Történelem

91 éve született Sekou Touré

Sekou Touré-ra emlékezünk, aki a független Guinea első elnöke volt; fontos szerepet vállalt az antiimperialista küzdelemben.

Touré muszlim családban született, a mandinka etnikai csoport tagjaként, 1922. január 9-én. Sajnos a dátum koránt sem biztos, csupán az életrajzíró történészek véleménye. Touré gyermekkorában ugyanis a gyarmati hatóságok nem törődtek a gyermekek bejegyzésével, anyakönyvi kivonatot sem kaptak. Touré maga is kijelentette, hogy nem 1922-ben született. Az sem teljesen tisztázott, hogy ténylegesen leszármazottja volt-e Samory Touré szabadságharcosnak.

Már fiatal korában lázadott a hatalom ellen, először az iskolájában került szembe tanáraival, mikor megtagadta a francia gyarmatosítók történelmének tanulását. Az iskolából kirúgták, így szakközépiskolába kényszerült, de itt sem tűrték sokáig. A postánál kezdett dolgozni, ahol azonnal szakszervezetis lett, és elkezdte tanulmányozni Marx és Lenin műveit. Militáns verseket és esszéket írt, legismertebb munkája az Afrika és a forradalom (1959).

A postás szakszervezetnek hamar főtitkára lett, a politikai pályáját pedig a Guineai Demokratikus Pártban (PDG) folytatta, ahol 1952-ben annak vezetője lett. Az afrikai gyarmatok felszabadításáért harcoló nemzetközi szervezet, az Afrikai Demokratikus Mozgalom (RDA) helyi főnökévé lépett elő. 1956-ban a francia nemzetgyűlés tagja lett Guinea küldötteként, majd Conakry polgármestere. Közben folyamatos politikai támadásokat intézett a gyarmatosítók ellen. Sikerült elérni a függetlenségi népszavazást, amely 1958-ban sikerrel zárult. Charles De Gaulle csak cinikusan ennyit válaszolt a guineai függetlenségre: „A függetlenség Guinea rendelkezésére áll, de (Franciaország részéről) ennek következményei lesznek.”

1958. október 2-án Guinea független lett, Touré lett a köztársasági elnök. A franciák bosszúból azonnal kivonultak az országból, lerombolták az általuk épített infrastruktúrát, fontos iratokat vittek el és semmisítettek meg, végül megszakították a gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat. A cél egyértelműen káosz előidézése volt.

A függetlenség kikiáltása után egypártrendszer alakult ki az ország stabilitása és szabadságának megóvása érdekében. Touré rögtön államosította a külföldi érdekeltségeket, bevezették a tervgazdálkodást. Munkája elismeréseként 1961-ben Nemzetközi Lenin-békedíjat kapott. Az imperialista fenyegetéstől nehezen menekült meg országa, ezért jó kapcsolatokat ápolt a szocialista országokkal és más afrikai egykori gyarmatállammal. Jó kapcsolata volt a ghánai Kwame Nkrumah elnökkel, akit egy imperialisták által támogatott puccs eltávolított a hatalmából. Guinea menedékjogot adott Nkrumah-nak, aki névleg társelnöke lett az országnak. Továbbra is támogatta az afrikai felszabadítási mozgalmakat, különösképp a Bissau-Guineában és a Zöld-foki szigeteken harcoló PAIGC marxista felszabadítóit.

1970-ben a Zöld Tenger Hadművelet során portugál imperialista erők próbáltak támadást indítani Guinea fővárosa, Conakry ellen, és elfogni Sekou Tourét, azonban az akció sikertelen volt. Másodlagos cél volt a helyi PAIGC erők megsemmisítése is. Tourét többször próbálták meggyilkolni – hasonlóan más függetlenségi vezetőhöz. Az amerikai Peace Corps tagjait kiutasította az országból, egy ellene elkövetett merénylet előkészületei miatt. A felszabadító mozgalomban részt vevő bajtársai meggyilkolása után – mint Amilcar Cabral, a PAIGC vezetője ellen elkövetett merénylet kapcsán - kellő szigorral csapott le politikai ellenfeleire, amelyet sok jobboldali történész a demokratikus alapjogok megsértéseként értelmez. A fasiszta portugál vezetés és csatlós afrikai államaik számtalanszor veszélyeztették Guinea függetlenségét; 1977-ben zavargásokat szerveztek, amelyben 3 kormányzó is meghalt.

Külpolitikájának enyhülésekor, 1982-ben az Egyesült Államokba látogatott, külföldi befektetőket és piacokat keresve. 1983-ban gazdasági liberalizációs intézkedéseket jelentett be. 1984-ben Szaúd-Arábiába látogatott, ahol rosszul lett. Még aznap az Egyesült Államokba szállították, ahol Cleveland egyik klinikáján hunyt el. Hazájában a mai napig nemzeti hősként tartják számon.

Halála után Lansana Conté katonai puccsot hajtott végre, felfüggesztették az alkotmányt, feloszlatták a nemzetgyűlést. Touré egykori harcostársait mind kiiktatták, sokukat kivégezték. Conté 2008-ban halt meg, utána lassan visszatért az ország a demokráciához.

Hegedűs Sándor

Ho Si Minh

A vietnámi kommunista mozgalom méltán legendás alakja. Neve elválaszthatatlan a szabad, független szocialista Vietnám létrejöttétől, fejlődésétől. Több mint négy évtizeden át meghatározó szerepet játszott hazája önállóságáért folyó antikolonialista harcában, s a társdalom szocialista átalakulásában.

Ho Si Minh (Nguyen Ai Quoc), egy szegény tanító fia 1890. május 19-én a még francia gyarmatosítás alatt álló Hoáng Tru falucskájában született. A szülőktől konfuciánus nevelést kapott, de egy franciák által fenntartott gimnáziumban már a világias szellem befolyása alá került. Hányatott életet élt, mígnem a forradalmi mozgalomban megtalálta a helyét. Volt tengerész, kertész, pincér, kazánfűtő. Sok időt töltött Londonban, Brüsszelben, Párizsban, már mint mozgalmár Moszkvában, Kínában. Párizsban került kapcsolatba a kommunista mozgalommal. Az ő vezetésével alakult meg Kínában a Vietnami Forradalmi Ifjúsági Liga.

1928-ban Thaiföldön tartózkodott, ahol képviselője volt a Kommunista Internacionálé délkelet-ázsiai régiójának. 1930-ban egyik létrehozója a Vietnami Kommunista Pártnak. Sokszor letartóztatták, halálra ítélték, de harcostársai segítségével mindannyiszor sikerült megmenekülnie.

Vietnamban, a kommunisták hatására erősödött a francia gyarmatosítással szembeni ellenállási mozgalom. Távollétében a franciák halálra ítélték, de a hóhér bárdja elől Moszkvába menekült. 1935-ben a Kommunista Internacionálé utasítására Indokinában megszervezte a népfrontot. Leon Blum miniszterelnöksége alatt Vietnamban is nagyobb mozgásteret kaptak a kommunisták, melyet igyekeztek a mozgalom javára gyümölcsöztetni. 1937-től azonban, amikor Leon Blum helyét Daladier vette át, felerősödött Vietnamban is a kommunistaellenes terror. (1938-ban a népfront feloszlott.) Ho 1938-ban Kínába utazott és megismerkedett Mao Ce-tunggal. Az ideologizálásra hajlamos Mao nagy hatást gyakorolt Ho-ra. Kínában Csang Kaj-sek fogságba ejtette Ho Si Minht, akit 18 hónapi börtönre ítélt. Ezt követően, 1941-ben visszautazott hazájába, s élére állt a japán elleni nemzeti mozgalomnak.

1946. december 19-én kitört a francia kolonializmus ellen irányuló első indokínai háború, melynek során Nguyen Giap tábornoknak sikerült Vietnam egy jelentős részét felszabadítania. 1954.május 7-én a franciák döntő vereséget szenvedtek Dien Bien Phu-nál. Ez a súlyos kudarc arra kényszerítette a franciákat, hogy tárgyalásokat kezdjenek a győztes vietnamiakkal.

A békedelegáció Genfben ült össze, ahol megállapodtak abban, hogy az országot a 17. szélességi fok választóhatárral két részre osztják. Kisebbik és kevésbé fejlett északi rész jutott a kommunistáknak, míg a nagyobb és fejlettebb déli zóna a nyugati befolyás alatt álló bábcsászár Bao Dai regnálása alá került. A Vietnámi Kommunista Párt III. kongresszusán (1960. szeptember) elfogadták a szocializmus építésének irányvonalát. Fő tennivaló az ország korszerű iparosítása, a mezőgazdaság szocialista átalakítása. (1968: 88%), és a lakosság életkörülményeinek javítása lett. Bonyolult feladat volt átvinni egy néhány éve, gyarmati sorból szabadult országot a feudalizmusból a szocializmusba. Ezen a pártgyűlésen Ho Si Minh lemondott főtitkári tisztségéről, de megmaradt az ország államfője. Utódjául a párt élére Le Duan került.

USA távol-keleti befolyását féltette az erősödő Vietnamtól, ezért mondvacsinált ürüggyel 1965-ben bombázni kezdte az országot. Egy hosszú, kegyetlen háború következett, mely végül az amerikaiak vereségével végződött, a dél-vietnámi főváros, Saigon (a mostani Ho Si Minh város) felszabadításával, 1975. április 30-án. A vietnami nép szívós ellenállása folytán az ország két része egyesült. Ez a történelmi győzelem fokozott lendületet adott Vietnam szocialista fejlődésének.

Élete utolsó éveiben Ho Si Minh tekintélye semmit sem vesztett, de aktivitása erősen csökkent. 1969. szeptember 2-án halt meg Hanoiban, 79 éves korában.

70 éve halt meg Rejtő Jenő

Rejtő Jenő, zseniális írót minden magyar ember – és külföldön is sokan – ismerik. Azonban sajnos kevesen tudják, hogy ő is a Horthy-rendszer áldozata lett. Sok mai magyar szélsőjobboldali próbálja a Horthy-rendszert mentegetni, a fasiszta diktátor emlékét tisztára mosni. Egyik fő érvük, hogy Magyarország a hitleri Németország agresszív külpolitikája miatt nem maradhatott ki a második világháborúból, ám azt rendre elfelejtik, hogy már akkor zsidó embereket pusztított a fehérterror az orgoványi erdőben, amikor a német náci párt még meg sem alakult. Hazánk volt a csatlós államok közül az első, amely bevezette a munkaszolgálatot. Mindezt persze önként és örömmel.

Rejtő Jenő zsidó származása ellenére nem hagyta el hazáját, és továbbra is dolgozott. Az „Egyedül vagyunk” című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezvényezve, hogy a zsidó író még mindig cikkeket ír kávéházakban, mikor munkaszolgálati behívót kellene kapnia. A behívót ennek hatására meg is kapta, súlyos betegen hurcolták el a kórházból az akkor már a tengelyhatalmak által megszállt Ukrajnába. A fagyos időjárás és az embertelen körülmények miatt 1943. január elsején elhalálozott.

Nem felejtünk:

                             Véres ellenforradalom Indonéziában 

1965. szeptember 30.-án a huszadik egyik legnagyobb méretű tömeggyilkossága kezdődött el Indonéziában. Az ország élén az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik alapítója, a nemzeti függetlenség következetes híve, Sukarno elnök állt. Az államfő politikáját támogatta, és a kormányban részt vett Indonézia Kommunista Pártja (IKP) is.

Az 1920-ban alakult IKP széles tömegbefolyással rendelkezett, és 1956-65 között „a nem szocialista világ” legnagyobb kommunista pártjává vált. Taglétszáma 1965-ben elérte 3,2 milliót, és a párt 1958. évi helyi választásokon mintegy nyolcmillió szavazatot kapott. Az IKP által irányított szakszervezeteknek, a Parasztfrontnak, a Népi Ifjúságnak és a baloldali nőszervezetnek összesen mintegy tizenötmillió tagja volt a 120 millió lakosú országban. 1965 májusában az IKP vezetése már felismerte a nemzeti burzsoázia jobbratolódását és az ellenforradalmi veszélyt, de nem tett hatékony intézkedést a későbbi események elkerülésére. Az illegalitásban újjászervezett pártvezetőség utólagos értékelése szerint, hibás volt Sukarno politikájának kritikátlan követése, és a forradalmi változásokra nem érett helyzet téves megítélése.

A CIA által támogatott Suharto tábornok, a stratégiai erők parancsnoka által irányított kommunista ellenes leszámoláshoz, baloldali tiszteknek „Sukarno elnök védelmére” irányuló állítólagos puccskísérlete szolgált ürügyül. Az erőszakhullámot közvetlenül az indította el, hogy a Suharto által szervezett összeesküvésben résztvevő hét tábornokot, ismeretlen személyek 1965. szeptember 30.-án elhurcolták és meggyilkolták. A gondosan előkészített propaganda kampány a merénylettel azonnal a kommunistákat, a „hitetleneket” vádolta, és országszerte megkezdődött a szervezett hajsza a párt tagjai, szimpatizánsai ellen. Suharto 1966 márciusában félreállította már csak névleges hatalommal rendelkező Sukarnot is.

A CIA 1983-ban kiadott jelentése mintegy 250.000 áldozatot említett, de Suharto közvetlen környezetéhez tartozó Sudome és Sarwo Edie tábornokok azt állították, hogy a halottak száma ötszázezer és kétmillió között lehetett. Robert J. Marten a dzsakartai amerikai nagykövetség egykori politikai munkatársa a Washington Post-ban elismerte, hogy irányításával készültek 1963-tól, - a központi irányító testületek tagjaitól a helyi szervezetekig bezárólag - a kommunisták neveit tartalmazó listák. „Eredményes munkájuk” bizonyítására, a puccsisták viszonzásul átadták a meggyilkolt személyek adatait az amerikai titkosszolgálatnak. Joseph Lazarsky, a CIA volt indonéziai helyettes vezetőjének a Washington Postban közölt nyilatkozata szerint, a tömeges kivégzések miatt, „1966. január végére már teljesen szétverték az IKP vezetését”. Az áldozatok között szerepelt, többek között Dipa Nusantara Aidit, a kommunista párt elnöke is. Az amerikai újság később megírta, hogy a hatóságoknak nem sikerült bizonyítaniuk, „kommunista összeesküvés” vádját a hét tábornok halálában.

A Suharto diktatúra idején ítélet nélkül egymillió személyt deportáltak, Buru szigetére. A tíz-tizenöt év után elengedett emberek személyi igazolványába, „volt politikai fogoly” megjegyzést bélyegeztek, ami teljesen kiszorította őket társadalmi életből. A baloldaliak elleni megkülönböztetés családtagjaikat is sújtotta, akik közfunkciót nem tölthettek be és másodrendű állampolgárokká váltak.

A hétszer (!) újjáválasztott Suharto uralma harminckét évig tartott. A korrupciós botrányok, valamint a válságos politikai és gazdasági helyzet miatt, a tábornok 1998-ban kénytelen volt az elnöki tisztből távozni. Abdurrahman Wahid, demokratikusan választott államfő 2001-ben, a saját nevében bocsánatot kért az áldozatoktól és hozzátartozóiktól, a muzulmán milíciák által a katonai uralom idején elkövetett kegyetlenségekért. Az indonéziai „demokratikus átalakulás” korlátait mutatja, hogy a hadsereg és a visszahúzó politikai erők ellenállása miatt, az elnök nem tudta a kommunistaellenes törvények visszavonását a parlamenttel elfogadtatni.

Az 1965-66-ban elkövetett gyilkosságok felderítésére, Pramoedya Ananta Toer tekintélyes indonéz író vezetésével 1999-ben megalakult, egy tanulmányi csoport, amely megállapította a vérengzések helyszíneit, de a hatóságok megtiltották a tömegsírok feltárását.

A nemzetközi közvélemény többségének közömbössége mellett, Washington asszisztálásával végrehajtott büntettek kitervelői, és elkövetői azonban elkerülték a felelősségre vonást. A kommunista párt tevékenysége változatlanul tilos a 240 milliós, nagyrészt muzulmán lakosú Indonéziában.                                                                                                      kovács

                                                                                                                                   

Coca Cola Mikulás?

A közismert legenda szerint a Mikulás piroskabátos fehérszakállas megjelenéséért valójában a hasonló színekkel operáló Coca Cola Társaság a felelős.

Nem is lenne csoda, és bizonyára sokan el is hiszik a történetet, hiszen a Karácsony már rég egybeolvadt a Coca Cola termékek által is képviselt végletekig elüzletiesedett szemlélettel. A meleg családi fészkek helyett már a bevásárlóközpontoké a főszerep, és nem a családok és a szeretet a legnagyobb nyertese az üzletnek, hanem a kereskedők. Miért is ne származhatna a Coca Colától a Mikulás, hiszen szinte már teljesen ugyanazt a kapitalizmust képviselik?

A valóság ezzel szemben, hogy nem a Coca Cola találta ki a piroskabátos Mikulást, bár sok szerepük volt annak világszerte való elterjedésében.

A Mikulás sztorija 1804-ben kezdődött, amikor a New Yorki Történelmi Társaság megalakult, és védőszentjének Szent Miklóst választotta. 1821-ben William Gilley költő írt verset ajándékhozó Szent Miklósról, ebben már feltűnt a bunda és a rénszarvasszán is. 1822-ben Clement Clarke Moore írt gyerekverset, amelyben a Mikulás már kéményen csúszik le. Itt azonban, és később is sok már írásban a Mikulás még manószerű figura. Az üzlet azonban beleszólt, és egy Parkinson nevű philadelphiai kereskedő volt, aki embert bérelt fel Mikulás szerepre, és hogy másszon fel a kéményén. Innentől a Mikulás már emberi alak volt. Végül Thomas Nest 1863-tól karikatúráiban alakította ki a mindenkiben ma is élő Mikulás képét. Az évtizedek alatt a figura egyre ismertebbé vált, azonban még sok méretben és többféle színű ruhában jelent meg. A pirosruhás Mikulás elterjedését 1885-ben Louis Prang nyomdász képeslapja segítette még jobban elő. A Coca Cola csak évtizedekkel később, 1930-ban került a képbe, amikor is Haddon Sundblom reklámgrafikus felhasználta a piros ruhás, kövér, szakállas fickót a téli kampányhoz – amikor is köztudottan kevesebb üdítő fogy. Tény, hogy ez sokat számított a figura népszerűségének növekedésében, és valószínűleg a kóla nélkül nem is lenne ma világszerte Mikulás, de nem igaz, hogy a Coca Cola találta fel.

A cég azonban még ma is töretlenül ontja azokat a reklámokat, amelyben összekötik a karácsonyt a kólával. Minden évben felcsendülnek a sokszor már idegesítő dallamok a TV-ben, évről-évre apró változtatásokkal, amelyek azt sugallják, hogy itt az ideje ünnepelni a fogyasztói társadalmat. Azonban erről nem a Mikulás vagy a Télapó tehet. Ő csupán akaratlan szimbóluma lett a kapitalista rendszer karácsonyának. De legalább méltó vetélytársa lett a szellemi elnyomásért felelős egyházak tanmeséinek főszereplőjének: Jézusnak.

USS Indianapolis

Az Indianapolis hadihajót leginkább a Cápa filmből ismerheti a közönség. Persze nem szerepelt benne, ám a Robert Shaw által alakított cápavadász egy párbeszédben mesél a tragédiáról. A hajó szállította 1945 júliusában a Little Boy fedőnevű atombomba alkatrészeit és az uránt a tiniani bázisra. A visszaúton egy japán tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette. A túlélő legénység napokig hánykolódott a tengeren, mire kimentették őket.

Az Indianapolis története

A USS Indianapolis csatahajó 1930-ban készült el, majd egy évvel később szolgálatba is állt. 1932-ben Guantanamora került, majd később a chilei partok mellé vezényelték. Még Roosevelt elnököt is szállította több alkalommal. 1942-ben a Lexingtonnal együtt került harcba japán bombázókkal. A 18 kétmotoros repülőből 16-ot lőttek le. Rövid javítások után Ausztrália felé kísért konvojt, majd az Aleut-szigetekhez vezényelték. Augusztusban a Kiska-szigetnél bocsátkozott harcba. 1943 elején szerepe volt Amchitka és az Attu-sziget elfoglalásában. Ezután Hawaiira hajóztak, ahol az Indianapolis Spruance altengernagy, az 5. flotta parancsnokának zászlóshajója lett. November 19-én bevetették a Tarawa Atoll elleni invázióban, majd jött a Marhsall-szigetek elleni támadás. 1944-ben a Kwajalein-i csatában harcolt, és az ellenállás teljes megtöréséig ott is állomásozott. Márciusban és áprilisban Palaut támadta az 5. flotta, és számos japán rombolót és egyéb hadihajót süllyesztettek el. Június 19-én az Egyesült Államok flottáinak összevont alakulatai harcoltak a Fülöp-szigetek mellett. A japánok Guamot és Tiniant akarták elfoglalni, de szembetalálták magukat a szövetséges haderővel. Az USA haditengerészeti légiereje 29 repülőt vesztett, de 426 japán repülőgépet lőttek le. Ez a „marianai pulykavadászat” néven vonult be a történelembe. A japán légierő megsemmisítése után már csapást mérhettek a helyi haditengerészetre is, elsüllyesztve számos rombolót és anyahajót. Ezután újra Palau mellett harcolt szeptemberben. 1945-ben az Indianapolis csatlakozott Mitscher altengernagy anyahajóihoz, amelynek repülőgépei támadást intéztek Tokió ellen, hogy támogassák az iwo jimai partraszállást. Ezután a repülőgép-hordozókat és kíséretüket Okinawához és a Ryuku-szigethez rendelték. Március 21-én a japánok felfedezték a hajórajt, majd 48 repülőt küldtek a megsemmisítésére, a 24 amerikai vadászgép azonban mindegyiket lelőtte. Ezután az okiniawai partraszállás előkészítéseként az Indianapolis is 7 napig bombázta a parti védelmet 200 mm-es lövegeivel.

Március 31-én egy japán repülő tűnt fel szinte a semmiből. A hajó ütegei lőni kezdték, de hiába, 15 másodperc alatt már a fedélzet felett volt. A pilóta 7 méter magasságból dobta le a bombáját, amely átszakította a fedélzetet, áthaladt a legénységi szálláson és az üzemanyagtartályon, miután átszakította a hajó alját, és a vízben robbant fel. A támadásban 9 ember halt meg, de sikerült megakadályozni az elárasztódást, sőt a saját erejéből hajózott el a Mare-szigetre.

Az Indianapolis veszte

A javítási munkálatok után kapta a parancsot, hogy titokban dúsított urániumot és a Little Boy fedőnevű atombomba alkatrészeit szállítsa Tinianra. Ezt a bombát később Hirosimára dobták le. Az Indianapolis július 16-án hagyta el San Franciscot. Július 19-én kikötött Pearl Harborban, majd 26-án érte el Tiniant. Ezután Guamra ment, ahol sok matrózt elbocsátottak a szolgálatból, őket újakkal helyettesítették. Innen Leytebe kellett volna mennie, ahol kiképezték volna a friss legénységet, hogy csatlakozhassanak Oldendorf altengernagy támadó alakulatához Okinawán. Július 30-án, 0 óra 14 perckor két torpedó találta el, amelyet a Mochitsura Hashimoto által parancsnokolt I-58-as tengeralattjáró lőtt ki. A hajó súlyos sérülést szerzett, aminek következtében 12 percen belül felfordult és elsüllyedt. Az 1196 matrózból kb. 300 ember süllyedt el a hajóval. A többi ember kevés mentőcsónakkal és mentőmellénnyel a vízbe ugrott, és csak a kimentésben reménykedhetett.

A tengerészeti parancsnokság három és fél napig semmit nem tudott az Indianapolis elsüllyesztéséről, egészen addig, amíg egy bombázó rutinjárőrözés közben észre nem vette az embereket a vízben. A 880 vízbe került emberből ekkora már csak 321 volt életben, akiket kimentettek, de néhányan közülük is meghaltak, végül 317-en élték túl a katasztrófát. A vízben való hánykolódás közben szenvedtek az éhségtől és a szomjúságtól. Sokan kihűltek, kiszáradtak, fényérzékenyek lettek, éheztek vagy a demencia tünetei léptek fel. Súlyos volt a bőrhámlás, majd jöttek a cápatámadások. Sokan a vízben lettek öngyilkosok. A felfedezésük után azonnal a körzetbe vezényelték az összes elérhető légi és tengeri egységet, amelyek segítették a mentést. A matrózok keresését augusztus 8-a után beszüntették.

Charles McVay meghurcolása

A haditengerészet a hajóinak követését nem jelentések, hanem előrejelzések alapján végezte. Körülbelül tudták, mikor hova kellene befutniuk a hajóknak, és ha nem jelentették másként, akkor a tervezett szerint megérkezettnek tekintették a hajót. Július 31-én ezért úgy könyvelték el a Fülöp-szigeteki Tengeri Állomáson, hogy az Indianapolis Leytebe érkezett, a Marianai Parancsnokságon pedig le is került a térképről. Az Indianapolis nyomon követéséért felelős Stuart Gibson hadnagy, aki tudta, hogy a hajó nem érkezett meg, de nem tett lépéseket ennek kivizsgálása felé, és nem is jelentette parancsnokainak. Az Indianapolis vészjelzést is leadott, három állomás is vette őket, de senki nem reagált rá: az egyik parancsnok részeg volt, a másik parancsba adta embereinek, hogy ne zavarják ilyesmivel, a harmadik a japánok trükkjének könyvelte el.  A tengerészet sokáig tagadta, hogy vészjelzést fogott volna. Charles B. McVay kapitányt, az Indianapolis parancsnokát, aki túlélte a támadást, és ki is mentették, bíróság elé állították, mivel elmulasztotta a „cikk-cakk”-ban haladást. Ez a manőver nehezítette volna, hogy tengeralattjárók áldozatává váljon. A kapitány azzal védekezett, hogy a köd miatt ezt feleslegesnek tartotta. Az Indianapolist elsüllyesztő kapitányt is beidézték tanúnak, aki elismerte, hogy a „cikk-cakk”-ban haladás nem számított semmit. Ennek ellenére a kapitányt elítélték. Nimitz admirális figyelmen kívül hagyta az ítéletet, és visszahelyezte McVayt aktív szolgálatba, de 1949-ben leszerelték. Az Indianapolis túlélői kitartottak kapitányuk mellett, de az elhunytak hozzátartozói gyakran zaklatták gyűlölködő levelekkel. Felesége halála után mentális problémákkal küzdött, majd 1968-ban fejbelőtte magát a szolgálati fegyverével. Ő lett az Indianapolis utolsó áldozata. 2000 októberében a kongresszus adott ki határozatot, mely szerint McVayt nem terheli felelősség az Indianapolis elvesztése miatt. Személyesen Bill Clinton elnök írta alá. A második világháborúban 700 hajót vesztett az Egyesült Államok, de csak McVay volt az egyetlen kapitány, akit bíróság elé állítottak. 2001 júliusában a haditengerészet utasítást adott, hogy töröljék a méltánytalanságokat McVay minősítéseiből.

Hegedűs Sándor                                                                  

Bajcsy-Zsilinszky Endre

(1886 – 1944)

Kevés olyan jelentős politikusa volt hazánknak, akit életútja elvitt a radikális jobboldaliságtól (fajvédelem) az antifasiszta mártíromságig. Önfeláldozása tette hitelessé megtérését a néphez, s ez biztosít számára halhatatlanságot az igaz magyarok panteonjában.

1886. június 6-án született Szarvason. Apja elmagyarosodott szlovák, aki „magyarabb” volt minden nacionalistánál. Ebben a túlfűtött szellemben nevelte gyermekeit is. Korántsem véletlen, hogy Endre a katonatiszti pályát választotta, mert itt kitűnhetett virtuskodó honfiságával. Jogot tanult Kolozsváron, majd Heidelbergben és Lipcsében. Soviniszta túlbuzgósága alapján válogatta ki ba­rátait és ellenségeit. Ez vezette őt a „hazaáruló” Áchim András lakásához, ahol 1911. május 14-én, egy kiprovokált vita hevében halálos sebet ejtett a parasztvezéren. A gyilkosság országos üggyé vált, a bíróság felmentő ítéletet hozott.

Mint huszártiszt, az első világháborúban „vitézül” küzdött a különböző frontokon. Leszerelése után újságíró lett, de az ébredező fasiszta irányzat teoretikusa is. Gömbös Gyula társaságában 1918 végén életre hívta a MOVÉT, mely kiállt az integer Magyarország mellett, fellépett az „idegenek”, a baloldaliak ellen. Ők adták a „keresztény kurzus” kemény magját, Horthy támogatóit, majd 1924-től jobboldali ellenzékét, mely a Fajvédő Pártban tömörült. Gömbös és Bajcsy mellé sorakozott fel Kozma Miklós, Ulain-Reviczky Antal, Eckhardt Tibor és mások. Endre töltötte be közöttük az ideológus szerepét. A fajvédők sikere azonban nem volt tartós, a dzsentrik többsége beérte a mérsékeltebb bethleni vonallal. Ezért Bajcsyék puccsot kíséreltek meg. A próbálkozás kudarcot vallott. Gömbös felismerve, hogy karrierjét csak a kormányzó oldalán biztosíthatja, szakított Endrével. Útjaik elváltak, különös tekintettel arra, hogy a hitlerizmus előretörésében hősünk felismerte a Magyarország függetlenségét fenyegető veszélyeket. Ez arra késztette, hogy a nácizmust elutasító Eckhardt Tibor kisgazda-pártja felé orientálódjon. Ez a döntése tekinthető a múltjával való szakítás első lépésének. Amikor Gömbös Gyula miniszterelnök lett (1932.október 1.) szembekerült barátjával. A parlamenti képviselő felszólalásaiban, írásaiban élesen bírálta a miniszterelnök német orientációját. Mint a kisgazdapárt tagja titkos választójogot, a kartellek megrendszabályozását, mérsékelt földreformot hirdetett. Támogatta a bécsi döntéseket, mert a magyar revíziót akarta bennük látni. 1939-ben ismét tagja lett a parlamentnek, éppen akkor, amikor a nyilasok 49 mandátumhoz jutottak. Bajcsy elszánt ellenfele lett a hungaristáknak, akik a hitleri szellemet vitték a magyar országgyűlésbe.

A teoretikus súlyt helyezett a fiatalság magyarságtudatának fejlesztésére, hogy azok alkalmassá váljanak Nagy-Magyarország újrateremtésére. (Bizonyos rokonítás Szekfű Gyulával és Szabó Dezsővel indokoltnak látszik.) Miután eszmerendszerében prioritást kapott náciellenessége, zsidóellenessége másodlagossá vált. Harmadikutas nacionalizmusa (kétfrontos harc a pánszláv és pángermán irányzatok ellen) egy társadalmi egyensúlyhelyzetre épülő romantikus-utópisztikus, paraszti-kispolgári rend kifejezője volt. Ő, aki a húszas években az antiszemitizmus egyik vezéralakja volt írta le 1942-ben, – bírálva elvbarátait, – „nemzetünknek éppen legmagyarabb, keresztény elemei tudták magukat azonosítani … az első és második zsidótörvénnyel”. A második világháború alatt meghirdette a Pax Hungaricát, mely a Kárpát-medence népeinek összefogását szorgalmazta. A magyar szupremáciához való ragaszkodása azonban megakadályozta ennek realizálását.

Nem lett kommunistabarát, de elismerte hazafiságukat. (1942-ben pozitívan nyilatkozott a bíróság előtt Schönherz Zoltán patriotizmusáról). Ekkor már elítélte a szovjetellenes háborút is. Az antihitlerizmus jegyében vállalta a Népszava karácsonyi számában való szereplését (1941). 1944.március 19-én, az elsők között fogták le. 1944. október 14-én szabadult, és a kommunisták felkérésére a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnöke lett. Bajcsyt árulás folytán (Mikulich Tíbor százados) a nyilas Számonkérő Szék elé került, mely őt, a kommunista Pesti Barnabással, Kreutz Róberttel és Pataky Istvánnal együtt, Sopronkőhidán halálra ítélte. 1944. december 24-ének szent estéjén végezték ki őket.

A mai elit szélsőségesei Bajcsy együttműködését a baloldali ellenállással hazaárulásnak minősítik. Ezért, „nemzeti szervezetek” felvetették szobrának, utcanevének eltüntetését, történelmi szerepének átértékelését.

                                                  Petru Groza közelebbről

Lapunk előző számában Hegedüs Sándor a román politikussal foglalkozott, akit szeretnék egy kicsit árnyaltabban bemutatni. Groza a múlt század húszas éveitől közel negyven esztendőn át fontos, de változó súlyú szerepet játszott a szomszédos ország közéletében. A magyarok által Groza Péternek nevezett politikust szoros kapcsolat fűzte, az erdélyi baloldali csoportokhoz, az illegális kommunistákhoz. Élete során volt a király minisztere, gazdag ügyvéd, bankár és földbirtokos. A felszabadulás után miniszterelnök, majd államfő lett.

Balogh Edgár, az erdélyi Korunk későbbi főszerkesztője, a Bólyai Egyetem egykori rektora emlékirataiban megemlítette, hogy Grozával 1936-ban találkozott először, amikor az Ekés Front nevű román parasztpárt elnöke Kolozsvárott felkereste a kommunista irányítású Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) vezetőit, akikkel népfrontos együttműködésről tárgyalt. Kapcsolatuk az 1940-es bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz történt csatolása után sem szűnt meg. Groza segített a határon átnyúló kapcsolatok fenntartásában, közvetítette az üzeneteket az északon és a délen tartózkodó vezetők között. Délre csempészte a betiltott „48-as Erdély” című röpiratot is, amelyben erdélyi magyar írók, újságírók hitet tettek a népfront, a függetlenségi harc és a magyar-román megbékélés mellett. Groza találkozott a rendőrség által később meggyilkolt Józsa Bélával, a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi szervezetének vezetőjével, és Gaál Gáborral a baloldali Korunk első szerkesztőjével is.  1942-ben Petru Groza Budapestre látogatott, ahol felkereste egykori szászvárosi diáktársát, Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert, akitől, nem eredménytelenül a román munkaszolgálatosok helyzetének a javítását kérte.

A felszabadulás után a MADOSZ aktivistái alakították meg a Magyar Népi Szövetséget (MNSZ), ami szorosan együttműködött, a Román Kommunista Párttal, az Ekés Fronttal és más baloldali szervezetekkel. A Szövetség 1945 májusában, Kolozsvárott tartott első kongresszusán Petru Groza kijelentette: ”eljöttem, hogy a román magyar együttélés erdélyi zászlaját itt ünnepélyesen meglobogtassam. Én is és kormányom is, elhatároztuk, hogy ezt a feladatot minden nehézségen, minden előítéleten, minden nehézkes gondolkodáson túl, teljes győzelemre visszük.” Kormányzati támogatással, a Magyar Népi Szövetség rövid alatt jelentős eredményeket ért el elsősorban az oktatás és a kultúra területén.

A párizsi békeszerződés 1947-ben történt aláírása, az elért gazdasági és társadalmi változások valamint a két világrendszer élesedő szembenállása következtében, a nemzetiségi szervezetek szerepe leértékelődött, és tevékenységük a Párt számára feleslegessé vált. A MNSZ ezért 1953-ban „önfeloszlatással” megszűnt. 1949-ben lezajlott magyarországi Rajk-pert követően, a román hatóságok a Szövetség több vezetőjét, Kurkó Mátyást, Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Jordáky Lajost, Méliusz Józsefet valamint másokat őrizetbe vettek és hamis vádak alapján elítéltek. A kommunisták útitársának tekintett Petru Groza 1952-ig kormányfő, majd 1958-ban bekövetkezett haláláig az Államtanács elnöke volt. Gheorghiu Dejnek, a Román Munkáspárt főtitkárának erősödő személyi kultusza, valamint a szövetségi politika torzulásai miatt, Groza magas tisztsége formálissá vált, és a magyarok felé történő közvetítő szerepére már nem volt igény.

Az elnök azonban a koncepciós perekben elítélt MNSZ vezetőket később amnesztiában részesítette. Az ártatlanul bebörtönzött magyar értelmiségiek 1956-ban rehabilitációs pert indítottak, amelyben a bíróság a korábbi vádak alól felmentette őket. Groza emberségére jellemző, hogy súlyos betegsége ellenére levélben köszöntötte Arany János 140. születésnapja alkalmából Nagyszalontán, 1957-ben rendezett ünnepség részvevőit. Azt írta, hogy ”miután nekem megadatott jól ismerni és sokszor elmerülni Arany János műveinek a szépségében, fokozott örömmel látom ez ünneplést”. Derűs, az élet örömeit kedvelő ember volt Petru Groza. A bukarestiek gyakran találkozhattak vele, amikor a belváros zsúfolt utcáján, a Calea Victorein reggelente gyalog indult az elnöki palota felé.                                                 Kovács Gábor

                                                                                                                         

A politikus szobrát 1963-ban avatták fel Déván, amit a városi önkormányzat jobboldali tagjainak a követelésére 1995-ben eltávolítottak. A dévai vezetők elutasították Groza szülőfaluja, Bácsi lakósainak a kérését, hogy a szobor náluk kerüljön méltó helyre. (szerk.)

 Hegedűs Sándor

Petru Groza

(1884 – 1958)

Románia huszadik századi történelmének kiemelkedő progresszív közéleti férfiúja. 1917-1918, 1933, 1944-1945, 1948 azok az évek, mikor a világ, s benne Románia forrt, vajúdott, alakította a maga legújabb kori történelmét. Groza, e sorsdöntő és mozgalmas esztendőkben lépett színre, s vett részt hazája politikai életében. Sokat tett a román-magyar barátság normalizálása érdekében, s e tekintetben ma is példakövető lehetne.

1884. szeptember 7-én született az erdélyi Bácsi faluban. Édesapja ortodox pap, aki fiát vallásos szellemben nevelte. Ám az ifjú viszolygott az irracionális irányzatoktól, s inkább a „földhözragadt”, demokratikus megoldások híve volt. Az elemi iskola kijárása után a református gimnáziumban érettségizett. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán abszolvált. Tanulmányainak befejezését követően Déván ügyvédeskedik, de – a közügyek iránt érzékeny alkat lévén – bekapcsolódott Erdély politikai életébe. 1918-ban, a Román Nemzeti Párt és a kormányzótanács tagja, 1920-ban átlépett a Román Néppártba, majd az Alexandreu Averescu kormányban az erdélyi ügyekért felelős miniszter. A Hunyad-megyei magyar földbirtokosokat védte az 1921-es kisajátítási (optáns) perekben. A húszas évek második felében visszavonult a politikai tevékenységtől, 1933-ban azonban, amikor a válság mélyülése és a hitleri fasizmus térhódítása megbolygatta tőkés világ „menetrendjét” ismét aktivizálódott: részt vett a paraszti Ekéspárt (Frontul Prugaliror) megalakításában. 1944-ben csatlakozott a román kommunisták által kezdeményezett antifasiszta Nemzeti Demokratikus Front életre hívásában. A népfront tagjai között találjuk a Román Kommunista Pártot, (RKP), az Ekésfrontot, a Szocialista Parasztpártot, a Magyar Népi Szövetséget és, rövid ideig, a Román Szociáldemokrata Pártot.

Aktív részese volt az 1944. augusztus 23-iki eseményeknek, amikor hazája szakított a fasiszta koalícióval és tevőlegesen vett részt a hitlerizmus elleni harcban.

1945 március-júliusában, miniszterelnök lett, miután sikerült lemondatnia Nicolae Radescut. Az 1946. szeptember 19-iki országgyűlési választások megerősítették Petru Groza kormányát. Az augusztusi átállás a párizsi békeszerződés ítészeit arra késztette, hogy Erdély egésze a románoké legyen. 1947 decemberében detronizálták I. Miklós királyt és kiáltották a Román Népköztársaságot.

 Groza kormányzása alatt egy sor demokratikus intézkedést hoztak előkészítendő a szocialista forradalmat. Végrehajtották a földreformot, majd 1949-ben megkezdték a mezőgazdaság kollektivizálását, megtették az első lépéseket a nagyüzemek államosítására, Kolozsvárott magyar egyetemet hoztak létre, Marosvásárhelyen megindították az orvosképzést, 184 magyar tannyelvű iskolát szerveztek, 2035 tanárral, Moldáviában 80 magyar iskolát alapítottak, Székelyföldön nagyszabású iparosítást kezdeményeztek, az nemzetiségi politikát folytatott. Kijelentette: „Erdély nem lehet fal, hanem csak híd”. Elvetette a Maniu által javasolt lakosságcserét, ellenezte a magyarok kollektív megbüntetését. Kijelentette: „Ha sikerül kiirtani az írmagját a gyűlölködésnek, román és magyar részről egyaránt, akkor Közép-Európában béke lesz”.

Groza 1947-ben Bulgáriában és Jugoszláviában felvetette a balkáni államok szövetségének gondolatát, de Sztálin ellenállása miatt ez a terv kudarcba fulladt. A hidegháború elmélyülése, s a Titóval kiéleződött ellentétek miatt 1949-ben a biztató fejlődésben törés következett be. Felgyorsult a szocialista forradalom, ami fokozta a szocializmus szellemével össze nem egyeztethető törvénysértéseket s a voluntarizmust. Ez az új politikai szisztéma idegen volt Petru Grozától, aki 1952 júliusában megvált államfői tisztségétől, s 1958-ig a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke lett.

Sohasem lett tagja a Román Kommunista Pártnak, de mindig hű maradt a szocializmus ügyéhez. 1958. január 7-én, 74 éves korában hunyt el Bukarestben.

Hegedűs Sándor

Molnár Erik

(1894 – 1966)

Nagy vesztesége lenne a marxista történettudománynak és az elmélettörténetnek, ha Molnár Erik neve, tevékenysége feledésbe merülne. Erre pedig manapság vannak törekvések, mert a kommunista eszmeiség égisze alatt alkotóktól, akik tollal küzdöttek és küzdenek a tőkés formáció ellen a burzsoá rend haszonélvezői és védelmezői úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Historikusunk pedig egyike volt a marxista-leninista „misszionáriusoknak”, aki magas színvonalon, a tudomány által igazolt érvekkel bizonyította be a kapitalizmus embertelenségét és múlandóságát. Ugyanakkor kutatásaival, publikációival igyekezett megtisztítani múltunkat a torzításoktól, hamisításoktól.

Molnár Erik Újvidéken született 1894. december 16-án. Az értelmiségi család erős 1848-as hagyományok szellemében nevelte a két fiút, Renét és Eriket. Az apa felsőkereskedelmi iskolai (matematika) tanár volt, akit többször mozdítottak el állásából szocialista és szabadságharcos beállítottsága miatt.

Erik, 1912-ben leérettségizett, majd beiratkozott a budapesti jogi egyetemre. Tanulmányait 1915-ben meg kellett szakítania, miután a kormány a haza védelmére szólította fel. Nem sokáig lőtte parancsra az orosz katonákat, mert 1916-ban fogságba esett, s Vlagyivosztokba került. Mint mondotta: „a hadifogság lényegében alakító hatással volt rá.” Amikor kiszabadult, és hazatért, már Horthy Miklós és az ő ellenforradalmi (fasisztoid) rendszere volt hatalmon. Erik folytatta, majd befejezte megszakított egyetemi tanulmányait. 1924-ben ügyvédi irodát nyitott Kecskeméten.

Bekapcsolódott a helyi MSZDP tevékenységébe, de 1927-től már kommunistának vallotta magát. Ebben az időben a különböző szociáldemokrata, és kommunista folyóiratokban (a 100%-ban, a Társadalmi Szemlében, a Gondolatban, a kolozsvári Korunkban) sorra jelentek meg „művészi” néven (Jeszenszky Erik, Pálfai István, Szentmiklósy Lajos) jegyzett tanulmányai, melyek progresszív színt adtak történetírásunknak. A Madzsar József által szerkesztett Társadalmi Lexikonban ugyancsak jelentős szerepet vállalt. Széles körű, elmélyült felkészültségét bizonyítja, hogy a közgazdaságtan, a filozófia, történelem területén felvetett kérdésekre újszerű (marxista) válaszokat keresett. A Dialektika című gyűjteményes írásában fejtegeti: „Az elfogulatlan olvasónak módjában lesz megítélni, hogy a marxizmus elméleti eszközei valóban lomtárba valók-e, amint ezt a reakció tudományos kiszolgálói hirdették, vagy nem inkább abból a szellemi fegyvertárból kerültek- e ki, amelyet az emberi gondolat legkiválóbb képviselői…évezredek munkájával teremtettek meg.” Sztójayék 1944-ben rendőri felügyelet alá helyezték, a hungarista rémuralom hatóságai letartóztatták.

A felszabadulás után – fel nem adva tudományos munkásságát – közéleti tevékenységet is folytatott. Haláláig országgyűlési képviselő. Volt népjóléti miniszter, külügyminiszter, tájékoztatásügyi miniszter, moszkvai nagykövet, helsinki követ, 1948 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia, levelező-, majd 1949-ben rendes tagja. 1948-1956 között a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának tagja, 1950 júliusától 1952 novemberéig igazságügyi miniszter, ezt követően ismét külügyminiszter lett. Elkötelezett kommunista, aki bírálta Rákosi Mátyás politikáját. 1956 után visszavonult a közvetlen gyakorlati közügyektől, és egész súlyával a tudományoknak szentelte életét. 1957-1962 között a Századok szerkesztőbizottságának elnöke lett. Munkássága elismeréséül kétszer kapta meg a Kossuth-díjat.

Budapesten halt meg 1966. augusztus 8-án. Szíve felmondta a szolgálatot. Első volt a magyar marxista történészek közül, aki hazánk múltjának alapvetését elvégezte. 1937-től egyre inkább, mint történész tette ismertté nevét. Ezen a téren is (a magyar őstörténet, és a feudalizmus témakörében) mesterien alkalmazta a tudományos szocializmus klasszikusainak módszerét (történelmi materializmus), vitázva a jobboldali egyházi és polgári historikusok idealista, szubjektivista, relativista, pozitivista, szellemtörténeti nézeteivel. Nem beszélve a történelemhamisító „iparosok” leleplezésének tárgyszerű tettéről. E fundamentális elméleti munkásságával ledöntötte trónjáról az „aulikus” (kormányzóhű), felkent sztártörténészeket (Hóman Bálint és köre), a szakma aprószentjeit és konjunktúralovagjait. Feje-tetejéről a talpára állította a magyar história értékelését. Ő és követői teremtették meg hazánkban azt a történészgárdát, melynek köszönhető, hogy tudományos alapokon elvégezhette múltunk reális feltérképezését és magyarázatát. Egész nemzedékek szemlélete szabadulhatott meg az idealizmus, miszticizmus, áltudományosság koloncaitól.

Molnár Erik elévülhetetlen érdemei miatt kiérdemelte, hogy emlékét az utókor megőrizze, és ne engedje át a pusztító enyészetnek. 

Hegedűs Sándor

Pénzügyi stabilizáció – 1946

A második világháború felmérhetetlen károkat okozott Magyarországnak. Csaknem egy millió ember életét követelte (katonák a frontokon, zsidók, cigányok a koncentrációs- és munkatáborokban, civilek a hátországban). Nemzeti vagyonunknak 40%-a pusztult el. A gyáripar 1946-ban az 1938-as színt 52 százalékán állt.

Ám a felszabadulás után megkezdődött a romeltakarítás, az újjáépítés. Lassan, de normalizálódott a helyzet. Sokan évtizedekben mérték hazánk regenerálódásának idejét, az optimisták azonban nem méricskéltek, hanem munkához láttak. Rendkívül szűkek voltak a belső erőforrások, pedig a helyreállítás az ország élelmezése, a fizetések biztosítása, a jóvátétel sokba került. A Horthy-rendszertől és a Szálasi rezsimtől örökölt inflációt fokozta a bankóprés, mely egyik (nem jelentéktelen) forrása volt az állami költségvetésnek. A pénzhígulás ütemét jól mutatják az alábbi számok: 1945 júniusában 14,5 milliárd pengő volt forgalomban, decemberben 765,5 milliárd, 1946 júliusában 47,3 quadrillió. Ezt a vészes folyamatot meg kellett állítani, ha nem akartuk, hogy az ország kivédhetetlenül a teljes összeomlásba kerüljön, s a tehetetlennek tűnő kormányok elleni népharag anarchiába taszítsa hazánkat. A fokozódó infláció kárvallottjai ugyanis elsősorban a fizetésből élő munkások, a földtelen agrárproletárok és a kis földdel rendelkező szegényparasztok voltak. A zavarosban halászó spekulánsok számára a gazdasági káosz aranybánya volt.

A politikusok és közgazdászok között (jórészt osztályhelyzetük és pártállásuk szerint) különböző nézetek ütköztek a pénzügyi válságból való kilábalás kérdésében. A jobboldaliak – hogy erősítsék nyugati kapcsolataikat, – külföldi kölcsönök felvételét szorgalmazták, míg a kommunisták, a baloldali szociáldemokraták, parasztpártiak döntően az önerőre való támaszkodást javasolták. A Szovjetunió, hogy segítse országunkat gondjaink megoldásában jóvátételi kötelezettségeink fizetésének határidejét meghosszabbította. Az aktivizálódott szélsőjobb a nép elégedetlenségét a „kútmérgező” zsidók felé igyekezett terelni (Kunmadaras, Miskolc).

A külkereskedelem bizonyos mérvű felélénkülése, a hazai ipari termelés emelkedése lassan megérlelték a pénzügyi stabilizáció feltételeit. Olyan mérvű volt az infláció, hogy még a józanabb jobboldali körök, a tőkések (jórészt a kis-és középburzsoázia) támogatták a stabilizációt, főleg azért, mert már az ő érdekeiket is fenyegette a példátlan pénzromlás. A kommunisták vezette Gazdasági Főtanács vette kezébe a pénzügyi stabilizáció lebonyolítását (Vas Zoltán). A stabilizációt megelőző hónapokban a MKP nagygyűléseken ismertette elképzeléseit. Ezek a tervek optimizmussal töltötték el az embereket.

1946. augusztus elsején megszületett az új forint. (Egy forint 400 000 quadrillió papírpengővel volt egyenértékű.) A pengő – a nullifikációval – teljesítette küldetését és kikerült a forgalomból. A 20-as évek elején, a Horthy-rendszer, összehasonlíthatatlanul kisebb inflációját 5 év alatt tudta felszámolni, s azt is jelentős nyugati segítséggel. 1946. augusztus elseje után ugrásszerűen megjavult a gazdasági helyzet, mely a baloldal politikai megerősödését eredményezte. Ez a körülmény kedvezően befolyásolta a szocialista forradalom feltételeit és távlatait. Az államháztartás helyzete gyorsan javult. Az új (elsősorban a tőkéseket megterhelő progresszív adózás) 1947-ben már az állami kiadások 80%-át fedezte. A sikerekhez az is hozzájárult, hogy – kitartó harc eredményeként – az amerikaiak visszaadták kihurcolt és megdézsmált aranykészletünk maradékát. A Gazdasági Főtanács jól ellátta egyik fontos funkcióját, a burzsoázia ellenőrzését és korlátozását. Vas Zoltánnak sikerült – a stabilizáció érdekében – mozgósítani az ország legkiválóbb pénzügyi szakembereit: Varga Jenő, magyar származású szovjet vezetőközgazdászt, Antos Istvánt, stb. Csikós Nagy Bélát, (Imrédy Béla, egykori szélsőjobboldali miniszterelnök közgazdásza felajánlotta segítségét a jó pénz megteremtéséhez, de szolgálatait nem vették igénybe.) A stabilizáció történelmi határkő volt. Felgyorsította a választ a nagy kérdésre: ki, kit győz le? Szerepe volt abban, hogy az osztályharc végül a szocializmus javára dőlt el.

KauCasus Belli

Casus Belli: háborús ürügy. Mivel olyan helyzet nincs a történelemben, amely ürügyül szolgálhatna más ország agresszív megtámadásához, mondhatjuk, hogy a casus belli mindig mondvacsinált. Legtöbb esetben megcsinált, gondoljunk csak a gleiwitzi incidensre, amelyben németek a saját rádióállomásuk támadását színlelték, vagy a tonkini incidensre, amely a vietnámi háborúban a fokozott amerikai beavatkozást jelentette.

Határviták kérdésében nagyon egyszerű eldönteni, melyik félnek van igaza: senkinek. A föld ugyanis nem tulajdon. A földet csak kölcsönkaptuk az anyatermészettől, tehát konkrét jogot formálni rá nem túl előnyös szemlélet, sem gazdaságilag, sem környezetvédelmileg, politikailag meg pláne nem. Az irredentizmus a nacionalizmus alja, mely során azzal butítják a népet, hogy sanyarú sorsukért nem a kizsákmányolás felelős, hanem a szomszéd állam, amely határ menti területeket birtokol. Azon területek tulajdonviszonyaiba már bele sem gondolnak. A nagymagyarkodók is azt hiszik, hogy a határok kitolásával Magyarország mennyország lenne, holott a területek tulajdonviszonyai nem változnának meg, és ők soha nem részesednének azon földek javaiból, mint ahogy a magyar föld javaiból sem ők gyarapodnak, hanem a magántulajdonos, a tőkés.

A trianoninál sokkal súlyosabb határviták állnak fenn világszerte, Írországtól Palesztináig. Ezek nem kímélik az örmény-azeri kapcsolatokat. Az itteni határviták legfőbb kérdése Hegyi-Karabah, amely Azerbajdzsán dél-nyugati részén található. 95%-a örmény, a maradék 5% asszír, görög és kurd nemzetiségű. Az azeri kiadatás során fellángoltak a nacionalista indulatok, és csak reménykedünk, hogy az incidens nem fajul háborúvá, mint ez már annyiszor előfordult ott.

Az orosz forradalom során a környék Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaságként működött, de hamar részeire bomlott, megalakult Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán. Az örmény-azeri határon lévő Karabahért már akkor elkezdek háborút vívni. 1918-ban azonban a Nemzeti Tanács önállóvá nyilvánította. Ezután nem sokkal megszállta az Ottomán Birodalom, majd a világháború vége után a Brit Birodalom fennhatósága alá került. A britek a párizsi békekötésekkor azeri kormányzót nevezett ki a területre, a karabahi örmények erre gerillaharcba kezdtek, de 1920-ban Azerbajdzsánban megtörtént a bolsevik hatalomátvétel, majd egy évvel később a másik két kaukázusi országban is. Sztálin szerette volna, ha Hegyi-Karabah az örményekhez tartozik, ezért 1923. július 7-én alakult meg Hegyi-Karabah Autonóm Terület, ám az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságon belül. Innen a határviták elsimultak és a szovjet szocialista tagköztársaságok teljes békében éltek egymással, egészen a Szovjetunió bomlásának kezdetéig. Ekkor ugyanis újra fellángoltak a határviták. 1988-ban ugyanis Hegyi-Karabah kifejezte Örményországhoz való csatlakozásának szándékát. 1989-ben elhatározták egy Egyesült Örmény Köztársaság megalapítását, amelyet a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa az alkotmányra hivatkozva elutasított. 1991. szeptember 2-án Hegyi-Karabah függetlenné nyilvánította magát, amit azeri katonai beavatkozás követett. A háborúban Örményország segítette a területen harcolókat. 1991. november 26-án Azerbajdzsán megtagadta az autonómiát és közvetlen irányítása alá vették Karabahot. A SZU felbomlása után a két szembenálló állam egyaránt alkalmazott orosz és ukrán zsoldosokat. Több ezer afgán mujahedin és csecsen is támogatta az azerieket. Végül, 1993-ban több ezer áldozat és több százezer menekült árán véget ért a konfliktus. 1994-ben tárgyalásokat kezdtek. A tűzszünet ellenére gyakoriak voltak a katonák közti esetleges összecsapások. Ekkor Örményország az azeri területek 14%-át birtokolta, és számos szervezet, köztük az ENSZ, az Iszlám Konferencia és a PACE is próbálta biztosítani a békét, és az örmény kivonulást. 2008-ban mindkét ország elnöke kijelentette, hogy igényt tart a területre, ennek ellenére Moszkvában Medvegyev közvetítésével tárgyalóasztalhoz ültek. Ott csak a további tárgyalások folytatását írták alá, majd találkoztak Szentpéterváron is. 2009 novemberében Münchenben tárgyaltak, ahol Aliyev, azeri elnök katonai beavatkozással fenyegetett, ha a találkozó nem hoz eredményt. 2010-ben a határincidensek fokozódtak, számos katona halt meg mindkét oldalon. Ban Ki-Mun ENSZ főtitkár járt közben, hogy a határról visszavonják a legtöbb problémát okozó mesterlövészeket. 2011. március 8-án egy 9 éves gyermeket lőtt le az örmény fegyveres erők mesterlövésze. A határkérdés máig megoldatlan.

Hegedűs Sándor

A második világháború ára

Az a pusztítás, melyet a második világháború okozott az országnak felbecsülhetetlen. Ha mindezt nem az újjáépítésre, hanem a továbbépítésre fordítjuk, Nyugathoz képest kialakult lemaradásunkból sokat lefaraghattunk volna – jelentősen szűkítve a szintkülönbségeket. Így, a szocializmus eleve nagyobb anyagi bázissal rendelkezne, megkönnyítve hatékonyságának súlyát. A kialakult helyzet miatt, ennél fogva csak igen hősies munkával, nélkülözéssel tudtuk biztosítani előrehaladásunk előfeltételeit.

Az anyagi kár iszonyú volt, ezt látva sokan évtizedekkel mérték a háború előtti (1938-as) gazdasági állapotok rekonstruálását. A legszörnyűbb a lakosság csaknem 10%-ának elpusztítása volt. A frontokon, koncentrációs táborokban és a hátországban hozzávetőlegesen Egy millió ember halt meg: a szellemi és fizikai energiának hatalmas potenciálja. Kétkezi munkások és parasztok, orvosok, mérnökök, tudósok, művészek. Kiesett hozzájárulásukat a szocializmus építéséhez még felmérni sem lehet.

Az országot ért anyagi veszteség kitette az 1938-as nemzeti jövedelem ötszörösét, (20 milliárd aranypengő). Elveszett az állatállomány 60 százaléka. Ilyen arányú volt a mezőgazdasági gépek és felszerelések pusztulása is. Eltűnt a gyári felszerelések egynegyede, a megmaradt termelőkapacitás zöme üzemképtelenné vált. Nyugatra „menekítették” a nyersanyag és készárukészletek nagyobbik részét, a vagonpark 3/4-ét, a mozdonyok 2/3-át. A nyugatra kivitt javak értéke mintegy 2 milliárd dollár volt. Elpusztították a vasúti sínek 40%-át, tönkrement a közúti és vasúti hidak nagy része, a lakóházak többsége megsemmisült, vagy lakhatatlanná vált.

Ilyen körülmények között kellett újjáépíteni az országot s megteremteni szocializmus felé mutató feltételeket. Aranykészletünk sorsa egy külön fejezet, mégis szoros összefüggésbe hozható az 1946-os hazai pénzügyi és általános stabilizációjával. Közgazdászaink reménykedtek annak visszaszerzésében, s fedezetként való felhasználásában. Két „aranyvonatot” indítottak Németország felé: az egyik a kirabolt gazdag zsidók tulajdonát képező aranykészlet, értékes festmények, porcelánok, ékszerek szállítmánya volt, mely 1944. október 14-én hagyta el az országot, de útközben (már Németországban) megdézsmáltak a nyilasok, németek, amerikaiak, franciák. Ennek nagy részét sohasem kapták vissza egykori tulajdonosai, vagy leszármazottjai. A nyilas kormányzat ezt a szállítmányt Toldy Árpád csendőrezredes parancsnoksága alá helyezte, – aki visszaélve feljebbvalói bizalmával, – igyekezett a hatalmas vagyont, vagy annak egy részét a maga számára kisajátítani. A csendőrezredes francia fogságba került, aki csak úgy tudott kiszabadulni a kellemetlen szorításból, hogy önként jelentkezett az idegenlégióba. További sorsáról nem sokat tudunk, de igen nagy a valószínűsége annak, hogy szolgálata leteltével elnyerte a francia állampolgárságot. Ennél fogva, hátralévő éveit nemcsak a francia állam által folyósított nyugdíjból kellett eltengetnie, hanem a gondosan elrejtett zsidóvagyon is biztosított számára „némi” kiegészítést. Köztudomású, a magukat tulajdonosoknak tekintő utódok, még mai is pereskednek a magyar állammal a nagy értéket képviselő, műkincsek visszaszármaztatása céljából.

A másik szerelvény a magyar állam (bankok) tulajdonát képező „aranyvonat”, mely a 29 tonna aranyon kívül valutát, részvényállományt szállított a hitleri Németország „megbízható” rejtekhelye felé. A bizalmas cél Spital am Pyhrn volt, ám mielőtt rendeltetési helyére érkezett volna, 1945. május hetedikén amerikai „fogságába” jutott. A magyar kormány szívós követelése következtében 1946-1947 folyamán egy részük visszakerült hozzánk. Ez a maradék, – de így is tekintélyes, – vagyon nagy szerepet játszott a pénzügyi stabilizációban. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a fedezet biztosításának javát a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek teremtették elő áldozatos munkájukkal.

Hegedűs Sándor

Varga Jenő

(1879 – 1964)

Varga Jenő magyar származású szovjet vezető-közgazdász nem „von Haus aus” kapta érvényesülésének lehetőségeit, hanem kemény, önfegyelmezett munkával jutott el a közgazdaságtudomány olyan magaslataira, melyekkel kivívta a szakma elismerését. A Szovjetunióban, ahol a szocializmus építése kitermelte a nagy közgazdászok kiterjedt gárdáját, a legtekintélyesebbek közé küzdötte fel magát. Kimagasló érdemeiért kétszer tüntették ki Lenin-renddel. Mozgalmas, meredeken felfelé ívelő pályáját szinte lehetetlen egy nyúlfarknyi írásban összegezni, ezért kénytelen vagyok életének csak legfontosabb mozzanatait vázlatosan ismertetni.

Varga Jenő egy nyolcgyermekes család tagjaként 1879. november 6-án született Nagytétényben. Az apja tanító volt, akit állásából elcsaptak, mert egy gazdag növendékét megfenyítette. Anyagi helyzetük nem tette lehetővé, hogy fedezze a fiú tehetségének megfelelő taníttatását, ezért tízévesen elszegődött egy parasztgazdához. Később kitanulta a pékmesterséget, majd kereskedelmi alkalmazott lett. Már felnőtt, amikor a napi munka mellett, gimnáziumi tanulmányai után Budapest elvégezte az egyetemet. Történelmet, filozófiát és közgazdaságtant hallgatott. (A pszichoanalitikával való kapcsolatát ezúttal nem érinthetjük).

1906-ban tagja lett az MSZDP-nak, a párt baloldalán helyezkedett el. Rendszeresen publikált a Népszavában és a Neue Zeitben. 1912-1914 között középiskolában tanított. 1918-ban egyetemi tanárrá nevezték ki, miközben számtalan írása jelent meg az államosításról, a munkanélküliségről, a földreformról, az adópolitikáról

A Tanácsköztársaság kikiáltása után pénzügyi népbiztos lett, majd a termelés népbiztosa, később a Népgazdasági Tanács elnöke. Ő irányította a munkáshatalom gazdasági életét. A Tanácsköztársaság megdöntése után, Kun Béla társaságában az ausztriai Karlsteinbe került. Itt írta meg a magyar proletárdiktatúra gazdaságpolitikájáról szóló könyvét, melyet Lenin is nagyra becsült.

1920-ban Szovjet-Oroszországba emigrált. Részt vett a Kommunista Internacionálé (KI) II. kongresszusán, a Kommunisták Magyarországi Pártja képviselőjeként. Még ebben az évben tagja lett a bolsevik pártnak. Lenin javaslatára megalapította azt az információs intézetet, mely összegyűjtötte a külföldi anyagokat a szovjet újságok számára. Tagja lett a KI Végrehajtó Bizottságának, és több kongresszus felszólalója volt. Az ő szerkesztésében jelent meg Berlinben a világgazdaság helyzetével foglalkozó Internationale Gewerkschafts Pressekorrespondenz. Megszervezte 1929-ben a Szovjetunió Akadémiájának Világgazdasági és Világpolitikai Intézetét. Ennek 1947-ig volt igazgatója. 1939-től a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagja. Többször járt a felszabadult Magyarországon, s igen hatékony segítséget nyújtott a pénzügyi stabilizáció megvalósításában, a tervgazdálkodás kidolgozásában (és a magyar forint bevezetésében, melynek augusztus elsején volt 66. évfordulója – a szerk.). 1955-ben, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett.

Maradandót alkotott a két világháború közötti, s a második világháború utáni időszak világgazdasági kérdéseiről. Nem tartozott a megmerevedett dogmatikusok közé, bátran mert kimondani olyan gondolatokat, melyeket mások eretnekségnek tartottak. Ezzel kitette magát Sztálin elmarasztalásának, ám nagy nemzetközi tekintélyének köszönhetően csak bírálták, de nem bántották.

Vallotta: „A tudós marxista feladatát nem abban látom, hogy újból és újból hibátlanul felmondja a marxista alaptanokat, hanem hogy ezeket a tanokat önállóan és értelemszerűen alkalmazza a – leírásuk óta erősen módosult – jelenlegi valóságra”. Szellemi hagyatéka 80 könyv és mintegy 500 cikk, melyeknek feldolgozása bizonyára nagy segítséget jelentene a múlt tanulságainak, a jelen és a jövő tennivalóinak számba vételéhez.

Egy fontos adalék szellemi örökségéből: „Óriási hibát követ el az, aki (…) azt a következtetést próbálná levonni, hogy lehet valakiből kommunista, anélkül hogy elsajátítaná azt, amit az emberi tudás felhalmozott. (…) Kommunisták csak úgy lehetünk, hogy elménket mindazoknak a kincseknek ismeretével gazdagítjuk, amelyeket az emberiség létrehozott.”

Varga Jenő 1964. október 7-én halt meg Moszkvában.

Hegedűs Sándor

Landler Jenő

(1875 - 1928)

Landler Jenő a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom nagyra becsült személyisége. Bizalmas, baráti körben az „Öregnek” nevezték, ám nem kora miatt (mindössze 53 éves volt, amikor meghalt), hanem mert bölcs, megfontolt forradalmár volt. Életének csaknem felét a 19. században élte le, de ízig-vérig a 20. század gyermeke volt.

1875. november 23-án látta meg a napvilágot a Zala-megyei Gelsén. A szülők tőkés földbérlők voltak, anyagilag konszolidált, polgári viszonyok között éltek. Akkor cseperedett felnőtté, amikor a kiegyezést követő évek felgyorsult polgárosodása megteremtette (legalább is a nagyobb városokban) a civilizációt, az iparosodás pedig a proletárságot. Az agárválság arra kényszerítette a családot, hogy felhagyjon a gazdálkodással, a tiszaeszlári vérvád antiszemita hulláma pedig arra, hogy a fővárosba költözzön.

Landler élethivatásának az ügyvédi pályát választotta. Döntő befolyást gyakorolt politikai orientációjára, hogy az 1904-es nagy, országos vasutassztrájkban, mint ügyvéd a jogaiban megtámadott vasutasokat védte. Végül felmentő ítélet született. Landler akkor lett tagja az MSZDP-nek, amikor a Tisza-ellenes koalíciós Wekerle-kormányban csalatkoznia kellett. Akkor még hitt Garami Ernőék centrizmusában. Az 1911-es pártkongresszuson már ellenzéki hangokat is megkockáztatott. Az 1914-es háború alatt kiállt a közlekedést, szállítást bénító „törvénysértő” vasutassztrájk mellett. 1911-ben üdvözölte az oroszországi februári polgári és októberi szocialista forradalmat. Az események radikalizálták és szembe állították a Garami-vonallal. Inkább pártja megváltoztatására törekedett mintsem kilépjen belőle. (1918 novemberében nem ment át a KMP-be). Az őszirózsás forradalom idején a Nemzeti Tanács irodavezetője lett. Az 1919-es szociáldemokrata kongresszuson még antikommunista magatartást tanúsított, a két munkáspárt márciusi egyesülésén azonban már tagja lett a Magyarországi Szocialista Pártnak. Garamiék megalkuvó, forradalomellenes gyakorlata kiábrándította őt a szociáldemokratizmusból.

A magyar Tanácsköztársaság kormányában belügyi népbiztos lett. De volt ő a legendás III. hadtest parancsnoka, a MÁV elnöke, majd a Vörös Hadsereg főparancsnoka. Az antant támadása miatt ő is a honvédelemre összpontosított. Amíg a vezetők többsége a pesszimizmus hatása alá került, ő hitt a katonai sikerekben. A munkásság mozgósítását javasolta az ellenség visszaszorítására. Rövid néhány óra alatt mintegy 100.000 munkás jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A defetizmusa miatt lemondott Bőhm Vilmos helyett ő lett a hadsereg főparancsnoka. Stromfeld Aurél sikeres északi hadjárata után, Kun Bélával szemben ő visszautasította a Clemenceau-jegyzékeket, s nem értett egyet a Felvidéket felszabadító magyar katonák visszavonásával. Kemény szavakkal ostorozta a munkáshatalom ellen áskálódó szociáldemokratákat. A csalódott parasztság visszanyerése érdekében a föld felosztását javasolta. A haza védelmére kész nacionalista tisztikar megtartására indítványozta, hogy a Vörös Hadsereg zászlóin – a vörös szín mellett – jelenjen meg a magyar trikolor is. Az antant-jegyzék elfogadása után bekövetkezett, amitől tartott: megkezdődött a hadsereg demoralizálódása, s Stromfeld Aurél lemondott a vezérkari főnöki megbízatásáról. Ám Landler súlyosan hibázott, amikor jóváhagyta Julier Ferenc románellenes támadási tervét. A reménytelenné vált helyzetben a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus elsején lemondott. Landler Jenő – Kun Béla társaságában – elhagyta az országot.

Bőhm Vilmos ugyanis kijárta Karl Renner osztrák kancellárnál a Tanácsköztársaság vezetői egy részének befogadását. Amíg az emigráns magyar kommunisták a karlsteini vár foglyai voltak, Magyarországon kibontakozott Horthyék fehérterrorja. A Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik legtekintélyesebb vezetője lett. Feladata volt az immár illegális párt újjászervezése. Keze alatt sorra alakultak a hazai kommunista sejtek. Egyik legfontosabb működési elvnek tartotta a demokratikus centralizmust. A lenini elvek alapján kombinálta a legális munkát az illegálissal. A kapitalizmusnak 1921-ben bekövetkezett átmeneti stabilizációja új kommunista stratégiát követelt. Le kellett venni a napirendről a közvetlen proletárdiktatúra célkitűzését, s egy szélesebb népi bázisra épülő demokrácia tervét kellett kidolgozni. Ez az új feladat nagy vitákat indukált mind a magyar, mind a nemzetközi kommunista mozgalomban. 1935-ben, a Kommunista Internacionálé (KI) elfogadta az antifasiszta népfrontpolitika koncepcióját. Landler ezt már nem érhette meg. E kérdéskör vitája kiélezte Kun és Landler ellentétét. Az áldatlan frakcióharcnak a KI vetett véget. Kun javaslata szerint tömegesen kell hazaküldeni a kommunista hadifoglyokat, míg Landler – a lebukástól megóvandó őket – ezt ellenezte. Landler tartózkodott minden kockázatos kalandorságtól. A kommunista mozgalom alapját az illegális központban látta, de fontosnak tartotta a legális szervezetekben (szociáldemokrata párt, szakszervezetek) végzett munkát. A munkás-paraszt szövetség érdekében földosztást javasolt. Kezdeményezője volt az MSZMP létrehozásának és 1925-ben a párt I. kongresszusa összehívásának. Sok demokrácia felé mutató lépés mellett azonban nem szakítottak a munkáshatalom stratégiájával.

1925-től jelentkeztek súlyos betegsége jelei, melyek egyre szaporodtak. 1927-ben a párt Cannes-ba küldte gyógyulásra. Küzdött a halál ellen. Utolsó szavai, amelyet még ki tudott mondani: „Öreg, nem megy tovább.” 1928. február 28-án halt meg Cannes-ban. Hamvait augusztus 3-án – katonai tiszteletadással – helyezték el a moszkvai Kreml falában, a nemzetközi munkásmozgalom nagy halottai mellé.

Hegedűs Sándor

Stromfeld Aurél

(1878 - 1927)

Stromfeld Aurél a huszadik századi magyar hadtörténelem egyik legnagyobb személyisége volt. Pályája a császári és királyi (K.U.K.) hadsereg tiszti beosztásától a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagságáig terjedt. Jelentőségére utal, hogy felvidéki hadjáratának katonai vonatkozásait még a japán tisztiiskolákon is tanították.

Hősünk 1878. szeptember 19-én született Budapesten. Mérnök édesapját korán elveszítette, a család anyagi nehézségei miatt főreál gimnáziumi tanulmányait meg kellett szakítania. Nagy gondja volt az édesanyának, mi legyen Aurélból? Ám a fiú maga döntötte el az özvegy dilemmáját: önként jelentkezett a Ludovika Akadémiára (1892-1896). 1897 novemberében hadnaggyá léptették elő, s Munkácsra vezényelték. Kétévi szolgálat után a Ludovika Akadémia (L.A.) felső tiszti tanfolyamára jelentkezett, melyet a bécsi vezérkari iskola előszobájának tartottak. A Kriegsschulén kitűnően felvételizett, s így jellemezték elöljárói: „Vezérkari szolgálatra különösen alkalmas.” Az iskola elvégzése után a pozsonyi IV. honvédkerületi parancsnokságra került. 1905 áprilisában a huszonhét éves Stromfeldet századossá léptették elő. Iglóra vezényelték, ahol a 9. gyalogezred századparancsnoka lett, 1907-ben pedig a L.A. tanára. Négyéves szerződésének lejárta után, mindössze 34 évesen őrnagyi rangban a Honvédelmi Minisztériumba került. Fejlődésére és elismertségére jellemző, hogy onnan immár a Kriegsschule tanárává nevezték ki.

Katonai pályájának „előnyére” vált, hogy 1914 nyarán kitört az első világháború. Még lojális a bécsi udvarral s a magyar elit céljaival. Stromfeld is vallotta: ha háború van, azt meg kell nyerni. A német és magyar hadvezetés, azt remélte, hogy villámháborúval hamar végeznek az ellenséggel (mire lehullanak a falevelek…). Stromfeld a XIII. hadtest szállásmestere biztosította katonái ellátását. A rossz felszerelés és hadvezetés azonban meghozta a maga eredményét: a közös hadsereg vereséget szenvedett Szerbiában. Galíciába került, ahol szembe kellett néznie az emberi fölénnyel. Alezredessé, s a Dnyeszter-menti hadseregcsoport vezérkari főnökévé léptették elő. Bruszilov offenzívája elől azonban vissza kellett vonulnia. A kudarc után az olasz frontra került, igen rossz körülmények közé. 1917 végén a hadseregben nőtt az antimilitarista hangulat és az elégedetlenség. (Az oroszországi események hatása). Ekkorra Stromfeld felismerte a vérontás értelmetlenségét: „ …a háborút menthetetlenül elveszítettük”.

1918 őszén kitört a polgári demokratikus forradalom. Belépett a MSZDP-be, s Bőhm Vilmos mellett államtitkár lett, az integer Magyarország híve. Amikor Károlyi lemondott, nyugdíjazását kérte és visszavonult öccse birtokára. Midőn 1919 áprilisában a románok megtámadták Erdélyt, jelentkezett a Vörös Hadseregbe, melynek vezérkari főnökévé nevezték ki. Szilárd hadsereget kellett szerveznie, és a románok ellen vezényelni. A keleti fronton a viszonyok kaotikussá váltak, miközben a csehek északon megkezdték a támadást. Stromfeld a helyzetet kritikusnak tartotta, de nem reménytelennek. Három hét alatt újjászervezte a hadsereget. A győzelem lehetőségét a gyengébb csehek elleni támadásban látta, hogy megakadályozza a románokkal való egyesülést.

Így született meg a legendás északi hadjárat gondolata. A bravúros offenzíva eredményeként, 1919. június 16-án, Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanács-köztársaságot. Az antant vezetőit megrémisztette Kun Béláék sikerei, ezért cselhez folyamodtak. Két Clemenceau-jegyzéket nyújtottak be. A másodikban ígéretet tettek: amennyiben a magyarok kivonulnak a Felvidékről, a románok feladják a Tiszántúlt. Az ajánlat felett nagy vita indult. Végül, Kun javaslatára a magyarok kivonultak a Felvidékről, de a románok a helyükön maradtak. A vezetők körében zűrzavar támadt, Stromfeld lemondott Kun Béla döntése miatt. 1919. augusztus elsején a Tanácsköztársaság irányítói kapituláltak. Megkezdődött az ellenforradalmi diktatúra kiépítése, a véres megtorlás alkalmazása (fehérterror).

Alig két héttel a proletárdiktatúra felszámolása után, Stromfeldet letartóztatták. Azért nem vonhatták felelősségre, hogy igyekezett hazáját megvédeni az antant intervenciójával szemben, de koncepciós alapon felségsértés címén bebörtönözték. 2 év 9 hónapra ítélték, rangjától megfosztották.

Kiszabadulása után csak nehezen tudott elhelyezkedni egy kalapgyárban. Eközben Andrássy Gyula felkérte – IV. Károly visszatérésének kísérletét elősegítendő – vállalja el a hadsereg főparancsnoki tisztségét. Stromfeld, aki szemben állt a royalizmussal, ezt megtagadta.

Belépett a Szociáldemokrata Pártba, s annak baloldalán harcolt Peyer Károly és Horthy Miklós ellen. A szociáldemokraták XXIII. kongresszusán mondta: „Mi teljesen tudatosan állunk az osztályharc alapján a kapitalizmussal szemben.” 1925-ben tagja lett az illegális kommunista pártnak. 1927-ben Szakasits Árpád javaslatára megszervezte az „R”- gárdát.

1927. október 7-én Madzsar József lakásán, egy megbeszélésen rosszul lett és 10-én hajnalban meghalt. A szíve vitte el. Az „Ideiglenes Nemzetgyűlésének Elnöksége…1945. évi május hó elsejével vezérezredessé előléptette.” 

Hegedűs Sándor

George Orwell

(1903 – 1950)

George Orwell, (eredeti nevén Eric Arthur Blair) voltaképpen 1984 című regényével hívta fel magára az irodalomtörténészek és olvasók figyelmét. Nem tartozott ugyan a nagy klasszikusok közé, de e művével a népszerűségi skálán előkelő helyre tornászta fel magát. Angol volt, a világbirodalom gátlástalan uralkodási formáinak ismerője, haszonélvezője és szenvedő alanya, ezért tudott oly hitelesen és plasztikusan írni hazája viselt dolgairól, alkalmazott gyarmatpolitikájáról, jelképessé téve (mondhatnók: absztrahálva) a diktatúrák természetrajzát.

George Orwell 1903. június 25-én született az indiai Motihariban. Apja az indiai Polgári Szolgálat alkalmazottja volt. Orwell (akkor még Blair) 1911-ben édesanyjával és nővérével Angliába költözött, hogy ott kezdhesse meg iskolai tanulmányait. A színvonaláról híres etoni kollégiumban végzett.

Már itt bontogatta írói szárnyait, komolyabb feltűnés nélkül. Egyetemi ösztöndíjra beadott kérelmét elutasították, ezért visszautazott az akkor még Indiához tartozó Burmába s ott a rendőrségen helyezkedett el. Itt szerezte nem éppen pozitív élményeit a kolonialista rémuralomról. Ötéves szolgálat után, kiábrándulva az angol gyarmati politikából 1927-ben szakított az állami bürokráciával, s hol Párizsban, hol Londonban élt a szegények között. Alkalmi munkából tengődött. Tüdeje körül vészjelek gyülekeztek, de nem hagyott fel az erős dohányzással.

1933-ban kiadott első regényét (Csavargóként Párizsban, Londonban) már Orwellként szignálta. Életszerű írásait az olvasó elismerte, de azok tiszteletdíjából nem tudott megélni, ezért kénytelen volt mellette munkát vállalni: tanított, irodalomkritikákat irt és egy könyvesboltban dolgozott.

A baloldal felé elkötelezett író 1936 végén Barcelonába utazott, feleségével (Eileen O’Shaughnessy), hogy a felkelt Spanyol Köztársaság szolgálatában tudósítson a nép életéről és a hadieseményekről. Majd belépett a marxista POUM milíciába, hogy ne csak írásaival, de fegyverrel is kivegye részét a köztársaság védelméből. Az aragóniai csatákban sebet kapott a nyakán. A front mögé szállították vissza. Még lábadozott, amikor kitörtek a barcelonai harcok, s a nyughatatlan író megszökött a kórházból, hogy ott legyen, ahol fegyverrel küzdhetett Francoék ellen. Amikor 1937 közepétől kiéleződtek az ellentétek az antifasiszta csoportok között, Orwell feleségével együtt elhagyta Ibériát.

Átmenetileg Franciaországban telepedett le, ott összegezte spanyolországi tapasztalatait. (Hódolat Katalóniának) Szovjetunióból nyugtalanító hírek érkeztek: a Sztálinnal szembenálló kommunistákat tömegével végezték ki, vagy hurcoltak el a gulágokba. Erősödött benne a bizalmatlanság a Szovjetunió iránt. (Élete végéig félt attól, hogy előbb-utóbb Lev Davidovics Trockij sorsára jut.)

1941-ben a BBC-hez került, majd a honvédelmi polgári testülethez. Látványosan távolodott az első szocialista országtól, olyannyira, hogy megírta az Állatfarm című könyvét, mely nyílt szatirikus kritikája volt a szovjet rendszernek.

Felesége halála után a skót partok közelében lévő Jura szigetén telepedett le. Itt alkotta meg 1984 című regényét, mely betetőzte írói tevékenységét. Orwell néhány hónappal később, 1950. január 21-én, tüdőbajban egy londoni kórházban meghalt.

Tizenegy művet hagyott az utókorra. Mint említettem, legjelentősebb alkotása az 1984 című regénye volt. Ezt a művet Orwell 1948-ban írta. Komor légkörben. A kommunizmusból kiábrándult, pozitív jövőképtől megfosztott ember apokaliptikus életérzésének súlya alatt. Miután a fasizmus legyőzésének eufóriáját felváltotta atomháború nyomasztó árnya, a hidegháború fagyos légköre, az antifasiszta koalíció széthullása, a harmadik világháború kikerülhetetlenségének „katzenjammeres” víziója, mely látomást felnagyította az USA világhatalmi igényének, az emberiség elnyelésének perspektívája, az angol világbirodalom összeomlásának történelmi közelsége. A regény elemeit a világ különböző diktatúráiból alkotta eggyé. Nem igaz, hogy csak a hitleri és sztálini korszakot ostorozta, hanem minden önkényuralmat. A borzalmak borzalma elevenedik meg előttünk a regény lapjain.

Madách Imre Az ember tragédiája című nagyívű munkáját valóban nyomasztó körülmények között, Haynau rémuralma és a Bach-korszak idején írta, pesszimista hangulatban. Ám a dráma végkifejlete biztatást sugallt. Orwellnél nélkülöznünk kell ezt az optimista jövőbelátást.

Hegedűs Sándor

Sallai Imre és Fürst Sándor

Sallai Imre és Fürst Sándor a magyarországi kommunista mozgalom két jeles aktivistája és mártírja volt. A leninista pártot szolgálták a maguk tehetsége és lehetőségei szerint, de életük egyidőben torkollott a vértanúságba. Két élet egy halál.

Sallai Imre 1897. december 17-én született Erdőfülén. Hamar árvaságra jutott, ezért rokonok nyakán és árvaházban töltötte fiatalságának nagy részét. Középiskolai tanulmányainak befejezése után banktisztviselő lett. A munkásmozgalommal a baloldali ifjúság szervezete, a Galilei-kör segítségével ismerkedett meg. Különösen Korvin Ottó gyakorolt rá meghatározó befolyást. A munkásmozgalommal történő kapcsolatteremtése egybeesett az első világháborúval, ennélfogva a Galilei-kör nemcsak szociális kérdéseket feszegetett, hanem olyan politikai jellegűeket is, mint az imperialista világháború.

A magukat „forradalmi szocialistáknak” nevezett antimilitaristák a rendszerkritikán keresztül eljutottak szocialista forradalomnak, mint kiútnak az igenléséig. Sallait 1918. május 6-án letartóztatták, de az őszirózsás forradalom kiszabadította fogságából. 1918 novemberében tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának.

A Tanácsköztársaság alatt, Korvin Ottó mellett nagy szerepet kapott az ellenforradalmi aknamunka felderítésében. A munkáshatalom megdöntése után Bécsbe került. A kiváló konspirátor egyre felelősségteljesebb feladatokat kapott itthon az illegális munka területén. Újjászervezte a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, dolgozott a Vörös Segélyben, cikkei jelentek meg az magyar és osztrák kommunista újságokban. 1922-ben részt vett a Kommunista Internacionálé III. kongresszusán, 1924-ben pedig feleségével a Szovjetunióban telepedett le. Itt tudományos munkával bízták meg.

1928-ban a KMP hazahívta és itthon folytatta mozgalmi tevékenységét. Az illegális sajtó megszervezésével és működésével bízták meg. 1929-193l között ismét a Szovjetunióban dolgozott, 1931-ben azonban „végleg” hazatért.

Fürst Sándor 1903. november 27-én született Rumban, egy kiskereskedő családban. Érettségi után a Ruggyantagyár tisztviselője lett. Nagy hatással volt rá a Tanácsköztársaság és 1925-ben belépett a MSZDP-ba, s annak baloldalán Stromfeld Aurél harcostársa. Aktív munkát végzett a Magánalkalmazottak Országos Szövetségében is. 1926-ban lett a KMP tagja. A fiatal, ambiciózus fiatalembert 1928-ban beválasztották a KB-ba.

Jó szervező és propagandista volt, ismert funkcionáriusa a pártnak. Ezért viszonylag hamar került a horthysta rendőrség látókörébe.1928 márciusában letartóztatták, de hamar szabadult, mert semmit sem tudtak rábizonyítani. Egyidőben a MSZDP XIV. választókerület pártszervezetének elnöke. 1929-ben ismét letartóztatták, ezúttal is hamar szabadult. Jó konspirátor lévén bizonyítékok híján elengedték. Sokszor tette meg az utat Budapest és Bécs között. 1929 nyarán a nemzetközi békenap előkészítése során, árulás folytán újólag lefogták, s amikor a bíróság mozgalmi tevékenységéről faggatta, csak ennyit mondott: „Burzsoá osztálybíróság előtt nem vagyok hajlandó vallomást tenni”. Börtönbe került, s részese volt az embertelen körülmények miatt szervezett éhségsztrájkoknak. 1931 januárjában szabadult. Ismét tagja lett a KMP Titkárságának.

A biatorbágyi vasúti merénylet ürügyén Horthyék bevezették a statáriumot. 1932. július 15-én elfogták Sallai Imrét és Fürst Sándort. A két kiváló forradalmár sorsa immár összefonódott. Az elfogottakat14 napon át vallatták, kínozták – mindhiába. A hírhedt Töreky-tanács, mit sem törődve a nemzetközi felháborodással, a törvényes rend erőszakos megdöntésére irányuló bűntett okán, (1921/III. tc.) halálra ítélte mindkettejüket. A halálos ítéletet 1932. július 29-én végrehajtották.

Íme, a mai horthysták által idealizált negyedszázados fasisztoid rendszer „demokráciája”, mely nem riadt vissza attól, hogy fizikailag számoljon le a másként gondolkodókkal és cselekvőkkel.




Nemzetközi Nelson Mandela Nap

A Nemzetközi Nelson Mandela Nap minden év Július 18-án kerül megrendezésre, Nelson Mandela, dél-afrikai elnök tiszteletére. 2009 novemberében döntött úgy az ENSZ, hogy bevezetik ezt az ünnepet, az elsőt meg is tartották 2010-ben, bár 2009-ben is nagyszabású rendezvények voltak, köztük Mandela rabszámáról, a 46664-ről elnevezett koncert.

Mandela 1918-ban született. 20 évesen már kirúgták az egyetemről, mert diáktüntetéseken vett részt. 1944-ben lépett be a feketék jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC).  1948-ban a fasiszta Nemzeti Párt került hatalomra, magával hozva az apartheid rendszert. Az 1950. május elsejei tiltakozás során egységbe tömörült az ANC és a kommunista párt, hozzájuk csatlakoztak a szakszervezetek és a Dél-Afrikában élő indiaiakat képviselő Indiai Kongresszus. Az apartheid elleni rendszeres fellépése miatt Mandelát folyamatos rendőri kontroll alá helyezték, szabadságjogait rendszeresen megsértették. 1955-ben népi kongresszuson hirdették ki a nyolcpontos szabadságjogi chartát. 1956 decemberében Mandelát ezért 155 társával együtt hazaárulás vádjával letartóztatták. Közben folyamatosak voltak a feketék elleni atrocitások, 1960-ban egy tüntetésen a hatóságok 69 embert lőttek le. A frissen szabadult Mandelát ezután újra letartóztatták. 1961-ben illegalitásba vonult és megalakította az Umkhonto we Sizwe (Nemzet Lándzsája) nevű gerillaszervezetet. 1962-ben letartóztatták és két év múlva életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Helyét felesége, Winnie vette át a mozgalomban. Az apartheid később tarthatatlanná vált. Ehhez közrejátszottak sikertelen külpolitikai akcióik is, köztük az angolai marxista szabadságharcosok elleni invázió 1975-ben, amikor is kubai csapatok érkeztek a kontinensre, hogy segítséget nyújtsanak Angolának. Mandela később jó barátságot ápolt Fidel Castroval. A sorozatos kudarcok hatására az apartheid visszavonulásra kényszerült a politikájában. 1990-ben Mandela kiszabadulhatott a börtönből, az 1994-es választásokat pedig már az ANC nyerte, ezzel ő lett az ország első fekete elnöke. 1996-ban harmadszorra is megnősült, a mozambiki marxista függetlenségi harcos és elnök, Samora Machel özvegyét vette feleségül. 1998-ban csapatokat küldött Lesothoba, az ottani puccsot megakadályozandó. 1999-ben lemondott az elnöki posztról. Négy évtized alatt 250 díjat és kitüntetést kapott, köztük a Lenin Béke-díjat, az Agostinho Neto-díjat Angolától, az Anne Frank Medált és a Béke Nobel-díjat. A Mandela Nap március 5-én munkaszüneti nap Zimbabwéban.

A Munkáspárt 2006 számára minden tekintetben példakép az elnyomás és a fasizmus ellen, a társadalmi igazságosságért küzdő emberi jogi harcos. Mi is ünneplünk ezen a napon, és szerencsére nem csak Mandelára emlékezünk, hanem támogatjuk a náci háborús bűnösök felelősségre vonását, amely terén ma Magyarország jelentős lépést tett a legkeresettebb személy letartóztatásával.

 Mohamed Ahmed BEN BELLA

(1918 - 2012)

A franciaellenes algériai szabadságmozgalom egyik legjelentősebb vezetője volt. A gyarmati sorsból kiszabadult észak-afrikai ország első államvezetője.

1918. december 25-én született az algériai Orán-megyei Maghniában. Édesapja marokkói származású gazdálkodó és kiskereskedő volt. Iskoláit a marokkói határ közelében fekvő Tlemcen városkában végezte. Itt került kapcsolatba a nemzeti függetlenségi mozgalommal is. A hazáját kegyetlenül gyarmatosító Franciaország elleni harcot átmenetileg szüneteltette, amikor a német és olasz fasizmus a világ első számú ellensége lett. Megszakítva tanulmányait belépett a francia hadseregbe. A második világháború elején a francia hadsereg Európában szolgáló marokkói egységében harcolt. Marseille-ben, egy általa lelőtt Stukáért megkapta a Croix de Guerre-t (Hadi Kereszt). Az 1940-es kapitulációkor leszerelt, de 1943-ban, amikor a Szövetségesek elfoglalták Észak-Afrikát a marokkói hadseregbe jelentkezett, hogy az olaszok elleni hadjáratban részt vehessen. Többször kitüntették. Az olaszországi Monte Cassino-i harcokban tanúsított hősies magatartásért, saját maga De Gaulle tábornok mellére tűzte a francia érdemérmek hierarchiájában második helyen szereplő Médaille Militaire-t (Katonai Érdemérem).

1945-ben visszatért Algériába, s 1946-ban illegális francia-ellenes mozgalmat szervezett, hogy megszabadítsa hazáját a gyarmati uralomtól. A franciák 1951-ben tudomás szereztek terveiről, ezért letartóztatták, és nyolcévi börtönbüntetésre ítélték. Innen sikerült megszöknie, előbb Tunéziába, majd Egyiptomba menekült.

1951-ben, az algériai szabadságharc kirobbanásakor Kairóban tartózkodott, s onnan irányította a Nemzeti Felszabadítási Front katonai akcióit. A franciáknak sikerült kézre keríteniük, és 1962-ig ismét börtönbe zárták.

Az antikolonialista háború, mely nyolc esztendeig húzódott, óriási vérveszteséggel járt, de 1962-ben sikerült kihirdetni a szabad Algériát (Éviani egyezmény). Ben Bella ekkor már hazája elismert vezetője lett. Távollétében az ideiglenes kormány alelnökévé választották, majd hazatérése után, 1962. szeptember 20-án kinevezték az ország miniszterelnökévé.

Politikája nem volt mentes az ellentmondásoktól, mert „arab szocializmusának” következetlenségei sokszor vezettek társadalmi súrlódásokhoz. Regnálása három éve alatt országának modernizálását tartotta fő szempontnak. Szociális- és művelésügyi politikájával arra törekedett, hogy a feudális nyomorból, elmaradottságból és kulturálatlanságból (a lakosság 90 %- a volt analfabéta) kiemelje népét. 1963-ban Algéria elnöke lett. Sokat tett ezért is, hogy hazája nemzetközi tekintélyt, elismerést szerezzen. Moszkva rokonszenvvel figyelte és segítette antiimperialista erőfeszítéseit. 1964-ben a Szovjetunió hősévé választották.

Nemzete felemelkedéséért tett lépései során népszerűsége a lakosság körében nőttön-nőtt, de a törzsi és egyéb társadalmi villongások végül is leváltásához vezettek.

Algériában – bár az ország az arab világ fejlettebbjei közé tartozott – sem alakultak ki akkor még a korszerű osztályviszonyok, a munkásság, a középrétegek alsóbb kategóriái, melyek viszonylag szilárd és következetes társadalmi bázist biztosíthattak volna progresszív törekvéseinek. Az iszlámizmus itt is visszahúzó erőt képviselt, s nem könnyítette meg Ben Bella koncepciójának érvényesülését.

Houari Boumédienne (bumédienn) ezredes, egykori barátja és harcostársa vértelen katonai puccsal megbuktatta az elnököt, aki 1980-ig házi őrizetbe került, majd Svájcba költözött. Innen csak 1990-ben térhetett vissza hazájába. A hatalomba többé már nem kerülhetett, de nagy tekintélye okán fontos pozíciókat töltött be különböző nemzetközi szervezetekben, 2007-től például az Afrikai Unióban a Bölcsek Csoportjának tagja volt.

2012. április 11-én, 96 éves korában hunyt el Algírban, családja körében. Méltán tekinthetjük őt az algíri nép nagy fiának, a nemzetközi progresszió kiváló személyiségének.




                                         Guernicára emlékezünk

A spanyol köztársasági kormány ellen fellázadt, Franco tábornokot támogató német Condor Légió, és az olasz „önkéntesek” huszonnégy bombázója hetvenöt évvel ezelőtt, 1937. április 26-án elpusztította a baszk területen fekvő Guernicát. A támadásnak 1654 halálos és 900 sebesült áldozata volt az alig ötezer lakosú kisvárosban. A katonai céllal nem indokolható akció, a város ötszáz épületének a háromnegyedét romba döntötte. A háborúk történetében ez volt az első szőnyegbombázás, amelyre a hagyományos vásári napon, hétfőn került sor. Két nappal később, a lázadó egységek elfoglalták Guernicát, és megközelítették a köztársaságiak által ellenőrzött kikötőt, Bilbaót.

A puccsisták, „az országot elpusztító vörösöket” vádolták meg, a német Condor Légió vezérkari főnökének, Richthofen tábornoknak a parancsára elkövetett támadással. A „hír” berlini és a római lapokban valamint a jobboldali külföldi sajtóban is megjelent. A londoni The Times már április 27.-én közölte helyszíni tudósítójának George Steernek az írását, aki fel nem robbant bombák feliratai alapján megállapította, hogy azokat Németországban gyártották. A tudósítást New York Times és más nyugati lapok is átvették. A múlt, a Franco rendszer bűneinek a megítélése évtizedeken át élesen megosztotta a spanyol közvéleményt. A szenvedélyes vita jelenleg is tart.

Guernica emlékét megőrizte Picasso híres falfreskója, amit a madridi kormány megbízásából az 1937. évi párizsi világkiállítás spanyol pavilonja számára készített. A művész szavai szerint a mű, „a nép és szabadság ellen folytatott háború reakciója volt”. A fasizmus igazi arcát bemutató kép bejárta az egész világot, és Picasso akarata szerint csak a diktatúra bukása után 1981-ben került vissza Spanyolországba.

                                                                                                                       kovács

Hegedűs Sándor

Federico García Lorca

(1898 - 1936)

A modern spanyol- és a világirodalom egyik legnagyobb alakja volt. Költő, drámaíró, festő és zeneszerző. Sokoldalúsága „reneszánsz” művészekre emlékeztet. García Lorca egy andalúziai faluban, a délspanyol Fuente Vaquerosban született, 1898. június 5-én. Az édesapa jómódú vállalkozó. Édesanyja korán elhunyt, második „anyja” Vicenta Lorca Romero tanítónő volt. E házasságból öt gyermek született, Federico a legidősebb.

Írásunk hőse Almeriában végezte elemi iskoláit. Granadában érettségizett, majd a granadai egyetemen filozófiát és jogot hallgatott. Önmaga megvalósításához azonban az irodalom mellett, (mint érdeklődésének fő terrénuma) festészettel és zenével is foglalkozott. Salvador Dali piktúrája, és Manuel de Falla zenéje megejtették és erősen motiválták. Ők barátai voltak. Drámáinak alakjait az életből, gyermekkorának tapasztalataiból merítette. Kifejezésének gazdagsága hitelesen tükrözi a spanyol föld szépségét, s a valóság sokszínűségét.

Az elmaradott Ibériában lassan, de érlelődött a polgári demokratikus forradalom. Az 1917-es oroszországi események, a Spanyol Kommunista Párt (SKP) megszületése és hatása, a haladás és reakció harcának váltakozó sikerei megérintették a spanyol néppel összeforrott Federico érzelmi és értelmi világát. Vándorlásai során megismerkedve a parasztok és munkások komoly gondjaival elkötelezi magát a baloldallal anélkül, hogy tagja lett volna a SKP-nak. Alkotói pályájának „csúcspontja” az 1936-os népfront győzelme, melyből maga is kivette a részét.

Rendkívül munkabírásának és termékenységének köszönhetően, sorra születtek az egyetemes kultúra klasszikus poétikájának szerelmi lírája, a Cigányrománcok, a spanyol népi humorból ihletet merítő Csodálatos Vargáné, színpadi műveinek egész sora: Bernarda Alba háza, a Vérnász, Yerma az ibériai szenvedélyek és a bürokratikus, szűklátókörű, előítéletekkel terhes állami intézmények összeütközése, társadalmi kritikájának színpadi alkotásai.

1929-1930-ban tett amerikai látogatása még tágabbra nyitotta mindent meglátó szemét. George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln ellentmondásos világa, a nagykapitalizmus antagonizmusai, a militarizmus és klerikalizmus, a rasszizmus Ku-Klux-Klan interpretációja. Mindezek hatására és ekkor született költészete politika volt a művészet köntösében, mély együttérzés az üldözött nincstelenekkel, négerekkel. Tapasztalatai egyre inkább a harcos realizmus felé vitték García Lorcát.

Ebben segítette őt az új spanyol társadalmi környezet: amikor ugyanis visszatért Amerikából hazájában már kikiáltották a Köztársaságot. Ez még nem az „igazi”, az 1936-os, ez annak tiszavirág-életű előszele. 1936 júliusában, midőn szabadon bontakozhatott volna ki tehetsége, Francisco Franco tábornok rátámadt a Spanyol Köztársaságra, az „igazira”. A falangisták megkezdték a hajtóvadászatot a fasizmus ellenségei megsemmisítésére. Federico García neve ott volt a halállistán, mint a demokrácia és köztársaság elkötelezettje. A költő a szülői házban tartózkodott, a San Vincete-villában. Környezetében ekkor viharelőtti csend uralkodott. Ám július 19-én elterjed a vészes hír: Francoék megszállták Sevillát. A város vezetése nem tanúsított ellenállást, noha a munkásság fegyvert követelt.

A falangisták nagy apparátussal keresték az „ellenséget”. García Lorca barátjához, a jobboldali Luis Rosaleshez menekül, aki védelmet ígért. Csaknem egy hónapig bujkált. A Fekete Különítmény végül elfogta és a szomszédos rendőrségre kísérte. Augusztus 19-e éjszakáján Valdes, polgári parancsnok hallgatta ki, ez a „beszélgetés” azonban nincs dokumentálva. Ezután a megbilincselt García Lorcát teherautóra tették, és a szakadékos Viznar felé indultak. Itt, 19-én több ezer emberrel együtt kivégezték.

Az útókor kegyelettel emlékezik meg a nagy költőről, aki népéért élt és népéért halt meg. Nem alaptalan az a jövendölés, miszerint ha élete nem marad torzó, sok klasszikus művel ajándékozza meg a világirodalmat. Ám, amit hátra-hagyott is elég, ahhoz, hogy a Parnasszuson töltse az örökkévalóságot - Shakespeare, Tolsztoj, József Attila társaságában.

Az elveszett csatahajó

Sikerrel felkutatták az olasz haditengerészet zászlóshajóját, a Romát. A fővárosról elnevezett hajót a német légierő süllyesztette el, mikor a szövetségesekkel kötött tűzszüneti megállapodás után Máltára igyekeztek.

A Roma a Vittorio Veneto-hajóosztály negyedik darabja volt, az olasz királyi haditengerészet kötelékében. A Roma és testvérhajója, az Impero majdnem el sem készültek, mivel a Vittorio Veneto osztály még az első világháború előtti technikának számított, és nem vehette fel a versenyt a korabeli ellenséges brit és francia flottával. Mussolini nem is törődött a flottafejlesztéssel, egészen 1933-ig. Néhány fejlesztést kellett tenni, hogy korszerű legyen és érdemes legyen megépíteni. 1942. június 14-én vetették volna be először, de üzemanyag-ellátási problémák miatt a testvérhajóival együtt szüneteltették a komolyabb működésüket. Olasz városok mellé rendelték őket, hogy a légvédelmi feladatokban segédkezzenek. 1943 júniusában B-17-es bombázóból ledobott bomba rongálta meg súlyosan. Néhány hónapos javítások után a parancsnokságot Carlo Bergamini admirális vette át. 1943. szeptember 3-án a szövetségesek és az olaszok tűzszünetet írtak alá Cassibiliében, ezt csak szeptember 8-án jelentette be Eisenhower az algíri rádió adásában. Ezen a napon a szövetségesek csapatokat akartak partra tenni Nápoly és Palermo között. Ezeket az erőket akarta megtámadni Bergamini flottája, amikor értesült a tűzszünetről, és Szardínia partjai felé vette az irányt, hogy újabb utasításokra várjon. Az észak-szardíniai Maddalenában akart kikötni, de időközben csatlakozott hozzájuk három olasz cirkáló. Bergaminit figyelmeztették, hogy Maddaléna német kézre került, ezért oda nem lehet kikötni. Inkább Málta felé vették az irányt.



A német Luftwaffe azonban közbeavatkozott, Dornier Do-217-es repülőgépekkel támadták meg a flottát. A Fritz X nevű rádióirányítású bombát használták, amely úttörő fejlesztés volt a precíziós bombák történelmében. Az első támadás kudarcot vallott, de másodszorra már sikerült az Italia és a Roma csatahajókban nagy károkat tenni. A sérült Romát aztán még egy találat érte, amitől gyorsan elsüllyedt, fedélzetén 1253 emberrel, köztük Bergamini admirálissal. 596 ember túlélte a támadást.






Az elsüllyedt hajó pozíciója sokáig rejtély volt, de most, 2012 júniusában a Pluto Palla nevű búvárrobot segítségével sikerült megtalálni. A Guido Gay által tervezett szerkezettel 1000 méter mélyen, Szardínia északi partjaitól 30 km-re fedezték fel és azonosították a roncsot.

Guantanamo

Ma van az évfordulója a kubai Guantanamo-öböl megszállásának. 1903. február 23-ától „bérli” az USA a területet Kubától, természetesen ez a bérlet csupán álca, a megszállás szó illik a kialakult helyzetre.

A Guantanamo-öböl Kuba dél-keleti csücskén, Guantanamo tartományban található. Kolumbusz Kristóf 1494-ben kötött itt ki, és a Puerto Grande nevet adták a térségnek, az itt élő őslakosok azonban Guantanamo-nak nevezték. Kuba szigetének egyik legfontosabb kikötője lett, a spanyol hódítók pedig hamar elfoglalták és betelepítették a területet. 1738-ban Robert Jenkins azt állította, hogy a spanyol partiőrség egy katonája levágta a fülét, amit be is mutatott a brit alsóháznak. Az ellenségeskedések addig vezettek, hogy a britek hadat üzentek Spanyolországnak; a konfliktus az incidensről a Jenkins-füle háború nevet kapta. 1741-ben e háború keretein belül Kubában is harcok folytak, Edward Vernon admirális vezetésével inváziót indítottak a Guantanamo-öböl ellen, de a britek Cumberland öbölnek nevezték. 4000 katona szállt partra, hogy meginduljanak Santiago de Cuba városa ellen, azonban a gerillaharcmodort alkalmazó spanyolok elől kénytelenek voltak visszavonulni. A spanyol-amerikai háború során az Egyesült Államok flottája a Guantanamo-öbölben keresett menedéket a nyári hurrikánok elől. 1898-ban pedig az USA tengerészgyalogsága inváziót indított az öböl ellen. A háborút az amerikaiak nyerték, melynek következményeként átvették az ellenőrzést Kuba felett. A „független” Kuba első elnöke Thomas Estrada Palma lett, aki aláírta a Kubai-Amerikai Szerződést, melynek egyik kitétele, hogy a Guantanamo-öbölben lévő haditengerészeti támaszpontot az USA évi 2000 dollárért örökösen „bérli”. 1934-ben korrigálták az összeget 4085 dollárra.

1959-től, a forradalom győzelmétől Kuba igényt tart a területre, ez természetesen az imperialista nagyhatalmat nem érdekli. Kuba felmondta a bérleti szerződést, azonban az egyezmény egyoldalú felrúgást nem tesz lehetővé. Az USA cinikus módon minden évben elutalja a 4085 dollárt, amelyet Kuba nem hajlandó felvenni. A megszállt területet az USA Kuba területének tekinti, ez kétféleképpen jövedelmez az Egyesült Államoknak: a támaszpont területére behatoló emigránsoknak nem kell menedékjogot adniuk, és az USA alkotmánya itt nincs érvényben, tehát az itt őrzött foglyoknak jogaik szinte nincsenek.

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után 350 terrorizmussal vádolt személyt börtönöztek be a támaszponton, akik ellen nem emeltek vádat, sőt sorozatos kínzásokkal, fizikai és lelki terrorral kellet szembesülniük. Mivel itt alkotmány nincs érvényben, ezért bármelyik fogoly statáriálisan is kivégezhető.

Hegedűs Sándor

  Dolores Ibárruri

(1895 – 1989)

Dolores Ibárruri a spanyol és nemzetközi kommunista mozgalom egyik kiváló vezetője. Alakja az utókor számára felejthetetlen és követendő idol, életre elkötelezett leninista, hazafi és internacionalista, rettenhetetlen harcos és nagyszerű szónok volt. Illett rá mellékneve: „La Pasionaria” (lá pászionáriá / a szenvedélyes).

1895. december 9-én született a baszkföldi Gallartában. Apja baszk bányász volt, anyja kasztíliai. Élettársa Julián Ruiz Gabina kommunista, ugyancsak bányász. 1917-ben lett a Szocialista Párt tagja, majd 1920-ban résztvevője a Spanyol Kommunista Párt (SPK) megalakításának. Neve hamar ismertté vált a munkássajtó hasábjain, de gyűlések felszólalásain is. Fáradhatatlan szervező és agitátor, akinek nagy érdeme volt abban, hogy a SKP rövid idő alatt Ibéria egyik legtekintélyesebb szervezete lett.

Spanyolországban, a nyugat-európai körülményekhez képest a XX. század közepén is elmaradottak voltak a társadalmi, politikai, gazdasági, és kulturális viszonyok. A royalista állami tisztviselők, a főnemesség, a klérus, a hadsereg semmi hajlandóságot nem mutatott az ország modernizálására. A nagybirtokok rátelepedtek a nincstelen parasztságra, konzerválva a feudális elemeket. Az ipar fejletlensége következtében a mezőgazdasági dolgozókat és proletariátust fojtogatta a reménytelen munkanélküliség. A szűk belső piac, az alacsony jövedelmek alig motiválták az ipari árutermelés fejlődését. Az elnyomás és a demokratikus szabadságjogok hiánya csaknem lehetetlenné tette, hogy alkotmányos eszközökkel kiharcolják a helyzet megváltoztatását. Érlelődtek egy demokratikus forradalom feltételei.

Az SKP felismerte, hogy amennyiben Spanyolország fel akar zárkózni a fejlett európai országok szintjére demokratizálni kell a közéletet, végre kell hajtani a nagybirtok amerikai utas felosztását, hozzá kell látni az ipar fellendítésének. Munkaalkalomra, a piacok kiszélesítésére, a szegénység és a munkanélküliség leküzdésére kell törekedni. Mindez nem volt megoldható a fennálló autoriter hatalom, a politikai rendszer érintetlenül hagyása mellett. A spanyol polgárság előbbrelátó része ezt felismerte, de ugyanakkor félt az ébredező proletariátustól s a dolgozókat öntudatosító élcsapatától, az SKP-tól. Ezzel magyarázható a kis-és középburzsoázia következetlensége és Janus-arca.

1931. április 14-én, – az 1929-1933-as gazdasági válság általános elégedetlensége közepette – kitört a polgári demokratikus forradalom, megdöntötték a királyságot, és Primo de Rivera tábornok kormányát. Az új hatalom hozott ugyan néhány elengedhetetlen intézkedést, de alapvető feladatokat, például a földkérdést nem oldotta meg. Ez a körülmény gyengítette a demokratikus kormányt, mely komoly tömegbázis hiányában képtelen volt ellenállni a falangisták nyomásának.

Az SKP megedződött a sorozatos sztrájkokban, s földért folyó harcokban. Létszáma megnőtt, 1932-ben már l2 ezer taggal rendelkezett. Ám nemcsak a külső, de az egységbontó belső ellenséggel is harcolnia kellett. Sikerült önmagát megtisztítania a jobb- és baloldali elhajlóktól. Új vezetés került a párt élére: a IV. kongresszuson José Diazt (zsozé diáz) választották a párt főtitkárává. Dolores Ibárruri 1930-ban a Központi Bizottság, 1932-ben a Politikai Iroda tagja lett. Munkájuk nyomán nőtt a párt népszerűsége, tömegbefolyása.

1933 novemberében megdöntötték a demokratikus-köztársasági hatalmat, s a falangista fasiszták kerültek az ország élére. A spanyol kommunisták szorgalmazták az antifasiszta népfront létrejöttét. Az e téren szerzett tapasztalataikat jól tudták gyümölcsöztetni az 1936-os parlamenti választásokon. A választások során győzött a népfront és demokratikus köztársaság jött létre, (de ez év júliusában a köztársaság-ellenes erők Francisco Franco tábornok vezetésével polgárháborút indítottak – a szerk.). Hitler és Mussolini fejlett technikával (hajóhad, légi-flotta) sietett Franco segítségére, míg a Szovjetunió és a nemzetközi proletariátus önkéntes brigádokkal (köztük Zalka Máté, akiről előző számunkban írtunk bővebben és sok magyar hazafi – a szerk.) védte a Spanyol Köztársaságot. Ibárruri emberfeletti munkát végzett, pályafutásának legszebb fejezetei voltak az 1936-1939-es évek. „Jobb állva meghalni, mint térden állva élni” – mondotta, s lelkesítő szavai megnövelték a spanyol nép ellenállását. A párt megbízatásain kívül állami feladatokat is ellátott: a képviselőház (Cortes) alelnöke volt s ebbeli beosztásában ellensúlyozni igyekezett a következetlen politikusok ingadozásait.

Madrid hősi védelmét szervezte fáradhatatlanul, példát mutatva bátorságból, kitartásból. Szállóigévé váltak a fővárost védők körében biztató szavai: „No pasaran!” (nem törnek át). Sajnos a nagy túlerő felmorzsolta a köztársaságiak 32 hónapig tartó ellenállását 1939-ben. Ibárruri az összeomlás után a Szovjetunióba emigrált. Innen irányította az illegális kommunista pártot, miközben a Kommunista Internacionáléban (KI), José Diaz mellett, jelentős feladatokat kapott. A KI VII. kongresszusán átadta a küldötteknek a spanyol népfront megteremtésében szerzett tapasztalatait: „Spanyolország volt az első ország, ahol létrehozták a munkások, parasztok s a kis- és középburzsoázia demokratikus diktatúráját.” Kifejtette, hogy az „új” demokrácia út a szocializmushoz.

1939-ben a KI Végrehajtó Bizottsága Titkárságának tagja lett. José Diaz 1942-ben bekövetkezett halála után ő a SKP főtitkára, később elnöke. 1945-ben Eugénie Cotton oldalán a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség alelnöke. Nem lebecsülendő az a munka, melyet a nemzetközi békemozgalomban is kifejtett.

A második világháború után előbb illegálisan, majd Franco halála után legálisan harcolt a falangista diktatúra, a királyság és a kapitalizmus ellen.

1989. november 12-én halt meg Madridban, 93 éves korában.

Hegedűs Sándor

Zalka Máté

(1896 - 1937)

Zalka Máté, (eredeti családi neve: Frankl Béla) a magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom legendás alakja volt. Katona, aktíva és író. Korai halála kettétörte ígéretes pályáját. Ám amit tett életének rövid negyvenegy éve alatt érdemes arra, hogy főt emeljünk emléke előtt.

Hősünk 1896. április 23-án született a tiszaháti Matolcson. Elemi iskoláit még igen elmaradott falujában végezte, de középiskolai tanulmányait már Mátészalkán folytatta. Az apa, hogy megmentse fiát vándorszínészi és irodalmi hóbortjaitól katonának adta. Rövid kiképzés után, hadapródőrmester lett, s az avatását követő szarajevói merénylet pisztolydörrenése a „haza védelmére” szólította. Először az orosz frontra került, onnan Doberdóba, majd 1916 tavaszán ismét az oroszokkal szemben képviselte a Monarchia katonai érdekeit. A kegyetlen háború lassan kinyitotta a szemét: a lelkes honvédőből előbb pacifista lett, majd harcos antimilitarista. Csak néhány hónapig állt ellent a „muszkának”, mert súlyosan megsebesült és fogságba került. Tizenegyszer sebesült meg a háború folyamán s ez azt mutatja, hogy Zalka Máté mindig ott volt, ahol a sebeket osztották.

A cári fogoly-felügyeletet hamar felváltotta a szovjethatalom őrsége. (1917-ben, a krasznaja-recskai táborban vette fel a „Zalka” nevet.) A bolsevik agitáció hatására átállt a vörösök oldalára. Végigküzdötte a polgárháborút, Vorosilov, majd Frunze parancsnoksága alatt. Kétszer tüntették ki a Vörös Zászlórenddel.

A polgárháború befejezése után Moszkvába rendelték, ahol különböző „civil” beosztásokban kapott jelentős feladatokat: dolgozott állambiztonsági szervekben, volt diplomáciai futár, 1925-ben rövid ideig a moszkvai Forradalmi Színház igazgatója. Meyerholdot követte, s céljának tekintette a színjátszás korszerűsítését. Teátruma fellendült s ezt a kritikák is elismeréssel nyugtázták.

Ezután „prózaibb” feladatokat kapott: bejárta a hatalmas országot, hogy a párt politikáját népszerűsítse. Amikor visszatért a fővárosba lakótömb-parancsnok lett. Ebben a minőségében lakásépítő szövetkezeti elnök volt, aki gerendát, cementet, téglát szerzett az otthonok felépítésére, országjárása során a kolhozok megalakítása mellett állt ki. Volt a hadsereg Irodalmi Egyesületének első titkára, tagja a polgárháború történetét feldolgozó Bizottságnak, három évig az Állami Könyvkiadó igazgatója, a Sarló és Kalapács egyik szerkesztője.

Bokros teendői lelkiismeretes teljesítése mellett éjszaka, főfoglalkozásának tekintett írói álmait igyekezett kielégíteni. Lakása gyülekező helye volt az írói, művészeti vitáknak. Megfordult nála Ilja Ehrenburg, Alekszandr Fagyejev, Dmitrij Furmanov, Illés Endre, Hidas Antal, stb.

Jelentős volt írói tevékenysége is. Nem beszélhetünk ugyan tolsztoji mélységekről és magasságokról, de egyes művei komoly irodalmi értékeket képviseltek. Különösen Doberdó című háborús regénye érdemes megemlítésre, mely az isonzói fronton keresztül megrázóan és szemléletesen ábrázolta a háború borzalmait, a katonák színeváltozását. Regényeinek és novelláinak fő ihletője az első világháború és a szovjetellenes polgárháború volt. „ A bolygók visszatérnek” Gavró Lajos bányásznak, a szovjetellenes intervenció egyik legjelentősebb magyar internacionalista katonai vezetője életének nagy formátumú életrajzi alkotása lehetett volna, de nem lett, mert az események meggátolták abban, hogy művét befejezze.

Amikor 1936-ban Francesco Franco tábornok a spanyol köztársaságra tört, Zalka Máté engedélyt kapott, hogy részt vegyen a népi hatalom védelmében. A spanyol vezetők a Nemzetközi Brigádok szervezésével bízták meg. (Itt vette fel a Lukács Pál nevet). Feleségének írta: „Én már egy hónap óta egy tizenegy nemzetiségből álló brigádnak a parancsnoka vagyok. A brigád alakulatai a világ önkénteseiből állnak. Ilyen katonákkal és parancsnokokkal nemcsak harcolni, hanem győzni is lehet.”

Parancsnokaitól azt a feladatot kapta, hogy a Madrid felé vezető utakat védelmezze Franco támadó seregeivel szemben. A Brigádokat Madrid alá irányították a Mansanares folyóhoz, az úgynevezett Francia-hídhoz. 1936. november hetedike hajnalán a falangista vezér egységei a spanyol főváros alá értek, akik véres csatában sem tudták Madridot elfoglalni. (Madrid védelmében kitűnt katonai képességeivel, a köztársaság spanyol vezetők Madrid hősének tartották. – a szerk.) Ezután az internacionalistákat Guadalajára alá vezényelték, ahol a technikailag jobban felszerelt olaszokra súlyos vereséget mértek. A győzelmet követően Lukácsék az aragóniai harctérre kerültek. Itt érte lövés Zalka Mátét, aki sebeibe 1937. június 12-én belehalt. (Két nappal a támadás megkezdése előtt a hadosztály vezérkari és politikai tisztjével kocsival a frontra mentek ellenőrizni a csapatok felkészültségét. A kocsit bombatalálat érte, ő helyben meghalt, a másik két tiszt súlyos sebesüléssel kórházba került, ahol felgyógyították őket. - a szerk.)  Temetésén az egész spanyol köztársasági kormány megjelent. A gyászszertartáson Luigi Longo mondott beszédet: „…az egész sereg, az egész spanyol nép nyújtja át a győzelmet. Amikor győzünk, a legnagyobb zászlót az ő sírjára állítjuk…”

A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetősége így méltatta hős elvtársát: „A magyar nép büszke Zalka Mátéra, a spanyol néphadsereg generálisára… Lukács tábornok a Bemek, Türr Istvánok fajtájából való volt.”

(Barcelonában Zalka Máté búcsúztatásán megjelent a köztársasági elnök és a spanyol köztársasági kormány több tagja és méltatták kimagasló érdemeit a Spanyol Köztársaságért folytatott harcokban. – a szerk.)

Hegedűs Sándor

Az Ördög-sziget foglya

1894 őszén hatalmas robbanás rázkódtatta meg Franciaországot. A katonai hírszerzés – a vezérkar 2-es számú irodája, közismert nevén a Deuxième Bureau (dözjem büro) kiderítette, hogy egy vezérkari tiszt titkos anyagokat szolgáltat ki a németeknek. Nagy erőket mozgósítottak az áruló felfedésére és nyomára bukkantak annak, hogy az illető „D” jelzéssel juttatja el jelentéseit megbízóinak. A további kutatások „kiderítették”, hogy a titkos kód mögött egy Alfred Dreyfus (drejfüsz) nevű tüzér őrnagy búvik meg, aki szoros kapcsolatban áll a franciák ádáz ellenségével. Az is tudomásukra jutott, hogy az áruló egy jómódú elzászi zsidó család sarja. Több sem kellett a vezérkar főnökének: egy zsidó kémkedik a németeknek, gúnynevükön a boche-oknak (bos)!

1870-1871-ben, a poroszoktól elszenvedett vereség alaposan megtépázta a francia gloire-t (gloár). A megalázó béke értelmében át kellett adniuk Elzász-Lotharingiát, és hatalmas hadisarc (öt milliárd francia frank) fizetésére kötelezték az országot. A gallok fő külpolitikai motívuma a revans lett.

Franciaországban ebben az időben megerősödött a republikánus hatalom, miután III. Napoléont a poroszok ledöntötték trónjáról. A royalisták (arisztokrácia, katolikus klérus, tisztikar) a monarchia visszaállítására, s ennek érdekében a köztársaságiak meggyengítésére törekedtek. Az ellentábor megosztásának egyik eszköze az antiszemitizmus volt, miután a hazai zsidóság gazdasági megerősödése ingerelte a lesüllyedő egzisztenciákat. Könnyű tehát az izraeliták ellen hangolni a felbőszített deklasszálódott tömegeket.

1894.december l9-én megkezdődött főtárgyalás, noha a francia hírszerzés által megszerzett jegyzékről a szakértők nem tudták bebizonyítani, hogy az csalhatatlanul Dreyfus keze nyomát viseli. Az antiszemita tábor utcai tüntetések sorozatával akart nyomást gyakorolni mindazokra, akik kiálltak a tüzérkapitány ártatlansága mellett.

Az Émilien Maurel (morel) ezredes által vezetett hadbíróság, minden előírást mellőzve kimondta a határozatot: örökös deportálás a francia gyarmat Ördög-szigetre. (Akkor Franciaországban politikai ügyekben nem lehetett halálra ítélni.) Az elítéltet és családját megfosztották a fellebbezés jogától. Dreyfust 1895. február 21-én indították el hajón, láncra verve a gyilkos klímájú trópusi fogolytelepre. A vádlók csak arra vártak, hogy az embertelen körülmények mielőbb végeznek az elítélttel.

Amíg Dreyfus négy fal között várta sorsának jobbra fordulását, barátai Párizsban mindent elkövettek, hogy az ármány kiderüljön. 1898. január 14-én a l’Aurore-ben megjelent Emile Zola kiáltványa nyílt levél formájában: J’Accuse! (zsáküz) (Vádolom!). Ebben az író megdönthetetlen logikával kimutatta a per koncepciós jellegét, s Ferdinánd Esterházy (magyar arisztokrata), a francia hadsereg őrnagya bűnösségét a rágalom összeállításában. Elítélte a bíróságot, mely engedett a felsőbb nyomásnak. „Egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy az igazság végül győzedelmeskedik…” Az antiszemita sajtó pogromhangulatot szított. Az utcákon olyan zsidóellenes atrocitások történtek, mint Németországban az 1938-as kristályéjszaka. Ám a szaporodó bizonyítékok súlya alatt kénytelenek voltak hozzájárulni a perújrafelvételhez.

Dreyfus második pere 1899. június 7-én kezdődött. A sajtó megrázó írásokat közölt a vádlott állapotáról: a 39 éves fogoly egy megtört öregember benyomását keltette. Clemenceau szomorúan állapította meg, hogy a lefokozott tüzérkapitány „mérhetetlenül alatta áll a Dreyfus ügy színvonalának”. Nemzetközi felháborodást keltett a bíróság döntése: a vádlott bűnös, de Loubet (lubé) köztársasági elnök kegyelemben részesíttette. A híres szocialista békeharcos Jean Jaurès (zsoresz) tiltakozott a bíróság presztízsét mentő kísérlet ellen, mert – mind mondotta – az amnesztia nem azonos a rehabilitációval. (A későbbiekben, mind Zola, mind Jaurès merénylet áldozatai lettek.)

Újabb bírósági eljárást követeltek, mely 1904 márciusában kezdődött. 1906. június 12-én megszületett a „végítélet”: Dreyfus ártatlan. A felmentett így szólt az utolsó szó jogán: „Mint katona, életemet a hazának ajánlottam… Semmi mást nem akarok, mint a becsületemet, de azt teljesen és folt nélkül. Mert ez gyermekeim elvitathatatlan és szent öröksége.” Nyugállományba vonult, de az első világháború idején önként jelentkezett a frontra. Az immár alezredessé előléptetett katona – hosszú betegség után – 1935. július 11-én hunyt el 76 éves korában. Mint Magyarországon a tiszaeszlári vérvád felmentő ítélete után, a francia jobboldal sem nyugodott bele a bírósági döntésbe, s továbbra is hirdeti Dreyfus bűnösségét. Bizonyára így lesz ez szerte a világon, amíg az utolsó fajgyűlölőt örökre elnyeli a sír.

Hegedűs Sándor

A Valkűr-hadművelet

Friedrich Paulus vezértábornagy katasztrofális sztálingrádi veresége megpecsételte a náci Németország sorsát. Ez óriási traumát okozott a hadsereg és a nép körében. A tábornokok egy része immár komolyan foglalkozott Hitler eltávolításának gondolatával. Nem ez volt az első összeesküvés, de az első volt, mely eljutott a végrehajtás stádiumába. Hitler hatalomra jutása után nagy tisztogatást végzett a főtisztek körében, sorra váltotta le a főparancsnokokat, mígnem 1941-ben maga vette át a hadsereg vezetését. Ez az eljárás megosztotta a tisztikart. Moszkva, majd Sztálingrád után egyre többen ismerték fel a Führer vezetői alkalmatlanságát. A szerveződő Hitler-ellenes tábor korántsem volt homogén, a konkrét célokat illetően, de abban megegyeztek, hogy Németországnak Hitler nélkül kell a háborút befejeznie.

A Valkűr-hadművelet szervezése tulajdonképpen 1939-ben kezdődött, amikor is magas rangú tisztek és félreállított politikusok ellenálló csoportosulása kezdett kialakulni. Különféle okok miatt a munka akadozott, sok tisztet elvezényeltek, sokan meghaltak, mások betegeskedtek. 1943 ősze azonban fordulópont volt: Claus Schenk von Stauffenberg ezredes, aki l942-ben vette fel a kapcsolatot az összeesküvőkkel, 1943 októberében már a merénylők vezetője. Közvetlen társai Carl Goerdeler, Lipcse egykori polgármestere, Erwin von Witzleben tábornagy, a berlini katonai körzet parancsnoka, Ludwig von Beck vezérezredes, a szárazföldi haderők főparancsnokságának (OKH) volt vezetője, és Friedrich Olbricht gyalogsági tábornok lettek. A szovjetellenes agresszió idején Stauffenberget felháborították az orosz emberekkel és zsidókkal szemben alkalmazott kegyetlenségek, ez is nagy szerepet játszott abban, hogy még 1942 októberében tagja lett a merényletet végrehajtó csoportnak.1943 novemberében kidolgozta az akció forgatókönyvét, a leendő kormány programját, a német néphez intézendő kiáltvány szövegét, a katonai alakulathoz küldendő parancsot.

A legfontosabb feladat magának az akciónak a kidolgozása volt. Vita alakult ki a merénylet szervezői között arról, hogy kiket kell Hitleren kívül ártalmatlanná tenni. Az ezredes Himmlert és Göringet is a Führer sorsára akarta juttatni, mások csak Hitlerre összpontosítottak. 1944. július 20-án, repülőgépen a merénylet színhelyére, egy a rastenburgi főhadiszálláson tervezett megbeszélésre vitték az egy kilogramm súlyú pokolgépet. Aznap a főhadiszálláson Mussolinit is várták, ezért az értekezlet időpontját l2 óra 30 percre tették át. A helyszínt is megváltoztatták: nem a bunkert, hanem a vezérkari térképek barakkját jelölték ki. (A bomba hatása nagyobb lett volna egy zárt helyiségben.) A tervezett robbanásig 15 perc maradt. Stauffenberg Hitler közelében rakta le a robbanószert. A jelenlévő Heinz Brandt vezérkari ezredes a lábánál elhelyezett bombát eltolta, mert útjában volt. Így az távolabb került Hitlertől. 12 óra 42 perckor bekövetkezett a robbanás.

A helyiség megsemmisült, meghalt Heinrich Berger (Hitler gyorsírója), súlyosan megsebesült Heinz Brandt és három tábornok, akik másnap belehaltak sebeikbe, a többiek (összesen 24-en tartózkodtak a teremben) kisebb sérülésekkel megúszták. Hitler jelentéktelen sérülésekkel túlélte a merényletet. 16 órakor már fogadta Mussolinit. Stauffenberg, aki a barakkon kívül tartózkodott azonnal repülőre szállt és abban a tudatban, hogy Hitler meghalt, Berlinbe repült. A Wehrmacht központjában jelentette a várakozó összeesküvőknek a merénylet megtörténtét. E hír hallatán megkezdték a Valkűr hadműveletet, amelynek lényege, hogy a tartalék hadsereg államcsíny esetén elfoglalja Berlin stratégiailag fontos pontjait, minisztériumait és intézményeit, biztosítva ezzel a náci államot. Az összeesküvők a Valkűr terveit saját céljaik szerint átírtál, amelyet korábban személyesen Stauffenberg íratott alá Hitlerrel. A merénylet után az összeesküvők közleményt adtak ki, mely szerint az SS és a náci párt egy áruló csoportja megölte Adolf Hitlert, így a Valkűr hadművelet tartalékhadseregét pont Hitler hű emberei ellen vethették be. Fogságba ejtették a minisztereket és más hitlerista vezetőket, ám az SS is gyors volt: letartóztatták a felkelés egyik irányítóját, Erich Fellgiebel tábornokot. Otto Remer őrnagy, Goebbels lefogására kapott parancsot, de a propaganda miniszter kapcsolta neki az élő Hitlertak megbízta őt az összeesküvés felgöngyölítésével. Remer és Friedrich Fromm vezérezredes, a Tartalék Hadsereg főparancsnoka megkezdték a merénylet vezetőinek felkutatását.

Alig pár órával az akció bukása után Stauffenberget és néhány társát agyonlőtték. (Később kiderült, hogy Fromm tudott a konspirációról, de nem jelentette fel. Őt is kivégezték).

Még aznap éjjel Hitler megszólalt a rádióban: bejelentette, hogy puccsisták egy kis csoportja kísérletet tett megsemmisítésére. Himmler és Kaltenbrunner irányította a hosszan elhúzódó megtorlást. 15 ezerre rúgott a felelősségre vontak száma, melyből 5 ezret különös kegyetlenséggel kivégeztek. (Álluknál fogva kampóra akasztották őket.)

Még kilenc hónapja maradt Hitlernek a berlini bunkerben történő öngyilkosságáig. Ez idő alatt kegyetlenebb lett, mint bármikor, de kétségbeesettebb is, mert meg kellett érnie hadserege és birodalma összeomlását. Az emberiség egy új korszak eljövetelét remélte a diktátor halálától.

Hegedűs Sándor

A tiszaeszlári vérvád

A Jobbik nem lesz hűtlen önmagához. A körülmények változhatnak, de Vona Gábor és csapata a hungarista mozgalom nyomvonalán halad. Így történt ez a parlamentben, április 3-án, amikor is Baráth Zsolt újnyilas képviselő megemlékezett Solymosi Eszter tragikus halálának 130-ik évfordulójáról. Szerinte, mint 130 évvel ezelőtt elvbarátai állították, a kis cselédlány a zsidó húsvét (pészah) rituáléjának esett áldozatul. Anakronizmus ez a beszéd, hiszen már 130 évvel ezelőtt szakavatott emberek bebizonyították, hogy Eszter nem lehetett a fanatikus ortodoxok vallásos szertartásának mártírja. Másrészt e hitben, mint búvópatak érvényesül a szélsőséges antiszemiták vakbuzgósága, miszerint, egy keresztény szűzlány vérének vétele s a pászkába történő bekeverése igenis szerves része az izraeliták pészahi előírásainak. Ha ezt, a Tóra, vagy a Talmud írja elő, miért nem ismétlődik meg minden év zsidó húsvétján? S ha megismétlődik, a hatóságok miért nem járnak el a törvény szigorával ellene?

Mi is történt voltaképpen 1882 áprilisában?  Eltűnt Solymosi Eszter. Tűvé tették érte a falut és környékét, de nem találták. Vagyis a Tisza kivetett egy leány-holttestet, s a hatóságok azonnal közszemlére tették, hogy kilétét megállapítsák. Szakolczai Julcsa a tetemben felismerte a keresett lányt, mert a lábán régi baleset folytán, egy sokak által, sokszor látott heget fedezett fel. A második szemlén, - kellő megdolgozás után, - már minden tanú elbizonytalanodott. A tetem nyakán nem találtak vágás, ahol a vért kifolyatták volna. A nyomozók kitartottak: a halott nem Solymosi Eszter! Ők abban voltak érdekelve, hogy mindenáron igazolják a vádat.

Kik voltak ebben érdekelve? Az 1867-es kiegyezés következtében felgyorsult hazánkban a kapitalizmus fejlődése. Ebben a kíméletlen konkurenciaharcban a nagy hal felfalta a kisebbet. A tőkeerősebb és a gazdasági életben jártasabb zsidó (és nem zsidó) vállalkozók maguk alá gyűrték kevésbé versenyképesebb (zsidó és nem zsidó) vetélytársaikat, ami kiélezte az osztályellentéteket. A tönk szélére juttatott keresztények a „kútmérgező” izraelitákban látták minden bajuk forrását, s ez a pszichózis felerősítette a nálunk mindig meglévő, hol lappangó, hogy nyílt antiszemitizmust. A tőkésedés e kárvallottjai követelték az emancipáció visszavonását, a szélsőségesebbek pedig a zsidók kiűzését az országból. Ennek az ügynek szolgálatába szegődtek a képviselőházon belüli zsidóellenes képviselők és publicisták. Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Ónody Géza elszegényedett eszlári földbirtokos, Adamovics József ugyancsak helybéli esperes. Ők formálták egységes történetté a babonát.

A kormány és a parlament nem értett egyet a rágalmakkal, de szabad kezet adott a vizsgálóbírónak. Az ügy, tervezői szerint elindult a maga útján: letartóztattak, megkínoztak 15 személyt, ám harminc ülésen át tartó tárgyalás után 1883. augusztus 3-án a bíróság kénytelen volt felmentő ítéletet hozni. Az „eredmény” nem a vádlókon múlott, hanem a védelem nagy szakértelmén és empátiáján. Ezúttal mindenekelőtt Eötvös Károlyt kell kiemelnem, aki zseniálisan szorította sarokba és kergette ellentmondásokba a rágalmazókat, az egyszerű tanúkat. A per kimenetele nem hozott megnyugvást, ellenkezőleg: még inkább felkorbácsolta az antiszemita szenvedélyeket. Könyvek, cikkek egész sora jelent meg, melyek továbbra is kiálltak felelőtlenül a vérvád mellett, (Bary József, Erdélyi József), míg Eötvös Károly (A nagy per…) és Krúdy Gyula (A tiszaeszlári Solymosi Eszter) leleplező munkái újólag is bebizonyították a rágalom tarthatatlanságát.

És mégis: 2012. április 3-án ismét akadt egy kuvik, aki mit sem törődve a realitásokkal (nehogy az antiszemitizmus alábbhagyjon) 130 évvel Solymosi Eszter halála, s 78 évvel a holocaust után bedobta a köztudatba a zsidók rémtetteiről szóló rágalmakat. A szándék világos: 2014-ben országgyűlési választások lesznek Magyarországon, s Vonáék eltökélt szándéka a jelen kormány leváltása s a szocialisták ellehetetlenítése. A Jobbik ideáljának, Szálasi Ferencnek álmát akarja megvalósítani, s ebben az elnyomorodó helyzetben van is erre némi kilátása, kiváltképp akkor, ha antikommunista és zsidóellenes propagandával tömegbázist tud maga mögé állítani. Ez a lehetséges távlat az antifasiszta tábort összefogásra és aktivizálódásra kötelezi.

Hegedűs Sándor

A Fehér Rózsa mozgalom

Sokan úgy vélik, hogy a hitleri Németország társadalma egységesen sorakozott fel a Führer mögé. Valójában nem így van. Ezt a hitet táplálta a nürnbergi rendezvények eufórikus hangulata, s a második világháború első szakaszának (1939–1941) katonai sikereinek hatása. Ám a moszkvai vereség után kiderült, hogy a német hadsereg nem legyőzhetetlen, s ez a felismerés kikezdte a Führer iránti bizalmat. A német nép körében előbb lassan, majd egyre gyorsabban úrrá lett a kiábrándultság, az elkeseredettség. Ebben a pszichózisban kezdtek kialakulni a Hitler-ellenes rezisztenciának különböző formái, míg nem 1944. július 20-i merényletben érte el csúcsát.

Átfogó, országos méretű szabadságharcra nem kerülhetett sor, mert a legkövetkezetesebb baloldali erőt, a német kommunisták pártját meggyengítették, a belső terror, a besúgóhálózat ébersége, a lakosság passzivitása nehezített egy általános offenzívát a hatalom ellen. Ebben a helyzetben a legelszántabbak, egymástól elszigetelve tettek kísérletet az antihitlerista ellenállásra. Egyik ilyen volt a Fehér Rózsa, melynek tagsága nem érte el a száz főt sem, s mindössze két évig tevékenykedett, amíg a Gestapó nyomukra akadt, és felgöngyölítette a csoportot.

A Fehér Rózsa müncheni egyetemisták által 1941-ben alakult náciellenes szervezkedés volt. Az első lökésben szerepet játszott August von Galen, münsteri érsek, aki felszólalt a hitleri terv ellen, mely szerint nácik számára ellenséges elemeket alá kell vetni az eutanáziának. A csoport „kemény magja” Hans Scholl, Sophie Scholl, Inge Scholl, Christoph Probs, Alexander Schmorell, Willi Graf, Jugen Wittenstein. Kurt Huber, az egyetem filozófia tanára ugyancsak tagja volt a csoportnak. Stratégiájuk a passzív ellenállás, amit az amerikai diákok is alkalmaztak a rasszizmus ellen. Egyik főmódszerük a röplapok szórása. A szervezetnek több tagja korábban a hadseregben szolgált s tanúja volt annak, hogy a megszálló németek miként bántak el a zsidókkal Lengyelországban és a Szovjetunióban.

A szórólapok címzetteit a telefonkönyvből gyűjtötték ki, de éttermekbe is jutott belőlük szép számmal. Ezekben a röpiratokban a demokrácia visszaállítására, az igazságosságra szólítottak fel. Arra is figyelmeztetnek, hogy a nácik háborús győzelme szörnyű következményekkel járna. Hitler bemocskolta a német nevet. Elsősorban a fiatalságnak kell megdönteni a hitleri rezsimet. A házak oldalára is jutottak plakátok: „Hitler tömeggyilkos!”, és áthúzott horogkeresztek ugyancsak érzékeltették a csoport irányultságát.

A Gestapo lecsapott. A házkutatások során előkerültek a csalhatatlan bizonyítékok. A csoport három tagját 1943. február 21-én bíróság elé állították. Guillotine-nal végeztek velük. Hans Scholl a kivégzés előtt a szabadságot éltette. Ezt egy újabb letartóztatási hullám követte, több mint nyolcvan ember került a Gestapo kezére, akiknek ügyét rövid bírósági komédiában tárgyalták. Huber Graf, Jugen Witensteint, Alexander Schmorellt zendülés címén kivégezték. Sophie Scholl a bíróság előtt – mint a többiek – bátran viselkedett. Beismerte, hogy náci-ellenes röpcédulákat terjesztett Münchenben.

Megindult a hitlerista propaganda az elitéltek ellen. Hazaárulóknak bélyegezték őket, mert hátba támadták a német népet, mely hősi háborút folytat a frontokon. Kurt Huber a bíróság előtt kijelentette: kötelessége harcolni a nácik ellen, és a véleményszabadságért.

Inge Scholl egyik túlélője a fasiszta vészkorszaknak. 1952-ben könyvet írt a Fehér Rózsa történetéről. Vallja, hogy a csoport célja volt ellenállásra mozgósítani a népet a nácizmus ellen. Inge Schollék sorsa bizonyítja, hogy a német népet nem szabad azonosítani a hitleristákkal. Közöttük is voltak sokan, akik a maguk módján ellenálltak a terrorizmusnak, sokan áldozták e nemes ügyért életüket. Az emlékezés és egy főhajtás megilleti őket is.

Winston Churchill

(1874-1965)

Winston Leonard Spencer-Churchill a brit és kora történelmének egyik legtekintélyesebb politikusa, államférfija volt. Konzervatív, „viktoriánus”, aki életét annak szentelte, hogy megőrizze, s ha lehet, növelje az angol világbirodalom fényét. Ám olyan időben élt, amikor USA mellett már csak a másodhegedűs szerepét tölthette be. Végig kellett szenvednie hazája hanyatlását, gyarmatbirodalmának összeomlását. Nagy írástudó, szónok és stratéga, a megélt események krónikása, az irodalmi Nobel-díj tulajdonosa. Maga írta: „A feje búbjáig materialista”.

1874. november 3o-án született a Woodstock (Oxfordi grófság) melletti Blenheim kastélyban. Apja, Lord Randolph Henry Spencer ugyancsak konzervatív politikus volt, az indiai ügyek minisztere, majd a pénzügyek vezetője és az alsóház elnöke. A fiú hadiakadémiát végzett, s a birodalomnak csaknem legtöbb fontosabb részében megfordult, mint katona, vagy haditudósító. Nagy hatással volt rá dél-afrikai tartózkodása. Az 1900-as parlamenti választásokon sikerült mandátumhoz jutnia. Képviselőtársait provokáló magatartásával sok ellenséget szerzett magának és csalódva a konzervatívokban 1904-ben átült a liberálisokhoz. Vezérszónoka volt a minimálbért elfogadó törvénytervezetnek. 1905-ben, a megalakult liberális kormányban gyarmatügyi államtitkár lett. Kezdeményezője a búr államok alkotmányának, a szabadkereskedelemnek, kereskedelmi miniszterként szót emelt a szegények helyzetének megjavítása érdekében, s bevezette a nyugdíjbiztosítást. 1910-ben belügyminiszter lett, és keményen lépett fel a munkászavargásokkal szemben. 1915-ben követelték a kormányból való eltávolítását. Ám 1919-ben hadügyminiszter lett. Az orosz polgárháborúban a bolsevik hatalom megdöntését szorgalmazta. 1920-ban kiesett a parlamentből, de 1924-ben ismét képviselő, és pénzügyminiszter. Pénzügyi elképzeléseihez Keynesre, az ismert angol közgazdászra is támaszkodott. Churchill szakminiszteri minőségében sok hibát követett el, mellyel nem növelte népszerűségét. Egy ideig idealizálta Mussolini antikommunista magatartását. 1931-ben nem lett tagja a parlamentnek. „Száműzetése” alatt termékeny irodalmi tevékenységet folytatott, s döntően ebből tartotta fenn magát. Nem akarta India domíniumi státuszát, rokonszenvezett Franco köztársaságellenes háborújával és támogatta az olaszok etiópiai agresszióját. Kijelentette: „Lehet nem szeretni Hitler rendszerét és mégis csodálni hazafias eredményeit”. Ám ellenezte a müncheni egyezményt.

A második világháború kitörésekor tagja lett a háborús kabinetnek. Amikor Hitler megindította Franciaország elleni háborúját, Churchillt nevezték ki a kabinet élére. Elutasított minden tárgyalást a németekkel s hazáját a Szovjetunió utánpótlásának és Európa felszabadításának bázisává tette. Első kormányfői beszédében hangzottak el szállóigévé vált szavai: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Az USA elnökével, Roosevelttel megerősítette kapcsolatait s ennek köszönhette az Amerikából érkező anyagi segítséget is. A két vezető az Atlanti Chartában kimondta az európai hadszíntér elsődlegességét.

Amikor 1941 júniusában Hitler megtámadta a Szovjetuniót, felül tudott emelkedni antikommunizmusán, mert akkor a világ (köztük Anglia) érdekeit elsősorban a náci Németország világuralmi aspirációi fenyegették. Elszánt fellépésével lelket tudott önteni az angolokba. Honvédő legendáját kissé megtépázta, hogy ellene volt egy sor szociális és kulturális vívmány bevezetésének. Ez is szerepet játszott 1945-ös bukásában. Sztálin és Roosevelt mellett jelentős része volt a teheráni, jaltai és potsdami stratégia kialakításában.

A második világháború befejezése után politikájában ismét vezető helyet foglalt el a Szovjetunió tekintélye és hatása lokalizálásának kísérlete. Moszkvát ellensúlyozandó javasolta, Franciaország kapjon állandó helyet a Biztonsági Tanácsban. Az 1946-os zürichi beszédében elsők között vetette fel az európai unió kérdését. Ugyan ebben az évben, az USA-beli Fultonban, egy a Szovjetunióval szembeni ellenséges megnyilatkozásban már használta a „vasfüggöny” kifejezést, mellyel a bolsevizmus elszigetelésének szándéka fogalmazódott meg.

Az 1951-es választások után Churchill ismét miniszterelnök lett. Követve a viktoriánusok idegengyűlöletét meg akarta óvni hazáját a színesbőrűek inváziójától. A háború drámai helyzeteiben „brillírozott”, de a békében katartikus egyénisége lassan elveszítette átütőerejét. Szellemi és testi leépülését súlyos depresszió kísérte. 1965. január 12-én végzetes agyvérzést kapott, mely 12 nappal később halálához vezetett. Temetése január 30-án volt, kívánsága szerint Bladonben, nem messze születési helyétől, a Blenheim kastélytól.

Hegedűs Sándor

Charles de Gaulle

(1890 - 1970)

Franciaország és Európa politikai életének egyik nagy alakja, nemcsak katona, de politikus is volt. Öntörvényű ember, aki nem állt mindig a realitások talaján. Olyan álmokat is dédelgetett, melyek már nem voltak összhangban hazája gazdasági és katonai potenciáljával - mintha a 18-19-században élt volna. Mindazonáltal a még viszonylag jó erőben lévő gall kakas vezetője, aki a második világháború alatti antifasiszta ellenállásával nagy tekintély vívott ki magának mind Franciaországban, mind világszerte.

Charles de Gaulle 1890. november 22-én született Lille-ben. Apja, Henri filozófia- és irodalomtanár volt, arisztokrata családból, aki nacionalista és katolikus szellemben nevelte öt gyermekét. A fiú a párizsi Stanislas kollégiumban fejezte be középiskolai tanulmányait. Ezt követően a katonai pályát választotta: a Saint-Cyr akadémián végzett. Onnan Arrasba került a 33. gyalogezredhez. Az első világháború alatt megsebesült, fogságba került. A fegyverszünet megkötése után ismét a hadseregben szolgált, Weygand parancsnoksága alatt a lengyel fronton Szovjet-Oroszország ellen. Itt kitüntette magát s őrnaggyá léptették elő. Franciaországba történt visszatérése után vezérkari tiszt lett, Pétain marsall pártfogoltja. Elméleti munkáiban kiáll a motorizált páncélos hadsereg mellett. Hitler is hatása alá került elgondolásainak.

A második világháború alatt De Gaulle ezredes páncélos egységeivel helyi sikereket ért el a németekkel szemben. Az ezredest tábornokká léptették elő.

Pétain kapitulációját elutasította, s Londonba menekült, hogy megszervezze az ellenállást, (Szabad Francia Erők). Innen buzdította a franciákat a harc folytatására. Ez növelte De Gaulle népszerűségét, ám Vichy, távollétében halálra ítélte.

Párizs felszabadulása után 1946. január 20-ig a francia kormány elnöke lett. Ellenzékével alkotmányjogi kérdésekben vitába keveredett, ezért lemondott és átmenetileg visszavonult a közélettől. 1958. június 1-én ismét miniszterelnök, politikai elgondolásaink egyik fontos eleme volt USA és a Szovjetunió ellensúlyozását szolgáló „az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa” létrehozása. Ennek tengelyében a francia-német szövetség állt volna. Algériai politikája okán az OAS sikertelen merényletet hajtott végre ellene (1962).

1962-ben Coty elnök javasolta, hogy az államfőt a szavazásra jogosultak válasszák meg. Az elnök javaslatát a többség elfogadta és hatalomra juttatta De Gaulle-t.

Regnálása alatt prosperitás következett a gazdasági életben.(Repülőgép-, autógyártás fejlesztése, útépítés, stb.) 1960-ban Franciaország a negyedik atomhatalom lett.

1965-ben De Gaulle ismét köztársasági elnök lett. Az államfő hazája függetlenségét erősítendő, 1966-ban kivonta hadseregét a NATO katonai szervezetéből.

Az 1967-es izraeli-arab konfliktus idején antiszemita kirohanásokra ragadtatta magát. Júliusi kanadai látogatása során Québec francia lakóit szakításra szólította fel. Ezért Kanada és Franciaország kapcsolata elhidegült. Ám az elnök autoriter politikája hazájában is feszültséget okozott. A diákok is igen elégedetlenek voltak helyzetükkel. De Gaulle kijelentette: „Reform igen, káosz nem!”

A hosszúra nyúlt diáklázadást leverték, de kikezdte az elnök tekintélyét és helyzetét. 1969. április 28-án lemondott. Ismét visszavonult birtokára és 1970. november 9-én hirtelen bekövetkezett halása váratlanul érte a francia közvéleményt. Népszerűsége nem volt egyértelmű, mert diktatórikus vezetési stílusa a hagyományos francia demokráciában megosztotta a lakosságot, ám a nácizmus elleni harca elévülhetetlen gloire-ral övezte ellentmondásos személyét.

Hegedűs Sándor

Mustafa Kemal Atatürk

(1881 - 1938)

Kemal Atatürk az újkori török köztársaság megalapítója és első, egyben utolsó elnöke volt. Máig is tartó kultusza joggal köszönhető annak, hogy sikerült a feltörekvő burzsoázia „ifjú török” mozgalmának élén reformjaival felszámolni az Allahtól való, s látszólag „örökké tartó” feudális-oszmán-szultanista birodalmat, ezzel hazáját modernizálni s megmenteni a nyugati nagyhatalmak expanziós törekvéseitől.

Kemal, az akkor Törökországhoz, ma már a Görögországhoz tartozó Selanik (Szaloniki) városában született 1881. március l2-én. Az apa Ali Riza vámhivatalnok, anyja, a férjénél húsz évvel fiatalabb Zubeyde Hanim. Az édesanya vallásos szellemben nevelte, de az európaibb gondolkodású apja világibb irányt szabott fiának. Kemál a katonai pályát választotta. Nem a Korán, hanem Voltaire, Montequieu Comte és Rousseau hatása alatt cseperedett felnötté, s rá kellett ébrednie hazája elmaradottságára. Később, a hadi akadémián hozzájutott a haladó, illegális művekhez (liberális írók, költők, John Stuart Mill), akik maradandó nyomott hagytak nyitott lelkében. Egyik társuk azonban jelentette feljebbvalóinak az „összeesküvést”. Hónapokig ült börtönben, majd Damaszkuszba küldték az Ötödik Hadsereghez. Itt 1906-ban megalapította az Anyaföld és Szabadság Társaságát. Amikor hazatért az „ifjú török” mozgalom tagja lett. Az 1908-as forradalomban még mellékszereplő volt, de II. Abdul Hamid 1909-es megdöntésében már fontos szereplővé lépett elő.

Az olaszok elleni líbiai háborúban 1911-ben már őrnagyi rendfokozatot kapott. Az 1912-es balkáni háború során megvédte a Dardanellákat. Eközben Franciaországban is szerzett hasznosítható tapasztalatokat. Az első világháborúban ismét megvédte a Dardanellákat, majd 1915-ben az ő nevéhez kötődik a gallipoli-i győzelem. Katonai érdemeit a főparancsnokság tábornoki ranggal honorálta. Mielőtt a világháború befejeződött volna a szíriai Aleppónál még vereséget mért a britekre. Törökország feldarabolása ellen és a nemzeti függetlenség megóvásáért folyó harcokban részt vett Furmanov mellett Zalka Máté is, aki „ars poeticájának” tekintette az elnyomott népek felszabadulásának megsegítését.

Atatürköt 1923.október 29-én megválasztották Törökország első és utolsó köztársasági elnökévé. Megkezdődött a korszakos „kemali” reformok sorozata: betiltották a muszlim uralom számtalan intézményét, szorgalmazták az európai öltözék viselését, elfogadták a Gergely-naptár használatát, vasárnap lett a hivatalos pihenőnap, törvény előtt egyenlővé tették a nőket a férfiakkal, megszüntették a többnejűséget, a nők lehetőséget kaptak a házasság felbontására, csak az anyakönyvvezető előtt kötött házasságok törvényességét ismerték el, a nők is járhattak főiskolára, 1928-ban bevezették a latin ábécét, előírták az új (latin) írás elsajátítását, országjárási mozgalmat szerveztek ennek megismertetésére, eltörölték a régi időkre emlékeztető rangokat, címeket, minden törököt arra köteleztek, hogy vezetéknevet válasszon magának.

1931-ben rögzítették a „kemalizmus” hat alapelvét: a republikanizmus, az osztályharc tagadása, az etatizmus, a reformizmus, a nacionalizmus, az állam és egyház kettéválasztása. Szigorúan büntették az e tételekkel szemben állókat, különösen a kommunistákat. „Én vagyok Törökország ..” - mondotta. (Nem kétséges, a francia történelem hatása alatt állt.) Félve a riválisoktól, ragaszkodott az egypártrendszerhez.

Küpolitikájában elsősorban antant orientációt követett. 1932-ben tagja lett a Népszövetségnek, és a közelkeleti országokkal való együttműködésre törekedett. 1921-ben barátsági szerződést között a Szovjetunióval, miközben hazájában nem tűrte meg a forradalmi mozgalmakat. A kommunisták mély illegalitásban, életük kockáztatásával küzdöttek az elnyomott dolgozók érdekeiért. Népszerűsége ellentmondásosan alakult. Újításait sokan nem fogadták el, ezekkel szemben ellenzéki mozgalmak alakultak, merényleteket is szőttek ellene melyeket könyörtelenül megtorolt. Mindazonáltal a választásokon rendre újraválasztották. Burzsoá osztálykorlátait meg nem tagadva élete utolsó szakaszában már népellenes intézkedésekkel, az erőszak fokozásával próbálta helyzetét megszilárdítani. Súlyos májbetegségben halt meg Isztambulban 1938. november 10-én. Mindössze 57 éves volt. Idealizált személye körül immár legendák szövődtek, melyek szentek és sérthetetlenek.

Hegedűs Sándor

Ságvári védelmében

Az ATV műsorában szerepelt Tamás Gáspár Miklós két történésszel. A műsor végén felvetődött az antifasiszta harc és a kommunizmus kapcsolata, amikor is TGM méltatta Ságvári Endrét, az egyik történész azonban nem, mivel szerinte ő egy sztálinista volt.

Ez is azt bizonyítja, hogy TGM filozófusként még a meghívott történészeknél is felkészültebb. Ságvári Endrét lesztalinistázni ugyanis ostobaság vagy politikai ferdítés.

Egyáltalán mi a sztálinizmus?

Sztálin hívének lenni 1944-ben? Sztálin hívének lenni ’56 februárja után? Egyetérteni Lenin ideológiájának sztálini elferdítésével? Egyetérteni Sztálin tetteivel? Ezek alapján sokféle sztálinizmus létezhet.

Sztálinnak, mint a Szovjetunió első emberének sok híve volt, ám az SZKP XX. kongresszusa előtt bűnei teljes titokban maradtak, ezért az 1956 februárja előtt Sztálin hívének számító kommunistákat nem lehet azzal vádolni, hogy egy totális terrorista diktatúra hívei lettek volna. Ők – köztük Ságvári Endre – nem tudhattak a Gulágról, a tisztogatások valódi okairól és a diktatúra bűneiről. Ezekbe csak nagyon kevés embert avattak be, még az azokat irányító belügyi tiszteket is időközönként elhallgattatták. Elég arra gondolni, hogy Jagoda és Jezsov NKVD főnökök is Sztálin áldozataivá váltak. Aki tudott a törvénytelenségekről vagy beszélt, és akkor gyorsan megölték, vagy nem beszélt, mert féltette az életét, vagy egyszerűen nem beszélhetett, mert megölték.

A sztálini rezsim mögé látók mögül viszont rengetegen ellenálltak, ezen kiváló elvtársaink is rajt vannak Sztálin áldozatainak listáján. Természetesen Sztálin „kommunizmusának” és a valódi kommunizmusnak összemosása ma a kapitalisták legfőbb politikai érdeke.

Ságvári ennél fogva híve volt Sztálinnak, mivel az akkori információk alapján őt a Szovjetunió felépítőjeként, a szocialista világ első embereként és az antifasiszta harc egyik vezérének ismerte. Ságvári Endre 1956 februárja után – ha megélhette volna – nem tisztelte volna Sztálint. A mai értelemben vett sztálinista jelzőt tehát Ságvárira alkalmazni óriási politikai ferdítés, és az antifasiszta mozgalom mártírjának direkt lejáratása.

A Ságvárit lesztalinistázó történész mellesleg ugyanabban a műsorban nem értett egyet a kommunisták bevonásával az antifasiszta harcba és egyenlőségjelet próbált vonni a fasizmus és a kommunizmus között. Aztán pedig méltatta Franklin Delano Roosevelt elnököt, pedig ő mit tett? Leült Sztálinnal tárgyalni. Azaz bevonta a kommunistákat a saját antifasiszta harcába. Pedig Rooseveltnek valószínűleg több információja volt a sztálini diktatúráról, mint Ságvárinak.   

Benito Mussolini

A huszadik század közepének ünnepelt Duce-ja (ducsé) volt Benito Mussolini. Mozgalmas és ellentmondásos életpályája, útkeresése, tündöklése és bukása mindig az érdeklődés középpontjában tartotta az olasz diktátort.

Mussolini szegény családban született 1883. július 29-én Dóviában. Az apa, Alessandro kovácsmester volt, az anya, Rosa Martoni tanítónő. Benito szocialista atyja hatására hamar megismerkedett a politikával. 1900-ban tagja lett a szocialista pártnak (PSI). 1904-ben sorkatonai szolgálatot teljesített Ezt követően ismét politizálni kezdett, ám egyre inkább távolodott a marxizmustól. 1909-ben letartóztatták, de hamar szabadon bocsátották. A szocialista pártban különböző megbízásokat teljesített, miközben haladt előre a ranglétrán. 1913-ban lett a l’Avanti vezetője. Az első világháború kitörése után Mussolini szakított a szocialista vonallal. 1915-17 között a fronton katonai szolgálatot teljesített, de egy súlyos sérülése miatt leszerelték. A világháború végére kezdtek kialakulni politikai koncepciójának alapjai: nemzeti egység, nemzeti szocializmus, dinamikus polgárosodás.

1919-ben, Olaszországban a politikai és gazdasági ellentmondások miatt kibontakoztak a forradalmi helyzet körvonalai. Ezt azonban az olasz munkásmozgalom nem tudta kihasználni, mert a szocialisták nem akartak, a kommunisták nem tudtak a forrongó nép élére állni. Mussolini, aki a fasiszta mozgalom vezetője lett, felismerve a számára kedvező lehetőségeket gyorsan cselekedett: 1922-ben bevonult Rómába (Marcia su Roma), hogy kiharcolja a kormányfői tisztet. Az olasz uralkodó osztály, élén III. Viktor Emánuellel – a tőkés rend összeomlását elkerülendő – a fasiszták kormányra jutását támogatta. Mussolini a hatalom birtokában megkezdte a pártállam kiépítését. Felszámolta a parlamentet, a Fasiszta Nagytanács a csúcsszerv szerepét töltötte be, a korporatív rendszer (az állam, a tőkések és munkások közös „érdekvédelmi” szervezete) az osztályharc kiiktatását célozta, a hadsereg és rendőrség átépítésével a fasiszta hatalom alá rendelte a fegyveres erőket, 1926-ban pedig egypártrendszert vezetett be. Imperialista külpolitikájával erősítette balkáni, afrikai, földközi-tengeri pozícióit. A spanyol polgárháborúban Franco-t támogatta. Ellenezte azonban a nácik ausztriai politikáját (Anschluss), de a zsidókérdésben is szemben állt a Führerrel. 1938-ban tudomásul vette a németek ausztriai bevonulását, s megkezdte az olaszországi izraeliták üldözését. A Duce ennek fejében elnyerte Berlin támogatását afrikai és földközi-tengeri törekvéseiben. Az olaszok 1938-ban ott voltak Münchenben, majd az első bécsi döntésnél.

1939. szeptember l-én, a második világháború kitörése után megnyitotta az afrikai frontot, 1940-ben megtámadta Franciaországot, majd Albániát és Görögországot. Az utóbbi katonai akciója kudarccal végződött s csak a németek segítségével sikerült elkerülnie a teljes kudarcot. Ám ennek fejében Mussolini mindinkább Hitlerék nácik befolyása alá került.

1941. június 22-én a nácik megtámadták a Szovjetuniót. 1942-re az olaszok mind Afrikában, mind a Szovjetunióban súlyos katonai vereséget szenvedtek. A katonai kudarcok, a hiába való nagy vérveszteségek, s gazdasági helyzet romlása miatt kiéleződtek a társadalmi feszültségek. Naprenden voltak a politikai-gazdasági természetű tüntetések, sztrájkok, melyek mindinkább antifasiszta jelleget öltöttek. Az angol-amerikai hadsereg 1943 júliusában partraszállt Szicíliában és megkezdte előrenyomulását Róma felé. Ez a körülmény felerősítette a Mussolini-ellenes országos mozgalmat. A katonai összeomlástól és népfelkeléstől rettegő uralkodó osztály 1943. július 25-én megbuktatta Mussolini kormányát, Badoglio (Badólio) marsall lett a miniszterelnök. A Ducét letartóztatták, de a németek (O. Skorzeny-akció) kiszabadították és „közreműködésével” létrehoztak az Alpok lábánál lévő Saloban (szalo) egy bábkormányt. Mussolini vezetése ekkor már formális volt, és jórészt német parancsra, német érdekek szerint cselekedett. Tiszavirág életű kormánya csak addig állt fenn, amíg a német megszállás tartott. 1945 áprilisában megszökött Salóból, de a partizánok elfogták, és április 28-án kivégezték. Ilyen dicstelenül végződött a Duce pályafutása.

Hegedűs Sándor

Josip Broz Tito

(1892 - 1980)

J. Titot a huszadik század Jugoszláviájának legjelentősebb politikusaként tartja számon a délszláv ország népe és történelme. A legendás partizánmozgalom vezetője s hosszú regnálása alatt előbb, mint miniszterelnök (1945-1953), majd mint államfő (1953-1980) sokat tett a balkáni elmaradottságban élő polgárok felemelkedése érdekében. Tito (eredeti nevén:Broz) 1892. május 7-én született a Horvátországi Kumrovec falucskájában. Egy sokgyermekes paraszti család sarja, ahol az apa horvát, az anya szlovén volt. Szegénységben éltek a nagyszülőktől örökölt 8 hold földből. Szülőfalujában végezte el az elemi iskolát, majd Zágrábban a gimnáziumot. Végül a lakatosszakmánál kötött ki. Mint inas 1907-ben Sziszeken ismerkedett meg a munkásmozgalommal. 1910-ben belépett Horvátország-Szovénia Szociáldemokrata Pártjába. 1913 őszén besorozták a Monarchia hadseregébe, a háború kitörése után a galíciai frontra, röviddel később orosz fogságba került. l918.tavaszán felvételét kérte az Orosz Kommunista Pártba. 1920-ban visszatelepedett hazájába. Zágrábban tagja lett a Jugoszláv Kommunista Pártnak is. Sok sikeres sztrájknak volt szervezője és résztvevője. 1927-ben már a Horvát Fémmunkások Szövetségének élére került. Titot többször tartóztatták le illegális tevékenysége miatt. 1934-ben szülőfalujába „száműzték” , ahol kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Itt vette fel a „Tito” nevet. 1939-ben, Dimitrov kezdeményezésére a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára lett. Dimitrovék segítségével megtisztították a pártot a trockistáktól, szektásoktól és opportunistáktól.

1941. áprilisában a németek, magyarok, bolgárok, olaszok megtámadták Jugoszláviát és ll napos harc után az ország megszállásuk alá került. A jugoszlávok ellenállása lelassította a németek görögországi hadjáratát, késleltette a Barbarossa-terv realizálását. Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, Tito meghírdette a németek és más megszállók elleni partizánháborút. Ennek élére Tito állt. A partizánok által felszabadított területeken létrehozták a népbiztosságokat, majd 1942. december 4-én az ideiglenes jugoszláv kormányt.

Az ország felszabadítása után Tito lett a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere. Sztálin és Tito között nőtt a feszültség, mert a szovjet vezető rossz szemmel nézte Titónak a „sztálinizmustól” eltérő különutas stratégiáját. Tito csak élezte a két politikus közötti ellentéteket azzal, hogy kétségbe vonta Szovjetunió vezető szerepét a Kominformon belül. Tito és Dimitrov tervbe vette Jugoszlávia és Bulgária föderációját, de Sztalin ellenvetései miatt ezt elvetették. 1948.júniusában Jugoszláviát kizárták a Kominformból. Titó minden nézeteltérés ellenére fenntartotta országa szocialista és föderatív jellegét, de ehhez társult az el nem kötelezettség külpolitikája (melynek létrehozásában vezető szerepet játszott), és az önigazgatás szisztémája. Ez utóbbi működése nem volt akadálymentes. Az 1963-as új alkotmány létrehozta a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot, mely szabályozta a közösségen belüli nemzetiségek egymáshoz és a központhoz való viszonyát, ugyanakkor kiszélesítették a szólásszabadságot és a vallásgyakorlást. Az 1964-es gazdasági reform engedmény volt a piacgazdaság számára, de ez hátrányosan érintette a föderáció újraelosztó szerepét.

A nemzetiségek közötti ellentéteket igyekezett, – egy jó integrátor, – bölcsességével rendezni. Tito nemzetiségi politikája jótékony hatással volt a Szerbiában élő magyarok helyzetére. Anyanyelvüket szabadon használhatták és bármely pályán boldogulhattak. Az 1974-es alkotmány bővítette a tagországok mozgásterét. A jugoszláv államfő vezető szerepet játszott az el nem kötelezett országok mozgalmában – a bandungi alapelveket figyelembe véve. Szabályozták a tagországok egymáshoz való viszonyát, s Tito halála után rotációs alapon kívánták volna megoldani az ország irányítását.

Tito 1980. május 4-én hunyt el három nappal 88. születésnapja előtt. A belgrádi Virágház mauzóleumban temették el. A nagy vezető halála után fellazult a föderáció, majd elemeire bomlott.

Hegedűs Sándor

Tomás Masaryk

(1850 - 1937)

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása során megalakult a csehek és a szlovákok független, demokratikus állama, a Csehszlovák Köztársaság. Ennek létrejöttében döntő szerepet játszott a korszak Európájának egyik legnagyobb politikusa Tomás Masaryk.

1850 március 7-én született a csehországi Hodoninban. Édesapja fuvaros volt. Tanulmányait Brnóban, Bécsben és Lipcsében végezte. Az osztrák fővárosban diplomázott 1876-ban. 1881-ben jelent meg első irása: „Az öngyilkosság, mint a modern civilizáció tömegjelensége”. 1882-ben nevezték ki a prágai Károly-egyetem filozófia-professzorává. Ezt követően megalapította a cseh kultúrát és tudományt reprezentáló Atheneum című havi folyóiratot. A bölcseleti tudományok mellett bekapcsolódott a politikai életbe is, és szerkesztője lett a Čas (Idő) elnevezésű politikai lapnak. Cikkeinek egész sorát szentelte a Bécs által sugalmazott csehellenes nacionalizmus leleplezésének. Felemelte szavát ugyanakkor a történelemoktatásban fellelhető antiszemita érzelemkeltés ellen. Mint bölcsész a pozitivizmus oldalán állt, s eszmei harcot folytatott a marxista filozófia ellen.

Masaryk 1891-1893-ban az Ifjú Cseh Párt, később 1907-19l4 között az általa alapított Cseh Néppárt képviseletében tagja lett a birodalmi gyűlésnek és a cseh országgyűlésnek. 1914-ig sokat tett hazája népe identitása, előbb autonómiája, majd a függetlenségi eszme erősödése érdekében.

Amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, Csehország, a Monarchia részeként a központi hatalmak oldalán harcolt az antant ellen. Masaryk, a háború elején, (miután tartott attól, hogy Bécs-ellenes tevékenysége miatt börtönbe vetik) Genovába, majd Londonba menekült. Itt nagy intenzitással folytatta harcát a cseh nép szabadsága elnyerése érdekében. Ebben a küzdelemben megbízható társakra talált, Edvard Benes és Milan Rastislav Stefanik személyében. 1915-ben,Párizsban megalakította a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, a fűggetlenségi harc vezérkarát. 1917-ben, Oroszországban megszervezte a 40-50 000 főt számláló Csehszlovák Légiót, mely előbb a központi hatalmak, majd a szovjet állam ellen, az orosz fehérgárdisták mellett harcolt az antant céljai erdekében. Több szovjet várost foglaltak el a Volga-vidékén, az Uralban és a szibériai vasútvonal mentén. 1918 őszén a Vörös Hadsereg leverte a Csehszlovák Légiót, tagjainak többségét Vlagyivosztokon keresztül hazaszállították.

1918-ban Masaryk az Egyesült Államokban járt, s politikai meggyőződésével, valamint gyakorlati tevékenységével elnyerte Wilson amerikai elnök rokonszenvét.

1918-ban megalakult Csehországból és Szlovákiából az önálló, demokratikus Csehszlovák Köztársaság. A Nemzeti Tanácsot a Nyugat elismerte az új állam Ideiglenes kormányának. Az 1920-ban megtartott választásokon Masaryk pártja győzött, s ő lett a független ország első köztársasági elnöke. Személye körül a cseh nemzet legendát font. Polgári demokratikus politikát folytatott, mely messzemenően figyelembe vette osztálya nemzeti és nemzetközi érdekeit. Országának szlovák, magyar, német állampolgárai számára mérsékelt mozgásteret biztosított, a kommunisták legális tevékenységét ellenőrzött korlátok között tolerálta. Regnálása alatt a forradalmi tevékenységet gyakran honorálta Ilavával, Csehszlovákia hírhedt börtönével. Külpolitikájában Nyugatra, döntően Fanciaországra támaszkodott.

A Tanácsköztársaság elleni harca során és Trianonban támogatta a mohó cseh burzsoázia teületi aspirációit. 1935-ig kétszer választották meg országa köztársasági elnökévé, de 1935 decemberében, – elhatalmasodó betegsége miatt, – visszavonult a közvetlen politikai élettől. 1937 szeptember l4-én hunyt el 87 évesen a csehországi Kladno melletti Lányban. Halála után, Edvard Benest választották meg köztársasági elnökké, aki elődjétől egy viszonylag szilárd polgári demokráciát örökölt Közép-Európában. Felette l938-ban, München mondta ki a halálos ítéletet.

Hegedűs Sándor

Szabó Ervin

(1877 - 1918)

Szabó Ervin a magyar munkásmozgalom kiváló teoretikusa volt, aki tanulmányok és előadások egész sorában kifejtett nézeteivel, a hazai viszonyok marxista elemzésével, elévülhetetlen érdemeket szerzett a társadalomtudományok területén. Öntörvényű személyisége miatt nehezen lehet őt karakterizálni: nem volt kommunista, nem lehet őt a szociáldemokraták között számon tartani, ám rövid ideig az anarcho-szindikalisták nézeteit vallotta. Akkor járunk el helyesen, ha meglátjuk benne a sokféleséget, melyet igyekezett kevés sikerrel – szerves egységgé kovácsolni. Azt sem tagadhatjuk meg tőle, hogy minden tévelygése ellenére marxista volt, a szocializmus ügyének elkötelezett forradalmára.

Szabó Ervin 1877. augusztus 23-án született Szlanicán. Bécsben jogot tanult, de szakmáját nem gyakorolta. Inkább a történelem, a gazdaságtan felé orientálódott. Még a bécsi egyetemen ismerkedett meg osztrák és emigráns orosz szociáldemokratákkal. 1900-ban már a Népszava munkatársa, miközben rangos könyvtárak alkalmazottja. Kezdetben elsősorban a diákok között végzett szervező munkát. A Huszadik Században megjelent írásaival már korán felhívta magára a haladó értelmiség figyelmét. Elégedetlen volt a Szociáldemokrata Párt vezetőségével, annak opportunista beállítottsága miatt. Ezt ellensúlyozandó, ellenzéki csoportot szervezett a pártban. Különösen a vezetés antidemokratikus centralista törekvéseit kifogásolta. Az 1905. évi kongresszuson már nyíltan támadta a vezetőséget a demokráciát szűkítő túlzott összpontosító gyakorlata miatt. A vezetés leszavazta Szabó javaslatait, s távoznia kellett a pártból.

Garami Ernőnek, a szociáldemokraták jobboldali vezetőjének merev álláspontjából helytelen, általánosító következtetéseket vont le: nem a pártnak, hanem a szakszervezeteknek kell élére állniuk a szocializmusért folyó harcnak. E konklúziói és a francia szindikalisták hatására maga is eljutott a politikai harc tagadásához. Ő, immár az általános sztrájkban látta a kapitalizmus megdöntésének és a közösségi társadalom megvalósításának fő eszközét. Nem tudott eljutni a megalkuvó párt tagadásától a forradalmi párt igenléséig. Ez az „abberációja” nem akadályozta meg, hogy közben Marx és Engels Válogatott Műveinek első két kötetét kiadja. Garamiék – anarchista felfogása miatt – a további kötetek megjelenését megakadályozta. Ezután a könyvtártudományok felé fordult. 1911-ben a Fővárosi Könyvtár igazgatója lett. Cikkek özönével árasztotta el a haladó polgári és szociáldemokrata lapokat. Szoros kapcsolatra lépett a centrista Kunfi Zsigmonddal. Támogatta Ady Endre újszerű, polgári radikális irányzatú művészetét.

Az első világháború kitörésekor nem a pacifizmus, hanem a harcos antimilitarizmus álláspontjára helyezkedett. Nézeteit több írásában fejtette ki. Szabó Ervin magányos cédrusként hirdette a maga forradalmi tanításait, melyek nem váltak anyagi erőkké, csak akkor, amikor már halott volt. Marx alapján a fejlett tőkés országokban várta először a szocialista forradalmat. Nálunk még nem tartotta időszerűnek, de az arra való felkészülést igen. Úgy látta, miután hazánkban elbukott az l848-as forradalom, feladatunk a minimális program, a polgári átalakulás elősegítése volt, a burzsoázia vezetése alatt (nem ismerte a lenini permanens forradalomelméletet). Mint anarcho-szindikalista tagadott minden államot, még a munkáshatalmat is. 1917-ben fellelkesedett, érezvén a forradalmi helyzet érlelődését, de súlyosbodó betegsége miatt már nem aktivizálódhahatott. Segítette a forradalmi szocialistákat, ám e kis csoport hamar túllépett mesterén. Vallotta, hogy a magántulajdon felszámolása után a társadalom forradalom útján egy hatalom nélküli önigazgatásra épülő közösségé válik. Életműve alapján Szabó Ervin – minden tévedése ellenére – nem a polgári liberalizmus, s nem a polgári demokrácia ideológusa, hanem a szocialista forradalomé. Fiatalon, 42 évesen halt meg, l918. szeptember 30-án.

Hegedűs Sándor

Frankel Leó

(1844 - 1896)

Frankel Leó a hazai és a nemzetközi szocialista munkásmozgalom kiemelkedő harcosa volt. Életét betöltötte az a törekvés, hogy a proletariátust olyan tudományos és korszerű eszmével, szervezettel ruházza fel, mely – végső soron – elvezeti az osztályérdekeivel adekvát közösségi társadalomhoz. Törekvéseiben szemben találta magát a fennálló – feudális maradványokkal megterhelt – tőkés rend uralkodó osztályaival, a nagybirtok-nagytőke erőivel, a vadkapitalizmus kíméletlen karhatalmával, a klérussal, a kispolgári-szocialisztikus irányzatok visszatartó mesterkedéseivel, de mindenekelőtt a bérrabszolgaság alatt sínylődő munkásság tudati elmaradottságával. Ha lehetőségeihez mérjük életművét, nem tagadhatjuk meg tőle a haladó utókor elévülhetetlen tiszteletét.

Frankel Leó 1844. február 24-én született az akkor még önálló Óbudán. Az édesapa, dr. Frankel Albert Európa-hírű orvos volt, az édesanya főhivatásban látta el a hét gyermekből álló családot. Leó ötvös lett, s a segédlevél megszerzése után nyugatra indult, hogy szakmájában tökéletesítse magát. Első útja, az iparilag kevésbé fejlett Dél-Németország volt. Itt a kisipari munkásság körében a lassalleanizmus uralkodott, mely a marxi tanokkal ellentétben összebékíteni igyekezett a munkásosztályt a bismarcki porosz önkényuralommal. A még tapasztalatlan Leó hatása alá került Lassalle tanításainak, jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg eljutott a marxizmusig. Párizsban baloldali proudhonista lett, de Londonban az I. Intenacionálé francia szekciójában dolgozva megismerkedett Marx-szal és Engelsszel. Marxista lett. Sok cikke jelent meg a különböző szocialista újságokban, melyekről Marx pozitívan nyilatkozott.

Amikor 1871.március l8-án Párizsban létrejött a Párizsi Kommün, Frankel már ismert és elismert munkásmozgalmi személyiség volt. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a proletár-kormány munkaügyi minisztere lett. Olyan legendás emberek társaságába került, mint Varlin, Duval, Vaillant. Marx a kormány összetételére célozva kiemelte annak internacionalizmusát. Frankel tanácsaira hallgatva egy sor munkásvédelmi intézkedést hozott (segély a munkanélkülíség enyhítésére, munkaközvetítő irodák létrehozása, haladék a lakbérhátralékokra, a szabotáló tőkések üzemeinek lefoglalása, a pékek éjszakai munkájának megszüntetése, a munkaidő és munkabérek rendezése).

A proletariátus kísérletét az ellenforradalom leverte. Frankel – elkerülve a véres leszámolást – sebesülten érkezett Londonba. Az Internacionálé Főtanácsának tagjaként 1875-ben Bécsbe ment, hogy képviselje a nemzeközi szervezet politikáját. Nem sokkal később az osztrák hatóságok letartóztatták, majd kiadták a magyar rendőrségnek. 1876 márciusában szabadon engedték. Frankel egy lendületesen polgárosodó országot talált itthon, ahol a félfeudális önkényuralmat felváltotta a szabadelvűség magyar változata. Ez némi mozgásteret “biztosított” a szocialista mozgalomnak is, de keverve azt az üldözéssel, megtorlással. Frankel, kihasználva a megváltozott lehetőségeket, a marxizmus szellemben igyekezett szervezni az osztálytudatában még mindig lemaradt proletariátust (Magyarországi Általános Munkáspárt). Frankel Leó azonban ismét szemben találta magát az intoleráns hatóságokkal:1881. március 3-án másfél évi államfogházra ítélték. Vácról 1883. február ll-én szabadult.

Távollétében pártja a megalkuvók kezébe került (Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal), s a harc feltételei olyan kedvezőtlenül alakultak, hogy kénytelen volt hazáját elhagyni. Rövid bécsi tartózkodás után Párizsba ment és ott a II. Internacionélé előkészítésén munkálkodott, majd az első kongresszus egyik elnökévé választották. Közben gondja volt figyelemmel kísérni a magyar munkásmozgalom eseményeit és marxista bírálatával ellensúlyozni igyekezett a megalkuvók káros tevékenységét.

A sok munka és kiújult tüdőbaja következtében 1896. március 29-én, 52 éves korában a párizsi Lariboisière kórházban meghalt. 1968. áprilisában hamvait a Père-Lachaise temetőből hazahozták és a Mező Imre úti munkásmozgalmi panteonban helyezték el.

Hegedűs Sándor

Károlyi Mihály üldöztetése

(1875 – 1955)

A rendszerváltás óta az új elit egyik legnagyobb gondja, hogy melegen tartsa a Károlyi Mihály lejáratására indított kampányt. Ennek szerves része az országház melletti Károlyi szobor leépítése. Marx, Engels, Lenin, Kun Béla stb. emlékművének eltávolítása már korábban megtörtént. Károlyival egy kis késésben vannak. Ennek oka lehet az is, hogy amíg a forradalmi szocializmus képviselői jelképeinek lerombolása nem váltott ki a művelt Nyugat uraiból nagyobb fejvesztettséget, addig a demokrácia nemzetközileg elismert politikusa elleni durva támadás már felkeltheti a gyanút a jelen hatalom jellegét illetően.

A mai nemzedék sok jót nem hallhatott a grófról, ezért egy kis történelemóra nem lesz kárára fiatalságunk egészségének. Ki volt Károlyi Mihály, hogy az Orbán Viktorral fémjelzett önkényuralom, - a nép megkérdezése nélkül, - ilyen gyalázatos lépésre szánta rá magát? A hely kurtasága csak téziseket tesz lehetővé.

Az üldözött főnemes, akit később „vörös grófnak” is neveztek, a magyar arisztokrácia azon ritka egyike, aki - szakítva osztályával - a nép oldalára állt. Ez főbenjáró bűn volt abban az előkelő társaságban. 1918-ban vezetője lett a dualizmust megdöntő őszirózsás forradalomnak. Fegyverszünetet kötött az antanttal, kikiáltotta a független, demokratikus és köztársasági Magyarországot. Földosztást hirdetett meg, a magáét kiosztotta a nincstelen parasztok között, ám a latifundiumok urai ebben nem követték. A nehéz gazdasági körülmények közepette is enyhíteni próbált a dolgozók helyzetén. Nem támogatta a munkáshatalom létrejöttét, de nem is akadályozta meg. Az emigrációban – ahová a Tanácsköztársaság alatt önszántából „kényszerült” - nagy propagandát fejtett ki a fasisztoid Horthy-rendszer ellen, leleplezve annak haladás- és népellenes voltát. Ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a külföld igazi természetét megismerje. 

Hitler hatalomra kerülése után (1933) csatlakozott az antifasiszta tábor tevékenységéhez. Olyan ismert és tisztelt tudósok, politikusok, művészek társaságában küzdött a sátáni eszmék ellen, mint Willi Münzenberg, Henry Barbusse, Romain Rolland, Ilja Ehrenburg. Rokonszenvezett a Szovjetunióval, annak honvédő háborújával. Szívesen látott vendége volt a szocializmus országának, ahol

előszeretettel tanulmányozta a közösségi társadalom  viszonyait és vívmányait.

Amikor Magyarországon bekövetkezett a demokratikus kibontakozás, hazajött, ám a koalíciós pártok nem nézték jó szemmel Károlyi megjelenését, ezért Párizsba küldték, hogy nagyköveti minőségben képviselje hazáját. A Rajk-per szembeállította őt Rákosi Mátyással, amiért a második emigrációt választotta. Franciaországban halt meg 1955. március l9-én. A halott Károlyi Mihályt 1962-ben hazahozták és a Fiumei-úti sírkertben helyezték „örök” nyugalomra.

E rövid tájékoztatásból talán kiderül, hogy a mostani vezetők miért nem kedvelik a „vörös grófot”.

Hegedűs Sándor

Georgi Dimitrov

(1882-l949)

A bolgár és nemzetközi kommunista mozgalom egyik legnagyobb hatású politikusa volt. Kis balkáni faluból kiindulva eljutott Moszkvába, miközben kommunistává vált, egyre fontosabb megbízatásokat teljesítve. A Hitlerék által megkomponált lipcsei perben bátor kiállásával és kikezdhetetlen logikájával nem csupán önmagát védte meg a koncepciós rágalmaktól, de a kommunista mozgalmat és a Szovjetuniót is. Lipcsében legendává nőtte ki magát, elnyerve mind a világ proletariátusának, mind a haladó-humanista polgárságnak rokonszenvét. Kiszabadulva a nemzeti szocialisták gyilkos szorításából, a orosz nép bizalmából elnyerve a szovjet állampolgáságot, a szocialista országba került, ahol röviddel később a Kommunista Internacionálé (KI) főtitkáraként elévülhetetlen érdemeket szerzett a leninista eszmék, a forradalmi marxizmus terjedésében, megerősödésében. Mint Bulgária kormányfője ért el élete utolsó nagy állomásához.

Georgij Dimitrov 1882. június l8-án született a bolgár-szerb határ közelében fekvő Kovacsevciben. Egy nyolcgyermekes munkáscsalád legidősebb gyermeke volt. A nyomdász szakmát választotta. A nyomdászszakszervezetben ismerkedett meg a munkásmozgalommal, s innen útja 1902-ben a szociáldemokrata pártba vezetett. Ebben a szervezetben 1903-ban szakadás következett be a jobb- és baloldal között. A baloldaliak (tesznyákok) Dimiter Blagoev vezetésével, - küzdve a megalkuvókkal, - forradalmi politikát folytatott, s rövid idő alatt nagy tömegbefolyásra tett szert. E szárnyhoz csatlakozott 1903-ban Dimitrov is. 1918-ban háborúellenes tevékenység miatt elítélték. A tesznyák blokk 1919 május 25-27-i kongresszusán vette fel a Bolgár Kommunista Párt (BKP) nevet. 1919-ben, a BKP Központi Bizottságának tagja lett, majd 1920-ban ő szervezte meg a 55 napig tartó közlekedési sztrájkot. 1921-ben a párt küldöttje a KI harmadik kongresszusán. 1923 júniusában fasiszta katonai puccs zajlott le hazájában, melyet a kommunisták a burzsoázia belső harcának tekintett. A helytelen értékelés után a párt 1923-ban fegyveres népfelkelést szervezett, melyet a Cankov kormány levert. A kommunista vezetők egy részét letartóztatták, többen külföldre emigráltak. Dimitrov Bécsben, majd Berlinben folytatta mozgalmi tevékenységét, a Balkáni Kommunista Föderáció titkára lett. 1933. március 9-én, a hitlerista hatóságok koholt vádak alapján letartóztatták. A kommunista összeesküvés látványos perét (lipcsei per) a nácik elleni leleplező érvekkel visszaverte, miközben a nagyhangúan vádló Hermann Gőringet nevetséges pojácává változtatta. A Szovjetunió és a haladó nemzetközi tiltakozás miatt Hitlerék kénytelenek voltak kapitulálni. (A nácik 1933-ban még nem érezték magukat annyira erősnek, hogy dacoljanak a világgal.) Dimitrov a Szovjetunióba került, ahol hamarosan a KI élére állították. Nagy „fegyverténye” volt a kommunista világpárt élén a VII. kongresszus levezetése, a főelőadói beszéd megtartása. Definiálta a fasizmust, s annak előretörése miatt stratégiai váltást hirdetett: a népfrontot jelölte meg a szélsőséges jobboldal visszaszorítására. A fasizmus nyomulásának mai helyzetében megszívlelendő Dimitrov megállapítása: most nem az a kérdés, hogy kapitalizmus, vagy szocializmus, hanem hogy demokrácia, vagy fasizmus. Természetesen a szocialista távlat szem előtt tartásával.

A háború befejezése után Dimitrov visszatelepedett hazájába s ott a miniszter-elnöki posztot töltötte be, 1948-ban a párt főtitkára is lett.1948-ban felvetette Titonak egy délszláv szövetség létrehozását. Ez a terv kiváltotta Sztálin bizalmatlanságát Dimitrovval szemben. Nem járt sikerrel a Sztálin és Tito közötti ellentétek elsimítására tett kísérlete sem.

1949. július 2-án hunyt el egy Moszkva melletti szanatóriumban. Halála nagy vesztesége volt a kommunista világmozgalomnak. Szófia főterén temették el a számára épített mauzóleumban. A bolgár rendszerváltásig a síremlék a kommunisták zarándokhelye lett.

Hegedűs Sándor

 

Georgij Valentyinovics Plehanov

(1856-1918)

Az orosz és nemzetközi munkásmozglom jelentős mensevik teoretikusa. Lukács György szerint a Lenin előtti marxizmus „legjobb elméleti képviselője”. Lenin, – bár vitatkozott vele elméleti tévelygései miatt, – tisztelettel és elismeréssel nyilatkozott róla, sok kérdésben mesterének tekintette.

Plehanov 1856. november 29-én született Gudalovkában. Elszegényedett nemesi családból származott. Anyai ágról V.O. Bjelinszkij rokona. A voronyezsi katonai gimnáziumban érettségizett, kisebb kerülőkkel a Bányamérnöki Főiskolában végzett..1875-ben ismerkedett meg P. Akszelroddal, akinek hatása alatt csatlakozott a narodnyik mozgalomhoz. Részt vett különböző tüntetések, gyűlések szervezésében, előadásokat tartott, ahol kifejezte a száműzött Csernisevszkij iránti szolidaritását. 1876-ban, a rendőri üldözések elől Franciaországba kellett menekülnie, ahonnan 1877-ben illegálisan visszatért Oroszországba. 1879-ben, az általános népfelkelést hirdető Fekete Újrafelosztás csoportjához csatlakozott, de miután a rendőrség körözte, emigrálni kényszerült.

37 esztendőt töltött az emigrációban, Svájcban, Franciaországban és Olaszországban. Itt külföldön kapcsolatba került Liebknechttel, Kautskyval, Guesde-del.. Nagy alapossággal tanulmányozta Marx és Engels műveit, aminek hatására szakított a narodnyikizmussal és a marxizmus alapjaira helyezkedett. 1881-ben orosz nyelvre fordította a Kommunista Párt kiáltványát. Ez katartikus hatással volt ideológiai fejlődésére : ”…A „Kommunista Kiáltvány” olvasása korszakot jelentett az életemben...”

1883-ban megalakítják a Munka Felszabadítása csoportot, mely népszerűsítette Oroszországban a marxizmust, ugyanakkor törekedtek a proletárpárt létrehozására. Kapcsolatba léptek Engels-szel és a tudományos szocializmus sok művét fordították le anyanyelvükre. Elszigeteltségük ellenére is sikerült terjeszteni hazájukban a marxizmust és lépéseket tettek az oroszországi szociáldemokrata párt létrehozásának előkészítésére.

1883-ban megjelent „A szocializmus és a politikai harc” cimű brosúrája, melyről Lenin elismerően írt. Plehanov bírálja azokat ,akik szerint hazájában nincsenek meg a feltételek a kapitalizmus kialakítására. Bizonyítja, miszerint Oroszországban kialakult a proletariátus és megindult a földközösségek bomlása a kapitalizmus behatolása következtében. Jelentős felfedezése, hogy a párt létrehozása és a politikai harc alapvető feladata az orosz munkásmozgalomnak. Ezt a művet Engels is méltatta.

Plehanov 1889-ben részvett és felszólalt a II. Internacionálé alakuló kongresszusán. Az Engels-szel kialakult barátsága nagyban hozzájárult eszmei fejlődéséhez. Leninnel Svájcban ismerkedett meg 1895-ben. Így írt erről feleségének: „Megérkezett ide egy fiatal elvtárs , nagyon okos, nagyon művelt, és szónoki képességekkel is rendelkezik…” Felismerte a bernsteinizmus káros hatását és következetes harcot folytatott ellene.

A Lenin és Plehanov közötti barátságot fokozatosan aláásta a legális marxistákkal szembeni megértése, de a kapcsolatokban 1903-as magatartása tágította a közöttük támadt szakadékot. Plehanov ekkor állt át a mensevikek oldalára. 1905-ben már egyértelműen a mensevizmus álláspontját képviselte. Az első világháború alatt honvédő, szociálsoviniszta nézeteket hírdetett. 1917-ben, a februári forradalom után tért vissza hazájába. Szembeszegült Leninnel a szocialista forradalommal, a proletárdiktatúrával. A II.Internacinálé opportunista nézeteit tette magáévá. Az októberi forradalom győzelmét követően Terijokiba utazott, ahol az eszerek, – a bolosevikok megbuktatása esetén, – felajánlották neki a kormány vezetését, de ezt visszautasította.

1917-1918 telén megbetegedett, kórházba került ahol 60 évesen tuberkolózisban meghalt. Petrográdban temették el, a volkovói sírkertben, kívánsága szerint Belinszkij mellé. Moszkvában szobrot emeltek az iránta megnyilvánuló tiszteletből.

Hegedűs Sándor

 

Karl Kautsky

(1854-1938)

Karl Kautsky K. Marx és F. Engels után a német szocialista munkásmozgalom legbefolyásosabb teoretikusa volt. Felbecsülhetetlen az a harc, melyet a revizionista E. Bernstein ellen folytatott a tudományos szocializmus védelmében. Gazdag publicisztikája jelentős hozzájárulás a marxista elméleti irodalomhoz. Ez akkor is tagadhatatlan, ha később feladta anti-opportunista állásait és „középen” - a bernsteinizmus, valamint a forradalmi marxizmus (bolsevizmus) felezővonalában kereste az „igazi” szocializmust (centrizmus). Később feladta kétfrontos harcát s közeledvén a reformizmushoz a súlypontot egyre inkább a leninizmus elleni küzdelemre helyezte át.

A bolsevizmus vezetője az alábbiak szerint fogalmazta meg a jelenség lényegét: „A kautskyzmus nem véletlen, hanem a II. Internacionálé ellentmondásainak, a marxizmus iránt szavakban tanúsított hűség és az opportunizmus előtti gyakorlati behódolás egyesítésének a társadalmi terméke.”

(A proletárforradalom és a renegát Kautsky)

Karl Kautsky 1854. október 16-án született az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Csehország fővárosában, Prágában. Szülei a művészvilághoz tartozó „középosztály” tehetősebb rétegének tagjai voltak. Karl hétéves volt, amikor a család Bécsbe költözött. Általános és középiskoláit itt végezte, majd az osztrák királyi főváros egyetemén történelmet, filozófiát és közgazdaságtant hallgatott. 1875-ben belépett a a szociáldemokrata pártba (SPÖ). 1880-ban a német szociáldemokraták zürichi csoportjának lett a tagja.

1881-ben Londonba látogatott és találkozott Marxszal, Engelsszel. Ez a találkozás meghatározónak bizonyult Kautsky ideológiai fejlődésére. A Die Neue Zeit szerkesztője lett, mely állandó jövedelmet és függetlenséget biztosított számára. 1891-ben, társszerzője a német szociáldemokrata párt erfurti programjának. Engels halála után (1895) a német mozgalom hangadója.

Az első világháború kitörésekor a német szociáldemokraták megszavazták a hadihiteleket, annak ellenére, hogy Kautsky a tartózkodást ajánlotta elvtársainak. Ám közeledett a szociálsovinizmushoz, amikor a németek háborúját a cári Oroszországgal szembeni védekező jellegűnek tartotta. Rosa Luxemburg „a mocsár ideológusának” nevezte. Az „ultraimperializmusról” szóló elmélete szerint a modern monopolkapitalizmus az ellentmondások, válságok és háborúk kiküszöböléséhez vezet. 1917-ben, egy pártba került Bernsteinnel, amikor átlépett az USPD-be, de harcolt azért, hogy az SPD-vel mielőbb egyesüljenek, ebben Bernstein is társa volt. 1917-ben ellenségesen fogadta a nagy októberi szocialista forradalom győzelmét. 1924-ben, 70 éves korában visszaköltözött Bécsbe, majd 1938-ban, az Anschluss elől szülővárosába, Prágába menekült. A németek térhódítása azonban nem engedte meg, hogy egy helyen huzamosabban tartózkodjék, még ez évben repülőgéppel Amszterdamba menekült, ahol nem sokkal később, 84 éves korában, 1938. október l7-én elhunyt.

Karl Kautsky, leninizmus elleni harcában szembe állította a „bolsevik diktatúrát” az ő álszocialista koncepciójával, a „demokratikus szocializmussal.” Ennek a felfogásnak alapos vizsgálata bizonyítja, hogy itt nem közösségi társadalomról van szó, hanem a kapitalizmus „jóléti” államáról, mely kétségtelenül érzékenyebb szociálisan a vadkapitalizmusnál, vagy a tőkés formáció más változatainál, de kapitalizmus a javából s a nagyobb morzsával az osztályellentétek enyhülését akarja elérni. A bolsevizmus elleni harca során Kautsky is - mint Bernstein - megtagadta a munkáshatalmat, s nála az osztályegyüttműködés magát a proletárforradalmat is feleslegessé teszi. Vallotta, a tőkés rend két alapvető osztályának közeledése, együttműködése a szocializmusba való békés átmenetnek a biztosítéka.

Kautsky „izmusát” Lenin az alábbiakban summázta: „Kautsky az elmélet terén … teljesen megtagadva a marxizmust , a gyakorlatban pedig a burzsoázia és annak reformizmusa előtt hajbókol.”

Hegedűs Sándor

Eduard Bernstein

(1850-1932)

A német és a nemzetközi munkásmozgalom egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb teoretikusa volt. Pályája kezdetén F. Lassalle tanításain nevelkedett, akinek hatása kitörölhetetlen nyomokat hagyott gondolkozásán. Amikor megismerkedett K. Marx nézeteivel sokat magáévá tett belőle, de sohasem vált marxistává. A „bernsteinizmus” a munkásmozgalomban előretörő revizionizmus szinonímája. A marxizmus köntösében jelentkező frazeológiája valójában a tőkés rendszernek behódoló ideológiájának megtévesztő eszköze lett.

Eduard Bernstein 1850. január 6-án született Berlinben. Munkásszülők gyermeke. A családfő mozdonyvezető volt, l5 gyermek atyja. Eduard sorrendben a hetedik. Gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait, de a szülők kedvezőtlen anyagi helyzete miatt ezt meg kellett szakítania. Egy bankban helyezkedik el gyakornokként s ekkor kezd el behatóbban foglalkozni tudományos kérdésekkel. Érdeklődése főleg a társadalmi kérdések tanulmányozására terjed ki.1869-ben ért véget gyakornoki ideje, 1878-ig mint banktisztviselő dolgozik egy pénzintézetben, de közben megismerkedik a német munkásmozgalom neves képviselőivel.

1872-ben belép az A. Bebel és W. Liebknecht által létrehozott Szociáldemokrata Munkáspártba, majd tagja annak a bizottságnak, mely az Általános Német Munkásegylettel való egyesülést készíti elő. Fejében a különböző „izmusok” keverednek egymással: marxista vezetők munkatársa, miközben lenyűgözik őt Eugen Dühring áltudományos művei. 1879-ben, Engels „Anti-Dühring”-jének elolvasása után marxistának vallja magát .Több szociáldemokrata újság szerkesztője, miközben ír, fordít, előad. 1888-ban, miután a német kormány közreműködésével kiutasítják Svájcból, Londonba költözik. l901-ben visszatér Németországba. Az első világháború elején, 1915. december 29-én a birodalmi gyűlésen a hadihitelek ellen szavaz. Egy évvel később kilép a SPD frakciójából és megalakítja a Szociáldemokrata Közösséget. 1932.december l8-án halt meg Berlinben.

Elhajló politikai nézetei nagy vitákat vált ki pártjában,és megosztja a nemzetközi munkásmozgalmat. Az imperializmus korában kialakuló elkispolgáriasodott munkásarisztokrácia ideológusa lett. A munkásosztálynak ez a rétege helyzetét a kapitalizmus körülményei között is elfogadhatónak tartja, ezért kerüli a megrázkódtatásokkal járó éles harcokat. E rövid cikk nem teszi lehetővé Eduard Bernstein mennyiségben gazdag publicisztikájának ismertetését, de nem hallgathatunk „A szocializmus előfeltételei és a szociál-demokrácia feladatai” cimü, 1899-ben megjelent főművének rövid ismertetéséről, mely a „bernsteinizmus” alapvető kérdéseit foglalja össze.

A szociáldemokrata teoretikus úgy véli a marxizmus sok tétele az új szituációban elavult, revízióra szorul. Ennek ürügyén megfosztja a tudományos szocializmust forradalmiságától, elveti a dialektikus materializmust, a proletárdiktatúrát, a gazdasági tényező elsődlegességét. Hirdeti a a burzsoáziával való osztályegyüttműködést, szocialista forradalom helyett a békés evolúció álláspontjára helyezkedik. Élete utolsó szakaszában egyre erősebb antikommunizmus és szovjetellenesség jellemzi. Elveti az antifasiszta népfrontpolitikát is. A „sztalinizmust” a hitlerizmusnál is veszedelmesebbnek tartja. Nézeteinek több elemét még a szociáldemokrácia is elutasítja, de sok kérdésben azonosul vele.

Hegedűs Sándor

Az I. világháború prológusa

Senki ne higgye, hogy az első világháború úgy robbant be Európa életébe, mint ahogy a mitológiai Pallasz Athéné kipattant Zeusz fejéből: hirtelen, váratlanul, teljes vértezettel, minden előkészület nélkül. Még csak azt sem szabad elhinnünk, hogy a szarajevói merénylet volt az oka a történelem első nagy világégésének. Nem! Ezt a háborút előkészítették az érdekelt hatalmak, mert „életterük” kevésnek bizonyult növekvő igényeik számára.

A XVI-XIX. századok volt az a döntő időszak, amikor a legerősebbek elosztották egymás között a világpiacokat a fennálló erőviszonyok szerint. Ám ezeket az erőviszonyokat nem lehetett az örökkévalóság számára „bebetonozni”, (egyenlőtlen fejlődés törvénye). A gazdaság, a termelőerők a szabad versenyen alapuló kapitalizmus körülményei között ugyanis dinamikusan fejlődtek s idővel megváltoztatták a tőkés hatalmak helyzetét. Az új rablók, melyek kimaradtak az osztozkodásból s idővel beérték a régieket, részt kértek a korábban „gazdára talált” zsákmányból. Ezt már békés úton nem lehetett megoldani! A „klasszikus” rablók görcsösen ragaszkodtak létalapjuhoz, gyarmataikhoz. Elvenni tőlük másként nem lehetett, mint erőszakkal, háborúval.        Döntsön a kard!

A legfőbb háborús bűnös Anglia és Németország volt. Anglia, mely az elsők között lépett a kapitalizmus útjára, még viszonylag „simán” jutott gyarmataihoz, az elmaradott ázsiai, amerikai és afrikai népek leigázásával. Akkor még alig volt vetélytársuk. A riválisok azonban, melyek később léptek a polgárosodás útjára, s iparuk ugyancsak tömegméretekben kezdte ontani a korszerű iparcikkeket, (ezzel sokszorosára megnövelve nyersanyag-szükségleteiket) a termelés és fogyasztás között keletkezett ellentmondás okán - nemzeti piacaikat szűknek tartották. Ezeket kiszélesíteni létérdekük lett. A világot már felosztották, újra kellett osztani.

Németország, mely Bismarcknak köszönhetően integrálta a fejedelemségeket egységes országot teremtett (egységes nemzeti piac, vámterület, pénz stb.) s a porosz-francia háborúban legyőzött Franciaországtól 5 milliárd frank hadisarcot erőszakolt ki, melyet nem osztott szét kártyapartnerei között, hanem a német gazdaság felfejlesztésére fordított - rövid idő alatt versenyképes ipari nagyhatalommá vált. Ezzel szembe kellett néznie a további fejlődését akadályozó szűk belső piaccal és súlyosbodó nyersanyaghiánnyal. Az új rabló követelte a már „foglalt” gyarmatok újrafelosztását. Súlyos ellentét keletkezett Anglia és Németország között!

A gyarmatokért folyó helyi háborúk készítették elő az első világháborút, s az imperialista országok érdekeik szerint léptek egymással szövetségre. A Központi Hatalmak tengelye Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia volt, (1879, kettős szövetség) - ehhez csatlakoztak később az olaszok, románok, törökök, bolgárok, (1915-ben Olaszország, 1916-ban Románia, a nagyobb zsákmány reményében átállt az antant oldalára). Az antant, mely 1891-1907 között alakult Anglia, Franciaország, valamint Oroszország között létrehozott szövetséggel, és több kisebb állam csatlakozásával egyre bővült, mígnem1917 áprilisában USA is társult az antanthatalmakkal.

Anglia gyarmatait védte elsősorban Németországgal szemben, de új, főleg német területek bekebelezésére is törekedett. Franciaország az 1871-ben elveszített Elzász-Lotaringiát akarta visszaszerezni, védte gyarmatait, s mellé, főleg a németek rovására újabb piacokra és nyersanyaglelőhelyekre vágyott. Németország angol és francia gyarmatokra vetette ki hálóját, de Oroszország rovására is terjeszkedni akart. Közismertek közel-keleti aspirációi is. Cári-Oroszország Távol-keleten, főleg Japán rovására, de Török országgal szemben a Dardanellákat és a Boszporuszt célozta meg.

A Monarchia a Balkánon szerette volna pozícióit megerősíteni, míg Olaszország a Balkán nyugati részét és a Monarchia egyes területeit célozta meg. Minden hadviselő fél, azok is amelyeket nem említettem meg, háborús babérokra vágyott, kivéve Szerbiát, mely honvédelemre rendezkedett be. A háború előszelét jelentették a marokkói válságok, Bosznia Hercegovina annektálása a Monarchia által s nem utolsósorban a balkáni háborúk a törökök ellen.

Ezek az események, a helyi háborúk és háborúval fenyegető válságok magukban hordozták az első nagy világégés csíráit, feltételeit. Már csak a csóvára volt szükség, hogy a puskaporos hordó felrobbanjon. Az ok adva volt, ám ürügy kellett, mely felmentette a hadviselő feleket a történelmi felelősség alól. Kapóra jött 1914. június 28-án a szarajevói merénylet.

Hegedűs Sándor

Évforduló:

A szovjet parlamenterek meggyilkolása

1944 végére a budapesti hitleristák sorsa megpecsételődött. December 26-án befejeződött a város körülzárása, másnap 60 km-re nyugatra is előrenyomult a Vörös Hadsereg, ez által teljesen lehetetlenné vált a fővárosban rekedt nyilas, SS, Wehrmacht és még német parancsnokság alatt álló magyar csapatok ellenállása. A fővárosban tevékenykedő kommunista hazafiak szintén folyamatos harcot vívtak a nácikkal. A szovjet hadsereg tisztában volt vele, hogy erőfölényben van, és Budapest lakosságát, műemlékeit, infrastruktúráját meg kell óvniuk. Ezért emberies szempontokat figyelembe véve a hadvezetés felajánlotta a főváros védőinek a kapitulációt, igen szívélyes gesztusokkal. A tisztek megtarthatták dísztőreiket és szúrófegyvereiket, szavatolták a német hadifoglyok hazaszállítását Németországba, akár más országba, minden katona megtarthatta ingóságait, minden magyar katona azonnal otthonába távozhatott volna, minden katona megtarthatta volna rendfokozatát és kitüntetéseit, a betegek és sérültek azonnal orvosi ellátást kaptak volna. Az ultimátumot aláíró Tolbuhin és Malinovszkij marsall (a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokai) tájékoztatta a körülzárt csapatokat az ardenneki offenzíva megrekedéséről, a csehszlovák területek felszabadításáról és a Baltikumban harcoló, Schörner tábornok által irányított hadseregcsoport ellehetetlenítéséről, azaz tudomásukra hozták, hogy a körülzárt csapatok segítséget sehonnan nem kaphatnak. A szovjet hadsereg személyi és anyagi feltételei világosan lehetővé tették a körülzárt csapatok megsemmisítését, azonban a felesleges vérontás elkerülése végett lehetővé tették a megadást.

Az ultimátumot parlamenterek által akarták eljuttatni a német parancsnokságra, ennek szándékát előre jelezték, sőt a frontszakaszokon hangszórók segítségével a fronton harcoló tisztekkel és katonákkal napokon keresztül közölték, hogy fehér zászlós parlamentereket küldenek az írásos üzenettel. Az adott frontszakaszokon a szovjetek beszűntették a harci tevékenységet is. December 29-én, moszkvai idő szerint 11 órakor két szovjet tiszti parlamenter indult el a Duna két partján. A bal parton Steinmetz Miklós kapitány indult meg könnyű gépkocsin és nagy fehér zászlóval. Kispest délkeleti körzetében annak ellenére, hogy a zászló teljesen jól látható volt, és a helyi egységek ismerték a szovjet tisztek szándékát erős gépfegyver és tüzérségi tűzzel fogadták a küldöttséget. A fehér zászlós parlamentert agyonlőtték. A Duna jobb partján ugyanebben az időben indult el Osztapenko kapitány, aki Budaörstől 4 km-re keletre átlépte a frontot. Az itteni németek barátságosabbak voltak, és a tisztet a német parancsnokságra vezették, ahol közölték vele, hogy az ultimátumot nem fogadják el, és semmilyen tárgyalásokba nem bocsátkoznak. Ezzel a német parancsnokság vállalata a felelősséget Budapest ostromáért és a lakosság szenvedéseiért. Ezután Osztapenko kapitányt visszakísérték a frontra, majd miközben a saját állásai felé tartott, hirtelen hátbalőtték. Az őt kísérő tolmács szerencsésen túlélte a merényletet, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy életben maradt.

Az aljas gyilkosságok jól példázzák azt a barbarizmust, amit a fasiszták képviseltek. A német hadsereg újra bizonyította, hogy semmisnek tekintik a háborús törvényeket, amelyeket hazájuk is aláírt 1907-ben (hágai konvenció). Különösképp barbár a cselekedet annak a fényében, hogy a parlamenterek Budapest lakosságának, épületeinek, műemlékeinek és a védők életének megkímélése céljából vállalták az ultimátum kézbesítését.  

A tanácsköztársaság valláspolitikája

Techinkai okok miatt a teljes cikk a pdf verzióban olvasható. 

http://amiidonk.try.hu

A tanácsköztársasággal kapcsolatban megjelent ellenforradalmi, fasiszta, antikommunista írások próbálják ezt az időszakot totálisan lejáratni. A Magyar Tanácsköztársaság fennállásának 133 dicsőséges napja óriási szociális vívmányokat hozott létre, bukása pedig a magyar történelem egyik legsötétebb napja volt, melyet a legdicstelenebb Horthy-féle árulás idézett elő. Már foglalkoztunk külön cikkben a tanácsköztársaság reformjaival, de mindenképp ki kell emelnünk az azonnali béremelést, lakbércsökkentést, a 8 órás munkaidőt, az általános, nőkre is kiterjedő szavazójog megadását, a tüdőszanatórium létrehozását, a mindenkire kiterjedő oktatás törvénybe foglalását. Természetes, hogy a reakciós erők, a nagytőke, a klerikálisok és a később fasisztává vedlett jobboldaliak megpróbálják az úgy nevezett „vörös terror” jelenségével bemocskolni a kommunista munkásmozgalmat. A „vörös terror” csak azért létezik, mert azt fehérterror követte, egyébként semmi jelentősége nem lenne. A „vörös terror” ugyanis szórványos jelenség volt, minimális áldozatokkal járt és a fennálló munkáshatalom nem hogy ellenezte ezeket a megnyilvánulásokat, de az ebben részt vevő egységeket feloszlatta. Ellenben a fehérterror egy államilag működtetett gépezet volt, parancsra létrehozott halálbrigádok (különítmények) hajtották végre, akiket ezért ki is tüntettek, ráadásul már akkor antiszemita vérengzéseket hajtottak végre, amikor a német náci párt még meg sem alakult. Alapvető különbség a hazai jobb és baloldal gondolkodásában, hogy mi tiszteljük az emberi jogokat, ellenben a neonácik újabb vérfürdők, kirekesztés és háború után vágyakoznak. Az erőszakos szélsőjobb és a demokratikus szélsőbal közé egyenlőségjelet tévő összemosó, agymosó-politika eredményeképpen ma bizonyára a legtöbb fiatal azt gondolná, hogy a tanácshatalom alatt az egyház brutális elbánásban részesült, papokat akasztottak, verték őket és kirekesztették a hívőket. Óriási tévedésben lennének, hiszen a fennmaradt dokumentumok alapján igazolható, hogy a tanácsköztársaság mélységesen tisztelte az emberi jogokat, köztük a valláshoz való jogot is. Sőt! Meg is védte azokat. Látszólag ellentmondás mutatkozhat, hiszen a marxista dialektika elveti a vallás minden formáját, mint idealista próbálkozásokat, a történelmi materializmus pedig az egyházakat a szellemi elnyomás eszközeiként aposztrofálja. A paradoxon másik oldalán pedig ott áll az emberi jogokat és méltóságot tisztelő marxista humanizmus. Hangsúlyoztuk, hogy ez az ellentmondás látszólagos. A kommunista pártok taktikája ugyanis világosan megfogalmazza, hogy a vallásosságot nem szabad tiltani, a kommunista párt tagjai is nyugodtan megmaradhatnak vallásosnak. A vallások ugyanis a kommunizmusba vezető úton fokozatosan halnak el, akárcsak az állam. Az adott kor ugyanis nem teszi lehetővé az ateizmus teljes és azonnali elterjedését. A Kádár-korszakban is törekvés volt az egyházzal való közös együttműködés. A Tanácsköztársaság szintén együttműködött az egyházakkal.  

A papi nőtlenség eltörlése

A tanácsköztársaság oly annyira tisztelte az emberi jogokat és a vallásszabadságot, hogy az egyházi munkát még segíteni is akarta. Támogatták a papi nőtlenség intézményének azonnali eltörlését, mivel az „a papságot a civilizált népek közt kaszt életre kárhoztató, a lelkészek és hívek közti atyai és gyermeki őszinte és sikeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen alapját képező, bizalmas lelkületet megrontó, a legjámborabb és a leghivatottabb papok legtöbbjének is erkölcsi bukást okozó és a hívek előtt ezernyi botránykodásra és elhidegülésre rossz példát adó és csupán egyházfegyelmi törvényt képez”. Ezen felül kezdeményezték, hogy a papi nősülés miatt kirúgott papokat jelentkezésük esetén a szolgálatba visszavegyék.

Ellenforradalom

A burzsoá-antikommunista reakció már akkoriban is folyamatosan hazudozott a kommunizmusról és a munkásmozgalom valódi céljairól. A tanácsköztársaság röplapja is felhívta a figyelmet a jelenségre:

 „grófok, bárók, pesti milliomosok és bankárok költségén járják a vidéket és a faluk hívő népét azzal a buta hazugsággal vezetik félre, hogy az új rend, a tanácsköztársaság eltörli a vallást, lerombolja és meggyalázza a templomot. Tudjuk mindnyájan, hogy ennek a híresztelésnek hazudik minden szava és hazug még a lélegzete is az olyan embernek, aki ezt a hírt terjeszti. A tanácsköztársaságban szabad mindenkinek a hite, vallása, felekezete! Imádhatja kiki a maga istenét, amint akarja és ahol akarja, sőt a tanácsköztársaság, az új rend megvédi, hogy ebben senki ne gátolja, ne zavarhassa.”

Otto von Bismarck, a „vaskancellár”

(1815-1898)

Bismarck a német, sőt az európai történelem egyik legjelentősebb személyisége volt. Nevéhez fűződik a harminckilenc német királyság, fejedelemség, polisz egy egységes államban történő integrációja. Ezzel a tettével megteremtette a feltételeit annak, hogy a teutonok közössége a világ legfejlettebb, legerősebb birodalmainak sorába emelkedjék. Németország felsorakozott az élbolyba, fenyegetve ezzel Anglia, Franciaország világpolitikában betöltött vezető szerepét. Hogy ennek milyen káros következményei lettek, megtudhatjuk a későbbi sorokban.

Otto von Bismarck 1815.április elsején látta meg a napvilágot Schönhausenben, vidéki junker (a feudalizmushoz kötődő porosz nemesi) családban. Az apa, Ferdinand Bismarck hadseregből kilépett tiszt, aki a kardot ekevassal cserélte fel. Az édesanya, Wilhelmine Mencken értelmiségi családból származott. A fiú, (akit nem áprilisi tréfának szántak) az apától porosz nemesi büszkeséget, spártai szigort, fegyelmet, anyjától polgári szemléletet, műveltség iránti tiszteletet örökölt. Nem katonaiskolába került, ahogyan a családfő szerette volna, hanem, az anya kívánsága szerint Berlin egyik legjobb gimnáziumába. Ezt követően egyetemre járt (jogi szakon). Annak elvégezte után, sorra cserélte állásait (bíróság, állami közigazgatás, a családi birtok igazgatása, stb.) A harminckét éves fiatalember 1847-ben a rendi alapon álló egyesült országgyűlés képviselője lett. (Itt a legradikálisabbak közé tartozott). Hamar országos hírű politikussá vált, merev konzervativizmusa, a Hohenzollern-házhoz fűződő jó kapcsolatai, de tagadhatatlan tehetsége révén is.

Eszelősen ragaszkodott ahhoz, miszerint a német egység ne Ausztria, hanem Poroszország vezetés alatt váljék valóra. Osztrákellenes magatartása arra késztette Vilmost, hogy követi minőségben külföldre delegálja, remélve távollétében belpolitikai befolyása csökkenni fog. (1859 Szentpétervár,1862 Párizs). 1862. szeptember 22-én azonban már az ország miniszterelnöke, röviddel később külügyminisztere is.

Jó taktikai érzéke volt. A belpolitikai ellentmondásokat az osztályok egymás elleni hangolásával kívánta megoldani, de attól sem riadt vissza, hogy Lassalle-lal fogjon össze a burzsoázia, s a parasztsággal a proletariátus ellen. Területszerzési sikerei Dániával szemben (Schleswig-Holstein, 1864), Ausztriával szemben (Königgratz, 1866), amikor is Bécs kiszorult a német egységből, a francia-porosz háború (1870-1871), mikor III. Napoléon francia császár elbukott. Ezzel a németek elfoglalták Elzász-Lotharingiát, megtetézve azt 5 milliárd frank hadisarccal. E katonai győzelmek betetőzték a német egységet, Poroszország vezetése alatt. I. Vilmos királyból császár, Bismarckból herceg lett. Hogy biztosítsa a birodalom belső stabilizálásának külső feltételeit, 1873-ban megteremtette a német, osztrák és orosz államok szövetségét. 1887-ben, a katonai győzelmek után sikerült megreguláznia a katolikus egyházat is (Kulturkampf).

 Otto von Bismarck pályája csúcsára jutott. A franciáktól kikövetelt 5 milliárd frank hadisarc nagy részét a gazdaság fellendítésére fordította, s ennek következtében Németország viszonylag rövid idő alatt ipari nagyhatalommá fejlődött. Hiányzott azonban a külső piac, valamint a nyersanyagbázis motivációja. Németországnak világpiacokra és gyarmatokra volt szüksége. Ez a körülmény kiélezte a nagyhatalmak közötti ellentéteket, mely végül is az első világháború (1914-1918) kitöréséhez vezetett, (harc a világ újrafelosztásáért). A gazdasági fejlődés érdekében belső társadalmi békére volt szüksége, mindenekelőtt az osztályharc megfékezésére. Ezt nem a munkásság életkörülményeinek javításával kívánta elérni, hanem a proletármozgalom gúzsbakötésével, (kivételes törvények).

A „vaskancellár”, aki nyíltan hirdette céljait: azt „vérrel és vassal” fogja megvalósítani, tisztában volt azzal, hogy a kemény kéz önmagában nem vezethet eredményre, ezért nem zárkózott el bizonyos korszerű népjóléti reformoktól sem, (egészségbiztosítás, nyugdíjtörvény).

II. Vilmos trónra lépésével (1888) kiéleződött az új uralkodó és kancellárja közötti viszony. Bismarck fiatalnak tartotta Vilmost a birodalom élén, míg a császár kivénhedtnek a kormányfőt. Ennek az ellentétnek előbb-utóbb szakításhoz kellett vezetnie. 1890 márciusában beadta császárának lemondó levelét. 1898. július 30-án hunyt el Friedrichsruhban.

Hegedűs Sándor

Évforduló:

Irangate

Kontrák. A legtöbb dél-amerikainak összeszorul a gyomra, ha ezt a kifejezést hallja. Nevük az ellen szóból ered, amely az ellenforradalomból gyökerezik. Ezek ugyanis nyíltan vállalják az ellenforradalmiságot. A legvéresebb szélsőjobboldali halálbrigádokról van szó, amelyek brutális kegyetlenséggel léptek fel Nicaraguában. Mondhatnánk, hogy akár a sandinista, baloldali mozgalom ellen, de inkább csak a lakosságot terrorizálták. A nicaraguai nép ugyanis szabadságot, demokráciát és baloldali változást akart. A – mondjuk ki- fasiszta elit, a burzsoázia és Ronald Reagan pedig nem. Ezért az elnök alá is írta a 17-es számú nemzetbiztonsági határozatot, melyben szabad kezet adott a CIA-nak, hogy támogassák a kontrákat. Mindez 30 éve, 1981. november 23-án történt. A módszer az volt, hogy Iránon keresztül csempészték a fegyvert a kontráknak. Az USA még a kábítószer-kereskedelem aktív részese is lett. Az ügy persze kitudódott és az egészet egy Oliver North nevű alezredesre próbálták kenni, nehogy Reagan ezzel megbukjon. Ma már az egész ügy világos,a bizonyítékok és dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy Reagan mindenről tudott. A fasiszta terrorszervezetet támogató elnöknek szobra van Budapesten...

A könyvégetés

Előzmények

A nácizmus olyan korban fertőzte az embereket, amikor jelentős ellenállással nézett szembe. A fasizmus ellen ugyan elégtelen volt a „polgári erők” összefogása, Németország munkásosztálya viszont ellenállt. Nem csak a fasizmusnak állt ellen, de a nagytőkének is. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után Németországban is erőre kapott a kommunista mozgalom, és rögvest megalakult a Bajor Tanácsköztársaság. A nemzetközi reakció nem maradt tétlen, és irdatlan véres harcban verte le a munkásokat. A német munkás öntudata azonban tovább élt, ám első veresége után jött a következő. A weimari köztársaság ugyanis sokkal jobban preferálta a militarista, erőszakoskodó lumpen réteget, azaz a nácikat, mint a munkásosztály elitjét, a kommunistákat. A rendőrség kizárólag akkor tört borsot Hitler zsoldosainak orra alá, amikor azok a sörpuccsot végre akarták hajtani. A kommunisták ellen viszont folyamatos volt már akkor is az állami terror. Nem csoda, Németország tőkései inkább Hitlert választották, ezen felül pedig Hitler is inkább a nagytőkéseknek hódolt be, semmint a neki bizalmat szavazó kispolgárainak (őket ezért a hosszú kések éjszakája alatt ki kellett végeztetnie). A történet tanulsága, hogy Németország munkásosztályának szervezettségét csak a nácik félkatonai erőszakszervei és a nagytőke közös konspirációja tudta letörni, azaz száműzni a koncentrációs táborok halálgyáraiba. A kommunista hagyomány azonban élt, amelyet minden fronton le kellett győzniük. Győzni természetesen nem tudtak, hiszen egy zagyva, összefércelt, erőszakos és embertelen náci ideológia állt szemben egy humánus, a munkásosztályt felszabadítani törekvő eszmével. Ismét csak az erőszak eszközéhez nyúltak ideológiai fronton, és amikor már embereket is égettek, akkor elkezdtek könyveket is égetni.

A könyvégetés

A nácizmus félt a marxista tanoktól, és féltek ezenkívül a zsidó művektől, legyen az szépirodalom vagy tudomány. Tömegével vetették tűzre a baloldal olyan termékeit, mint Thomas Mann, Majakovszkij. Valakit kizárólag csak orosz, alsóbbrendűnek vélt származása miatt vetettek tűzre, mint Dosztojevszkij, Tolsztoj. És persze ott voltak a kommunista gondolkodók, mint Marx, Engels és Lenin. És ne feledkezzünk meg Einsteinről, aki nem csak zsidó, de materialista gondolkodó is volt. A relativitáselméletet zsidó mételynek bélyegezték és ment minden a tűzre. A Német Diákszövetség hirdette meg, nyilvánvalóan nem saját ötletből, hanem a náci párt és erőszakszervezetei sugallatára. 1933. április 8-ára ütemezte a diákszövetség 12 pontnyi tételének kiadását, amely nacionalista-antiszemita fröcsögést tartalmazott. Ez a nap volt Luther Márton tételei kihirdetésének 300. évfordulója. Május 10-én pedig 25.000 könyvet égettek el, többségét a berlini Obernplatzon, ahol a ceremónia közben Göbbels szónokolt. Ez csak a kezdet volt. Több helyszínen el kellett halasztani az „ünnepséget” az eső miatt. Ezeken a helyszíneken a következő napokban tartottak könyvégetést. Június 21-én a pogány-okkult rituálék hatására, a nyári napforduló alkalmával is rendeztek könyvmegsemmisítést. Ezeket a rádió is közvetítette.

Utóélet

A berlini helyszínen ma emlékmű áll, a világ normálisabb felén elítélik az efféle barbarizmust. A könyvégetés még az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag című film egyik jelenetében is szerepet kap. Itt a főhős szörnyülködik a nácik barbarizmusán. Könyvet égetni ma barbár tett, és óriási erkölcsi deviancia vezette ezeket az embereket.  A jobboldal ma sem gondolkozik másképp. Soha, egyetlenegyszer nem próbálnak meg vitatkozni a marxista elvekkel. Szerkesztőségünk, pártunk számos fórumon kap üzeneteket, ezek 99%-a leginkább zsidózó, bolsevistázó és szidalmazó hozzászólás, mely nem jelent számunkra semmiféle vitaalapot. A jobboldalnak nem célja a legyőzés, kizárólag a represszió. A jobboldali kormány nem akarja meggyőzni az embereket arról, hogy Ságvári Endre rossz ember volt, nem tart előadásokat az életéről, egyszerűen csak betiltják, leverik az emléktábláit, átnevezik az utcákat, közintézményeket. A jobboldal nem akar bizonyítékokat tálalni Szabó Ervinnel szemben, egyszerűen csak átnevezni és elnyomni tudnak. Hiszen, ha bármilyen érvet fel is hoznának nyíltan a kommunista mozgalom elvei és személyiségei ellen, az rögtön elbukna. Mint ahogy nem kíváncsiak a baloldal kritikájára az ő nácijaik ellen, mint Horthy, Gömbös, Wass, Tisza (ez utóbbinak volt szerencséje a fasizmus előtt meghalni, különben nem lett volna kérdés, milyen szekeret tolt volna). Könyvégetések ma is vannak, és amíg kapitalizmus van, lesznek is. Itt is és külföldön is. Ám, Kubában nem égetnek könyveket, és ha élhetőbb világot akarunk, akkor világos, hogy olyan rendszert kell építenünk, amelynek keretein belül nem működhet ilyen barbarizmus. A könyvégetés mellesleg csak egy apró csepp a tengerben. A kulturális, politikai és társadalmi elnyomás ennél sokkal szerteágazóbb.

 

Ferdinand Lassalle

(1825-1864)

A korai szocialisztikus mozgalom egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb vezetője volt Ferdinand Lassalle). Gazdag családban született, (apja selyemkereskedéssel foglalkozott). A családfő szerette volna, ha fia őt követi a szakmában, de az ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Ezért beiratkozott előbb a wroclawi, majd a berlini egyetemre. Jogi, filológiai és filozófiai tanulmányokat végzett a főiskolán, ahol mindenekelőtt Hegel idealista eszmefuttatásai kerítették hatalmába, (élete végéig kísérte a nagy német filozófus dialektikája).

Lassalle 1845-ben jogi diplomát szerzett, melynek nagy hasznát vette, amikor kedvese, Sophie von Hatzfeldt grófnő elvált férjével vagyonmegosztási vitába keveredett. A fiatal ügyvédnek sikerült a grófnő számára a tíz évig tartó procedúrát megnyugtatóan rendezni.

A gazdag család, az őt körülvevő előkelő környezet ellenére Ferdinandot mindenekelőtt a társadalom elesettjeinek gondjai foglalkoztatták. Fejlett szociális érzékére vall, hogy a kizsákmányoltak oldalára állt, s ha pályája nem is volt mentes a tévelygésektől, életét a szegények érdekeinek szentelte. Noha tanulmányozta Karl Marx és Friedrich Engels munkásságát, a tudományos szocializmust, s Marx iróniától sem mentes szavaival élve: „Betéve ismerte a Kommunista Párt Kiáltványát” – sohasem vált marxistává. Javára írható azonban, hogy megismertetni igyekezett a proletariátussal a maga módján értelmezett szocializmust és 1863. május 23-án megalapította az Általános Német Munkásegyletet. Az ÁNME 1875-ben egyesült a Németország Szociáldemokrata Pártjával. A marxisták a lassalleánusok kispolgári nézetei miatt elhatárolták magukat az ÁNME-től, majd a SPD-től, sőt: komoly elvi harcot vívtak ellenük, mígnem sikerült Lassalle tanításait szívós küzdelemben háttérbe szorítani. Ám a lassalleanizmus opportunista elemeinek egy részét átmentették a későbbi szociáldemokrata pártokba.

Lassalle-ra nemcsak Hegel és Bismarck (vaskancellár) gyakorolt nagy hatást, de a németországi kisipari munkásság is. A proletariátus e rétege az iparilag viszonylag fejletlen Németország „terméke” volt. Sohasem nyugodott bele alávetett helyzetébe, mindig arról álmodozott, hogy egyszer maga is önálló kisiparos lesz és kiszabadul a tőkések szorítása alól. Ez az illúzió Janus-arcúvá tette a kétkezi munkást. E kettősség tükröződött Lassalle elméleti és gyakorlati tevékenységében, mely miatt el kellett viselnie a tudományos alapon működő marxisták következetes és szigorú kritikáját.

Lassalle, Hegel nyomán elfogadta az „abszolút eszme” tanát és erre építve vallotta: fel kell használni az „osztályfeletti államot” a szocializmus megvalósítására. Ennek érdekében titkos tárgyalásokat folytatott Bismarck-kal, (Engels: „elárulta az egész munkásmozgalmat a poroszoknak”). Lehetségesnek tartotta a burzsoázia és a munkásosztály közötti együttműködést a szocializmusba való békés belenövés céljából, hirdette a „szabad népállam” megvalósítását a hatalom által támogatott szövetkezetek és az általános, titkos választójog útján, tagadta a szakszervezeti harcot, mert az úgynevezett „vasbértörvény” bebetonozza a béreket a konjunktúra és dekonjunktúra kiegyenlítő és limitáló hatására. Elszigetelte a proletariátust természetes szövetségeseitől, amikor kijelentette, hogy a munkásosztályon kívül minden osztály reakciós.(lásd Marx: a „Gothai program kritikája” című művét!)

Ferdinand Lassalle romantikus lélek volt. Ezt bizonyítják halálának körülményei is. 1864 nyarán feleségül akarta venni Helena von Dönnigeszt, de a szülők ezt a házasságot ellenezték és Racowitz grófhoz kényszerítették. A csalódott vőlegény párbajra hívta a menyasszony apját és főnemesi kérőjét. A rátarti ifjú Rakowitz elfogadta a kihívást, melyre alaposan felkészült. A pisztolypárbajra 1864. augusztus 28-án került sor, Genf egyik külvárosában. A fiatalember Lassalle férfiasságának legkényesebb pontjára célzott és talált. Az áldozat 1864. augusztus 3l-én, keserves haláltusa után a kórházban belehalt sérülésébe.

Wroclawban temették el a régi zsidó sírkertben.

Hegedűs Sándor

Évforduló:

Kristályéjszaka

November 9-e a Kristályéjszaka évfordulója. 1938-ban ezen az éjjelen a nácik nagyszabású pogromot hajtottak végre a zsidó lakosság ellen.

Előzmények

A náci párt szinte a megalakulásától fogva folyamatosan zaklatta a németországi zsidó lakosságot. Először csak a gárdistáikat meneteltették az utcákon, majd zsidó üzletek elé állították pribékjeiket. Utána az ablakokat is betörték, majd verekedtek, később öltek is. A nácik hatalomra jutása után pedig jött az állami terror, a zsidótörvények. 1938-ra a helyzet már rég túl volt a kritikuson, senkit nem lepett meg a Kristályéjszaka. Közvetlen előzménye volt, hogy egy Herschel Grynszpan nevű fiatalember agyonlőtte Párizsban Ernst vom Rath német diplomatát. Rath sem volt ártatlan, 1932-től volt a náci párt, 1933-tól pedig az SA tagja. A 17 éves fiatal a családja deportálása miatt döntött a merénylet mellett. November 7-én lőtt rá a diplomatára, aki súlyosan megsebesült. Valószínűleg ez idő alatt készítették elő a pogromot, és ahogy Rath belehalt a sérülésébe, már adták is ki a parancsot az államilag elrendezett zavargásra.

Kristályéjszaka

Hitler épp a sörpuccs évfordulóját ünnepelte, amikor megkapta vom Rath halálhírét. Göbbels rögtön beszédet tartott. Az akció annyira szervezett volt, hogy a nácik gondoskodtak róla, hogy a zavargások során a nem-zsidó üzleteket megvédjék. A rendőrség parancsot is kiadott „nem túl öreg, zsidó férfiak” letartóztatására, akiket később koncentrációs táborba zártak. Este 10:30 kor kezdődtek a zavargások, amelyeket a Gauleiterek (helytartók) kezdeményeztek szerte Németországban és a bekebelezett Ausztriában. Őket követték 11 órakor az SA csapatok, éjjel 1:20-kor pedig az SS is beavatkozott. Legtöbbjük civilnek volt öltözve és minden eszközzel nekitámadtak a zsidó üzleteknek, embereknek és épületeknek. Parancsokat adtak ki, hogy a nem-zsidó vagyonban kár nem eshet, ezért a nem-zsidó épületekhez közeli zsinagógákat nem gyújtották fel, nehogy a lángok átterjedjenek, „csupán” szétverték őket. A parancs szerint annyi zsidót kellett letartóztatni, amennyit csak a helyi börtönök elbírtak. Előfordult, hogy zsidó embereket megaláztak: többeket arra kényszerítettek, hogy állat módjára négykézláb füvet legeljenek. 7500 zsidó üzlet lett megrongálva egy éjszaka alatt. Zsidók otthonait törték fel szerte Németországban. A pogrom során 200 zsidó templomot rongáltak meg (lényegében az összeset Németországban). A nácik nem kímélték a zsidó temetőket sem, a fejfákat lerugdosták (ezt a szokást később hazánkban is magukévá tették neonácik). 30.000 zsidót hurcoltak el, többségében koncentrációs táborokba. Sokakat közülük azzal a feltétellel engedtek szabadon, hogy elhagyják Németországot. A meggyilkoltak száma bizonytalan. 91 embert gyilkoltak le a pogrom napján, később a letartóztatottak közül 2500-an haltak meg a koncentrációs táborokban. A kristályéjszaka miatt zsidók százai követtek el öngyilkosságot. Tévedésből a nácik néhány nem zsidó embert is megöltek. A pogrom lecsengésével a nácik megtették a látszatlépéseket a nemzetközi közvélemény felé. Göbbels hivatalosan felszólított a zavargások beszüntetésére. Ám a koncentrációs táborokban titokban tovább folytak az erőszakos cselekmények. 

Utóélet

Göringnek kellett észbe kapnia, hogy gazdasági szempontból a pogrom teljes csőd, hiszen a szétvert üzletek többsége biztosítva volt, az összegeket pedig német biztosítóknak kellett volna megtéríteni. Göring végül mégis megfizettette a biztosítókkal ezeket az összegeket, csak a pénzt nem a zsidók kapták meg, hanem a német államkassza. Ezután a légimarsall kijelentette, hogy nem szeretne zsidó lenni most Németországban. Mind ennek tetejében Rath meggyilkolása miatt adót vetett ki a zsidókra a „német nép elleni ellenséges magatartás” miatt. Ez 1 millió márkát tett ki.

Herschel Grynszpan sorsa kétes, nagy valószínűséggel náci koncentrációs táborban halt meg 1944-ben vagy 45 elején.

November 9-én dőlt le a berlini fal is. Ezt a napot Schicksalnacht-nak nevezték a Kristallnacht-ra utalva. Direkt a kristályéjszaka miatt nem november 9 lett a nemzeti ünnep, hanem október 3, a német újraegyesítés napja.

A Rage against the machine album borítója

Az idősebb korosztály úgy ismeri, mint a kép, amelyen a tiltakozó szerzetes felgyújtja magát, a fiatalabbak a Rage against the machine zenekar debütáló albumának borítójaként utalhatnak rá. Egy biztos, a Pulitzer-díjas fotó az egész világot megdöbbentette, és ma is nagy hatással van minden nézőjére.

Történelmi háttér

Vietnám egyike a világ leghányattatottabb sorsú országainak, kevés nép van, amely annyi szenvedést élt meg, mint ők. Évszázados feudális elnyomás után jöttek a francia gyarmatosítók, majd a japán hódítók a második világháborúban, aztán a jenkik a hidegháborúban. Embermilliók pusztultak el ezekben a konfliktusokban és elnyomásokban. A franciák állatként kezelték az itt élő lakosságot, akik között hamar el kezdtek terjedni a kommunizmus eszméi. Ho Chi Minh, az Indokínai Kommunista Párt oszlopos tagja már a japán hódítás alatt is harcolt a megszállók ellen, a nemzeti függetlenségért. Akkor pont kínai területen lett a marxista partizán ellenállás tagja. A francia gyarmati hadsereg Vichy parancsait követte és kollaborált a japán imperialistákkal, az élelmezéspolitikájuk következtében 2 millió vietnámi halt éhen. 1945-ben legyőzték a vietnámi kommunisták legyőzték a japánokat, 1954-ben pedig a francia hódítókat. Vietnám két részre szakadt, a déli részen az USA befolyása diadalmaskodott. A két rész egyesítésére a megegyezések alapján egy demokratikus választás után került volna sor, amelyet a kommunisták támogattak, de a demokráciát annyira „védelmező” amerikaiak végül elszabotálták. Egyre több katonai tanácsadó (megszálló) jelent meg Vietnámban, majd a két ország egyesítésének okán kirobbant a fegyveres konfliktus, az USA további csapatokat küldött Dél-kelet Ázsiába (Laosz, Vietnám, Kambodzsa). Az amerikaiak egy bábkormányt üzemeltettek Dél-Vietnámban, melynek feje Ngo Dinh Diem volt. Kennedy elnök bábja rendkívül népszerűtlen volt, a nemzetközi közvélemény szintén kritikusan szemlélte a vietnámi eseményeket. Ennek csúcspontja a dél-vietnámi tüntetések voltak, amely során a nemzet egységesen lépett fel a megszállók ellen, és nem csak kommunisták, hanem a nemzeti burzsoázia, sőt buddhista szerzetesek is felsorakoztak az ellenállás mellé. 1963-ban Saigonban többen fel is gyújtották magukat a római katolikus befolyású Diem kormány elleni tiltakozásul.

Az önégetés

1963. június 10-én a buddhisták szóvivője értesítette az amerikaiakat, hogy másnap „valami fontos” fog történni. Sok riportert nem érdekelt a dolog, hiszen már egy hónapja zajlottak buddhista tüntetések, de páran elmentek. 350 szerzetes jelent meg a helyszínen, közel a kambodzsai nagykövetséghez, és követelték a kormány távozását. Egy szerzetes felajánlotta, hogy felgyújtja magát, de elöljárója, Thich Quang Duc maga vállalkozott helyette. Egy Austin Westminster típusú gépkocsi is a menettel tartott, aminek csomagtartójából elővettek egy 5 gallonos benzineskannát. Egy szerzetes párnát tett az út közepére, amire Thich Quang Duc lótuszülésben ráült. A tüntetők mind egy kört formáltak körülötte. Társa a benzint a fejére öntötte. A szerzetes végül egy gyufával meggyújtotta önmagát. A rendőrség próbált a közelbe férkőzni, de nem engedték őket át a körön. A leírások szerint Thich Quang Duc miközben égett nem mozgott, egy hangot sem adott ki. Sokan –köztük egy rendőr is – leborult az égő szerzetes elé. 10 perc alatt a teste teljesen elégett, a tűz is kialudt. Egy csoport szerzetes ekkor sárga ponyvákkal takarta le a testet, majd elszállították a maradványokat a saigoni Xa Loi pagodába. 13 órakor már ezrek gyűltek a pagoda köré a hír hallatán. 18 órakor a rendőrség is megjelent és 30 embert letartóztatott.

A hatás

19 órakor Diem elnök már reagált az eseményekre, de mindhiába. Óriási politikai vereség volt, ráadásul később megpróbálták azt hazudni, hogy a szerzetes drogok hatása alatt állt. Malcolm Browne Pulitzer-díjas fotója hamar bejárta a világsajtót, ez óriási nemzetközi nyomást eredményezett. A kínai kommunisták is milliószámra nyomták ki képeslapokon „U.S. Imperialism” felirattal. Kennedy elnök végül kénytelen volt kihátrálni Diem kormánya mögül. Diem személye annyira kényelmetlenné vált, hogy maguk az amerikaiak hagyták jóvá az ellene lezajlott puccsot és a kivégzését 1963. november 2-án. 20 nappal később a vietnámi konfliktust beszüntetni akaró Kennedy elnököt is agyonlőtték többek között azért, mert tervezte a vietnámi csapatkivonást. Az USA imperialista hadigépezetét e fotó nem is tudta volna megállítani, de komoly hatást váltott ki a későbbi tiltakozások alkalmával, mikor az amerikai nép végre felismerte saját kormányának kegyetlenségét és óriási pacifista tüntetések eredményeképp elérték az amerikai csapatkivonást. Ho Chi Minh és a marxista vietnámi gerillák végül felszabadították és egyesítették az országot. A kép ma is sok tüntetésen megjelenik, szimbóluma az önfeláldozásnak. Vietnám pedig ma a gazdasági fejlődés dinamizmusát tekintve az első helyen áll.

Évforduló:

A grenadai puccs

Grenada kis szigetország Venezuelától északra, mintegy 160 km-re. Függetlenségét 1974-ben nyerte el Nagy-Britanniától, ám az első vezetés, Eric Gairy kormányának tevékenysége hagyott némi kívánni valót maga után. Bár a kormány baloldali volt, legerősebb ellenfele a marxista-leninista New Jewel Movement (NJM), azaz Új Ékkő Mozgalom. A Jewel (ékkő) valójában egy betűszó, amely jelentése Joint Endeavor for Welfare, Education, and Liberation, azaz törekvés a jólétre, oktatásra és szabadságra. A mozgalom élén Maurice Bishop állt. 1976-ban választások voltak, amelyet a Gairy kormányzat elcsalt, az eredményt az NJM nem fogadta el, sőt aktív szervezkedésbe kezdtek a kormány megbuktatására. Ennek eredménye egy teljesen erőszakmentes hatalomátvétel volt, 1979. március 13-án. Forradalmi Kormányt alakítottak, amely a „népi szocializmus” programmal kezdte meg a kormányzást. Már akkor modern marxista elveket vallottak, Stephen Zunes, a San Franciscoi Egyetem professzora szerint „a Black Power és a New Left politikája jobban befolyásolta őket, mint a szovjet típusú kommunizmus.” Egy másik elemző szerint „Bob Marley és Karl Marx hatásai” voltak felfedezhetők a politikájukban. Kuba hamarosan – internacionalista elveit követve – orvosokat, tanárokat és egyéb szakértőket küldött Grenadába. A szocialista program végül óriási eredményeket ért el. 9%-os volt a GDP növekedés (!!!), ráadásul olyan időszakban, amikor a térségben nagy gazdasági válság volt. Az ország munkaképes lakosságának fele a szocializmus előtt munkanélküli volt, ezt az arányt 14%-ra sikerült csökkenteni. 100 emberből 15 analfabéta volt, ezt 2-re csökkentették, megelőzve ezzel fejlett nyugati tőkés országokat. A közoktatás és az egészségügy pedig mindenkire kiterjedt és ingyenessé vált. A halászat, az építőipar, a turizmus és az infrastruktúra területén óriási fejlődés ment végre. Természetes, hogy az USA imperialista kormányzata már a forradalmi kormány megalakulása kezdetétől szőtte egy puccs terveit. A CIA kidolgozta az ország gazdasági szabotázsának és a vezetők meggyilkolásának terveit. Befogadták a Gairy kormányzat embereit, és propagandaadásokat sugároztak Grenadába. Az USA blokkolt minden gazdasági segítségnyújtást a Világbankon, valutaalapon és a karibi Fejlesztési Bankon keresztül. Az antidemokratikus erők ellen ezért intézkedéseket kellett hozni: nem tartottak választásokat, bár a párt hihetetlen népszerűségnek örvendett, és ellehetetlenítettek ellenzéki újságokat is. Az emberi jogok tiszteletben tartása tekintetében azonban Grenada jóval a környező államok szintje felett teljesített. 

A Bishop kormányzat végét azonban nem közvetlen amerikai beavatkozás, hanem belső konfliktusok okozták. A pártot egy frakció radikálisabb kommunista útra szerette volna terelni, a pártot nevében is kommunista párttá akarták alakítani. Erre Bishop nem látta elérkezettnek az időt, mivel alacsony volt a pártban a képzett marxista-leninisták száma és félt a nép támogatásának csökkenésétől. A keményvonalasok azonban többségben voltak a központi bizottságban és követelték Bishop lemondását, és helyére Bernard Coard-ot javasolták. Bishop nem mondott le, ezért Coard 1983. október 13-án puccsot robbantott ki. A puccshoz csatlakozott Hudson Austin tábornok. 6 nap múlva, október 19-én elfogták Bishopot és házi őrizetbe helyezték. A nép felháborodásában az utcákra vonult, és még aznap kiszabadították a foglyul ejtett elnököt. Bishop ekkor a hadsereg főhadiszállására ment, ahol ismét letartóztatták, azonban itt már nem bízták a véletlenre a dolgot, és 7 miniszterével együtt kivégzőosztag lőtte agyon. Bernard Coard a kivégzés hallatára inkább lemondott, és összetűzésbe került Austin tábornokkal, aki megalapította a Forradalmi Katonai Tanácsot és magát elnökké nevezte ki. Az USA hadereje ennél jobb helyzetet nem is találhatott volna az ország megszállására.

Már 1981-ben nagyszabású 10.000 fős katonai hadgyakorlatot tartottak a körzetben. És akkor kezdődött az USA képmutatása, és a nagyszabású háborús politikai manipuláció. Fidel Castro október 20-án nyilatkozatban ítélte el a puccsot, gyásznapot hirdetett Bishop tiszteletére. Tájékoztatta Grenada új vezetését, hogy a további kubai segélyek leállnak. Ennek ellenére pár nappal később a Reagan kabinet Kubát vádolta a puccs miatt, azt állítván ők állnak mögötte. A beavatkozásra ürügyként az amerikai St. George Orvosi Egyetem hallgatóinak kimenekítése szolgált. Azt azonban szándékosan nem vették figyelembe, hogy a grenadai és kubai hivatalnokok a puccs alatt meglátogatták az egyetemet és biztosították az ott lévő diákok biztonságát a kialakult feszült belpolitikai helyzet miatt. Ráadásul a diákok 90%-a ellene volt az evakuációnak. Az amerikaiak szerint veszélyeztette az ott élő állampolgáraik életét, hogy a puccs alatt a nemzetközi repülőteret lezárták, ám a valóságban még az invázió előtti napon is közlekedtek menetrendszerinti és charter járatok is, ráadásul a hajóforgalom sem szünetelt. Az USA biztos, ami biztos nyomást gyakorolt a környező szigetországokra, hogy szüntessék be a Grenadával folytatott közlekedést, így végleg elzárva saját polgárait a külvilágtól. A hazugságok tovább folytatódtak, egy repülőteret egyszerűen szovjet katonai támaszpontnak nyilvánítottak, holott polgári légi közlekedést szolgált, meghamisították az országban tartózkodó kubai katonák számát. Október 25-én meg is indult az invázió a szigetország ellen, 160 grenadai és 71 kubai katona vesztette életét. Az USA egy katonai kormányt iktatott be, amely az NJM több tagját kivégeztette. 

Évforduló:

Arkagyij Petrovics Gajdar halála

Pontosan 70 éve, lapunk megjelenésének napján, 1941. október 26-án hunyt el a szovjet ifjúsági író, Arkagyij Petrovics Gajdar.

1904. január 22-én született a cári Oroszországban, Lgovban. Szülei tanítók voltak, így hamar megszerette a kultúrát, az irodalmat. Már egész korán csatlakozott a bolsevikokhoz, 14 évesen lett tagja a Vörös Hadseregnek. A polgárháború alatt 16 évesen már ezredparancsnok volt, részt vett számos anti-kommunista felkelés leverésében, köztük az Antonovscsináéban. Számos alkalommal sebesült meg harcban, 1924-ben szerelt le. Egy évvel később kezdte el publikálni műveit, elsőként az RVSZ-t, (cirill betűkkel PBC), amely a Forradalmi Katonai Szovjet rövidítése. A mű meghozta számára az elismerést, ekkor Gajdar a gyermekirodalom felé fordult, gyermekek számára írt a frontvonalak romantikájáról és a forradalmi harcról. Igazán ismertté az 1940-ben megjelent Timur és csapata tette. A főszereplő karakterét a fiáról mintázta, aki szintén a Timur nevet viselte. A könyv sikere okán alakult ki a Timur mozgalomaz úttörők között. A timuriták a második világháború alatt segítették a frontkatonákat: megtisztították a hótól a vasútvonalakat, tüzelőfát aprítottak, teherautókat rakodtak, stb. A timurita mozgalom más szocialista országokban is meghonosodott, még Észak-Vietnámban is. A második világháborúban Gajdart a frontra vezényelték, mint a Komszomolszkaja Pravda újság tudósítóját. Az egységét azonban bekerítette a német hadsereg. A szétzilált hadsereg maradékával csatlakozott a partizánokhoz, ahol géppuskásként szolgált. 1941. október 26-án a németek megtámadták az ukrajnai Ljapljavoja falucskát, ahol Gajdar hősi halált halt. A faluhoz közel, Kanyivban temették el. Itt 1953-ban egy emlékművet emeltek számára. A szovjet érában három mozifilm is készült Gajdarról. Műveit számos nyelvre lefordították, köztük magyarra is.

Gajdar fia, Timur később tengernagy lett a flottánál, unokája Jegor ismert közgazdász és Oroszország miniszterelnöke is volt.

Évforduló:

Lázadás a Kitty Hawkon

Az Egyesült Államok megalapítása a faji forrongás állapotában van. A kapitalizmus számára ez több okból is hasznos: a rasszizmus félelmet szül, a félelem pedig fogyasztást; a rasszizmus gerjesztésével a munkások tömegeit próbálják egymás ellen fordítani, akik ez által egymás ellen tevékenykednek, nem a valódi ellenség, a nagytőke ellen. A mesterségesen gerjesztett rasszizmus még ma is jelen van az USA-ban, a 60-as években azonban sokkal nagyobb mértékben volt jellemző.

A rasszizmus nagy mértékben volt jelen az USA hadseregében. A „nemzeti”bajtársiasságnak sokszor nyoma sem volt, a fekete katonák szegregálódtak a fehérektől. A gettósodást mesterségesen is elősegítették, nem is csoda, a Pentagon is úgy épült, hogy a fekete és fehér hivatalnokok külön WC-ben végezhessék el a dolgukat. Számos alkalommal történtek faji zavargások a hadseregben, verekedések, sokszor halálos áldozatokkal. A Kitty Hawk anyahajón kitört faji zavargás halálos áldozatokkal nem járt, de a háborús helyzetben roppantul veszélyes volt.

A faji zavargás az 1972. október 11-ről 12-re virradó éjszakán történt. A Kitty Hawk repülőgép-hordozón ugyanis intézményesített rasszizmus volt érvényben. A fekete személyzet ugyanis csak alantas és megalázó munkákat kapott. A fehér személyzet ugyanazon vétkekért enyhébb büntetést kapott. Mikor a Kitty Hawk a Fülöp-szigeteken tartózkodott, kihajózás előtt a fekete és fehér személyzet durván összeverekedett. A zavargásban 100-200 tengerész vett részt. Összesen 60-an sérültek meg a Kitty Hawk legénységéből, közülük hármat kellett a parti kórházakba szállítani. A hordozó parancsnoka, Marland Townsend kapitány ura volt a helyzetnek és lebeszélte a legénységet a további erőszakoskodástól és a fehér személyzetet a bosszúállástól. A Kitty Hawk így részt vehetett a vietnámi agresszió Linebecker hadműveletében. Az incidenst lehozta a New York Times. Egy hasonló faji zavargás tört ki a Kitty Hawk testvérhajóján is, a Constellationön. Ennek hatására kongresszusi meghallgatások kezdődtek, hogy felderítsék a haditengerészetben dúló faji ellentéteket, de ez inkább csak gumicsont volt a nagyközönségnek. 

Francia forradalmi naptár

A forradalom gyors és gyökeres változásokat jelent a hétköznapi terminológiában. Sajnos manapság az ellenforradalmi média hatására sokan a káosszal, zűrzavarral és erőszakkal párosítják ezt a gyönyörű fogalmat, pedig koránt sem erről van szó. Egy forradalom nélküli világ sokkal véresebb, mint egy forradalmi. Az ellenforradalmi pedig különösképpen. A forradalom számos hasznos vívmányt, szabadságot, függetlenséget ad az embereknek, gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is megváltoztatja a fennálló rendet. Többek között olyanokat is kitermel, mint a francia forradalmi naptár, amely bevezetéséről 1793-ban, ezen a napon, október 5-én döntött a Nemzeti Konvent. A bevezetésére majd két hónapig kellett várni, november 24-én használták először.

Az addig használatos Gergely-naptár számtalan előnnyel, hátránnyal rendelkezett. Legfontosabb ismérve azonban az volt, hogy túlságosan szorosan kötődött a kereszténységhez. A naptár egyik legfőbb célja is az igehirdetés volt. A teremtéstörténethez igazodva 7 naponként különített el egy egységet, a hetedik nap, Isten pihenőnapja az emberek pihenőnapja is lett (azért arról se feledkezzünk el, hogy az évezredes elnyomás során a feudális kiskirályokat, hercegeket és grófokat semennyire nem érdekelte a dolgozó nép pihenése, a vasárnap inkább az emberek templomba hurcoltatása volt, ahol alávetették őket az egyházi szellemi elnyomásnak).

A felvilágosodás során, nagyon sok filozófus már merte vállalni az óriási felelősséget, hogy elszakadjon a vallásos dogmától és nem csak tagadja a kereszténységet, de szembe is merjen menni vele. A francia forradalom során pedig már felismerték a papság és a vallás ellenforradalmi és emberellenes jellegét. A forradalom világi állammá változtatta Franciaországot, az elnyomás emléke pedig sok emberben a vallás iránt is viszolygást keltett, nem csoda, hogy a rendszer próbált minden erőltetett és bujtatott egyházi dogmát kiszanálni a rendszerből, többek között a naptár vallásos jellegét. A cél, hogy minden ember számára, az ateisták számára is elfogadható naptárt alkossanak, a forradalomhoz, a szabadsághoz, egyenlőséghez és testvériséghez méltó elnevezéseket használjon. A naptár a II. esztendő fagy havának 4-én lépett életbe. A kezdődátumra sok lehetőség adott volt, leginkább a Bastille ostroma és a Köztársaság kikiáltása volt versenyben, ez utóbbi nyert (1792. szeptember 22. ) Utóbbi dátum azért is jelentős, mert csillagászati dátum, az őszi napéjegyenlőség napja. Minden év a Párizsi Obszervatórium által meghatározott valós pszi napéjegyenlőség napján kezdődött, e szerint szeptember 22, 23 és 24 is lehetett az év kezdete. Az év 12 harmincnapos hónapból állt. A fennmaradó 5 nap sans-culotte napok keretében adták ki. Ezek voltak az erkölcs, a tehetség, a munka, a vélemény, a jutalmazások és szökőévente a forradalom napja. A hónapok neveit először erkölcsi kategóriák szerint nevezték el: szabadság, igazságosság, stb..., de végül Danton titkára, Fabre d’Églantine, aki mellesleg költő volt más neveket javasolt: Szüret, Köd, Dér, Hó, Eső, Szél, Sarjadás, Virágzás, Rét, Aratás, Hőség, Gyümölcs hava.  A hetek helyett egy hónap 3 tíznapos dekádból állt. Ez némi felháborodást is keltett, mert nem 7 naponta járt szabadnap, hanem 10. A 12 órás napok helyett, 10 decimális órát vezettek be, melyek 100 decimális percből álltak, azok 100 decimális másodpercből.

Más naptárak

A forradalmi naptár nem volt hosszú életű, Napóleon 1805. szeptember 9-én eltörölte. 1871-ben a Kommün idején újra bevezették, de a használata következetlen volt. A forradalmi naptár 30 napos hónapjai a holdkörökön alapulnak, akárcsak a fáraók naptára, amelyet a kopt keresztények manapság is használnak. Nagy Károly is megpróbálta ezer évvel a francia kísérlet előtt lecserélni a római hagyományú hónapneveket a vidéki élet mindennapjaira emlékeztetőkre, de nem volt népszerű próbálkozás. A szovjetek szintén próbálkoztak forradalmi naptárral, ez 1929 és 1940 között volt használatban a Szovjetunióban. Lenin rendelte el a Julián naptárról a Gergely naptárra való átállást, Sztálin pedig a szovjet forradalmi naptár megalkotására adott parancsot. Itt is 30 napos hónapokat használtak, a fennmaradó 5 napot pedig beszúrták az évbe (január 30. után Lenin napja, április 30. után két nap a Munka napjai, két nap november 7. után az Ipar napjai). A hét öt napra csökkent. A pihenőnapok 5 dolgozói csoport szerint külön napokra estek, ezzel élénkítve a folyamatos termelést. Gazdaságilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az öt csoport tagjai pedig így alig találkozhattak egymással, ezért hamar népszerűtlen lett. 1931-től lépésenként vissza-visszatértek a Gergely naptárhoz.

 

 

 

Évforduló:

KwameNkrumah születése

A MI IDŐNK újság célja, hogy a kommunizmust ne Sztálinnal azonosítsák, hanem olyan emberekkel, mint – többek között – Kwame Nkrumah, a ghánai függetlenségei harc egyik vezéralakja.

1909. szeptember21-én született, a brit gyarmatbirodalomhoz tartozó Aranyparton. Szerencsés helyzetben volt, hiszen iskolába járhatott, sőt osztályának legjobbjaként végzett az általánosban, majd ezután tanárként dolgozott. Az accrai tanárképző főiskolára került, ahol 1930-ben végzett. Az egyetemi légkörben olyan embereket képeztek, akik az angolokat másolják, és később feltétlen hívei lennének a fennálló rendszernek. Azonban a bomlás alapjai már megvoltak. Egyik tanára, Kwegyir Aggrey volt az első, aki követelte az afrikai kultúra, nyelv és történelem tanítását. Nkrumah ennek ellenére katolikus szemináriumban folytatta tanulmányait, majd ez után katolikus iskolában tanított, sőt fontolgatta, hogy belép a jezsuiták közé. Szerencsére megismerkedett Samuel R. Wooddal, a Brit-Nyugat-Afrika Nemzeti Kongresszus főtitkárával, amely szervezet célja az autonómia kivívása volt. Közben megismerkedett a pánafrikanizmus nézeteivel is. 1935-ben az USA-ba ment tanulni, ahol két diplomát is szerzett, egyiket teológiából. A pennsylvaniai Lincoln Egyetemen politikatudományt is oktatott, majd az Afrikai Diákok Amerikai és Kanadai Szervezetének elnöke lett. Közben feketék által látogatott templomokban prédikált. Megismerkedett Marcus Garvey eszméivel, amely a jamaicai raszták szubkultúrájára és Bob Marley-ra is hatással volt. 1943-ban ismerkedett meg a trinidadi származású marxista politikussal, C. L. R. Jamesszel, akitől megtanulta, „hogyan működik egy földalatti mozgalom”. Londonba költözött, de itt megszakította tanulmányait, és megalapította a Nyugat-Afrikai Nemzeti Titkárságot, amely Afrika dekolonizációját tűzte ki célul. 1947-ben az aranyparti értelmiség a gyarmat önállóságának előkészítése felé tett első lépésként létrehozta az Egyesült Aranyparti Gyűlést (UGCC). A szervezet főállású szervezője Nkrumah lett. A gyarmati rendőrség 1948 februárjában belelőtt a második világháborús afrikai veteránok tüntetőibe, ezt követően Accrában és más nagyvárosokban felkelések törtek ki. Az UGCC-t gyanították a szervezkedések mögött, ezért a britek letartóztatták Nkrumaht és munkatársait. Ártatlanságuk hamar kiderült és kénytelenek voltak szabadon engedni őket. Ezután azonnal kampányba kezdett a függetlenségért. Sok követőre találtak szavai. Nkrumah már ekkor követelte a női választójog megadását, pedig ez akkoriban még Európában sem volt mindenhol divat. A szakszervezetek támogatták, ám Nkrumah baloldali nézeteit nem tudta összeegyeztetni az UGCC többi szárnyával, ezért CPP (Convention People’s Party) néven saját pártot alapított. A britek némileg enyhíteni kényszerültek a politikájukat: alkotmányreformot, általános választást, fekete többségű nemzetgyűlést és kormányt ígértek. Nkrumah számos csoportosulást hívott össze Ghánai Népgyűlés néven, ennek javaslatait azonban a britek elvetették. A brit alkotmányreformot szemfényvesztésnek bélyegezték, és felszólították a CPP felszólította a lakosságot a fokozottabb ellenállásra. A sztrájkokon, bojkottokon és a passzív ellenálláson túl véres összecsapásokra is sor került, ezért letartóztatták a CPP vezetőit. A ghánai brit kormányzó Nkrumaht kis Hitlernek nevezte, a vezetőt felbujtás vádjával 3 évi börtönre ítélték. A CPP azonban a legnépszerűbb párttá lett, Nkrumah is felkerült a választói jegyzékbe, a választásokon pedig 38 helyből 34-et szereztek meg. Nkrumaht február 12-én a kormányzó szabadon engedte és megbízta a kormányalakítással. Az új alkotmány még mindig a britek fennhatóságát szavatolta a külügy, a rendőrség, a hadsereg, a pénzügyek és az igazságszolgáltatás felett, de hamarosan benyújtották a módosításokat. A britek meghátrálásra kényszerültek, ezért a hadügyeken és a külügyeken kívül mindent átengedtek Aranypartnak, illetve új nevén már Ghánának. A második választáson a CPP újra fölényesen nyert. Ekkor azonban problémák adódtak a Kakaó Marketing Tanáccsal (CMB). Nkrumah kötelezte a szervezetet, hogy a kakaó termelői árait alacsonyan tartsák, így a plusz jövedelmeket felhasználhatta fejlesztési és szociális célokra. Azonban a CMP korrumpálni próbálta a CPP megvesztegethetőbb prominenseit. 1954-ben a kakaó világpiaci ára háromszorosára nőtt, Nkrumah azonban bejelentette, hogy az eredeti áron rögzítik az árfolyamot. Ezzel a termelők nem értettek egyet, sőt saját felszabadítási mozgalmat indítottak, amely bombatámadásokat is intézett Nkrumah háza ellen. 1956-ban a britek emiatt megtagadták a teljes függetlenség megadását, újabb választásokat írtak ki, amelyet megint csak a CPP nyert meg.  Nkrumah fokozta a nyomást, a britek végül kitűzték a függetlenség napját 1956. március 6-ra. Elnökként támogatta más függetlenségi mozgalmak harcát a pánafrikanizmus jegyében. Óriási összegeket kaptak Guinea és Mali felszabadító mozgalmai, támogatta Patrice Lumumba kongói vezetőt is. 1958-ban megszervezte az Összafrikai Népi Konferenciát, amelyen a kontinens országaiból több mint 300 politikai párt, szakszervezet és diákmozgalom képviselői vettek részt. A résztvevők közül számos tag később kiemelkedő szerephez jutott a történelemben: Julius Nyenyere (Tanzánia), Patrice Lumumba (Kongó), Joshua Nkomo (Zambia), Amilcar Cabral (Portugál-Guinea), Holden Roberto (Angola). 1960-ban Ghána köztársaság lett. 1963-ban Lenin Békedíjat kapott. Az ellenzék, az imperialisták, élén a CIA-vel azonban valós fenyegetést jelentettek az országra, amire a kormány szigorúan válaszolt. Minden munkást köteleztek, hogy szakszervezeti tag legyen. Az ellenzéki szervezkedés miatt pedig korlátozták a szabadságjogokat: a kormánynak joga volt vádemelés nélkül letartóztatni és fogva tartani bárkit. A CPP hamarosan az egyetlen számottevő párt lett, amelyben a korrupció is felütötte a fejét. Iparosítási projectbe kezdtek, és amerikai kölcsönökből megépítettek egy óriási vízierőművet.  Az imperialisták ismét a megosztás politikájával éltek. Az északon megépített erőmű költségeit ugyani a déli kakaóültetvények adóiból is fedezték, amelyet az ellenzék felhasznált szeparatista törekvéseihez. Ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a jelenlegi bolíviai ellenzéki kísérletekhez, ahol Santa Cruz gazdag földgázvidékei próbálnak elszakadni. Nkrumah ideológiájában a szocializmust tekintette példaként. A mozgalma anti-imperialista és anti-kapitalista vonalának köszönhetően Ghána az elsők között kapott függetlenséget az afrikai államok közül. Nkrumah ezért nemzetközi szinten is óriási megbecsülésnek örvendett. Ghánát modern, szocialista országgá szerette volna tenni. Hamar megtalálta a kapcsolatot a kommunista vezetőkkel és a marxista ideológián alapuló felszabadítási mozgalmakkal. A pánafrikanizmus és a szocializmus keverésével próbálta megalapítani a nkrumahizmust, amely a mai napig a CPP alapideológiája.

Nkrumah nagy hangsúlyt fektetett a hadsereg megszervezésére. Nkrumah hadserege segítséget nyújtott a rodéziai fasiszta kormányzat ellen küzdőknek. Próbált közvetíteni a vietnámi háborúban is, 1966-ban Pekingben tárgyalt, amikor is a kemény intézkedéseit igazolta a történelem, és az ellenzék puccsal megbuktatta, helyére Ankrah tábornok került. A puccs mögött a CIA állt, a céljuk az volt, hogy megakadályozzák, hogy Ghána közelebb kerüljön a szocialista országokhoz. Nkrumah nem térhetett vissza Ghánába, Ahmed Sekou Touré elnök adott neki menedéket Guineában, ahol tiszteletbeli köztársasági elnök is lett. 1971-ben bőrrákot diagnosztizáltak nála, ezután Bukaresten kezelték, ahol 1972. április 27-én, 62 éves korában elhunyt.

Nkrumah után

A puccsisták azonnal antidemokratikus intézkedésekbe kezdtek: felfüggesztették az alkotmányt, feloszlatták a parlamentet, betiltották a CPP-t, érvénytelenítették a hétéves tervet. A nyugati hatalmak felé kezdtek orientálódni, megnyitották a kaput a nyugati tőke előtt, inkább a magánvállalkozásokat támogatták. Számos szociális vívmány ellen indítottak támadást, hatályon kívül helyezték a földbér stabilizálásáról hozott törvényt. A munkanélküliség jelentősen nőtt, 1966 és 1971 között számos diákmegmozdulásra került sor, a munkások sztrájkoltak, amelyre a hatóságok fegyverrel, tömeges letartóztatásokkal és elbocsátásokkal válaszoltak. 1967-ben sikertelen puccsot kíséreltek meg a kormány ellen, 1970-ben a tömegek bojkottálták a választásokat. 1972-ben Acheampong ezredes ragadta magához a hatalmat.

Pro és Kontra

Nkrumah megítélése ma sem egyértelmű, az antikommunisták nyilvánvalóan eltúlozzák és diktatórikusnak írják le rendszerét. Személyének megítélésében mindenképp pozitívan értékelhetjük az anti-kapitalista, anti-imperialista harcot és az ország függetlenségének kivívását. A stabilitás érdekében azonban egypártrendszert vezettek be, amely nem csökkentette, inkább fokozta az elégedetlenséget. Nkrumah antidemokratikus puccsal való megdöntése igazolta a félelmeit. Különösképp, hogy a következő kapitalista kormányzat teljes mértékben népellenes politikát folytatott. Gazdaságpolitikájának számos pontját emelik ki óriási hibaként, mint például a legnagyobb afrikai szárazdokk megépítését, amely kihasználatlanul állt, vagy óriási vasbeton silók építtetését, amelyek használhatatlanok voltak. A tervek közül a minél grandiózusabbakat promótálta. Mind ezek ellenére összességében a gazdaság fejlődött, számtalan iskola, kórház, utak és hidak épültek.

Évforduló:
Lamberg meggyilkolása

Az 1848-as forradalmak előestéjén jelent meg a Kommunista Kiáltvány. Bizonyára a magyar értelmiség is ismerte a művet, azonban erről az iskolákban keveset hallani. Csakúgy, mint Táncsics Mihály kommunistákról írott műveiről sem. A 48-as forradalmat marxista szempontok és szemszögek nélkül értékelni balgaság és történelmitlenség. Vagy sokkal rosszabb, szándékos ferdítés, elhallgatás és hazugság. 1848-ban ezen a napon, szeptember 28-án koncolta fel a pesti tömeg Lamberget.

Lamberg Ferenc Fülöp gróf, vagy teljesen hűen nevéhez, Graf Franz Philip von Lamberg 1791-ben született Móron. A családja Karintiából származott, 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1842-ben már altábornagyi rangban szolgált, 1834-ben lett a magyar földön állomásozó császári csapatok vezérkari főnöke. A felelős magyar kormányt sohasem szívlelte, teljesen ellene volt a magyar alkotmánynak, ám kényszerűségből kénytelen volt együttműködni Mészáros Lázár hadügyminiszterrel. 1848 szeptemberében megkezdődött Jellasics horvát bán előrenyomulása, a hadművelet célja Buda elfoglalása volt. A bán sikeres előrenyomulása miatt az osztrák vezetés Lamberget nevezte Magyarország katonai parancsnokává és nádornak. Mivel a kinevezés magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül történt, az országgyűlés semmissé nyilvánította. A helyzetet súlyosbította az osztrák hadügyminiszter, Latour titkos levelezésinek nyilvánosságra hozatala, amelyből kiderült, hogy óriási összegekkel és hadianyaggal támogatta Jellasicsot. Ez még az osztrák parlamentben is felhördülést keltett. A sajtó óriási támadásba kezdett Latour ellen, amit a miniszter durván és cáfolatok nélkül reagált le, ezért az osztrák jobboldal is kezdett kihátrálni mögüle. Egyes újságok végül a "Lámpavasra" című francia forradalmi dalt is megjelentették (később Latourt is felkoncolták). A bécsi nép elégedetlensége a magyar fővárost is elérte. Ez Lamberget egyáltalán nem zavarta, szeptember 28-án érkezett a fővárosba, könnyelműen, komolyabb katonai kíséret nélkül kezdte el Batthyány Lajost keresni. A Jellasics támadásától ingerült tömeg közé érkezett Lamberg. Kocsija a hajóhíd budai hídfőkéhez érkezett, ahol már feldühödött tömeg várta. A kocsiból kirángatták, ütlegelték és valaki meg is szúrta. Nemzetőrök próbálták csitítani a tömeget és kimenekíteni az altábornagyot. Visszaszálltak a kocsiba és elindultak, de a tömeg tovább kísérte. Azonban egy újabb csoport érkezett Kolosy György joggyakornok és Bayersfeld bécsi diák vezetésével, akik újra feltartóztatták a kocsit és a sebesült tábornokot kiszállították. Lamberg durván próbálta elküldeni a tömeget, de hasztalan volt, ekkor visszafogta magát, de ez sem segített. Végül V. Ferdinánd dekrétumát mutatta fel a tömegnek. Ekkor Bakó káplár a 34. gyalogezredből katonája kaszával, Kolosy György joghallgató pedig karddal sújtott le a tisztre, aki életét vesztette. Utána többen még belemártották késüket az áldozatba, majd a holttestet végighurcolták néhány utcán. Kolosy ezután az országgyűlésre sietett, ahol felmutatta a véres kardot, amellyel Lamberget megölték. A főváros azonnali vizsgálatot követelt.

Lamberg meggyilkolása végleg erőszakos útra terelte a magyar forradalom ügyét. Másnap Jellasics horvát bán serege megütközött Móga tábornokkal Pákozdnál, ahol a magyar csapatok győzelmet arattak. Kolosy női ruhában Erdélybe szökött, ahol később csatlakozott Bem tábornok seregeihez. A szabadságharc tán elfogták és kivégezték. Október 6-án a bécsi tömeg hasonló módon bánt el Latour osztrák hadügyminiszterrel, akit meggyilkoltak és utána lámpavasra húztak.

  

Évforduló:
Washington lángokban

A MI IDŐNK hasábjain mindig igyekszünk a történelem azon szegleteit bemutatni, amelyek érdekesek lehetnek az olvasóink számára, ám annál kevésbé ismert események. 1814-ben ezen a napon, augusztus 24-én gyújtották fel a brit csapatok Washington D.C.-t.

Washington D.C. az Amerikai Egyesült Államok fővárosa (nem keverendő össze a nyugati parton található Washington állammal). 1812-ben kitört a háború a britek és a fiatal USA között. Ezt a történelem egyszerűen csak 1812-es háborúnak hívja, bár 1814 decemberéig is eltartott, amikor is Európában megalkották a békeszerződést, sőt ennek híre csak 1815. februárban ért el az óceán túlpartjára és a szenátus is ratifikálta a szerződést. A háború kitörésének oka a britek expanziója volt az észak-nyugati területeken, amiért az amerikaiak hadat üzentek. A háború nem váratott magára, és magával hozta a maga atrocitásait. 1813-ban a Yorki csata alatt a britek felgyújtották York (ma Toronto) néhány épületét, köztük a parlamentet, a kormányzó rezidenciáját és számos más kormányzati helyiséget. Ez már akkoriban is a háborús törvények megsértésének számított, ezért Kanada kormányzója, Sir George Prevost kezdeményezte a bermudai admiralitásnál egy válaszcsapás előkészítését. A britek 1814. augusztus 24-én fel is vonultak Washington Kapitólium Dombjára, és fehér zászlós különítményt küldtek tárgyalni, de őket a helyi milícia megtámadta. Az ellenállást hamar leverték, és a házat, ahonnan az amerikaiak lőttek, egyből felgyújtották. Ez volt az egyetlen ellenállás az nap, amit brit katonák tapasztaltak, Washington szabad préda volt. Aztán jött a többi fontos fővárosi épület. Felgyújtották a Szenátust, és a Képviselőházat (ma már egy épületben a Kapitóliumban működnek). Megsemmisítették a Kongresszusi Könyvtárat, annak tartalma is odaveszett, nem csak az épület nagy része. Később Thomas Jefferson a felújítás során saját könyvtárár is felajánlotta az intézmény újraindítása érdekében. Cockburn admirális betört a washingtoni National Intelligencer újság székházába, és fel akarta gyújtani, mivel annak előtte nagyon sok rosszindulatú cikket jelentettek meg róla. Azonban helyi nők csoportja látván a szándékot könyörögtek a tábornoknak, hogy ne tegye, mert akkor a környező házakra is átterjedhet a tűz. Az admirális megértő volt, ezért téglánként semmisítették meg az épületet fizikai erővel, valamint utasította embereit, hogy a nyomda összes C-betűjét semmisítsék meg, hogy többé ne tudják a nevét kinyomtatni. A csapatok ezután észak-nyugat felé a Pennsylvania sugárút felé indultak, egyenest a Fehér Ház felé. A kormányzati személyzet gyorsan elmenekült, de a first lady, Dolley Madison a szolgálóival a helyszínen maradt, hogy mentse a menthetőt. Néhány ezüstöt és egy Washington portrét sikerült is kimenteni, mielőtt a britek felgyújtották a házat. Mikor az egész leégett, még hoztak rá éghető anyagokat, hogy még másnap is biztosan égjen. A füstöt még Baltimore-ban is látni lehetett. A britek ezen kívül még felgyújtották az Egyesül Államok Kincstárának épületét. Voltak épületek, amiket az amerikaiak gyújtottak fel, nehogy az ellenség kezére jussanak, köztük a haditengerészeti kikötő dokkjait. Az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalának főnöke William Thornton viszont képes volt meggyőzni a brit csapatokat, hogy az épületet ne gyújtsák fel, mivel nagy értékek semmisültek volna meg ezzel. Másnap Ross tábornok megindult a Greenleef's Point erőd felé, amelyet az amerikaiak már elhagytak és megsemmisítettek, de 150 hordó puskapor hátramaradt. Ezt a britek akarták megsemmisíteni, de véletlenül felrobbant és 30 ember halt meg. Ezután a természet is közbeszólt, augusztus 25-n hirtelen tornádó kerekedett és óriási nyári vihar söpört végig a térségben, ebben újabb amerikai civilek és brit katonák vesztették életüket. A britek ennek hatására visszatértek a vihar által súlyosan megtépázott hajóikra és Washington 26 órás megszállása véget ért. Az amerikai áldozatokról becslés sincs, összesen 1 brit katona halt meg csata közben, 30-an a balesetben és még néhányan a vihar miatt. Madison elnök és a kabinet ezután azonnal visszatért a fővárosba. Mivel féltek, hogy a szenátus és a képviselőház megsemmisülése miatt Washington elveszti kormányzati hatalmát, a régi Kapitólium felújítására helyi üzletemberek adták össze a pénzt. Közben a mai Kapitóliumot újraépítették, 1819-ben lett kész. 1815-ben a Fehér Ház felújítását is elkezdték, 1817-ben az akkori elnök, James Monroe költözhetett be először az új épületbe.
 

Évforduló: Rudolf Hess halála

A Rudolf Hess paradoxon egyik ékes bizonyítéka annak, hogy jobboldali „ideológia” nem létezik feloldhatatlan ellentmondások nélkül, azaz ostobaság. A hitleristák imádják a Hitler által gyűlölt Hesst. Ma 24 éve halt meg.

Rudolf Hess élete

1894. április 26-án született az egyiptomi Alexandriában, majd mint sok náci vezető ő is vallásos iskolában szembesült először az antiszemita-nacionalista eszmékkel, ami végül a történelem sötét lapjaihoz vezetett. Harcolt az I. világháborúban, utána pedig azonnal a kommunisták ellen fordult. Nácizmus nem létezik antikommunizmus nélkül, és igazi antifasizmus sem létezhet kommunisták nélkül. 1920-ban lett Hitler személyi titkára. Bálványozta mentorát, ő találta ki neki a Heil Hitler köszönést és a Führer címet. Beszédeiben is fetisizálta Adolfot, és mint kisgyermek örült, hogy ő lehetett a Führer helyettese és első embere. A gyermekes sértődöttség is megjelent, amikor Hermann Göring átvette a helyét, bizonyítani akart a Führerének, ezért szorgalmazta az angolokkal való megbékélést. A királyi család tagjai is gyakran fogadták a háború előtt a náci vezetőt. Ez vezetett az angliai háború alatt ahhoz, hogy Hess a szigetországba szökött. Hogy miért, máig rejtély. Valószínűleg a szovjetek elleni invázió miatt akart tárgyalni az angolokkal, hogy békét kössenek és ne kerüljenek kétfrontos háborúba. A briteket persze nem túlzottan érdekelte a dolog, ezért börtönbe dugták. Hitler tajtékzott a dühtől, Hesst minden rangjától megfosztotta, árulónak bélyegezte. A háború után a nürnbergi per fővádlottjai között volt. Társai megvetéssel tekintettek rá, egyrészt árulása miatt, másrészt mert a per során végig megpróbálta magát őrültnek tettetni, hogy elkerülje a felelősségre vonást. Furcsán grimaszolt, ide-oda dülöngélt, néha úgy csinált, mintha az egész per nem érdekelné és csak bámult maga elé, és a tolmács fejhallgatót sosem tette fel. A szánalmas, gerinctelen próbálkozás azonban nem sikerült, Hess kénytelen volt nyilvánosan a per alatt bevallani a színlelést. Végül életfogytiglanra ítélték, de a börtönben sem volt képes visszatérni a realitások talajára. Spandau utolsó náci főbűnöse 1987-ben ezen a napon, augusztus 17-én fejezte be az életét, megkésve, 93 évesen öngyilkos lett. Sírja neonáci zarándokhely lett, testét idén júliusban exhumálták, hamvait a tengerbe szórták.

Hess paradoxon

A neonácizmus sokféle változata van jelen, rengeteg 3-4 fős szélsőjobboldali szervezet létezik, amelyek inkább egymás ellen harcolnak, mint az általuk bűnösnek vélt ellenségképek ellen. A legtöbb csoport mind Hesst, mint Adolf Hitlert példaképének tekinti. Itt az ellentmondás, hiszen Adolf Hitler meggyűlölte Hesst. Árulónak és elmebetegnek bélyegezte, egy koherens gondolkodású ember pedig nem imád egyszerre két egymásnak teljesen ellentmondó történelmi személyt. Egyebekben ez a paradoxon a többi náci vezetőre is igaz. Hitler a háború utolsó napjaiban ugyanis őrült dühkitörés közben fosztotta meg Heinrich Himmler SS-vezért rangjaitól és elrendelte a kivégzését is, mivel tárgyalásba kezdett a szövetségesekkel. Göring szintén elhagyta a fürherbunkert és táviratozott, hogy ha nem válaszolnak neki, akkor magát tekinti a „birodalom” első emberének. Ez szintén ugyanazt a reakciót váltotta ki a führerből, lefokozás, tisztségektől megfosztás, még kivégzési parancsot is kiadtak, amit az SS-őrség nem mert végrehajtani. Az e fajta történelmi ellentmondások kiküszöbölhetők, ha a neonáci saját magát veti alá annak az agymosásának, amely során kettős könyvelést alkalmaz és ezekről a konfliktusokról nem vesz tudomást. Jó érzésű ember pedig amúgy sem imádna náci, rasszista, fasiszta, népirtó háborús bűnösöket.

 

 

 

Évforduló: 64 éves az AK-47-es

Szinte mindenki ismeri a Kalasnyikov gépkarabélyt, még azok is, akiket egyáltalán nem érdekel a hadászat. Az eddigi történelem legnépszerűbb fegyvere, szerte a világon megtalálható, küzdjenek vele akár jó, akár rossz célokért.

Az AK jelentése Avtomat Kalasnyikova, a 47-es pedig a születési évszámát jelenti. Tervezését a második világháború végén kezdte el Mihail Kalasnyikov, szovjet mérnök, aki még ma is él. Kalasnyikov karrierje fiatal katonakorában kezdődött, amikor is megsebesült a Brjanszki csatában és a kórházi ápolása alatt kezdett fegyvertervezésbe. Nyílt titok volt, hogy a németek Sturmgewehr 44-es gépkarabélyát másolták le, amely korának egyik legjobb fegyvere volt, szerencsére a náci hadiipar tönkrement és a háború végén már keveset tudtak gyártani belőle. A hidegháború továbbra is indokolttá tette egy modern kézifegyver előállítását, ezért 1946-ban, mint AK-46-ost bemutatták az illetékes tiszteknek, és 1947-ben már mint AK-47 kezdődött meg a sorozatgyártás. 2 évvel később már hivatalosan is rendszeresítették a szovjet hadseregben és a Varsói Szerződés tagállamai is kaptak belőle. 64 év elteltével még mindig a legnépszerűbb kézifegyver. Számos fajtája létezik, a szabványt sok ország átvette és kezdte átalakítani, még Magyarország is. Később megjelentek modernizált változatok, amelyek már AKM néven kerültek forgalomba és 1978-ban kijött az AK-74. A kínaiak jellemzően puskatus nélküli verziókat gyártottak, a vietnámiak és egyéb dél-kelet ázsiai országok is ezt a típust kapták. Venezuela is megvette a licenszet, de a gyár jelenleg építés alatt van. A fegyver tipikus orosz tervezés: laza illesztések, tehát kevés karbantartást igényel, ha elkoszolódik sem akad el, roppantul jól tűr minden időjárási körülményt. Kézitusára abszolút alkalmas, mert masszív szerkezete van, sokszor szuronnyal is felszerelték. A lövedékeknek óriási átütőerejük van, közelről akár a 10 centis betonfalat is átlövi. A tömege mindössze 3,6 kilogramm, tárral 4,1. 800 méteres a hatótávolsága, de 1500 méterről is halálos, ha célt talál. A tár 30 lőszert tartalmaz.

Az AK-47-est számos országban bevetették, számos céllal. A szovjetek által támogatott gyarmati felszabadító mozgalmak is előszeretettel használták. A fegyverek azonban sokszor rossz kézbe kerültek, ezért ma számos terrorszervezet is használja. Az illegális piacon olcsón beszerezhető, 30 és 120 dollár közötti áron, különösképp Afrikában. Néhol tehenekben mérik az árát, Kenyában 1986-ban még 15 tehén ért egyet, 2005-ben már csak 5. A Világbank becslése szerint 500 millió tűzfegyver van a világon, ebből 100 millió a Kalasnyikovok közül, amiből 75 millió AK-47. A fegyvert a szovjetek ellen is bevetették: az oroszok afganisztáni bevonulásakor az USA a kínaiaktól vásárolt 56-os típusú AK-47-esekkel támogatta a mudzsahedineket. 2004-ben az oroszországi Izsevszk városában Kalasnyikov múzeum nyílt, mely havonta 10000 látogatót vonz.

Vietnám

A vietnámi háború során két gépkarabély ált szemben egymással, az AK-47 és az amerikai M-16-os. Ez utóbbi nem bírta a monszun éghajlatot és bizonyos esetekben hajlamos volt elakadni, ami sok amerikai katona életébe került. Általános jelenség volt, hogy az amerikaiak egyszerűen megváltak az M-16-osaiktól, ha volt módjuk, hogy a vietnámiak AK-47-esét megszerezni. Ez sokszor szintén tragédiákat okozott, hiszen a Kalasnyikov jellegzetes hangja az amerikaiak számára egyértelműsítette az ellenség jelenlétét, és vakon is arra lőttek, ahonnan a hang jött. Sokszor így saját társaikat ölték meg tévedésből.

Jelképekben

A felszabadító mozgalmak számára ez a fegyver igen fontos – szinte szakrális – jelleggel bírt, hiszen ezeknek köszönhették szabadságukat és ezekkel szüntették még a több évszázados gyarmati elnyomást, ez a fegyver jelentette számukra az utat ahhoz, hogy végre emberként kezeljék őket. Nem csoda, hogy számos szervezet, sőt ország címerébe vette az AK-47-est. Ez egyben üzenet is volt az ellenség számára, hogy erős néppel van dolga, és nem adják könnyen a szabadságot. Mozambik volt az első, amely zászlajába és címerébe emelte a gépkarabélyt.  2007-től Kelet-Timor címerében szintén szerepel, korábban Burkina Faso címere is tartalmazta, ám 1997-ben már elhagyták, helyette lándzsa szerepel. Inkább elrettentési céllal a Hezbollah és az Iráni Forradalmi Gárda is szerepelteti a logójában.

 

 

Évforduló:

111 éve született Saint-Exupery

Antoine de Saint-Exupery nem csak kiváló író, hanem az antifasiszta harc hőse és mártírja, amiért legalább annyi megbecsülést érdemel, mint irodalmi munkásságáért.

1900. június 29-én született Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry néven, Lyonban, egy nemesi családba. Építészetet tanult és 1921-ben katonai szolgálatát kezdte meg, Sttrassburgba ment pilótakiképzésre. Nem sokkal ezután már a légierőnél szolgált, ami nem tetszett menyasszonya családjának, ezért ő inkább a szerelmet választotta, és kilépett a hadseregből. Párizsba költöztek és irodai munkát vállalt. A repülés iránti szerelme sem csillapodott, ezért 1926-ban újra gépre szállt, ám most enm a hadsereg kötelékében, hanem az akkor még újdonságnak számító légipostajáratokon. Toulouse és Dakar között ingázott. Ezek az élmények inspirálták első könyvét, A déli futárgépet. Ezután a Casablanca-Dakar vonalon repült, majd repülőtér igazgató lett Nyugat-Szaharában, 1929-ben pedig már Dél-Amerikában működött egy argentin légiposta-szolgálat igazgatójakként. Az 1931-ben írt Éjszakai repülés című műve már elnyerte a rangos Femina-díjat. 1931-ben feleségül vett egy salvadori írónőt Consuelo Zecenát, ám házasságuk Saint-Exupery sok utazása és nőügyei miatt elég bonyodalmas volt. A második világháború kitörésekor a francia felderítőkhöz állt, majd New Yorkba szökött, 1942-ig a kanadai Quebecben is lakott. Aztán visszatért Európába, hogy a nácik ellen harcoljon. 1944. július 31-e éjjelén indult küldetésre, a rhone-völgyi német alakulatokról kellett adatokat gyűjtenie. Soha nem tért vissza. Sorsáról sokáig csak pletykák és hiteltelen információk keringtek. Egy asszony az író küldetése másnapján látott a Carqueiranne-öbölben egy lezuhant gépet, néhány nappal később pedig egy francia pilóta holttestét találták a környéken. 1998-ban Riou szigete mellett egy halász furcsa tárgyat talált a tengerben, amiről bebizonyosodott, hogy Saint-Exupery karlánca, a neve is bele volt vésve. 2000-ben, Marseille partjainál találtak egy P-38-as repülőgépet, amit 3 év múlva kiemeltek a vízből, és egy évre rá megállapították róla, hogy Saint-Exupery repülője. Találgatások kezdődtek, hogyan zuhanhatott le, külsérelmi nyomot nem fedeztek fel, tehát nem tartották valószínűnek, hogy német gép lőtte volna le, voltak, akik az író gyakori szívproblémái által okozott rosszulléttel magyarázták a szerencsétlenséget, mások műszaki hibát sejtettek. A legelfogadhatóbb, 2008-as magyarázat szerint Horst Rippert német pilóta lőtte le a repülőgépet. Az ügyet Luc Vanrell derítette ki, ő volt a búvár, aki 2000-ben megtalálta a roncsot. A német pilóta 88 éves volt, mikor szembesítették a ténnyel, hogy ő lőtte le a francia író gépét, Horst Rippert sajnálkozását fejezte ki, és elmondta, hogy ha tudja, hogy Saint-Exupery a másik pilóta, biztos nem lövi le a gépét, ráadásul A kis herceg az egyik kedvenc könyve. 

Évforduló: A Galilei-per

Június 22-én általában a Szovjetunió elleni, náci, barbár agresszióra emlékezik a világ, de igyekszünk rendhagyóak lenni és bemutatni egy szintén ehhez a naphoz köthető érdekes témát, Galilei perét.

Galilei talán a történelem legismertebb csillagásza, korának kiváló fizikusa, matematikusa volt. Megelőzték őt azonban társai, Giordano Bruno és Kopernikusz, akik már rájöttek, hogy nem a föld a világegyetem központja, hanem a Nap - persze ez sem volt igaz, hiszen a mi napunk sem a mindenség központja, de a kor tudományos színvonalán ez már óriási felismerés volt, a középkori vallásos szellemi elnyomás színvonalán pedig óriási bátorság volt ezt kijelenteni. Bruno-t brutálisan ki is végezték ezért. Kopernikusz fő művének címe: De Revolutionibus Orbium Coelestium, azaz az Égitestek forradalma (felhívjuk a figyelmet a forradalom szóra!) Galileo Galilei szinte készen kapta a heliocentrikus (napközpontú) világkép elméletét, neki már csak bizonyítékokat és érveket kellett mellé találni. Sajnálatos módon az akkori szellemi elnyomás eszközéül használt egyház szent könyve, a Biblia pont nem a valóságnak megfelelően íródott, így Galilei hamar ellentétbe került az egyházzal. Szerencséjére vallásos életutat járt be. Tudományos emberként kiválót alkotott, azonban az egyház és isten iránti hűségét nem tudta levetkőzni, ami később megmentette az életét. Rengeteg pappal volt kapcsolata, sőt több pápával is jó viszonyt ápolt, ezenfelül támogatói között voltak a Mediciek, és az uralkodó ház is. Az elméleteit mindig próbálta úgy tálalni, hogy az a Biblia „helyes értelmezése”, ám már ezzel is gyakran a halálos ítéletet jelentő eretnekség korlátait feszegette. 

A történet 1613. december 8-án kezdődött, mikor villásreggelire volt hivatalos Krisztina toscanai nagyhercegnőhöz, ahol szóba került a heliocentrikus világkép is. Galilei pont lebetegedett, ezért Benedetto Castelli matematikus levélben számolt be neki az elhangzottakról. Válaszlevelében először írt Galilei a heliocentrikus világképről, méltatva Kopernikusz e területen felvonultatott érdemeit. E levelet Castelli sokszorosította és terjesztette, ezzel olyanok kezébe is eljutott, akiknek nem tetszett, amit olvastak, néhány dominikánus elküldte a levelet az Egyházi Törvényszéknek, azaz az inkvizíciónak. Akkor még nem foganatosítottak retorziókat emiatt, viszont Galilei lendületből megírta részletesebb értekezését, amit Krisztina nagyhercegnőnek is elküldött. Az inkvizíció még ezt sem ítélte el.  Galilei látván az inkvizíció passzivitását, továbbment, és kezdeményezte, hogy ne csak elmélet legyen a heliocentrikus világkép, hanem fogadják el tényként. 1616-ban ezért Rómába ment, ahol annyira erőltette ezt a kezdeményezést, hogy az egyház most már ellenállt és azt a döntést hozták, hogy a napközpontúságot ezentúl kizárólag, mint csak elméletet lehet oktatni. Ám, Galilei továbbra is V. Pál pápa pártfogoltja maradt és nem romlottak egyházi kapcsolatai. Ennek ellenére most az egyház használta ki a lehetőséget és még Kopernikuszt is tiltották, műveit indexre tették. Galileinek pedig meg kellett ígérni, hogy a heliocentrikus világképet ezentúl csak elméletként aposztrofálja. Ezt természetesen megszegte. 1623-ban új pápa, VIII. Orbán ült a trónra, aki szintén Galilei csodálója volt. 3 hétig értekeztek Kopernikuszról, és ezeknek a beszélgetéseknek írásos formáját Galilei ki szerette volna adni. 1630-ban egyeztetett a cenzorokkal, amikor is kitört a pestis, ami nehezítette a futárok munkáját és a levelezést, ezért csak 1632-ben jelenhetett meg. A pápa előzetesen kérte Galileit, hogy ne foglaljon állást a heliocentrikus elmélet mellett és kérte, hogy az ő nézeteit is tegye bele. Ennek Galilei eleget is tett, ám ezt provokatívan valósította meg, a pápa gondolatait egy képzeletbeli Simplicius-nak (Együgyű) keresztelt személy szájába adta, aki rendkívül sokszor került ellentmondásba magával, bolondot csinálva ezzel önmagából és a korábbi elméletekből.  Ezért el is vesztette a pápa támogatását, több más mentorával egyetemben. Innen már egyenes volt az út az inkvizíció elé. A régi kapcsolatok miatt azonban a pápa azért odaszólt, hogy bánjanak Galileivel kesztyűs kézzel. 1632 szeptemberében kapta meg az idézést a törvényszék elé, ám Galilei orvosi igazolásokkal próbálta halogatni a dolgot, egészen 1633 februárjáig tudta húzni az ügyet, amikor már a pápa elővezetéssel fenyegette. A per elkezdődött, aminek vége akár halálbüntetés is lehetett. Szerencséjére bár korábbi egyházi barátai nézeteit nem fogadták el, azért rokonszenveztek Galilei személyével, ezért enyhe ítéletet kapott. 1633-ban ezen a napon, június 22-én nyilvánosan vissza kellett vonnia tanait, ekkor született a mondás, hogy „Eppur si muove”, azaz „mégis mozog”, ezt mormogta alig hallhatóan maga elé. Könyveit betiltották, életfogytiglani háziőrizetre ítélték, három éven át minden héten el kellett olvasnia a bűnbánati zsoltárt és eltiltották az írástól. Kapcsolatainak köszönhetően a háziőrizetet villákban tölthette, a Mediciek továbbra is támogatták és 1636-ban mégis megjelenhetett egy műve. Az egyházzal megbékélt, élete végén megvakult, majd természetes hallállal hunyt el 1642. január 8-án. Az elkövetkező évszázad során az egyház kénytelen volt meghátrálni a tudományos bizonyítékok elől. 1718-ban újra kiadhatták Galilei műveit, 1741-ben XIV. Benedek pápa formálisan rehabilitálta Galileit, hiszen engedélyezte összes művének kiadását, de az igazi rehabilitációig 1992 októberéig kellett várni, amikor is a II. János Pál által felállított bizottság sajnálkozását fejezte ki és megsemmisítették ez egyházi inkvizíció ítéletét.

 

 

 

Évforduló: Lincselés Duluth-ban

Az Egyesült Államok a megalapítása óta a forrongás állapotában van. Ez nem a haladó forradalom, hanem a tőke általi kizsákmányolás szülte megosztottság forrongása. Faji ellentétek, osztályellentétek, politikai, világnézeti ellentétek. A faji villongásokon nem segít semmi, ezt kizárólag hosszú munkával és a szocialista társadalom kiépítésével lehetne kiküszöbölni, de a tőkés gazdaság fő székhelyén, az USA-ban ez törvényszerűen mindig óriási probléma lesz. 1920-ban, ezen a napon, június 15-én újra elszabadultak az indulatok. A színhely most nem a déli államok egyike, hanem a messzi észak.

Duluth, Minnesota állam. Itt már van hagyománya a lincselésnek, 1918-ban egy finn fiatalember, Oli Kinkkonen megtagadta a katonai szolgálatot az első világháborúban. Ezért leöntötték szurokkal és tollakkal a jól ismert középkori megszégyenítés szerint. Egy fán találták meg felakasztva. A rendőrség nem indított nyomozást, mivel úgy gondolták, a szurkolás miatt szégyenében felakasztotta magát. A világháborút követően sok fekete vándorolt északra, hogy jobb állást találjanak, ez felkeltette az itt lakók haragját. (Jellemző a korlátolt, ellentmondásos rasszista gondolkodásmódra, hogy ha a kisebbségek dolgoznak, akkor az a baj, mert elveszik a munkát, ha nem dolgoznak, akkor pedig az, mert segélyekből élnek.) 1919-ben faji zavargások törtek ki, amit 1919 Vörös Nyarának is neveznek. A név nem véletlen, a német ellenség helyett új ellenségképet alkottak az Államokban, a kommunizmus személyében, amely egyre terjedt az elégedetlen munkások között. Az USA igyekezett kompenzálni a forradalmi hangulatot, és azt már akkor Amerika-ellenesnek bélyegezték, és mivel a feketék is gyakran használták a marxista tanokat, a kormány próbálta összemosni az ideológiákat, felhasználva azt a fehérek mellett a feketék ellen.

1920. június 14-én a James Robinson Cirkusz érkezett Duluthba. Két helyi fiatal, a 19 éves Irene Tusken és a 18 éves James Sullivan a környéken találkoztak, és figyelték a fekete munkásokat, ahogy a cirkusz összeszerelésén dolgoztak. Hogy pontosan mi történt, senki nem tudja. A két fiatal állítása szerint megtámadták őket, és a lányt megerőszakolta 5-6 fekete. A feljelentés után a helyi rendőrfőnök felsorakoztatott 150 embert, akik közül kiválasztották a 6 lehetséges elkövetőt. Ám, amikor a lányt az orvosa nőgyógyászati és egyéb vizsgálatoknak vetette alá, nem talált fizikális bizonyítékot arra, hogy bántalmazták vagy megerőszakolták volna. Az újságok ontották a „szenzációt”, sőt pletykák is elterjedtek, hogy a lány valójában meghalt. A rémhírterjesztés és a faji indulatok hatására 5-10 ezer ember gyűlt a börtön elé, hogy felakasszák az elkövetőket. A rendőrséget utasították, hogy ne használjanak fegyvert a tömeg ellen. Három fogvatartottat a tömeg elfogott, és egy rögtönzött tárgyalás keretében bűnösnek találtak, Elias Clayton-t, Elmer Jackson-t, and Isaac McGhie-t. Mindhármukat meggyilkolták, testüket felakasztották. Másnap megérkezett a nemzeti gárda, és biztosította a helyszínt.

A nemi erőszakkal hét embert gyanúsítottak, kettejük ellen folyt eljárás, egyiküket felmentették, egy embert bűnösnek ítéltek. A lincselésért senkit nem vontak felelősségre. A duluthi lincselésről Bob Dylan is megemlékezett egyik dalában, a Desolation Row-ban, az énekes-gitáros is Duluthban született, édesapja a lincselés alatt 9 éves volt, ő adta át a történetet fiának.

 

Évforduló:

Az utolsó Reichsführer-SS halála

A Reichsführer-SS (SS birodalmi vezér) egyszerre volt rang és titulus is. Rangként a Wehrmacht tábornagyi fokozatának felelt meg, titulusként pedig az SS mindenható főnökét jelentette. Összesen 5-en voltak ebben a rangban:

    Julius Schreck (1925–1926)

    Joseph Berchtold (1926–1927)

    Erhard Heiden (1927–1929)

    Heinrich Himmler (1929–1945)

    Karl Hanke (1945)

Az első 3 vezér titulusként, az utolsó kettő pedig rangként is viselte. Legismertebb közülük Heinrich Himmler, a történelem egyik legnagyobb gonosztevője, aki személyesen felelős több millió ember kiirtásáért. Kevésbé ismert azonban utóda, Karl Hanke, aki mindössze pár kalandos napig volt a terrorszervezet maradványának vezetője. A bukás során Himmler, Hitler leghűségesebb katonája az elsők között hagyta el az ostromlott Berlint, észak felé vette az irányt, és abban a fantazmagóriában élt, hogy majd ő a német népet képviselve tárgyalásokba kezdhet Eisenhower tábornokkal a békéről. Persze a szövetségesek sem Himmlerről nem akartak hallani, sem a békéről, kizárólag a feltétel nélküli megadást fogadták volna el. Hitler viszont éktelen haragra gerjedt, amikor tudomására jutott Himmler különutas politikája, azonnal megfosztotta minden rangjától és elrendelte a kivégzést is. Göring és számos más náci vezető is hasonló sorsra jutott a háború utolsó napjaiban.

Karl Hanke Alsó-Szilézia gauleitere (kormányzója) volt. Töretlenül hitt Hitlerben, még az utolsó napokban is. Breslau városát védte, mikor a szovjetek körülzárták. Hanke brutálisan védte a várost, azaz küldte akkor már teljesen feleslegesen halálba az embereit, aminek a Führer rendkívül örült, ezért 1945. április 21-én a Német Rend kitüntetést kapta. 8 nappal később Himmlert megfosztották tisztségeitől és rangjától, és adta magát a választás, hogy Hanke legyen az útóda, és bár április 29-én kinevezték, egészen május 5-ig fogalma sem volt róla, milyen megtiszteltetés érte, mert egyszerűen nem tudták értesíteni a hírről. Május 5-én eldöntötte, hogy Breslaut fel kell adnia, hiszen nem volt képes tovább tartani a várost, de a megadást nem akarta magára vállalni, ezért tábornoka, Hermann Niehoff kapta a hálátlan feladatot, hogy tegye le a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt. Hanke hősiesen elmenekült, egyesek szerint az akkor még prototípus náci helikopterek egyikével. Nem akart szovjet kézre kerülni, ezért a a Horst Wessel páncélgránátos SS-hadosztály mellé szegődött, azt is közlegényi egyenruhában, mert féltette az irháját. Közben cseh partizánok foglyul ejtették az egységet, de az újdonsült Reichsführer-SS személyazonosságára nem derült fény és az alacsony rangú SS-ekkel került egy táborba. Utolsó húzásaként megpróbálta elkerülni az SS bűncselekményei miatt a felelősségre vonást, ezért 1945. június 8-án szökést kísérelt meg. A cseh őrség észrevette, tüzet nyitottak rá és hátba lőtték. Hanke azonnal meghalt.

A többiek

Julius Schreck Adolf Hitlerre hajazó bajszával –úgy néz ki- hasonlítani kívánt a Führerre. A SS vezetőjeként nem sokat tehetett egy éves szolgálata alatt. Ő még nem hordta a klasszikus Reichsführer-SS titulust, de utólag már visszamenőleg is így említik. Mikor e funkciójában leszerepelt, Hitler személyes sofőrje lett. 1936-ban agyhártyagyulladásban hunyt el.

Joseph Berchtold volt az egyetlen Reichsführer, akik túlélte a világháborút. Ő sem mondhatta magát sikeres vezetőnek, ezért hamar menesztették, 1962-ben halt meg.

Erhard Heiden

Heiden volt az első, aki felvetette, hogy az SS függetlenedjen az SA-tól, ennek ellenére kinevezték azzal a feltétellel, hogy erre mellesleg nem törekszik. Ő sem volt túl sikeres, az SS tagsága 1000-ről 280-ra csökkent vezetése alatt, ám ez még nem volt elég a kegyvesztéshez. A nácikra jellemző, hogy az már komoly indok volt a leváltásra, hogy kiderült, az SS egyenruháit zsidó szabóval készítette.  Adjutánsként maga mellé vette Himmlert, ami óriási hiba volt, hiszen ő mindent megtett a hatalomért, és hamar fel is törekedte magát előde helyére. Sőt, 1933 áprilisában Heident letartóztattatta és rögtön ki is végeztette Münchenben. (Ezt még egy évvel a hírhedt hosszú kések éjszakája előtt.)

Himmler

Himmler szervezőzsenijét a gonosz szolgálatába állította, ezzel megalkotva a történelem leghatékonyabb gyilkoló vállalkozását. A felelősségre vonás elkerülése végett Hankehoz hasonlóan közlegény uniformist húzott, ám ott hibázott, hogy az vadonat új volt, ami nem volt jellemző akkoriban. Gyanús lett, elfogták, majd mikor rájött, hogy senki nem kíván tárgyalni vele, egy kihallgatást megelőző orvosi mustra során inkább elrágta a ciánkapszuláját, sem mint megtalálják azt a szájába rejtve. 

Kulturális ellenforradalom

Marx és Engels helyére Tisza István

A kulturális ellenforradalom berkein belül a hősök szobrait, emléktábláit eltávolítják, kizárólag politikai okok miatt. Jobboldali gyilkosok, elnyomók, ellenforradalmárok, királyok, papok viszont teret, szobrot és utcaneveket nyernek. Jelenleg Tisza István szobra vár felállításra Budapesten. Hogy miért érdemel Tisza István a Fidesztől szobrot? Talán életrajza segít kitalálni...

Marx és Engels:

A történelem legnagyobb és legelismertebb filozófusai. Keleten és nyugaton mindenhol kötelező tananyag a magukra valamit adó közgazdasági egyetemeken (és nem történeti szinten). Csak elképzelni lehet, hogy zsenijük milyen óriásit alkothatna a jelenlegi történelmi helyzetben, az újabb világválságokról, a fasizmusról, a globalizációról. Nyomaikban új filozófusok járnak és tanítják az embereket, mi miért is történik. A mai Magyarország kapitalizmusában viszont már őket is tagadni lehet, a szobrukat is el lehet távolítani (mellesleg minden civilizált országban van róluk köztér elnevezve vagy van szobruk is).

Tisza István... „gróf”:

Már a rangja is mutatja, hogy az elnyomó osztályt képviselte. Engelsszel ellentétben, aki szintén nem szegény családba született, de volt annyi önérzete és becsülete, hogy a munkások mellé álljon. Tisza többször is volt miniszterelnök. Az osztrák-magyar dualizmus (magyarul az osztrák behódolás) híve. Támogatta a szavazójog korlátozását, a nők például akkor egyáltalán nem szavazhattak. Ezzel a demokrácia csíráit próbálta még alapban elfojtani, persze ő azzal magyarázta e döntését, hogy fenn kell tartani a magyar felsőséget a kisebbségek felett, ezért nincs szavazati jog: tipikusan már akkor nemzeti ellentétté konvertálta az osztályellentéteket, hogy a valódi problémáról, a kizsákmányolásról elterelje a figyelmet. Nyíltan támogatta az arisztokrácia és a dzsentrik vezető szerepét a politikában. A parlamentarizmust és az alkotmányosságot is támogatta. Miért? Nyilván nem emberbaráti szeretetből és nem a demokrácia iránti elkötelezettségéből, hanem mert már felmenői is politikusok voltak, édesapja szintén miniszterelnök, Tisza Kálmán. Mivel Habsburg nem volt, és király nem lehetett, a miniszterelnökség volt a legfőbb hatalom, amit megszerezhetett és meg is szerzett, természetes, hogy a parlamentarizmust támogatta. 1903-tól, első miniszterelnöksége idejétől már nagy hangsúlyt helyezett a hadseregre és a fegyverkezésre. Sokáig nem ült a miniszterelnöki székben, hamar beadta lemondását, belügyminiszterré lépett vissza. Szerencsére a Marx és Engels ihlette ideológiával felvértezett munkásmozgalom már javában küzdött jogaiért, ekkor került sor az óriási vasutassztrájkra. Belügyminiszterként parancsot adott a sztrájkolók vezetőinek letartóztatására, sok munkást pedig büntetésül a hadseregbe soroztak. Ennyit Tisza István parlamentarizmusáról. A szocialisták ezen kívül még Bihar megyében szerveztek óriási tüntetéseket és parasztgyűléseket. Ezeket a csendőrség Tisza parancsára szétverte, 33 parasztot gyilkoltak meg, több száz embert megsebesítettek. 1905-ben újra miniszterelnök lett, de megint azonnal beadta lemondását. Pár hónapig ideiglenesen kénytelen volt passzívan e funkciót ellátni, majd a király dicsérő szavak közepette felmentette. A politikától kicsit visszavonult, a dunántúli református egyház-kerület főgondnoka lett, székfoglaló beszédében a közoktatás államosítása ellen foglalt állást. Megalapította a Nemzeti Munkapártot, amely jól szerepelt a választásokon, de nem alakított kormányt. 1912-ben a parlamenti csatározások miatt lemondott több házelnök is, végül május 22-én Tisza került erre a posztra. A személye iránti ellenszenv másnap óriási tüntetést szült. Május 23-án a követelések Tisza személye ellen és az általános választójog bevezetése mellett szóltak. A rendőrség feltartóztatta őket, sőt a tömegbe is lőttek, hatan meghaltak, 200-an megsebesültek, majd 300 személyt e is tartóztattak. Az esemény vérvörös csütörtök néven vonult be a történelembe. Tisza házelnökként is diktatórikus volt: nem engedte felszólalni az ellenzéki képviselőket, vita nélküli szavazással fogadtatta el a véderőtörvényt, rendőrséggel vitetett el a teremből ellenzéki képviselőket. 99 éve, 1912. június 7-én Kovács Gyula kitiltott képviselő a Parlamentben lőtt rá Tiszára, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Egyik sem sikerült, Tiszát elkerülték a golyók, az öngyilkos lövést a merénylő túlélte. A merénylet után pontosan egy évvel újra miniszterelnök lett, ekkor már éllovasa volt a szerb-magyar ellentétek felelőtlen, nacionalista fokozásának. A világháború kitörésekor támogatta az imperialista mészárlást. A háború kitörésekor feléledtek a reformtörekvések, köztük a választójog kiszélesítésére és a dolgozók szociális körülményeinek javítására, Tisza mindezek ellen volt. Az őszirózsás forradalom alatt több katona hatolt be a villájába, ahol agyonlőtték.

Évforduló:

Két nácival kevesebb

1946. június 1-én végezték ki Ion Antonescu, fasiszta román diktátort és közvetlen munkatársait. 1962. május 31-én Adolf Eichmann is elnyerte büntetését.

Antonescu

A nácik élete mind ellentmondásokkal teli. Antonescu sem németbarátként kezdte pályafutását, hanem az antant oldalán, az első világháborúban. Románia győztesen jött ki a világháborúból, Magyarország vesztesen. Magyarországon a területi veszteség miatt alakult ki a környező országok népei és a hazai kisebbségek iránti gyűlölet, Romániában viszont a területi nyereség miatt, hiszen a határok kitolásával a kisebbségek száma is megnőtt. 1922-ben Antonescu már esküdt antiszemitának tartotta magát, ennek ellenére mégis feleségül vett egy francia zsidó nőt, akitől gyermeke is született. Az asszonytól korán elvált és a gyermeke is korán elhunyt. 1929-ben kitört a világválság, és bár a kommunista párt már 1924 óta be volt tiltva, a Vasgárda mégis őket és a zsidókat tette meg bűnbaknak. Már ez idő tájt kezdődtek a pogromok, politikai gyilkosságok és az utcai erőszak. 1937-ben II. Károly király szövetségre lépett a Vasgárdával, megkezdődött a zsidóüldözés. A politikai élet destabilizálódott, ezért 1938-ban a király inkább elárulta a fasisztákat és többüket ki is végeztette. A király a világháborúban újra a szélsőségek felé fordult, és Antonescut nevezte ki miniszterelnöknek, akinek jó kapcsolatai voltak a gárdával, majd szépen megkérte a királyt, hogy mondjon le. Horia Simával, a Vasgárda parancsnokával alakított kormányt, és már jöhettek is be a nácik az országba. A romániai terror aztán a csúcsára hágott, olyannyira, hogy a nácik voltak kénytelenek megakadályozni a Vasgárda tombolását. Megkezdték a lefegyverzésüket, mire három napos ellenakció keretein belül inkább mégsem a németeknek álltak ellent, hanem megöltek 127 zsidót. Ez az ellenakció annyira volt „eredményes” a gárda részéről, hogy sikerült is feloszlatni őket, ekkor Antonescu már teljhatalmú diktátorrá vált. Antonescu sokkal rosszabb volt a Vasgárdánál, 1 millió katonával támogatta a nácikat, 310.000 zsidót űzött el Besszarábiából, Ukrajnából a parancsára 150.000 embert deportáltak haláltáborokba, közülük 80.000-et meggyilkoltak. Moldávia megye székhelyén Iasiban egy nap alatt 9000 embert végeztek ki. Az ogyesszai partizánakciót megbosszulandó 25.000 zsidót végeztetett ki. Románia 760.000 zsidó lakójából 420.000-et öltek meg, 380.000 főért egyedül Antonescu a felelős. A román neonácizmus hatására ma már Antonescunak szobrai vannak és a bukaresti legfelsőbb bíróság felmentette a fő vádpont alól (több vádpontban ítélték halálra). Antonescut végül a sikeres kiugrási kísérlet alatt letartóztatták. Először szovjet kézre került, majd kiadták a román hatóságoknak, hogy ítélkezzenek felette a Nemzeti árulás perében. 1946. május 6-án kezdődött a per, a bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A 24 vádlottat vádolták béke elleni bűntettel, tömeggyilkossággal, tömeggyilkosságra való uszítással és a németek kiszolgálásával. Május 17-én 24 vádlottból 13-at ítéltek halálra, hatot távollétükben. 4 személy kegyelmet kapott, büntetésüket életfogytiglanra változtatták. Ion Antonescu, Mihai Antonescu, Constantin Vasiliu és Gheorghe Alexianu halálos ítéletét 1946. június 1-jén hajtották végre a jilava-i börtön udvarán, golyó által. Antonescu kérvényezte, hogy hivatásos katonák végezzék ki, ne a börtönőrök, ezt nem teljesítették. A 4 elítéltet felsorakoztatták, kezük nem volt megkötve, csuklya és szemkötő nem volt rajtuk, kivéve Constantin Vasiliu-n, akit az oszlophoz kötöztek, szemét is eltakarták.Mihai Antonescu egy mozdulattal még a földre dobta kalapját, Ion Antonescu pedig az égnek emelte. A sortűz után összeestek, bár a testre leadott lövésektől nem mind haltak meg azonnal, a parancsnok mindenkinek megadta a kegyelemlövést, Ion Antonescut kétszer is fejbe kellett lőnie.

Eichmann

Adolf Eichmann –bár nem volt egy egész nemzet diktátora- sokkal nagyobb horderejű bűncselekményt követett el, mint Antonescu. „Egyszerű kis alezredes voltam” – védekezett a jeruzsálemi bíróságon. Természetesen hazudott, egy mondatban többször. Eichmann a háború jórészét alezredesi rangban szolgálta végig, ám az utolsó napokban, mikor már óriási volt a fejetlenség, előléptették az SS-ben. Ezt azonban nem verte nagy dobra, hiszen egy ranggal alábbról mégis egy fokkal jobban védekezhetett. Ezen felül lehet, hogy csak egy alezredes volt, azonban rangjánál sokkal fontosabb feladatot kapott a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) berkein belül. Ő volt a zsidóügyi osztály mindenható ura. Hatalmával élt, vissza is élt. A zsidók iránti fanatikus gyűlölet vezérelte egész életében, komolyan hitt abban, hogy a „zsidótlanítás” hozza el nemzete számára a megtisztulást. Ezzel azt csinálta, amit minden nacionalista: lemoshatatlan szégyent hozott országára. Németország pusztulása után cserbenhagyta honfitársait és inkább a bőrét mentve Dél-Amerikába szökött, ahol is évekig bujkált, mikor is 1960. május 11-én elkapta egy izraeli kommandó. A per során nem vállalta a felelősséget, próbálta egyszerű kiskatonának beállítani magát. A felelősségvállalás teljes hiánya jellemezte életét is, olyan halálos parancsokat osztogatott, aminek végrehajtását nem bírta a gyomra (ebben főnökére, Heinrich Himmlerre hasonlított, akit szintén támogatni kellett egy tömeges kivégzés helyszínén). Eichmann életében csak egyszer volt annyira bátor, hogy saját kezével öljön meg valakit, még pedig egy fegyvertelen zsidó fiút Budapesten. A per során feletteseit, köztük személyesen Hitlert okolta mindenért, azt állította, ő csak parancsot teljesített.  A valóság, hogy Eichmann sokkal jobban képben volt a holokausztot illetően, mint Himmler és Hitler.

A kivégzés

Eichmann ítélete nem lehetett más, mint halál. 1962. május 31-én került rá sor az izraeli Ramla városában, ahol fogva tartották. A korábbi náciperekkel ellentétben őt nem a bűncselekményei színhelyén akasztották fel. Előző nap elutasította az utolsó vacsorát, helyette inkább egy üveg száraz vörösbort kért. Carmel márkájú izraeli bort kapott, aminek a felét megitta. A kivégzés előtt elutasította, hogy fekete csuklyát húzzanak a fejére. Az utolsó szavait illetőleg két verzió is jelen van. Egy szemtanú szerint azt mondta: „Éljen Németország! Éljen Ausztria! Éljen Argentína! Ezek azok az országok, amelyek nagyon közel állnak hozzám. Követnem kellett a háború szabályait és a zászlómat. Készen állok.”

David Cesariani történész szerint: „Éljen Németország! Éljen Ausztria! Éljen Argentína! Ezek azok az országok, amelyekhez a legközelebb állok és sosem felejtem el őket. Üdvözlöm a feleségem, a családom, a barátaim. Készen állok. Hamarosan találkozunk, ha ez minden ember sorsa. Úgy halok meg, hogy hiszek Istenben.”

Röviddel a kivégzés után Eichmann testét elhamvasztották. A kazán olyan meleg volt, hogy senki nem mert a közelébe menni, ezért egy hosszabbított sínen helyezték bele a testet. Másnap reggel egy izraeli haditengerészeti járőrhajóról szólták maradványait a Földközi-tengerbe, izraeli felségvizeken.

Az afrikai Disznó-öböl

A Disznó-öbölbeli partraszállás során az amerikai titkosszolgálatok és haderő által irányított, kiképzett és felfegyverzett ellenforradalmi, emigráns kubai haderőt dobtak partra a szigetországban, hogy megdöntsék a nép hatalmát. A nép egységesen felsorakozott Fidel Castro és milíciája mögött és az inváziót visszaverték. Rengeteg foglyot ejtettek, akiket hazaárulás vádja és kivégzés helyett sértetlenül küldtek vissza választott hazájukba, az USA-ba, cserébe Kuba gyógyszereket kapott.

10 évvel később az imperializmus ugyanezt eljátszotta egy másik forradalmi országban, immár egy kontinenssel odébb, Afrikában.

Guinea 1957-ben elnököt választhatott, Ahmed Sékou Touré személyében, aki a Guinea Demokratikus Pártja vezetője volt. 1958-ben népszavazással megszabadultak a francia gyarmati uralomtól. Ki is vonultak egy hónappal később, sok választásuk nem volt, nem akartak belemenni egy esetleges afrikai háborúba. Guineának volt egy portugálok által uralt része is, Bissau Guinea és a Zöld-foki szigetek. Itt a Guinea és Zöld-fok Függetlenségéért Párt (PAIGC) élén Amilcar Cabral elvtárssal küzdött a szabadságért, mint marxista párt. Touré is rokonszenvezett a marxizmussal, államosításokat hajtott végre és 1961-ben Lenin-díjjal tüntették ki. Amilcar Cabral és a PAIGC 1960-ban kapott menedéket Guineában, innen kezdtek akciókat Bissua-Guinea felszabadításáért 1961-ben. Jelentős sikereket értek el. A szovjetek támogatták a gyarmati népek felszabadítását, ezért 1969-ben 7 tengeralattjárót adtak Guineának, ebből 4-et a PAIGC kapott. Ez volt a casus belli az invázióhoz, amire persze majd két évet kellett várni, 1970. november 21-ig. Az invázió során 400 portugál és emigráns guineai katona szállt partra, a támadás célja Guinea fővárosa, Conakry volt. Közvetlen célja az elnök, Touré, Amilcar Cabral és a függetlenségi harc többi vezetőjének meggyilkolása volt, minél több haditengerészeti és légi harci egység megsemmisítésével egybekötve. Mellesleg portugál hadifogoly-szabadítási akciót is hozzácsaptak, csakhogy népszerűnek hasson az akció.

November 21-ről 22-re virradó éjszaka szálltak partra, helyben megsemmisítettek 4-5 hajót, egy csoportjuk pedig az elnök nyári rezidenciája felé vette az irányt, hogy a demokratikusan választott, függetlenségért harcoló Tourét bestiálisan meggyilkolják. Az épületet felgyújtották, szerencsére az elnök nem itt, hanem az elnöki palotában tartózkodott ez idő alatt. A portugálok másik csapategysége behatolt a PAIGC főhadiszállásra, szerencsére Amilcar Cabral sem tartózkodott ott, 10 napja külföldön volt. A légierő támaszpontját nem találták, ezért egy gépet sem tudtak megsemmisíteni. Mellesleg egy szakasznyi lázadó guineai átállt és feladatukat nem hajtották végre, sőt a támadás tervét is elárulták. A helyi milícia eztán megszervezte a védelmet és a támadókat gyorsan visszaverték. A támadás eredményes volt abból a szempontból, hogy 26 portugál hadifoglyot kiszabadítottak. A támadók 8 főt vesztettek (ebből 1 portugál és 7 guineai), viszont kb. 50-500 helyit meggyilkoltak.

A támadás eredményeként Portugália jelentős nemzetközi bírálatokat kapott és jobban elszigetelődött. Touré elnök szorosabbra fűzte kapcsolatait a PAIGC-al, amely nemzetközi segítséget is kapott és fokozta a támadásokat a portugál erők ellen. 1972-ben Bissau-Guinea felszabadult, megtarthatták az első választásokat, a népgyűlés kidolgozta az alkotmányt. 1973 januárjában Amilcar Cabral a portugál imperialisták merényletének áldozata lett, de még az év szeptemberében teljesen függetlenné nyilvánították az országot. Amilcar Cabral nevét számos intézmény viseli, köztük a bissaui nemzetközi repülőtér. Fidel Castro beszédeiben szenvedélyesen emlékezett meg róla.

 

Afrika Nap

Az afrikai kontinens az egyik leggyönyörűbb és legveszélyesebb hely a világon. Afrikáról elsőre két dolog jut az ember eszébe, a gyönyörű természet és persze a szegénység, a nyomor, a térség instabilitása. A kontinens történelme során szinte végig szipolyozva volt. A fekete kontinenst ellepték a hódítók, magukkal cipelve a rabszolgákat, a gyémántot, az aranyat, az olajat, a szenet... mindent. A térség stabilizálása szinte képtelenségnek tűnik, törzsi háborúk, etnikai villongások, polgárháborúk, anarchia jellemzi a kontinens híradókban szereplő részét. Már Észak-Afrika is forrong, ám nincs jelentős marxista-kommunista erő, amely képes lenne változást elérni, bár volt már rá példa. Egyiptom a szovjetek támogatása segítségével vált modern országgá, Nasszer elnök irányítása alatt. Algériában, Marokkóban elvtársaink küzdöttek a függetlenségért, szabadságért a hidegháború alatt. Angolában a marxista MPLA kubai segítséggel verte vissza a fasiszta dél-afrikai apartheid inváziót. Afrika olyan hős mártírokat adott a kontinensnek és a munkásmozgalomnak, mint Amilcar Cabral, a Zöld-foki szigetek és Bissau-Guinea Felszabadítási Frontjának (PAIGC) első embere, Thomas Sankara, Burkina Faso elnöke, jelentős reformok elindítója és Patrice Lumumba, Kongó elnöke. Mindegyiküket az egykori gyarmatosítók parancsára gyilkolták meg. Bűnük az volt, hogy szabadságot és függetlenséget akartak népüknek. A legtöbb magyar embernek fogalma sincs, egyáltalán hol is vannak ezek az országok, nemhogy tudjanak róla, mennyit is segítettek ezeknek a népeknek a marxista felszabadító mozgalmak.

1963-ban ezen a napon, május 25-én alakult az Afrikai Egység Szervezete (OAU). Minden évben ez az Afrika Nap. Az akkor 32 független afrikai államból 30 vezetői jöttek az etiópiai Addisz-Abbebában, hogy aláírják az alapító okiratot. 1991-ben megalapították az Afrikai Gazdasági Közösséget, 2002-ben pedig az Afrikai Uniót.

Az Afrikai Unió Afrika Napja mellett létezik még egy ünnep, amit ugyanezen a napon tartottak, az Afrika Felszabadítása Napja. 1958. április 15-én a ghánai Accrában afrikai vezetők és politikai aktivisták megtartották a Független Afrikai Államok első konferenciáját. Ott volt Egyiptom (az Egyesült Arab Köztársaság tagjaként), Etiópia, Ghána, Libéria, Líbia, Marokkó, Szudán, Tunézia, az algériai Nemzeti Felszabadítási Front, és a Kameruni Népi Egység. Ez volt az első pán-afrikai konferencia, amelyet afrikai földön tartottak. Itt hívták életre az Afrikai Szabadság Napot, öt évvel később összeült az OAU konferencia, és megalapították a már említett Afrika Napot. Az Afrikai Szabadság Napját április 15-ére helyezték és nevét Afrika Felszabadítása Napjára változtatták.


II. Tupac Amaru és Sandino

Május 18-án egy forradalmár példaképünk született és hunyt el. II. Tupac Amarut, a perui bennszülött felkelés vezetőjét 1781-ben ezen a napon végezték ki. 1895-ben pedig megszületett Augusto Sandino, nicaraguai felkelő. Mindkettejük nevét jelentős dél-amerikai forradalmi mozgalmak viselik. A Sandinista mozgalom (FSLN) Nicaraguában tevékenykedik, Peruban működik a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom (MRTA), Uruguayban a Tupamaro mozgalom. Ez utóbbi gerillaszervezet egykori harcosa ma Uruguay elnöke, José Mujica. Nem mellesleg Tupac Amaru Shakur, amerikai rapper sem véletlenül az inka vezér nevét viseli.

II. Tupac Amaru

Az utolsó inka uralkodó Tupac Amaru volt, akit a spanyol hódítók 1571-ben elfogtak, a szeretet nevében erőszakkal megkeresztelték, majd kivégezték. A család külföldre menekült, de később visszatértek Peruba. José Gabriel Condorcanqui volt a kivégzett uralkodó dédunokája, 1742. március 19-én született, később vette csak fel a José Gabriel Tupac Amaru nevet. Jezsuita iskolában tanulhatott, ennek ellenére inkább a bennszülöttek felé orientálódott. Bátyja halála után törzsfőnök lett, és 1766-ban kérte az alkirálytól a beiktatását 3 falu élére. A felvilágosult eszmeáramlatokat megismerve egyre jobban körvonalazódott a fejében a spanyoloktól való függetlenség. Az indián ügyek szószólója lett, többször levelet írt a királynak, eredménytelenül. 1779-től már fegyveres harcra készült, 1 év múlva kitört a háború. Arriagat, a spanyol kormányzót elfogták és bűneiért kivégezték. Eltörölték a népet sújtó forgalmi adót, és a kontinens történetében elsőként törölték el a rabszolgaságot (1780. november 16.).  Mintegy 60.000 emberre nőtt a felkelő sereg, és elkezdődött az ország felszabadítása. A harc során a gazdagok a spanyolok mellé álltak, az egyház szintén a forradalom ellen volt, átokkal sújtották a felkelés résztvevőit. 1781 tavaszán 17.000 fős spanyol sereg a lázadás fejét akarta levágni (szó szerint), ezért Tupac Amaru seregeire támadtak, árulással bekerítették őket és családjával együtt el is fogták a felkelő vezért. Megkezdődött a kegyetlen kínzás és vallatás, valamint a brutális kivégzés. Előtte a nyelvét kivágták, a testét pedig 4 lóval akarták széttépni nyilvánosan Cuzco főterén. A családot kényszerítették a kivégzés végignézésére. A lovak nem bírtak Tupac Amaru testével, ezért inkább lefejezték. 1783-ig tartottak a harcok, minden elfogott inka vezetőt kegyetlenül kivégeztek. Tupac Amaru családját teljesen kiirtották.

Sandino tábornok

A 20. század első felében Nicaragua gyakorlatilag észak-amerikai gyarmat volt. Az infrastruktúra, a bányák, ásványkincsek, kikötők monopóliuma mind jenki kézben volt. A nicaraguai vezető körök közül volt, aki próbált kissé kihátrálni ebből a pozícióból és némi önállóságot elérni, ennek eredménye, hogy a tengerészgyalogság 1909-ben és 1912-ben megszállta az országot. Az USA külpolitikája 100 év alatt semmit sem változott. Az oszd meg és uralkodj taktikával itt is oligachatáborokat csináltak, amelyek versengtek az USA kegyeiért és egymással is, ezzel a belpolitikát le is rendezték. Liberális tábornokok 1926-ban puccsot kíséreltek meg és kisebb polgárháború bontakozott ki. Az USA közbelépett, és az egyezség értelmében a liberálisokat le kellett fegyverezni, amire a „lázadó” Somoza hajlandóságot mutatott, sőt támogatta a megállapodást, hogy a hadsereget oszlassák fel, helyét pedig Nemzeti Gárda vegye át, amerikai tisztek irányítása alatt. Egy másik tábornoknak, Sandinonak ez egyáltalán nem tetszett, a fegyvert nem hogy nem volt hajlandó letenni, de tovább harcolt immár az USA ellen. Ez alkalmat teremtett az amerikaiak számára, hogy teszteljék új fegyvernemüket, a korszerűbb légierőt, és a városok elleni terror-szőnyegbombázást. Másik oldalon megalakult a gerillaharc modern formája. Sok tengerészgyalogos átállt Sandino oldalára, akit banditának tituláltak az amerikai vezetők. A harcok 1928-ig tartottak, ekkor az USA ígéretet tett a hadseregének kivonására. Választásokat is tartottak, ám mivel az az amerikai hadsereg katonai ellenőrzése alatt zajlott, nem hozta meg a várt eredményt. 1930-ban újra felerősödtek a harcok, immár Somoza ellen. Aztán jött a gazdasági világválság Nicaraguába is, aminek hatására Sandino jobban megerősödött. Felszabadítási zónák jöttek létre saját közigazgatással. 1932-ben a választáson már Sacasa került elnöki pozícióba, akiben Sandino megbízott és megkezdték a béketárgyalásokat. Az engedményekért cserébe a sandinista hadsereget megszüntették. Sandino továbbra is kardoskodott a Nemzeti Gárda lefegyverzéséért, ami még mindig a rivális Somoza kezében volt. Vesztét is ez okozta, Somoza parancsot adott Sandino meggyilkolására. 1934. február 21-én gyilkolták meg a főváros repterén, majd megkezdődött a sandinisták letartóztatása és kivégzése.

 

 

 

 

Évforduló:

80 éve robbant ki az európai gazdasági válság

A Marx által már előrejósolt kapitalista válság 1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” köszöntött be. E napnak is meg voltak az előzményei, mint az első világháború, a harmadik ipari forradalom és a túltermelés. 1930. október és december között jött a bankválság, majd 1932 decemberétől 1933 márciusáig a válság harmadik hulláma. A munkanélküliség az USA-ban 25%-os volt.

Európába kicsit megkésve jött el maga a crach. Ausztriában, 1931. május 11-én, azaz pont 80 éve robbant ki.  A Monarchia megszűntével több bécsi bank nem ismerte fel saját korlátait, az utódállamokban megtartották fiókhálózatukat, ám a hitelesek közül egyre többen becsődöltek. Az állam tehát bankfúziókat eszközölt, és a válság kirobbanásakor már csak nagybankok üzemeltek Ausztriában. Ekkor, pont 80 éve a Creditanstalt, amely a 20-as évektől már problémákkal küzdött hirtelen csődöt jelentett, amire senki nem számított. A jelenség pedig bankpánikot produkált. Az állam kénytelen volt közbeavatkozni, és 1934-re a Creditanstalt egyesült a Wiener Bankverein-nal, és CA-Bankverein néven működött tovább. Az osztrák bankcsőd olyan hatású volt, hogy a szomszédos államokra is átterjedt. Németország 5 milliárd dolláros hitelét nyögte, ráadásul a Creditanstalt bukása után a német Darmstädter- und Nationalbank is csődöt jelentett. A jegybank képtelen volt segíteni rajta, a franciák ajánlottak hitelcsomagot, amit a németek a „sértődöttségi politika” miatt elutasítottak. A válság hatása volt a náci párt megerősödése Németországban.

30 éve hunyt el Bob Marley

Bob Marley a reggea zene legismertebb alkotója, emberi jogi aktvista 1945. február 6-án látta meg a napvilágot a jamaicai Saint Ann Parish-ban. Édesapja Norval Marley brit tengerész volt, sokat volt távol otthonról, 1955-ben hunyt el szívrohamban. Édesanyja, Cedella Brooker színesbőrű jamaica nő volt.  Marley fiatalkorában rendkívül sokat szenvedett a faji megkülönböztetés miatt, hiszen édesapja fehér, édesanyja fekete volt. A fiatal Bob és anyja Jamaica fővárosába költöztek, annak is a Trenchtown nevű szegénynegyedébe, ahol Marley-nak hamarosan meg kellett tanulnia verekednie, itt is nagyon sok támadás érte. Összebarátkozott Neville „Bunny” Livingstonnal, akivel később zenélni kezdett. 14 évesen hagyta ott az iskolát, és hegesztőgyakornoknak állt.      1963-tól zenekart alapítanak, ami több névcsere után a The Wailers nevet kapja. 1964-re már egész Jamaica ismerte a nevüket a Simmer Down lemeznek köszönhetően. 1966-ban vette feleségül Rita Andersont, és ekkor kezdett becsatlakozni a rastafari vallásos mozgalomba. 1973-ban világszerte megjelent a Catch a Fire album, majd a Burnin, amelyek meghozták a Wailersnek a világhírt. 1974-ben azonban a banda feloszlott, és mindhárom alaptag szólókarrierbe kezdett. 1976-ban rálőttek a már emberi jogi aktivistaként is működő Marley-ra, aki szerencsésen, sérülés nélkül megúszta a támadást, ám inkább elhagyta hazáját, ekkor Afrikában is koncertezett, Kenyában és Etiópiában, később 1980-ban Zimbabwében. Utána az USA-ban koncertezett, ám ekkor már tudta, hogy gyógyíthatatlan rákban szenved. 1980. szeptember 23-án lépett fel utoljára és a Get up, stand up című számát adta elő életében utoljára. 1981. május 11-én, pont 30 éve, 36 évesen hunyt el.

A reggae a nép zenéje, a mindennapi történésekről szól, de nem egy történelmi szemszögből. Olyan dolgokról mesél, amiket nem tanítanak az iskolában.

Minek komolyan venni az életet, ha az élet egy képzelt kaland, amiből sosem kerülünk ki élve.

Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Nem vagyok tökéletes. Nem is azért élek, hogy azzá váljak, de mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg róla, hogy a te kezeid tiszták!

Egy nép a történelmi ismerete, származása és kultúrája nélkül olyan, mint egy fa gyökerek nélkül. (eredetileg Marcus Garvey mondta, de Marley is sokat idézte)

Mindig az az otthonom, ahol vagyok. Az otthonom az elmémben van. A gondolataim az otthonom. A dolgok, amiket gondolok, az az otthonom.

Egy jó dolog van a zenében: amikor üt, nem érzel fájdalmat.

Az én zeném nem fehérellenes. Sosem tudnék ilyet énekelni. Az én zeném rendszerellenes, ami megtanít téged élni és meghalni.

Ha reggae-t hallgatsz és nem mozogsz, akkor te halott vagy.

Vannak emberek, akik szeretik a hatalmat, másoknak pedig hatalmuk van szeretni.

Az emberek azt hiszik, hogy birtokolnak egy elmét, pedig az elméjük az, ami fogva tartja őket.

Náci kémkomédia

A második világháború bővelkedik a borzalmasabbnál borzalmasabb történetekben, amelyek leginkább könnyfakasztóak, legutóbb azonban a brit titkosszolgálat az MI-5 nyilvánosságra hozott több dokumentumot, amelyek egy komédiába fulladt náci akciót mesélnek el.

A nácik nem csak Európában szándékoztak ténykedni, ezért létrehozták a Pastorius műveletet, mely során német kémeket juttattak volna az USA-ba, ahol azok különféle szabotázsakciókat hajtottak volna végre, többek között a kommunikációs vonalak elvágását, vasutak felrobbantását és gyárak megsemmisítését. A tervet 1942 júniusára időzítették. Össze is jöttek a „profi” kémek, akik közül az egyik, Herbert Haupt a párizsi búcsúvacsorán úgy lerészegedett, hogy a tervet kikotyogta ivócimboráinak. Ez még kevés volt az akció lefújásához, kiválóan felszerelt náci tengeralattjárón közelítették meg az Egyesült Államok partjait, amely a long island-i homokzátonyon annak rendje és módja szerint meg is feneklett. Az amerikai parti őrség sem volt a helyzet magaslatán, a tengeralattjáró épségben hagyta el a környéket a dagály érkeztével, előtte a náci kémek sikeresen partot értek, azonban ott már rögtön felfedezte őket a parti őrség egyik embere. A lefülelt németek végül 300 dollárral lefizették az úriembert, és szabadon távozhattak a helyszínről. Nem volt sok értelme, mert robbantani se nem tudtak, se nem akartak, inkább lázasan igyekeztek feladni magukat, ami szintén nem sikerült nekik. Georg Dasch, a náci kémek parancsnoka lázas telefonálásba kezdett, egyenesen az FBI-t hívta, hogy ugyan legyenek már szívesek őrizetbe venni őket, az FBI-t azonban nem foglalkoztatta az ügy. Georg Dasch hősiesen küzdött letartóztatásáért, míg végül az FBI megelégelte a dolgot, és őrizetbe vették őket. A kémkedésért az USA-ban is halálbüntetés jár. 8 embert ítéltek villamosszék általi halálra, de Georg Dasch és Peter Burger a közreműködésükért cserébe megúszták a büntetést, másik hat társukat 1942-ben kivégezték. Tanulság: nem sok.

Évforduló

50 éves az űrkorszak

1961. április 12-én a Szovjetunió Jurij Gagarin személyében embert küldött a világűrbe. Ezzel a szocialista ország megnyerte az űrverseny egyik komoly párbaját.

Az űrverseny szimbolizálta a kapitalizmus és a kommunisták közötti harcot. Ez volt a két nagyhatalmi tömb közötti békés versengés. Sajnos ezzel párhuzamosan az amerikai imperializmus agressziója folyamatosan zajlott, míg a szocialista országok a gyarmati országok felszabadításában és a létrejövő többi szocialista ország védelmében tevékenykedtek, amely folyamatot csak hidegháború néven emlegetünk. Az űrversenyben az első komoly eredmény a műhold fellövése volt. A kozmikus sebességet az orosz Szputnyik rakétának sikerült legyőznie, és a szerkezet pályára állt. Az amerikaiak lemaradva követték a szovjeteket. Az első élőlényt is fellőtték az űrbe, ő volt Lajka kutya, szintén szovjet siker. Ez után következett az első űrhajós, Gagarin, akit pont 50 éve lőttek fel a bajkonuri űrközpontból. Űrhajója a Vosztok-1 volt, amely automatikusan működött, Gagarin kézi irányítására nem volt szüksége a járműnek. Tartalék személyzetként German Tyitov volt feltűntetve, szerencsére rá nem volt szükség. A világűrbe embert küldő Vosztok űrprogram első rajtja szerencsére sikeres volt. A jól képzett Gagarin őrnagy kiválóan bírta az utazást, sőt elmondása szerint kitűnően érezte magát. Ő volt az első ember, aki először láthatta a bolygót az űrből. A feladata során az űrhajó rendszereit felügyelte, ezen kívül ellenőrizte saját életfunkcióit is. A rövid, ám annál hosszabbnak tűnő 108 perces utazás során jegyzetelt is, ám ceruzáját elvesztette, ami az ülés alá került, és a szűk hely miatt nem tudta visszaszerezni. A jegyzetelés itt abbamaradt. A fékezőhajtómű bekapcsolása után visszatért a légkörbe, majd 7000 méter magasban katapultált. Az Engelsz nevű város közelében lévő Szmolevka falu határában ért teljes épségben Földet. A hír világszerte szinte azonnal elterjedt, Gagarint nem csak a szocialista országokban ünnepelték hősként. Utazó nagykövetként számos országba eljutott, köztük 1961. augusztus 21-én hazánkba is, de a tőkés országokban is szívesen látták.

Jurij Gagarin

Gagarin 1934. március 9-én született a Moszkvához közeli Klusino faluban. Szülei TSZ dolgozók voltak. A nácik munkatáborba hurcolták két nővérét és a fivérét, szerencsére mindhárman épségben élték meg a felszabadulást. 1951-ben öntőmunkás képzést kapott, majd a szaratovi műszaki főiskolán tanult. 1955-ben tett pilótavizsgát, majd komolyabb repülőgépek felé orientálódott, és 1957-ben a MiG-15-ösre tett vizsgát. 1957-ben megnősült, két lánya született.  1960-ban választották a szovjet űrprogramba, 20 társa közül választották a Vosztok küldetésre. Ebben közrejátszott kitűnő teljesítménye, és hogy csupán 157 cm magas volt. Hadnagyként hagyta el a légkört és őrnaggyá előléptetve tért vissza. A hirtelen népszerűséget nehezen viselte, ekkor kezdődtek alkoholproblémái. Csillagvárosban dolgozott, ahol az űrhajótervezésben segédkezett. 1967-ben Komarov tartaléka lett -szerencséjére, a Szojuz-1 ugyanis lezuhant és az űrhajós életét vesztette. 1967-ben újra vadászgépen kezdett repülni, 1968. március 27-én egy MiG-15 repülőgéppel lezuhant és életét vesztette.

 

Che Guevara Magyarországon

 

A cikk A MI IDŐNK újság II. évfolyamának 51. számában jelent meg

http://amiidonk.try.hu/

CHE és KÁDÁR

A kubai forradalom argentin származású hőse, Dr. Ernesto Che Guevara de la Serna őrnagy diplomáciai utazónagykövet pozíciót is betöltött. Utazásai során számos országba eljutott, köztünk hazánkba is.  Che pontosan 50 éve, 1960. december 17-én érkezett hazánkba.  Útjának célja Kuba és Magyarország diplomáciai kapcsolatának felvétele volt. 

Magyar delegáció Kubában

Már korábban megtörtént a kereskedelmi kapcsolatok felvétele is, ugyanazon év szeptember 2-án. Ekkor Karádi Gyula külkereskedelmi miniszterhelyettes vezetésével delegáció érkezett Havannába. Sík Endre külügyminiszter levelét juttatták el Raul Roa kubai külügyminiszternek. aki furcsa mód kitért bármilyen válaszadás elől. Dorticos elnök szintén nem adott egyértelmű választ a kérésre, de utalt a Havannai Nyilatkozatra, mely a szocialista államok mellett foglalt állást. Ez alkalommal Che Guevara is fogadta a delegációt, aki jelezte, hogy a Magyarországgal való kapcsolatfelvételt késleltetni kell az 1956-os ellenforradalmi események miatt, melyeknek nagy hatása volt a latin-amerikai országokra is. Kérte a magyar fél szíves türelmét, és felvetette, hogy a hazánkkal történő diplomáciai kapcsolatfelvételt amolyan válaszcsapásként szeretnék felhasználni valamilyen amerikai támadással egy időben. A kereskedelmi és hitelkérdések kapcsán megállapodtak, hogy Magyarország nem vállal kötelezettséget cukorvásárlásra, lévén hazánk is cukorexportőr ország. Guevara 10 millió dollár hitelt kért, amelyből 8-at meg is adtunk. A magyar delegáció találkozott Blas Roca-val, a Népi Szocialista Párt főtitkárával. A diplomáciai kérdésre megismételte a Guevara által tolmácsoltakat, és közölte, hogy Kubának még nincsen elegendő felkészült diplomatája. Ez után Karádi Gyula és Ernesto Guevara szeptember 15-én aláírta a kereskedelmi egyezményt. Guevara később tárgyalt a szovjet nagykövettel, ahol említette, hogy a magyar fél nehezményezi az 1956 miatti kubai álláspontot. A magyar kormány türelmének nem kellett sokáig tartania, Guevara 1960. december 17-én hazánkba érkezett.

Kubai delegáció Magyarországon

Először Sík Endre fogadta a kubai delegációt, majd Kádár János, Münnich Ferenc és Nemes Dezső.  A Parlamentben került sor a diplomácia kapcsolatok felvételéről szóló jegyzőkönyv aláírására. Ezen kívül megkoszorúzták a Szabadság téri Szovjet Hősi Emlékművet, a látogatást pedig ifjúsági nagygyűlés zárta, ahol Che az úttörők vörös nyakkendőjét is felöltötte, ebben beszélt közönségéhez. A magyar fél szerint a látogatásnak elsősorban erkölcsi sikere volt.

A látogatásról készült rövid videó elérhető a következő címen:

<span>http://videa.hu/videok/hirek-politika/che-guevara-magyarorszagon-2006-2010-castro-tGkLghXMgXguOaQK</span>

Irodalom: Anderle Ádám: Che Guevara – Horváth Gyula: Peron, Fekete-Fehér, Pannonica kiadó , 2000

Nácik és homoszexualitás

A Mi Időnk Szerkesztőbizottság, 2011. január 24., 13:44

A cikk A MI IDŐNK újság III. évfolyamának 2. számában jelent meg

http://amiidonk.try.hu/

Ernst Röhm

A nácizmus és a homoszexualitás látszólag ellentmondó fogalmak, hiszen a nácik üldözték, sőt irtották a melegeket. Második hozzáállásra azonban rájövünk, hogy maga a nácizmus is egy ellentmondás, kezdve magával a névvel: nemzeti-szocialista. A szocialista a társadalmi igazságtalanságok ellen küzd, amelynek alapja ugyebár az osztálytársadalom, amely nemzetközi jelenség, és nem egyetlen nemzet belső ügye. Az osztálytudat nem áll meg a határon, ennél fogva nemzeti szocializmus nem létezik. A nácizmus sem volt szocializmus, sőt. Egy ellenforradalmi, reakciós és klerikális rendszer volt, amely sokkal inkább a feudalizmusra és a kapitalizmusra hasonlított, mint a kommunizmusra és a szocializmusra, bár ma szokás a hatalom részéről inkább ezekkel összemosni.

A nácik között népszerű volt a homoszexualitás. Bizonyos esetekben ez titokban történt, de volt rá példa, hogy nyíltan. Annak ellenére, hogy a meleg közösségeket üldözték, ők is éltek a szexualitás eme formájával. Ez a fajta tudathasadásos, ellentmondásos viselkedés természetéből adódóan egyébként is jellemző a szélsőjobboldalra, a nácizmus pszicho-pathologiájáról már egy korábbi A MI IDŐNK számban írtunk.

A náci homoszexualitás eredete

A náci elit többsége egykori első világháborús veteránokból került ki. Sokuk még a háború után is viaskodott a Freikorps-nak nevezett alakulatokban, amiből végül is idővel kialakult a későbbi hitlerista mozgalom. A Weimari Köztársaságban két politikai hatalom csapott össze, a kommunisták és a szélsőséges nácik. A kommunisták inkább a munkások soraiból verbuválódtak, sokuk nem vett részt az imperialisták háborújában, és az anyaországban azon tevékenykedtek, hogy véget vessenek az esztelen mészárlásnak. A világháború elvesztése után hatékonyan működött a náci propagandagépezet, és sokan elhitték azt az elméletet, mi szerint a zsidók és a bolsevikok hátulról döfték le Németországot. Ennél fogva sok egykori frontkatona árulóknak minősítette azokat, akik valójában megmentették az életüket, és megteremtették az esélyét az európai békének. Ezért a csalódott frontkatonák inkább a náci párthoz csapódtak. A hadseregben pedig mindig is divat volt - nők hiányában- a homoszexualitás. Sokszor azok a katonák, akik szükségből tértek át a meleg kapcsolatra, a háború után is folytatták ezt a fajta életvitelt, amely sok helyen még mindig lenézett volt. Berlinben is több nagyvárosban azonban már működtek olyan szórakozóhelyek, amelyek menedéket nyújtott a meleg közösségek számára. Hitler többek között ezért is nevezte erkölcsi fertőnek Berlint.

Homoszexualitás miatti nácizmus

A homoszexualitás a társadalom számára még mindig nem teljesen elfogadott nemi vonzalom, sok helyen perverzióként, averzióként tűntetik fel. A kultúrában a homoszexuális férfiak, gyengék, érzékenyek, lelkileg sebezhetők. A gyengeségtől való félelem és annak szégyenérzete sok fiatal, meleg férfit ezért ellenkező pólusú cselekvésre ösztönöz, azaz az egyén agresszív, brutális, érzéketlen lesz, egy szóval a meleg sztereotípiával ellentétes viselkedésre sarkall. Ez a fajta primitív huliganizmus táptalaja a náci eszmék terjedésének, hiszen ahhoz naiv, erkölcsileg, lelkileg és szellemileg sérült fiatal elméket toboroznak. Ahogy a 20-as, 30-as évek Németországában is e lumpenelemek lettek a náci párt fő bázisa, ma is az erőszakos, huligán réteg a Jobbik és egyéb neonáci szervezetek fő célközönsége.

A nácik a melegek ellen

A náci csapatok korán elkezdték a melegek zaklatását, megtámadták, felgyújtották a szórakozóhelyeiket, bojkottálták a meleg művészek előadásait, filmjeit. Minden fronton felvették a harcot az általuk tévesen alsóbbrendűnek hitt embercsoporttal. A nácik hatalomra jutása megsokszorozta ezeket a jelenségeket, hivatalosan betiltották a meleg kapcsolatot, ez volt a hírhedt 175-ös paragrafus, hatóságilag bezárták a bárokat, elüldözték az ismert meleg közéleti szereplőket. 1935-től a 175-ös paragrafus tiltotta a férfiak homoszexuális kapcsolatát, ráadásul a begyűjtésük nem a rendőrség, hanem a Gestapo hatáskörébe tartozott. A koncentrációs táborokban megjelent a rózsaszín háromszög, mint a homoszexuálisok bélyege. Érdekesség, hogy a leszbikus nőknek a fekete háromszöget kellett viselniük, mert őket antiszociális személyeknek tartották a prostituáltakhoz, alkoholistákhoz, romákhoz hasonlóan. Körülbelül 50-60 ezer férfit ítéltek el. A táborok felszabadítása után a szocialista NDK-ban megszűntették a homoszexuálisok ellen hozott törvényt, míg a kapitalista NSZK-ban még évtizedekig érvényben maradt, ezért itt a német homoszexuálisok nem szabadultak, a koncentrációs táborokból börtönbe kerültek. A német kormány csak 2002-ben kért bocsánatot a homoszexuálisok ellen elkövetett bűnökért.

Meleg nácik

A náci elit legismertebb homoszexuális alakja Ernst Röhm, SA-vezér volt. Közvetlen kollégáit is szexuális hovatartozásuk szerint válogatta, velük intenzív kapcsolatot tartott fenn. Egész magas pozícióba jutatta szeretőit, köztük Edmund Heines-t, aki Röhm vezérkarának tagja volt. Karl Ernst is szép pályát futott be, egyike volt a Reichstagot felgyújtó SA szakasznak. Ernst szintén homoszexuális volt, bár 1934 májusában megnősült. Házassága egy hónapot tarthatott csak.  A hosszú kések éjszakája során Hitler személyesen utazott Bad Wiessee-be, ahol az SA vezetőség tartott önfeledt dorbézolást. A letartóztatandó vezetőket mind homoszexuális orgia közepette tartóztatták le. Röhmöt az adjutánsával találták egy ágyban. Hans Erwin von Spreti gróf szintén hiányos öltözetben járkált a folyosón, amiért Hitler annyira dühös lett, hogy egy pálcával képen is ütötte. A fiatal, nőies szépségéről híres gróf helyben össze is esett. Edmund Heinest egy 18 éves fiúval találták egy ágyban. Megparancsolták nekik, hogy öltözzenek fel, ám sokat késlekedtek, ezért Hitler fővesztés terhe mellett 5 percet adott nekik. Mivel ez sem volt elég, ezért őket a helyszínen lőtték agyon. Von Spreti grófot a Stadelheim börtönben végezték ki még aznap, állítólag „Heil Hitler!” köszöntéssel fejezte be földi pályafutását, csak úgy, mint Karl Ernst, akit a nászútjára várva tartóztattak le. Berlinbe szállították, majd a Leibstandarte-SS hadosztály kaszárnyájában végezték ki. Röhmnek megadták az esélyt, hogy öngyilkos legyen, ezért egy töltött pisztolyt vittek a cellájába. Nem élt a lehetőséggel, megjegyezte, hogy ha meg akarják ölni, akkor jöjjön ide Adolf és lője le ő. Ezért a pisztoly elvitték, majd kis idővel később két magas rangú SS tábornok lőtte agyon a cellájában. Röhm meggyilkolása után, 1936-ban Himmler SS birodalmi vezér egy beszédében arról szónokolt, hogy ki kell irtani a homoszexualitást, mint degenerációt úgy, mint a fajok közötti keveredés miatti elkorcsosulást.

Hitler meleg volt?

Lothar Machtan, a brémai egyetem tanára szerint Hitler homoszexuális volt, és ezt biztosnak is tekinti. Sok meggyőző bizonyítékra bukkant, melyeket közzé is tett a "Hitler titka - egy diktátor kettős élete" című könyvében. A történész szerint a Führer 1920-tól tartott fenn homoszexuális és homo-erotikus kapcsolatokat. Köztük meg is nevezi Hitler egyik tizenéves kori barátját, August Kubizek-et. Az író szerint Röhm meggyilkolásának egyik fő motiválója volt, hogy az SA-vezér tudott Hitler homoszexualitásáról, és ezzel kompromittálni tudta volna. 

Neonáci homoszexualitás

A nácizmus természetéből adódóan a neonácik között is sok a homoszexuális. A brit Nemzeti Front egyik alapítója Nicky Crane is homoszexuális volt. A bőrfejű fiatalember erős testalkatú és magas termetű volt. Bőrfejű bandájával együtt gyakran részt vettek melegek szisztematikus bántalmazásában. E mellett hardcore pornófilmekben is nagyokat alakított, természetesen homoszexuális szerepekben. Ennél fogva 1993-ban AIDS-ben elhunyt. Martin Webster a 70-es években volt e mozgalom vezetője, szintén meleg volt. A szintén meleg és bőrfejű Peter Marriner nem csak a Nemzeti Frontnak, de a Brit Mozgalom nevű fasiszta szervezetnek is vezére volt. Franciaországban a fasiszta „Franciose Nacionale” szervezet egyik alapítója mellesleg a homoszexuális „Gaie France” című lap szerkesztője volt. Michael Kuhnen német neonáci is bőszen járta Berlin utcáit „Nem akarunk bevándorlókat” feliratú röplapokat osztogatva. Ő nem csak nyíltan homoszexuális volt, de meg is magyarázta a kapcsolatot a kettő között. Szerinte a neonácik közötti szeretet a bajtársiasság megjelenésének formája, tehát erősíti a köteléket, ha a tagok egymással szexuális viszonyt is folytatnak. Kuhnen szintén AIDS-ben hunyt el.

Karl Ernst

von Spreti gróf

Edmund Heines