdasági és tervezési miniszter előadói beszédében ismertette, hogy a bruttó nemzeti össztermék (BNP) a tervezett három százalék helyett 2,7 százalékkal növekedett. Lemaradás volt az építőiparban, a beruházásoknál és egyes élelmiszerek termelésében. A stratégiai ágazatnak számító cukoripar termelése viszont 5,1 százalékkal nőtt. Kubába is begyürüző gazdasági válság ellenére, a termelékenység javult és a külkereskedelmi mérleg egyenlege pozitív volt. 2010-hez képest 8,2 százalékkal több turista, mintegy 2,7 millió fő látogatott az országba. A tervek szerint, a PIB az idén 3,4 százalékkal, az építőipar termelése viszont 27,2 százalékkal fog emelkedni. 717 millió dollárt fordítanak élelmiszerek vásárlására, ami az éves import 7-8 százaléka. Raul Castro parlamenti beszédében kijelentette, hogy „ma a korrupció a forradalom legnagyobb ellensége”. Az államfő közölte, hogy a nemzeti ünnep alkalmából 2.900 elitéltet amnesztiában részesítenek, akik között 86 külföldi állampolgár szerepel. Az ország nemzetközi tekintélyét erősíti, hogy XVI. Benedek pápa márciusban Kubába látogat.

A VI. Pártkongresszuson döntöttek arról is, hogy 2012. január végén Országos Pártértekezletet tartanak, amelynek egyik fő témája a gazdasági átalakítás tapasztalatainak elemzése valamint a pártszervezetek feladatai és szerepe a modellváltás végrehajtásában lesz. Az események azt mutatják, hogy a kubai társadalom új fejlődési szakaszba lépett, ahol meg kell oldani azt a generációs különbséget is, ami a forradalmi változásokat átélt idősebb generáció és a fiatalok igényei között van.                                                               ács

Szolidárisak vagyunk az indonéz punkokkal

Azt már tudjuk, hogy az egyházak teljes mértékben ellene vannak a vallásszabadságnak. Szerintük ugyanis csak az a jó ember, aki a saját vallásukat hiszi, mindenki mást nem tisztelnek, sőt, adott történelmi helyzetben és a hatalom birtokában megölik, megkínozzák, megalázzák őket. Szerencsére a jelenlegi indonéz iszlám törvénykezés nem élt ilyen eszközökkel, azonban mégis brutális az a bánásmód, amiben a helyi punk szubkultúra tagjait részesítették. A teljesen ártatlan, rendszer ellen lázadó, szélsőbaloldali (anarchista-kommunista) fiatalokat összefogdosták, és leborotválták a fejüket. Az egyház személyek szerint csak vissza akarták őket téríteni az iszlám helyes útjára. Kezdjük azzal, hogy a punk filozófia és életfelfogás sokkal helyesebb képet alkot az életről és a világról, mint az iszlám, vagy bármely vallás valaha is fog. A punkok – mint ahogy a kommunisták is – tisztelik a vallásszabadságot, tisztelik az iszlámot, ezzel önmagukban már erkölcsi fölényben vannak a kirekesztő egyházi dogmákkal szemben. A kopaszra borotválás pedig sérti az emberi jogokat. Ilyen módszereket a náci koncentrációs táborokban alkalmaztak, mikor a zsidók fejét kopaszra borotválták. A második világháború utáni Franciaországban pedig a népharag követett el hasonló bűncselekményt olyan fiatal lányok ellen, akik német katonákkal létesítettek viszonyt. Egyik történelmi szituációt sem kellene visszahozni a XXI. századba.

Kadhafi meggyilkolása

Október 20-án a líbiai felkelők elfogták és brutálisan meggyilkolták Kadhafit és több katonáját. Az ilyen jellegű embertelen cselekmények nem egyeztethetők össze a civilizációval, az emberséggel, a demokráciával. A második világháború után a haladó erők minden fasiszta háborús bűnösnek megadták a tisztességes tárgyalást, az ítéletek végrehajtását az igazságszolgáltatás motiválta, nem az esztelen bosszú. A holttest azóta is közszemlére van téve, sokan fényképezkednek vele, ezzel mindenféle kegyeletet megsértve. Nem jósolhatunk szép jövőt olyan rendszernek, amely ilyen keretek közt fogant.


Tájékoztató a DIE LINKE sajtókonferenciájáról
 
A közvélemény-kutatásokkal szemben, a 2006-os választásokhoz képest a DIE LINKE (Baloldal Pártja), 1,6%-al tudta növelni támogatottságát a választók körében, így most 18,4%-ot tudhat magáénak  Mecklenburg-Elő-Pomerániában. A DIE LINKE mellett az SPD (Szociáldemokrata Párt) és a DIE GRÜNE (Zöldek) is növelni tudták támogatottságukat. A választások a jobboldal számára vereséggel zárultak. A CDU (Kereszténydemokrata Unió) nagymértékben vesztett szavazókat, és a neonáci NPD (Nemzeti Demokrata Párt) pedig épp, hogy bejutott a parlamentbe. A totális vereséget az FDP (Szabaddemokrata Párt) szenvedte el, és így kiesett a helyi törvényhozásból.
Az eredmény előre mutathat a két hét múlva esedékes berlini helyi választások kimenetelére is, ahol az elemzők hasonló eredményt várnak. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a gazdasági válság ellenére a baloldal jobban szerepelt, mint a jobboldal. Az emberek belátták a szociális politika fontosságát és megértették mondanivalóját. A cél, hogy nem csak Kelet-Németországban, de az egész országban megerősödjön a szocialista eszméket képviselők bázisa.
Világossá vált, hogy az emberek nem támogatják a CDU neoliberális gazdaságpolitikáját és NEM-et mondanak a társadalmi kirekesztést és az idegen gyűlöletet képviselő NPD politikájára is.
A DIE LINKE választási programja 3 pillérre épül:
- versenyképes minimálbér biztosítása
- az oktatás színvonalának növelése, - egy kiszámíthatóbb és biztosabb jövőt  
  biztosítani a fiataloknak
- a közösségek összekapcsolása - egymás megértése és elfogadása.
Arra a kérdésre, hogy a DIE LINKE lát-e lehetőséget az SPD-vel való koalícióra  lépésre  a válasz az volt, hogy 50-50% az esély. Az SPD egyenlőre meghallgatja a pártok javaslatait, és később hoz döntés a koalíció kérdésében.

Csiszár Tamás


Izraeli tüntetések

Izraelről sok minden eszébe juthat a hazai híradó nézőnek. Ha valaki jobbikos, kinyílik a bicska a zsebében az általuk „faji”-nak vélt különbségek miatt. Legyen az akár zsidó vagy palesztin embertársunk. Bár a szélsőjobb általában válogat, Nyugat-Európában a muszlimokat gyűlölik, Magyarországon a zsidókat. Sőt, ellenségem ellensége a barátom alapon abba a furcsa paradoxonba is belefuthatunk, hogy hazai neonácik palesztin zászlókkal felszerelkezve tüntetnek. Természetesen a jobboldal ilyesféle felfogásai a helyzetről abszolút helytelenek. Amivel dolgunk van az egy az izraeli állam részéről folytatott elnyomás, amely nem válogat nemzetiségek között. Ugyanis, most nem csak a palesztin lakosság vonult utcára, hanem a zsidók is. Ez bizonyítja azt a tételt, hogy a kizsákmányolás elsősorban osztályjellegű, nem pedig nemzeti, ahogy azt jobbról híresztelik. Az izraeli állam tehát a zsidó munkásokat is elnyomja. A lakásárak az egekbe szöktek és nagyon magasak az élelmiszerárak is. Ez Izrael történetének legnagyobb szociális elégedetlenségét szülte, országszerte 300 ezer tüntető ment az utcákra, ebből 200 ezren Tel-Avivban, 30 ezren Jeruzsálemben, a többiek más nagyvárosokban. A tüntetéssorozat annak rendje és módja szerint meghátrálásra késztette a kormányt, Netanjahu kormányfő 1 hónapon belül ígérte a megélhetési költségek csökkentését. Mellesleg az izraeli módszert nyugodtan át lehetne venni Magyarországon ért, a mi kormányunk sem ért a szociális konzultációból és a szép szóból, hát ne hagyjuk, hogy csinálják a megszorításokat. Szorítsuk meg mi őket.  A tüntetéssorozatnak ezzel még nincs vége. Ha a kormány nem lép érdemben, a tüntetők szeptemberre egy sokkal nagyobb milliós nagyságrendű megmozdulást szerveznek, 50 településen. Mellesleg megjegyezzük, hogy a tüntetés fő motívuma a vörös zászló volt. Erről a hazai tudósítások szándékosan elfeledkeznek, mi azonban közlünk erről egy képet.

Norvégiai mészárlás: analízis

Norvégia nem éppen a gazdasági válság által legjobban érintett ország. Bár az utóbbi időben a kapitalizmus itt is lesújtott: a reálbérek csökkentek, a munkanélküliség nőtt, itt is némi megszorító politika volt érvényben, de tény, hogy minden magyar melós szeretne inkább úgy élni, mint a norvég. Bizonyára mindenkit meglepett, hogy egy 32 éves fiatalember pont itt rendezett mészárlást. A gyász után minél előbb dolgoznunk kell azon, hogy még egyszer ilyen ne történhessen meg. Első dolgunk a halottak számán, a brutalitáson és a megrázkódtatáson túllépni, és benézni a dolgok mögé, megtalálni a választ a miértekre és a hogyanokra.

 

Az ok

A fegyveres mészárlás elsőre betudható lett volna az északon nagyon divatos sátánista-pogány-vallási fanatikus szubkultúrának. A skandináv társadalmak lényegében biztonságban vannak a hasonló elmebetegektől, egyedül ez az egyetlen szubkultúra, amely olyan eltorzult elméket hoz létre, amelyek sorozatgyilkosságokra, rituális gyilkosságokra indíthatják az elkövetőket. Már az első hírek érkezésekor nyilvánvaló volt, hogy a bombával történt támadást nem ez váltotta ki. Elvégre sátánista, rituális gyilkosságokat nem bombával hajtanak végre, ráadásul nem kormányzati negyedben. Tehát adva volt politikai leszámolás és mészárlás lehetősége. Mivel a másik helyszín a Munkáspárt ifjúsági tábora volt, szinte biztosra vehettük, hogy szélsőjobboldali terroristatámadásról van szó, aztán napok után jöttek a híradások, melyek igazolták gyanúnkat. Az elkövető képe szerint jólszituált, ápolt fiatalember, aki mint utólag kiderült, nem is volt szegény, gazdálkodással foglalkozott. Ennél fogva a szociálisan leszakadt rétegekre jellemző terrorista-beszervezés szóba sem jöhet. Tehát nem a saját társadalmi leszakadás és elkeseredettség okozta az erőszakos magatartást, hanem valószínűleg mély, ideológiai meggyőződés. A támadás politikai gyűlöletből született, ezt az is igazolja, hogy a helyszínre érkező rendőrökre már nem támadt, önmaga ellen nem fordította fegyverét. Későbbi híradások jelezték, hogy önmagát marxistavadászként definiálta.

 

Ideológiai háttér

Az északi kultúrában nagyon elterjedt a nacionalizmus, ezek a kultúrák mély gyökerekkel rendelkeznek, amelyek összeköthetők a gyűlöleteszmékkel. Már a nácik is előszeretettel nyúltak az ősgermán, skandináv, pogány, keresztény mondavilághoz. Külsőségeikben felvették a rúnák használatát, elbűvölve hallgatták Wagner műveit, olvasták az ősi mítoszokat, amitől szó szerint megbabonázta őket. Heinrich Himmler SS-vezér mániájává vált az okkultizmus, még saját boszorkánymestere is volt. Adolf Hitler szintén a rabjává vált az ősi kultusznak, hitt az asztrológiában, saját jósa volt, de számos más náci vezető is hitt az ilyen idealizmusokban. A materializmussal teljesen ellentétes babonás, idealista tanok nem véletlenül váltak a nácik rögeszméjévé. Ők maguk életük során soha semmit nem tudtak elérni, ezért a mesék, mondák, mítoszok és vallások világába menekültek. Ezzel meggyőzték magukat, hogy nemzetiségüknél fogva ők értékes emberek, emberfeletti emberek (übermenschek), amely értelmet adott az életüknek, majd a nagy isteni elrendeltetésnek bélyegzett célok során óriási pusztításba kezdtek, amely a holokausztban és a második világháborúban teljesedett ki. A fasizmus és rokoneszméi ezáltal elsősorban a szociális romlásban gyökereznek, másodsorban pedig az „ideológiai” zagyvaságokban, mint a rasszizmus, antiszemitizmus és nacionalizmus, amelyek az egyén számára adnak álerköcsiséget és álságos értékrendeket. A norvégiai mészárlás során valószínűleg a szociális válság volt a másodlagos és az ideológiai agymosás volt az elsődleges. Az északi kultúra eltorzítása és a nácizmussal való rokonítása ma is kampányfegyver a szélsőjobboldal kezében. Ilyen náci-keresztény ideológiai katyvaszt vallott az elkövető is. Amikor szélsőjobboldali „ideológiáról” beszélünk, akkor kizárólag csak idézőjelesen tehetjük azt, mert tulajdonképpen nem létezik szélsőjobboldali filozófia, közgazdaságtan, politikai irányelvi rendszer, csupán önálló, hangzatos frázisaik vannak. A frázisokat pedig a gyűlölet köti össze. A hazai szélsőjobb, mint ez a norvég fiatalember nem képes rendszerezett, koherens, ellentmondás nélküli akciótervet megfogalmazni, retorikája, megoldásai is tulajdonképpen az ellenségkép gyűlöletében merülnek ki. Ennélfogva a cselekedetei sem lehetnek mások, mint erőszakosak. Hány szélsőjobboldali tüntetőt látni például a szakszervezeti megmozdulásoknál?? Minimális. Hány a dolgozó népet támogató megmozdulást, követelést szerveznek és fogalmaznak meg? Szinte semmit. Kizárólag propagandát folytatnak, tetteikben kizárólag erőszakosak. Erőszakos a hazai szélsőjobb, erőszakos a történelmi szélsőjobb (falangista erőszak, olasz fasiszta népirtás, náci népirtás, Pinochet-diktatúra, Somoza-diktatúra, nicaraguai halálbrigádok) és erőszakos a mostani norvég akció. A szélsőjobb „ideológia” kizárólag a gyűlöletből és önzésből táplálkozik, ez egyetlen koherens eleme, tehát akciótervének is ez lehet az egyetlen motiválója és célja is egyben.

 

Hogy öl meg egy ember 93 másikat?

A tömeges terrorista mészárlások szinte mindennaposak, elég akár csak a közel-keleti öngyilkos robbantásokra gondolni. Az áldozatok számának maximalizálása itt a terrorista alapvető érdeke, ám öngyilkos robbantással is maximum körülbelül 10-20 áldozatot tudnak szedni. A 93 halálos áldozat ez esetben rekordnak számít, és mintegy 4-5-szöröse az átlagnak. Hogy történhetett meg, hogy egy ember 93 másikkal végezhetett? Nyilvánvalóan több oka van, mind gondos tervezés eredménye. A tettes valószínűleg olyan célpontot keresett, amely zárt és nehezen megközelíthető, a menekülés lehetősége szinte kizárt, tehát a szigeten lévő ifjúsági tábornál alkalmasabbat nehezen találhatott volna. A táborban ráadásul fiatalok vettek részt, 16 éves gyerekek is, akik ilyen pánikszituációban kevésbé képesek ellenállni, menekülni, segítséget hívni. A tettes ráadásul előtte robbantásokat is eszközölt Oslo kormányzati negyedében, amelyek önmagukban is pusztító erejűek voltak, ezen felül elvonták a hatóságok figyelmét és erejét a támadások fő célpontjától, a szigettől. A tettes ezen kívül rendőrruhát viselt, így könnyen a gyermekek közelébe férkőzhetett. A hatóságok így késve értek a helyszínre. A merénylő számára azonban valószínűleg önmaga volt a legbiztosabb pont: pontosan tudta mit csinált, előre megtervezett mindent, hidegvérűen, szakszerűséggel és önmaga számára erkölcsileg teljesen tisztán követte el a mészárlást. Magas fokú fegyverismerettel rendelkezett, testileg-lelkileg teljesen felkészült az akcióra... vagy a jelek szerint sokkal rosszabb: felkészítették. Szinte teljesen világos, hogy a fiatalember kiképzést kapott, hiszen egy ilyen tömegmészárlás ideológiai, pszichikai végrehajtása nem sajátítható el autodidakta módon, csak profi kiképzők segítségével. Ilyen kaliberű fegyverek és ilyen mennyiségű lőszer, robbanóanyag nehezen halmozható fel szervezés és háttérszervezet nélkül. Kérdés: kik állnak a merénylő mögött?

A háttér

A fiatalember kiképzésére valószínűleg egy olyan táborban került sor, mint az a magyarországi, ahol neonáci katonai felkészítés zajlott, ha nem pont ott!!! A Magyarországi Munkáspárt 2006 értesült róla, hogy hazánkban ilyen nemzetközi paramilitáris kiképzés zajlott, ezért vizsgálatot kértünk az akkori MSZP-kormánytól, amely a kisujját sem volt hajlandó mozdítani az ügyben. Az ügy kivizsgálását azóta is követeljük. Felháborító, hogy egy magát baloldalinak valló kormányzat akár meg is akadályozhatta volna testvérpártja 93 tagjának kivégzését, ha hajlandó kivizsgálni, kik is azok a neonácik, akik hazánkban ezeket a kiképzéseket szervezték. Az elkövető biztosan tagja volt a norvég szélsőséges, jobboldali Haladás pártnak, amely 2006-ban kizárta. Ideológiai háttérként ki kell emelni a szélsőséges honlapokat és kiadványokat, amelyek Norvégiában a szólásszabadság nevében működhetnek. Ismét közöljük, a szólásszabadság nem azt jelenti, hogy mindenki azt mond, amit csak akar. Fontos kérdés, hogy kik voltak a fegyverszállítói és anyagi támogatói. Több száz lőszert, több lőfegyvert, robbanóanyagot kellett volna saját zsebből fedeznie, beszereznie, és bevethetővé tennie. Mindegyiknek rendszeresen tanulmányoznia kellett volna a működését, tulajdonságát. Kizárt, hogy nem voltak bűntársai, szellemi és anyagi támogatói. A legújabb hírek szerint a merénylő többször is járt Magyarországon, sőt legjobb barátja is magyar volt. Kérdés, hogy a neonáci kiképzőtáborban részt vett-e?

 

Magyarországon bekövetkezhet-e hasonló?

Igen, és sokkal nagyobb eséllyel, mint Norvégiában. Hazánkban is adott a szólásszabadság rossz értelmezéséből adódó szélsőségesen rasszista, antiszemita, antikommunista erőszakos propaganda és internetes kampány. Adott a parlamenti, állami támogatásból élő politikai, neonáci párt, a Jobbik, amely már kapcsolatba került hazai terrorizmussal vádolt elemekkel, sőt a Rozsa-Flores ügy kapcsán nemzetközi szélsőjobboldali terroristákkal is. Ők működtetik és támogatják a kurucinfo-t és számos egyéb neonáci honlapot. A parlamentben szintén erőszakos, kirekesztő gyűlöletbeszédeket tartanak. Magyarországon sokkal súlyosabb a szociális válság, mint a norvég. A revizionizmus és a hungarizmus szintén ideológiai támaszt jelenthet szélsőjobboldali terroristák számára. Magyarországon már működött szélsőjobboldali, cigányok megölésére szakosodott halálbrigád. Magyarországon is folyik fegyveres, paramilitáris kiképzés szélsőjobboldaliak számára. Illegálisan, ám a hatalom szeme előtt működhetnek hagyományörzőnek titulált félkatonai szervezetek. Ezek a Jobbik anyapárt által óriási állami támogatásban részesülnek. Bűnözők akár a képviselőknek járó mentelmi jog mögé bújhatnak.

 

Utóélet

Az elkövető hősként és erkölcsileg feddhetetlennek érzi magát, szíve tiszta. További célja egyfajta szélsőjobboldali parádé lesz, ami a tárgyalásán fog kiteljesedni. Ez lesz az utolsó színjátéka, talán horogkeresztet tetováltat a homlokára, karlendítések közepette kiáll a sajtó elé, nagy beszédeket tart majd a tárgyalóteremben, majd ítélethirdetés után feleslegessé válik, és mártírszerepben tetszelegve majd felköti magát a cellájában. Ezzel küldetése beteljesül, életét adja a Führerért, mint azt tették előtte már sokan mások.

A terrorizmus azonban mindig csak visszafelé sül el. Eddig a történelem során soha semmit nem értek el terrorizmussal, kizárólag a saját ideológiájuknak ártottak. Ez nem csak a vallási, fasiszta merénylőkre igaz, de a szélsőbaloldalra is. A német Vörös Hadsereg Frakció szélsőséges anarchista-trockista terroristái óriásit ártottak a munkásmozgalomnak. Az olasz Vörös Brigádok pont azt a kereszténydemokrata Aldo Moro-t gyilkolták meg, aki be akarta venni a kommunista pártot a kormánykoalícióba, ennek meghiúsulása szintén óriási károkat okoztak a munkásoknak. A Munkáspárt 2006, mint ez emberi jogokat és a demokráciát tisztelő szervezet, sőt a munkásmozgalom egésze nem vállal semmilyen közösséget baloldali terroristákkal.

A baloldal meggyászolja 93 halottját, ám helyükre 9300 ember fog majd lépni, legalább ennyien fordulnak majd el a szélsőjobboldaliságtól és még ennyi embernek eszébe sem jut majd ilyen irányba lépni.

Joseph E. Stiglitz: Adóemelést és visszatérést a munkához!

A szabad és korlátlan piacokról szóló, még néhány évvel ezelőtt is nagy hatású ideológia az összeomlás szélére sodorta a világot. Az amerikai stílusú, deregulált kapitalizmus azonban még a rendszer fénykorában, az 1980-tól 2007-ig tartó időszakban is csak a világ leggazdagabb államában, és ott is csak a leggazdagabbaknak hozott igazi anyagi jólétet, míg az amerikaiak többségének a jövedelme hanyatlott vagy stagnált.

Amerikában a kibocsátás növekedése gazdaságilag nem volt fenntartható. Mivel az ország nemzeti jövedelmének nagy hányada oly kevesek kezére jutott, ezért a növekedést csak a folyamatos adósságfelhalmozáson alapuló fogyasztással lehetett fenntartani. Magam azok között voltam, akik remélték, hogy a pénzügyi válság kemény leckét ad az amerikaiaknak (és másoknak) a nagyobb egyenlőség, az erősebb szabályozás, illetve a piacok és a kormány közötti egyensúly szükségességéről. Sajnos ez nem következett be. Éppen ellenkezőleg, újra erőre kaptak a jobbos közgazdasági nézetek, amelyeket – mint mindig – az ideológia és a speciális érdekek keveredése mozgat. E nézetek ismét fenyegetik a globális – vagy legalábbis az európai és az amerikai – gazdaságot, ahol az ilyen elméleti tételek továbbra is virágzanak.

Az Egyesült Államokban a jobboldali nézetek követői szemlátomást igyekeznek visszavonni az alapvető matematikai és közgazdasági törvényeket. E körök térnyerése azzal fenyeget, hogy fizetésképtelenség áll elő a szövetségi adósság törlesztésében. Ha a kongresszus továbbra is olyan kiadásokat hagy jóvá, amelyek meghaladják a bevételeket, akkor deficit alakul ki, s azt finanszírozni kell. A kormánynak valójában gondosan kellene mérlegelnie, hogy egy-egy kiadási program haszna arányban áll-e az annak fedezetéhez szükséges adóterhek súlyával. Ehelyett azonban a politikai jobboldal légkalapácshoz mérhető eszközöket vet be, például nem engedélyezi az államadósság növekedését. E korlátozások nyomán idővel előtérbe kerül az a kérdés, mely kiadási tételek kapjanak elsőbbséget – ha a kamattörlesztés nem, akkor az csőddel fenyeget. Ráadásul a kiadások csökkentése éppen most, a szabadpiaci ideológia által kiváltott válság idején óhatatlanul elnyújtja a visszaesést.

Egy évtizeddel ezelőtt, az akkori gazdasági boom idején az Egyesült Államokban oly mértékű államháztartási többletek keletkeztek, hogy azok már a szövetségi államadósság teljes megszűnésével fenyegettek. Jött azonban a gazdaság számára elviselhetetlen adócsökkentések sorozata, egy nagyobb recesszió, majd az egészségügyi kiadások ugrásszerű növekedése. Ezeket a feszültségeket George W. Bush kormányzata tovább fokozta, mert szabad kezet adott a gyógyszergyáraknak az árak megállapításában a szövetségi kormányzati források rovására is.

Mindezek nyomán a korábbi költségvetési többletek gyorsan átfordultak hiányba, amelynek a mértéke békeidőkben példátlan szintet ért el.

Az amerikai deficitekre a gyógymód közvetlenül ebből a diagnózisból adódik: az Egyesült Államokat vissza kell vezetni a munkához, mégpedig a gazdaság ösztönzése által. Véget kell vetni az esztelen háborúknak, meg kell fékezni a katonai kiadások és a gyógyszerköltségek emelkedését, és növelni kell az adókat, legalább a nagyon gazdagok körében. A politikai jobboldal azonban minderről hallani sem akar, ehelyett tovább erőlteti a gazdagok és a nagyvállalatok javára végrehajtandó adócsökkentéseket, a beruházási és a szociális célú közkiadások lefaragását, ami elkerülhetetlenül szétzilálja a társadalmi szerződés maradványait, és veszélybe sodorja az amerikai gazdaság jövőjét. Eközben az amerikai pénzügyi szektor keményen lobbizik, hogy megszabaduljon a regulációtól, hogy visszatérhessen a korábbi gondatlan, de katasztrofális üzleti gyakorlathoz.

E tekintetben a dolgok Európában sem állnak jobban. Görögország és mások válsággal szembesülnek, amelyre napi gyógyszerként nem ajánlanak mást, mint az idő által már régen elnyűtt megszorító csomagokat és a privatizálást, amelyek nyomán az érintett országok még szegényebbé és sebezhetőbbé válnak. Ez a gyógymód megbukott Kelet-Ázsiában, Latin-Amerikában és másutt, mint ahogy megbukik ez alkalommal Európában is, mint azt Írország, Lettország és most Görögország példája is mutatja.

Mindennek lenne alternatívája: kellene egy növekedési stratégia, amelyet az Európai Unió és az IMF is támogatna. A növekedés megerősítené a bizakodást, hogy Görögország vissza tudja fizetni a tartozásait, mérséklődnének a kamatterhei, ezzel további fiskális források szabadulnának fel a növekedést serkentő beruházások céljára. A növekedés önmagában fokozza az adóbevételeket, és mérsékli az igényt a szociális kiadások, például a munkanélküli-segélyek iránt. A bővülést végső soron az a bizakodás is erősítené, amelyet az ilyen programok gerjesztenének.

A pénzügyi piacok és a jobboldali közgazdasági nézetek követői – sajnálatos módon – éppen fordított módon közelítenek a problémához: azt állítják, hogy a megszorítások eredményeznek bizalmat, és majd csak ez a bizakodás vezet el a növekedéshez. A megszorítások azonban éppen hogy aláássák a növekedést, rontják a kormányok fiskális pozícióit, vagy legalábbis kevesebb javulást eredményeznek, mint amit a megszorítások apostolai remélnek. A végeredmény mindenképpen az, hogy a bizalom gyengül és egy lefelé tartó spirált követő mozgás indul el.

Vajon szükség van-e egy újabb költséges kísérletre olyan eszmékkel, amelyek már eddig is többször megbuktak? Nyilván nem lenne erre szükségünk, de – mint az egyre inkább látszik – el kell szenvednünk. Ha akár Európa, akár az USA nem tudna visszatérni a robusztus növekedéshez, az súlyosan érintené a globális gazdaság egészét. Ha pedig mindkét vezető térség elbukná a visszatérést a fellendüléshez, az még nagyobb katasztrófa lenne, akkor is, ha a felzárkózó térségek legnagyobb államai elérték az önfenntartó növekedés fázisát. Márpedig a világ ebbe a fenyegető irányba halad, hacsak nem jutnak túlsúlyba a bölcsebb politikusok.

 

Vajnai Attila kommentárja:

"A Nobel díjas közgazdász professzor véleményére érdemes odafigyelni, de azt is látni kell, hogy a polgári közgazdászok is már csak a gazdasági növekedésben látják a jelenlegi rendszer megmentőjét, de maguk is elismerik, hogy a jelentős gazdasági növekedés még a rendszer fénykorában is csak kevesek számára hozott jólétet, és lényegében nem volt fenntartható, csak folyamatos adósságfelhalmozzással volt biztosítható.

A rendszer gazdasági, szociális és ökológiai szempontból is működésképtelennek bizonyult. Itt az ideje a termelőeszközök tulajdonviszonyát is megváltoztató új gazdasági rendszer kialakításának!"

A szegények válsága

- A brit szupergazdagok szupergazdagabbak lettek

A The Sunday Times című vezető vasárnapi brit lap minden év tavaszán összeállítja a Rich List-et, azaz a leggazdagabb ezer britet és becsült vagyonukat. Ennek a kasztnak a vagyona egy év alatt, a gazdasági válság kitudjamegmondanimelyik szakaszában 60 milliárd fontról 396 milliárdra nőtt!!!! Akárhogy is, magyarra fordítva ez 118.000 milliárd forint. Írjuk ki: 118.000.000.000.000 forint. A vagyoncsúcs a 2008-as év volt 413 milliárd fonttal.

Az acélgyártás mindig jó üzlet volt, nem véletlen a lista első helyén az acélipari mágnás, a brit-indiai Lakshmi Mittal áll a maga 17 milliárd fontjával. A második helyre az üzbég származású, orosz állampolgárságú (színtiszta brit) Aliser Uszmanov áll, a legnagyobb orosz vasérctermelő csoport, a Metalloinvest 45 százalékos tulajdonosa. Roman Abramovics (igazi brit) áll a harmadik helyen 10 milliárddal. A lista készítőinek elég, ha az urak brit földön élnek, nekik britnek számítanak. Aztán itt a brit uralkodó család, a maga születési előjogaival, azaz azzal a 300 millió fonttal, amit II. Erzsébet birtokol. Amíg a brit munkások a válság ellen tüntettek, a királynő vagyona 10 millió fonttal gyarapodott. Ám a királyi család még mindig sokadik a listán. Megelőzi őket Paul McCartney, Andrew Lloyd Webber és J.K Rowling, a Harry Potter világ megalkotója.

Király esküvő – kit érdekel?

Május elsejéhez, a dolgozók ünnepéhez közel az angol monarchia csökevénye világméretű szemfényvesztésre készül. Ez is már csak része a kapitalizmusnak. Az angol uralkodók –mint minden uralkodó évezredeken keresztül- azt a célt szolgálták, hogy óriási hatalmat halmozzanak fel, azt a hatalmat szétosszák erőszakszervezetek között, amelyek segítségével majd kizsákmányolhatják a többi embertársunkat, azaz a dolgozó nagytöbbséget. Embertelen, minden humánumot nélkülöző rendszer. Ha a királynak a királyné nem szül fiúgyermeket, akkor a fejét kínok kínja között vágják le. Az ilyen sötét és elmeháborodott kizsákmányolási rendszereket, minden alapvető morális tartással rendelkező egyénnek kötelessége megszüntetni. Ma már szerencsére túl vagyunk a felvilágosodáson, több demokratikus forradalmon, szerencsére Angliában is tevékenykedett a történelem egyik legnagyobb lángelméje, Karl Marx, ennél fogva ma már elképzelhetetlen lenne, hogy Károly herceg lecsapassa Diana fejét a csalfasága miatt. Arra persze minden gond nélkül sor kerülhet, hogy a nem feltétlenül a mintacsalád-modellt felmutató hercegi pár női tagja gyanús körülmények között életét veszítse egy közlekedési balesetben. A királyság intézményének Angliában mára szerencsére más csak szimbolikus jelentősége van. Azonban ezek a szimbólumok is rettentően veszélyesek. Egyházi, vallási, nacionalista, a gyarmatbirodalmat jelképező, feudális, monarchista, kasztos, osztályszegregált, születési előjogi, stb.. szimbólum. Amiből sok még ma is aktív. Az anglikán egyház feje az uralkodó, tehát egy személyben a szellemi elnyomás vezetője. Tombol a nacionalizmus, az álhazafiság, Angliából ered a bőrfejű mozgalom, ami pont a lezüllesztett lumpenrétegből alakult ki. Bár a Brit Birodalom a nagyrészt kommunista függetlenségi mozgalmak hatására megbukott, Anglia továbbra is előkelő helyet foglal el az imperialista agresszorok között (Irak, Afganisztán). A feudalizmust felváltotta a kapitalizmus, ami nem sokkal jobb elődénél, a királyi család ennek fenntartásában jobban érdekelt, mint a szocialista társadalom létrejöttében, így ezt az elnyomó rendszert védelmezik. A monarchikus ág az állami szintű döntésekben szerencsére nincs annyira jelen, mint a már említett, rettegett VIII. Henrik idejében, létezik parlamentáris demokrácia. Természetesen néha az is fittyet hány a nép általános akaratára (lásd a háborúk esete). A születési előjogok viszont jelen vannak, ha valaki királyi családba születik, szinte szó szerint ezüstkanállal a szájában jön a világra, rögtön mesés gazdagság veszi körül, a legjobb iskolákban tanulhat. A kapitalista társadalom vadabb formáiban pedig az anyagi hatalom a jog előtti egyenlőtlenségekhez vezet. A királyi család, mint szimbólum veszélyes, a radikális változások is lassan kezdődnek, pont az ilyen jelképes cselekedetekkel, majd ezek növik ki magukat tényleges cselekvésekké. A magyar neonácik is lassan haladnak a tényleges fasiszta cselekedetek felé, először csak az volt botrány, hogy árpádsávos zászlót lobogtattak, aztán lassan el kezdték Horthy-t imádni, majd jött a Szálasi megemlékezés, ez már nyilaskeresztes jelképekkel. Közben más vonalon gárdisták tartanak rettegésben településeket, és fasiszta halálbrigád gyilkolt (gyermekeket is). A szimbólumokért való harc természetesen a Munkáspárt 2006-ra is jellemző, bár mi a kezdetektől egyenes gerinccel álltunk ki elveink és jelképeink mellett, nem lassanként sumákolva adagoltuk a közvéleménynek az ellentmondó nyilatkozatokat. Mi mindvégig kommunisták maradtunk, a nácik pedig lassan érlelődtek hazafiból, nemzetivé, aztán, jobboldalivá, majd radikális jobboldalivá, majd horthystává, ma nyilassá. Kis időbe fog telni és a fasisztát, a nácit és a hitleristát is vállalni fogják. Ne becsüljük le a szimbolikából eredő küzdelmet. A Vörös Csillagért folytatott harc csak a kezdet, a nép elnyomói, legyenek azok fasiszták vagy a kapitalista jegyeseik, további ellenállásba fognak ütközni részünkről, további perekre számíthatnak. Ugyanígy tesz az angol uralkodó osztály is. Ők is a szimbolikával kezdik, ezzel nyitva hagyják az utat esetleges monarchista restauráció felé, illetve szavatolják a jelenlegi rend fenntartását is. Azt a rendet, ami ma tarthatatlan, ezért mindent bevetnek, még a világraszóló csinnadrattát is. 

Bin Laden – Kilőve

„Az ellenségem ellensége a barátom” – ez az a mondás, amit mi nem alkalmazunk olyanok esetében, mint Osama Bin Laden, terroristavezér. Mert ugyan Osama nagy ellensége volt az Egyesült Államoknak, valójában fogalma sem volt róla, mi ellen harcol. Ő egyfajta vallási fanatizmusból akart lesújtani a keresztény világra, és sikerült is jó sok olyan munkást megölnie, akik szintén nem szeretik az imperializmust. Osama nem fogta fel, hogy ez a harc nem nemzeti-vallási, hanem osztályharc. Ha így állt volna hozzá, akkor valószínűleg nem gyilkoltatott volna halomra ártatlanokat egy olyan eszme jegyében, amelynek eddig még soha sehol nem sikerült eredményt elérnie, sőt az mindig csakis a visszájára fordult. Ez pedig a terrorizmus. A terrorizmus lényege, hogy a célok elérése végett, a tömegeket megfélemlítik, akik ennek hatására majd olyan cselekvésmintát vesznek fel, ami kedvez a terroristának. Ez sehol nem történt így a világon, akármilyen terrorizmusról is beszéljünk, kezdve a hitleri terrorbombázásokról, amelyek annyira feltüzelték az angol népet, hogy a jóval nagyobb náci túlerő ellenében értek el megsemmisítő csapásokat az angliai csata alatt. Az állami terrorizmus mindenhol megszűnte a rendszert később megsemmisítő kisebbségeket, és a vallási-nemzeti terroristák is mindenhol elszigetelten tengődnek a világ eldugott pontjain, sosem fogják elnyerni a békeszerető többség támogatását. Már pedig a nép támogatása nélkül nincs győzelem. Osama ugyanígy vált a világ legkeresettebb emberévé, egész életében bujkálnia kellett, amíg végül megkapta, amit megérdemelt. Bin Laden ugyanis elérte, amit egyetlen amerikai elnök sem érhetett volna el, egységbe kovácsolta az amerikai népet és óriási nemzetközi szolidaritást biztosított az USA-nak szeptember 11-e után. Ezzel rettentő károkat okozott az imperializmus ellen küzdő valódi hazafiaknak, akik ellen szintén bevethették a terrorista kártyát, ráadásul ürügyet szolgáltak az amerikaiaknak, hogy Afganisztánban meggyilkolhassanak 1 millió embert.

Az ügy azonban koránt sem olyan egyszerű, mint hogy a gonosz terroristák ellen küzdenek a gonosz amerikaiak. Ma már mindenki tudja, hogy a tálibokat és köztük Osama Bin Ladent maguk az amerikaiak fegyverezték fel. Történt ugyanis, hogy Afganisztán szocialista ország volt, a Szovjetunióval szövetségben tevékenykedett, megkezdődött az ország modernizálása, azonban a térség korántsem volt stabil, és Pakisztánból egyre csak szűrődtek be a hitetlenek ellen harcoló vallási fanatikus mudzsahedinek. Az afgán kormányzat nem bírt a már háborús méretekben küzdő beszivárgókkal, ezért a szovjet hadsereg segítéségét kérték a leverésükkel. Ezt nevezik ma afganisztáni szovjet inváziónak, megszállásnak. Természetesen, ahogy ’56 esetében, ebben az esetben sem beszélhetünk megszállásról, hiszen a legitim kormány kérte a nemzetközi jog fenntartásával a katonai segítséget. A vallási fanatikusok és a szovjetek harcába Amerika is bekapcsolódott. Akkoriban az oroszok voltak számukra a nagyobb rossz, ezért elkezdték felfegyverezni a tálibokat. Osama Bin Laden szaúdi milliárdos családja már régen üzletelt a jenkikkel, így ez is jó befektetésnek tűnt az akkori kormányzat számára. Osama volt a család fekete báránya, őt nem izgatta a milliárdos fényűzés és a luxuslét, inkább abban keresett szórakozást, hogy ilyen háborúban akart harcolni. Őt magát személyesen a CIA képezte ki. Aztán persze a történelem változott, a Szovjetuniót megbuktatták, a tálibok pedig kikerültek a kontroll alól… Onnantól egyenes volt az út Szeptember 11-hez és a terrorizmus elleni háborúhoz. Osama mostmár halott. És akkor mi van? Helyébe lép más.

Fidel lemondott

A Kubai Kommunista Párt megtartotta VI. kongresszusát. Az eseményen 997 küldött vett részt. 331 javaslatból álló reformcsomagot fogadtak el, melynek lényege, hogy teret engednek a magánszektornak, kiszélesítik az állami vállalatok önállóságát, az agrár-élelmiszeripari szektorban pedig alapos reformot hajtanak végre. A szovjet típusú gazdaság helyett most több teret kap piacgazdaság a szocializmus vívmányainak megőrzése mellett. Raúl Castro elnök a kongresszuson arról is beszélt, hogy a politikai vezetők mandátumát kétszer ötéves terminusban kell maximálni.

Fidel Castro 2006-ban már több posztjáról is lemondott betegsége miatt, helyét öccse, Raúl vette át. Azóta Fidel állapota sokat javult, újra dolgozott, gyárakat látogatott, beszédeket mondott és cikkeket írt. A mostani kongresszusra időzítette bejelentését, hogy lemond a pártfunkcióiról, azaz az első titkári posztról és a központi bizottsági tagságról.

Elmaradt a várva várt fiatalítás is, a másodtitkári posztra a kongresszus a 81 éves José Ramón Machuda Venturát választotta meg. Az eddig megbízott első titkár Raúl Castro első titkári posztját is megerősítették. Szerkesztőségünk sok sikert kíván kubai elvtársainak az előttük álló nagy feladatok megoldásában. Haza vagy halál! Győzni fogtok! Győzni fogunk!